Somogyi Néplap, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 15. szám

Száz éve jelent meg a Háború és béke Egy régi fflueztrádó: Botkomzkij Austerlitz alatt Száz éve került ki a nyom­dából a Háború és béke utolsó kötete. A munka első énében Tolsz­toj elkészítette műve előszavá­nak néhány változatát, de a végleges előszó csak a tizen­ötödik variáns lett Ez képet adhat arról, hogyan Is születik a halhatatlanság... Tolsztoj állandóan Javít kö­nyörtelenül rövidít változtat A Rosztov famíliát először Plohojnak, Tosztojnak, Prosz- tojnak. Prosztovnak nevezi, csak a hosszú vándorlás után nyernek végleges formát a Rosztov névben. Tolsztoj — saját szavai sze­rint — öt évig dolgozott köny­vén, de ha az 1873-as kiadás átdolgozását is beleszámítjuk, 7—10 évig Ezután az író már érintetlenül hagyta művét »A költő évei legjavát elvesd az élettől és művének adja. Ettől / lesz műve gyönyörű, élete pe- . dig szerencsétlen« — írta Tolsztoj. Az író feleségének, Szofja Andrejevnának vissza­emlékezése szerint »Lev Nyi- kolájevicsnek egyszerűen nem volt élete; talán csak a vadá­szat volt kivétel, amit szere­tett, mert összekötötte a ter­mészettel, magányos sétáival, gondolataival...« Tíz év múlva Lev Tolsztoj így nyilatkozott William Rals- towne angol irodalomtörté­nésznek: »őszintén mondom, nem tudom, olvassák-e majd műveimet száz év múlva, vagy elfelejtik őket száz nap alatt«. Bár Tolsztoj művének száz­napos életéről sem volt meg­győződve, az első száz év bebi­zonyította a »Háború és béke« halhatatlanságát Tolsztoj éle­tében tizenkétszer adták ki Oroszországban és 76-szor kül­földön (13 országban). Halála után több tucat kiadásban je­lent meg a világ 40 országában. Hazájában 200-szor adták ki, egyre növekvő példányszá­mokban. Az utolsó kiadások négyszázezer példányban ké­szültek. Tolsztoj művészetét Lenin úgy jellemezte, mint lépést elő­re az egész emberiség művészi fejlődésének útján. Lenin hét cikket szentelt Tolsztojnak, s ez mutatja, milyen jelentősé­get tulajdonít neki az orosz j társadalmi életben. Lenin sze­rint a tolsztoji örökség az orosz forradalom tükre, amely­ben egész korszak tükröződik az 1861-es jobbágyfelszabadí­tástól az első, 1905-ös orosz forradalomig. Tolsztoj sokszor hangoztatta azt a szállóigét, hogy a köny­veknek is megvan a magúk sorsa. A Háború és békének rendkívüli sops jutott osztály­részül. Ez a könyv kétszer szü­letett, de sohasem halt meg. A második világháború éveiben, amikor a Szovjetunió a hitleri hordákkal vívta élet-halál har­cát, újra Tolsztoj halhatatlan művére irányult az emberiség figyelme.’ 1943 februárjában Churchill felesége írta: »íme, egy könyv azoknak, akik meg akarják érteni Oroszország határtalanságát és titokzatos­ságát«. Ez a »titokzatosság« — a szovjet nép lelkiereje, ez a »határtalanság« — végtelen irtózás attól, amit a háború jelent, attól ami — Tolsztoj szavaival élve — »ellenkezik az emberi ésszel és az egész emberi természettel«. Vlagyimir Kornyflov Az én asszonyéin, asszo­nyod, az ő asszonya... — mormolt — Meine Frau, de­ine Frau, seine Frau... — az íróasztalra könyökölt, ha­jába túrta ujjait, nem figyelt. Milyen hülyeség, milyen iszonyú hülyeség, hogy az emberiség kitalálja ezeket a formulákat. — »Az én asszo­nyom, a te asszonyod, az 6 asszonya... Lukács kinézett az ablakon. Hull a hó, ellepi az egész or­szágot, ő meg itt asszonyo- zik. — Mit mormogsz? — nyi­tott be a felesége; pongyolája szétnyílt, puha kis combja előredült. — Milyen asszo­nyokról beszélsz mindig? — Hagyj a csudába! — Lukács kedvetlenül felelt, nem volt nyelvérzéke. — Hiába tagadod — jött Éva beljebb. A kis szobában állt a füst. Odament a zöld növényekhez, legyezgette őket. — Megölöd ezeket a nö­vényeket, elsorvadnak. — Hagyjál tanulni! Tudod, hogy tíz nap múlva vizsgá­zom, és semmit sem tudok. Ragozni sem. — De mást igen. — Egyik növény nagy zöld levelét si­mogatta, mint egy sírna te­nyeret Meghajolt, látnivaló- an nem volt rajta semmi. — Tudod, egy kisvárosban min­den kiderül. Két perc alatt Miért vagy ilyen, Feri, mondd? — Mit akarsz? — Lukács felemelte a hangját, össze­húzott szájjal ránézett az asszonyra. — Azt akarod, hogy a jövő héten már mindenki beszél­je a vállalatnál, hogy láttá­tok, a Lukács Feri kikezdett a barátja ... — Hagyd a fenébe! — kä- áltot fel hirtelen, törzsén is rántott egyet, lesodorta a ha­mutartót — Nesze. Most ez­zel jössz. Minden héten egy újabb nővel jössz. Ugyan... — Mert te is mindén hé­ten ... — Éva előbbre jött, az ablak felé. Ráesett a kin­ti nagy hó fénye, megvilá­gította az arcát és a nyakát. Kilépett, mint egy kis házi színpadra, a házasság szín­padára, egyszerű pongyola­jelmezében, kisgyerekes múltjával, ahogy még.Keszt­helyiről följött, s ott állt vég­legesen, mint egy kis szobor. Lukács szerette. Nagyon szerette. Ahogy most a fiatal­asszonyra esett a hó fénye, látta ezt Hirtelen látta az egészet, a régebbi éveket, .ahogy mentek együtt a gim­náziumba, lóbál ták a tás­kát, szaladtak a hóban. Éva kiabált: »Nefogj meg, ne fogj meg!« — de ő megfogta. Elébe ugrott a ferde kis ut­ca, Éva megvonagló, gyere­kes szája, amint elsírja ma­gát. Aztán a vonatok, „2^ fekete vonatok. Ülnek egymás mellett, és néha összenyom­ják a térdüket, & melegük van. Éva fekete magas nyakú pulóverben fői, és 6 csak M fső este értem haza. - Vityka elégedetlenül * ^ fogadott: — Apu, látod, te mindig értekezel, gyűlésezel. Itthon meg folyton hívnak. — Ki? — kérdezem, míg levetettem a kabátomat. A gyerek vállat vont. — No, nem baj. Ha akar valamit, majd felhív még egyszer. Megmosakodtam, megva­csoráztam, ledőltem a dí­ványra. és egy folyóiratot la­pozgattam. A telefon hallgatóit. Nem tudtam olvasni. — Férfi hang volt? — kér­deztem. — Olyan mindenféle! — mondta Vityka. — Lehetett nénike, de bácsi is. Nagyon akart veled beszélni. Olyan szomorúan mondta: »Kár, kár...« — Lehet, hogy Ólja volt? — Ugyan! Ólja néni sipá- koJ, ez pedig épp ellenkező­leg. — Akkor talán Elmira Crigorjevna volt az. — Talán nem ismerem meg a tulajdon unokanővéremet? — Lehet, hogy Ljonka? — Nevetséges! Hogy Ljon­ka? Eltelt egy fél óra. A tele­fon hallgatott. Borisz R&jevszkij: Ki telefonált? — De ostobáit vagyunk, Vityka — szóltam. — Vera néni■ telefonált. Kosztya bá­csi ugyanis beteg. Már két hete. És én még nem látogat­tam meg, pedig ötször meg­ígértem. No, sebaj... Fölugrottam a díványról, felöltöztem, és elmentem be­teg barátomhoz. Vera nyitott ajtót. — Hogy van Kosztya? — kérdeztem. — Köszönöm, már job­ban... »Megkérdezzem, hogy ó hívott-e? Nem. Még azt hi­szi, hogy csak azért jöttem, mert emlékeztetett rá«. Kosztya már valóban csak­nem teljesen felépült: pár­nával a háta alatt kereszt­rejtvényt fejtett. Közösen megoldottuk a keresztrejtvényt, megittunk egy csésze teát, hozzá lekvá­ros kenyeret ettünk. Végül hazafelé indultam. Az elöszob 'ban, mintegy mellékesen, tréfásan azt mondtam Verának: — Beteg « férjed, rendben, megértem. De egy telefont azért megereszthetsz. — Igen, igen — helyeselt bűntudatosan Vera. — Hívni foglak. Feltétlenül... Hazaértem. — No? — kérdezte Vityka. — ö volt? — Nem. Hirtelen eszembe villant valami. Talán a kultúrházból hívtak. A színházi stúdióból. Hát persze! Már egy hónap­ja, hogy nem járok a pró­bákra. És ma éppen péntek van. Le sem vetettem a kabáto­mat, elrohantam. — Ne haragudj! — mond­tam Kudrina Vétocskának, a stúdió vezetőjének. — Tu­dom, hogy hívtál. Egész hó­napban nem tudtam eljutni. — Rendes vagy, hogy el­jöttél — mondta Vétocska. — De Mimi nem hívtalak ... Másnap a reggeli után azt mondja Vityka: — Talán a könyvtárból kerestek. Mióta készültél, hogy visszaviszed a könyve­ket, aztán mégsem... SOMOGYI UPUF szereti, áTfetndóan. Cserepes a szája a vágytól, és néz rá. Ülnek a vonaton... Most meg ezzel a nővel jön ... — Nem akarok veszekedni, Feri. — Mit akarsz? Nem látod, hogy tanulok? A jövő hé­ten.. — Tudod, egy aszony, aki szeret... mindent megérez. — Ne hülyülj most! — Dü­hösen befordult a tanköny­vébe. — »Az én asszonyom, a te asszonyod, az ő asszo­nya ...« Fölnézett a levegőbe. — Nem rossz. Még a Miasz- szonyunik hiányzik... — ma­— Ss csak futólag? Most mért nem vagy őszinte? Hát megértelek, tudod, hogy meg­értelek, és elfogadtalak, olyannak, amilyen vagy. Ami­kor Mártával jóba lettél, megértettem. Csak azt nem bírom, hogy nem vagy őszin­te ... Milyen asszony az? Mondd meg, szeretném tud­ni! Ezt megértheted. Milyen ez a másik asszony, ez az Edit? Már a neve is... Mi­lyen? Más is volt már mi? — Hogy képzeled? — És a csók? Nagy, ren­des csók, mi? — ránézett Lukácsra, ölni szeretett vol­Gyurkovics Tibor: Az én asszonyom, a te asszonyod... ga élé nevetett — »Meine Frau, deine Frau ...« — me­gint nevetett — Vagy »Mon ami, ton ami, son ami«. Mar­haság! — Nem veszel engem ko­molyan? — állt mellé Éva, és nekidőlt az íróasztalnak a combjával. — Most mit vegyek komo­lyan? — nézett föl Lukács. Zöld szeme csillogott, és egy kis ránc jelent meg a bal szeme sarkában. — Csókolóztatok? — Ne nevettesd ki magad! Lukács arcán nevetés. Elővillantak masszív fogai, a fényben előugrott az álla, ki­csit ragadozóra emlékeztető álla, ami olyan férfiasnak tetszett Évának mindig. Elő­villant egész okossága. A gyors reflexek, az arc hirte­len lelepleződött, mint egy fotón, amilyet a képeslapok­ban látni bűnözőikről. Vonzó volt ez az arc. Az az arc volt, amit Éva megsze­retett. Kicsit gyerekes, ki­csit gazember. Sose fog meg­változni Becsap. Megcsal. Csak tudnék kitömi valahogy ebből a kelepcéből, ebből az arcból, ebből a nyájas gaz­emberségből ___ — Hát nem veszed észre magad? Hogy mindenki lát­ja? Csókolóztatok, csak azt mondd meg? — Te, hogy képzelsz rólam Ilyet? Most ezt mondd meg! — Lukács külön hangsúlyo­zott minden szót — Persze. Épp rólad. Ár­tatlanság! Csak azt mondd meg, csókolóztatok-e? Dehát ilyet kérdezek. Mért ugrotta­tok szét, amikor beléptem? — Szétugrottunk? Marha­ság. Megijedtem... és kész. — Csókoltad, és... kész. — De Éva... — Ez az aszony az? Melyik asszony? Melyiknek a szája? Mennyi idő telt el? Ez az a gyerekasszony, akivel együtt ült a vonaton, és vitte őket a fehér önkívületbe, abba a hóba? na. A szemébe vágni, elron­dítani az arcát... Éva fogta az íróasztal szé­lét, és lenézett a színes go- lyóstollakra, minden olyan túl színesnek, túl szépnek tűnt a férje asztalán. A férfi keze a szövegen hevert: »Az én asszonyom, a te asszo­nyod ...« Kacskaringás be­tűkkel írta föl egy vonalas lapra. — Szereted is? — kér­dezte Éva egészen csöndé* sen. — Éva, hogy mondhatsz Ilyet? — Ügy szeretném tudni, hogy milyen. Mit találsz benne? A szája más, vagy, vagy... a lába, a melle... — Könnyes lett a szeme, és elfordult a könyvszekrény felé — Milyen? Lukács csak ült. Leeresz­tette a karját, megtámasz­kodott a szék hátán. Mit értessen meg magából, mikor maga sem érti? Mit mond­jon? Hogy csal? Hogy kap­kod? Egyik napot a másik­ra? Szeretne kiszabadulni önmagából, mint egy kelep­céből, de nem tud. Ezt mondja? Minden nőnek ma­gyarázza ezt el? Hogy nem szerelemről van szó. Hogy nem alszik éjjel, csak fi­gyeli Éva lélegzését, és egy kicsit megnyugszik, ott van. »Az én asszonyom.« Itt fek­szik. Egy test, hálóingben, egyszerűen, Meghúzódik itt mellettem, menekülőén, mint egy állatka. Ő meg figyeli a falakat, az éjjeli csöndet, hogy hogy kattan időnként a fűtőtest Nem gyújt villanyt, nehogy Éva fölkeljen. Nézi a sötétet, né­ha már látni véli a fekete' falat önmaga előtt, kinyújt­hatná a kezét, megérinthet­né... De ez a fekete fal talán saját maga. Ez a dol­gok vége. — Inkább nem válaszolsz. Tudom. És én meg itt ál­lok, és faggatlak, és megalá­zom magam ... Meztelenül utánad lopózom, te meg más asszonyokkal vagy tele... Pfuj! Milyen megalázó. — összefogta kis mellén a pon­gyolát Fölállt, ment Éva felé, ki­nyújtotta a kezét, hogy meg­fogja a várásban meghajolt kis vállat Most meg kel­lene köszönni az egészet, hogy kitartott mellette az elmúlt nyolc évbén. A gye­rekkort is meg kellene kö­szönnie a napi tüzet, amiért bírt dolgozni, fölkelni, meg­borotválkozni, kimenni az ut­cára. Megköszönni, meg kel­lene köszönni az egész kis testet, ahogy emelte őt, mi­kor tüdőgyulladásban fe- - küdt, és ő meg kötözte rá a priznicet, emelte őt. De nem mondott semmit. Nyúlt Éva felé, de az a sarokba húzódott. — Ne fogj meg! Ajánlom, hogy ne fogj meg! Ne nyúlj hozzám! — Kis ujjával előt­te lebegett, figyelmeztetően integetve. Lukács ment feléje és mosolygott. Butaság — gon­dolta, mintha egy életen át mennék felé. Hirtelen meg­ingott Elszédüít, elsötétült előtte a világ. — Feri! Jaj! Mi az? Lukács a heverőig lépett, és elfetoüdt rajta. Éva fog­ta, följebb segítette, meg­fordította. Jajgatott alig bírta a nagy testet — Mi van, édes? M3 van, Ferikém? Rosszul vagy? Agyontanulod magad. Jaj, istenem! — Menj el az orvosért. Éva! Jó lesz Boda is, itt a harmadik háziban... - Lassan mondta, nehezen, kapkodta a levegőt — Ta­lán a szívem. — Nem hagylak egyedül! Nem, nem. Hozok vizes ru­hát ... Itt? — kigombolta Lukácson az inget, és dör­zsölte a mellét. Szipogott. — Muszáj menned! Te nem tudsz segíteni. Orvos kell, Éva. — Jaj, istenem! —■ fakadt sírásra az asszony. — Most ne sírj. Menj! Majd túljutok ... Éva kiszaladt. hallotta, hogy kapkodva öltözik. Kö­rülnézett a szobában, a hó megvilágította a tárgyakat de ő nem. látta egészen pon­tosan. A kis szekrényen egy modem váza volt vagy szobor — nem is tudja. Éva bependerült. — Ne haragudj! Jobban vagy? Sietek. Addig is be­szólok a szomszédba, nézze­nek át Mindjárt itt vagyok. Ne haragudj! — Megcsókol­ta a homlokát. — Nem baj, ha csókolóztatok. Vigyázz magadra! Kiment — De baj — gondolta Lu­kács. — Baj az egész. Nem értitek. Edit is vár valamit A szájával. Eléje áll. Ködös a szeme. Ha teheti, a kezéhez ér. Fölemelte a kezét Néz­te. Mi ez a kéz? És ha tán­col, belétapad. ö is mene­kül. De mi elől? Csak meg ne szeresse! — Gondolatolvasó! öste- hetség! Zseni! — kiáltottam. — Hát persze, hogy a könyv­tárból hívtak! Azzal elrohantam a könyv­tárba. — Bocsássa meg, hogy el­késtem a határidőt, s önnek kellett felhívnia. Kérem, ne haragudjon! — Legközelebb legyen pon­tosabb! — mondta a könyv­tárosnő! — De telefonálga­tásra nincs időnk. Akkor eszembe jutott, htgy a múlt évben Grigor Ivanovicstól kölcsön kértem három rubelt. És teljesen megfeledkeztem róla ... Hű, de kényelmetlen! Elrohantam Grigor Ivano- vicshoz. Eltette a háromrubelest, de kiderült, hogy nem ő telefo­nált. jt zután kifizettem a Umf lakbért, mind a há­rom hónapit, és be­ugrottam a házkezelöséghzz, hogy rendezzem a tartozásom. A feleségem azt mondta: — Legközelebb, ha sok elintézetlen ügyed gyűlik össze, hangom elváltoztatva én foglak felhívni egy tele­fonfülkéből. Kitűnő mód­szer .,, Fordította: Kádas Géza JÁNOS BA’ Baksa Ferenc (Kaposvár) (A FOTO tiszteletdija) A Barátság Hídja fotókiállítás anyagidéi.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom