Somogyi Néplap, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-18 / 15. szám
Az isko'ai könyvtárak és az Olvasó Népért mozgalom Nphp7(*n lehetoe viIVCÍ/CZCII tatkozni azokkal, akik az Olvasó népért mozgalomról szólva gondolataikban eljutnak annak megfogalmazásáig, hogy az olvasásra nevelést mégiscsak az iskolábain. kellene elkezdeni. Mégpedig nem valami külön, erre a célra loeälli- lott tantárgy óráin, nem is lecke formájában házi ’feladatul adva, hanem minden egyes tantárgy keretében és az élménynyújtas olyan erejével, amely egy egész életen ét hat. Mindaz, amit az; iskolából kikerülőnek könyvkiadás, irodai ompropaganda, kritika, könyvtár csak nyújthat, tulajdonképpen minid erre 'az életre szóló élményre és a nyomában járó szellemi szükségletre épül, azt fejleszti és szolgálja. Pontosabban: így kellene lennie. S valljuk meg: nem mindenütt és ném egészen így van. Számtalan felmérés és könyvtári adat bizonyítja, hogy sokszor nincs mit fejleszteni és szolgálni. Kézenfekvő tehát a kérdés:« mit kell hát tenni, hogy az iskola megfeleljen ama feladatának, mely ebben a nagy ügyben rá hárul? A legfontosabb annak a pedagógiai közvéleménynek a kialakítása, mely azt vallja, hogy az iskolareform egyik leglényegesebb célja, a tanulók önállóságra nevelése elképzelhetetlen anélkül, hogy növendékeinket rá ne nevelnénk az olvasásra, a könyvek forgatására, használatára. Elképzelhetetlen anélkül, hagy ne fejlesztenénk bennülk az önálló művelődés igényét, az önálló ismeretszerzés készségét. A pedagógia szakemberéinek feladata, hegy tantárgyanként kidolgozzák ennek a nevelési tevékenységnek legjobb, legkorszerűbb módszerest. Arról van szó, hogy tanulóink ne -tankönyvi szöveget tanuljanak, a nagyabbak ne érettségire vagy egyetemi vizsgára készüljenek, hanem az általános isibola legalsó osztályaitól kezdve hozzászokjanak 'ahhoz, hogy wem a bizonyítvány, az érdemjegy a fontos, hanem a tudás. Illetve, hogy oktatási intézményeinkben — minden falion és szinten — olyan szellem uralkodjék, mely nem a tankönyvi szöveg visszaadásának minőségét, hanem a szerzett bárhonnan szerzett 1 •— ismereteket értékelje, az önálló gondolkodást jutalmazza. így olyan ifjúság kerül majd ki az iskolákból, mely akkor is tud tájékozódni a világban, ha nem áll mellette a tanár, aki a napi leckét föladja és szántónkért De ahogy az Olvasó népért mozgalom általános -kérdéseit feszegetve mindig kiderül, hagy a könyvtárak jelentik a mozgalom legfontosabb bázisát, az előbb említett korszerű oktató-nevelő munka sem képzelhető ej kulturáltan használható, hatékony iskolai könyvtárak nétküL Olvasásra nevelés az iskolában. Ez jogos igény. Az iskolai könyvtárak mai állapota azonban elszomorító. Ha e kettőt szembesítjük, nyilvánvalóvá lesz az ellentmondás az igény és a rendelkezésre álló eszköz közötti Meghamisítanánk a valóságot, ha figyelmen, kívül hagynánk sok olyan (egyelőre csali itt-ptt felbukkanó) tényt, melyek arról győzhetnek meg bennünket, hogy ha lassan .is, de megmozdult valámá, Hogy legalább a középiskolák egyba- todában önálló könyvtáros végzi a könyvtári munkát: hogy majd négy tucat általános és középiskolát tudnánk felsorolni, ahol korszerű könyvtár segíti az iskola munkáját: hagy mind több tanács tekintélyes összegeket bocsát időnként az, iskolák rendelkezésiére könyvtárfejlesztés céljából. Etek mind kedvező jelek. Sajnos, azonban csak jelek. Sokkal töbhre van szükség ahhoz, hogy joggal lehessen számon kpmi az iskolától, mit tettek az olvasó; népért A kor széni iskolának az önálló ismeretszerzés műhelye, a könyvtár lesz a központja. Nem szabad hát megengednünk, hogy több évtizedre szóló iskolaépületekben legjobb esetben szűk, raktározásra elegendő helyiséget szánjanak könyvtárnak, vagy egyáltalában megfeledkezzenek róla. Abba sem lehet belenyugodnunk, hogy a már meglévő épületekben — a közismerten szűkös elhelyezési viszonyokra hivatkozva — a könyvek lezárt szekrényekben a folyosón álljanak s a »könyvtárról« csak idézőjelben lehessen szót ejteni A szellemi munka olyan műhelyét kell megteremtenünk, ahol a könyvek légiója várja a kíváncsiságát érdeklődését kielégíteni akaró fiatalságot, ahol akár órák hosszat tanulmányozhatja azt, amiről az órán, a tankönyvben csak a sűrített lényeget kapta, kaphatta. Hiába azonban a legjobb tanári, szándék, ha nincs elég könyv vagy nem az van, amit az oktatásban jól fel lehetne használni. Ismerve a könyv! - adás inai gyakorlatát, az se elegendő, ha a fenntartó tana- i csók évente egyszer vagy kétszer valamit könyvtárfejlesztésre is fordítanak. Az kell, hogy az iskolák folyamatosan megkapják a szükséges összegeket, és a rendelkezésre áltó tájékoztató jegyzék alapján —1 mert vannak ilyenek! — maguk gyarapítsák az á‘l- kénáriyt. Az iskolának ez a mindert tantárgy tanítását egyformán szolgáló »szertára« nem eshet áldozatul az új gazdasági irányítási rendszer | helytelen értelmezésének. Megbecsülést (erkölcsit és B anyagit egyaránt) kéül szerez- g níink azoknak a pedagógusoknak, akik lelkesedéssel végzik munkájukat, amiért hivatalosan annyit sem kaphatnak, mint — mondjuk — a takarék'bélyegek eladásáért. Általánosan elfogadottá kell tenni azt az álláspontot,' hogy az olvasásra, a könyvek használatára nevelés az egész tantestület kollektív nevelési feladata. Ezt a pedagógusok helyett sem az iskola könyvtárosa, még 1 kevésbé a közművelődési könyvtárosok nem végezhetik el, legföljebb segíthetik. Az Olvasó Népért mozgalom a maga erkölcsi súlyával sokat tehet az iskolai könyvtárak fejlődéséért. Bizonyosak lehetünk benne, hogy a legjobban és leggyorsabban megtérülő »befektetés«, hiszen a mozgalom szószólód is állandóan azt hangoztatják: az iskola tehet legtöbbet az olvasó népért Kisfalud! Sándor I gen, szóról szóra fgy mondtam arra az esetre a fegyelmi bizottság előtt, amely tanúként kihallgatott: »Női dolgok«. — Es mit ért ön ezen ebben az esetben, igentisztelt kartársam? — fordult hozzám a bizottság egyik töprengő arcú férfi tagja. — A csuda sem érti az egészet Legfeljebb csak a nők. ... Hát igen. A vonatban voltaképpen nem történt semmi. De történhetett volna. Nagyon is könnyen. Ebben egyetértünk. Például, ha nem toppan be az ellenőr. Soha jobbkor.... Meg is kapják érte a büntetést; visszaéltek a szolgálati helyükkel... Azóta valóban nem látok stewardesseket azon a vonalon. Visszajöttek a jól bevált »kalauzbácsik«. De hogy elmondjam, miről is volt szó. Gyakran utazom Pristiná- ra, szolgálati ügyekben. Este rendszerint hálókocsiban, s másnap — dolgom végeztével — a motorossal • térek vissza a fővárosba. Azon az estén furcsa útitárssal hozott össze a hálófüll.ében a véletlen. Nadrágját begyöm- ködte a hulladéktartóba, s amikor megmutattam neki a fogast, csak legyintett: »Jó az így is«. Felállt a kihúzható asztalkára, hogy feltornássza magát, fekhelyére. — Leszakad! — szóltam rá rémülten, merthogy az asztal nyikorogva panaszkodott a tetemes súly alatt. — Miért nem a hágcsón megy fel? — Miféle hágcsón? — csodálkozott már odafentről az útitárs. — Az ördögbe is! Ki hinné, hogy lajtorját is behurcolnak ebbe a mozgó háló termecskébe? — mereszt- gette méltatlankodva a szemét a hágcsóra, s amikor azt is megunta, a falnak fordult, és rövidesen horkolásától rázkódott velem a fülke. De ami még érzékenyebben érintett, amikor már-már el- szunditottam volna, mindun- talanul leszállt kakasülőjéről, és suhogó gyolcsgatyában kisurrant a folyosóra. Majd visszatérve nagyokat ásított, és vakarózva lógatta fölém másfél méter hosszú lábát. Érthető hát, hogy másnap, amikor felszálltam a motorosra és egy teljesen üres fiilkére bukkantam, boldog reménykedéssel nyűltarii el a finom bőrülésen: végre pihenhetek. A véletlen szeszélye azonban nem úgy akarta. Ugyanis egy fürge tekinKondor György emlékére Halálának huszonötödik évfordulóján NEGYEDSZÁZADA ' pusztították el a dachaui koncentrációs táborban Kondor Györgyöt, modern szocialista képzőművészetünk nagy ígéretét. öt nappal korábban töltötte be a huszonnégyet; annyi idős volt tehát, mint ma egy végzős művésznövendék, aki éppen elindul pályáján. Kondor Györgynek a kezdetén kellett befejeznie egy olyan művészpályát, amely rövidségében sem csupa művészetből állt, amely néhány évre kiszabva is több proletárküszködést és mozgalmi harcot termett, mint nyugodt pillanatokat az alkotásra. A pesti munkásfiú 14 esztendős korától gyárban dolgozott. 16 éves volt, amikor bekapcsolódott a munkás- mozgalomba, s nemcsak nagyszerű jelkép, nagyszerű tény is, hogy ugyanekkor, tizenhat éves korában lett kiállító művész. Mint munkás és mozgalmi aktivista a szociáldemokrata pártban, meg az ifjúsági mozgr:1 at irányító OIB-bán végez legális és illegális munkát, Óbuda és a Terézváros munkásfiataljait irányítja: mint művész 1940-ben egyik újjászervezője és titkára a Szocialista Képzőművészek Csoportjának. Munkásmozgalmi harcosként a függetlenségi mozgalom egyik előkészítője, művészként ' sikeres kiállítója a csoport tárlatainak. Szocialista forradalmárként agitál, szervez, életét kockáztatja, szocialista művészként vitát vezet, ugyancsak szervez, erős képeket, tömör grafikákat alkot. És ez csak látszatpárhuzam, a harcos és az alkotó egy, ezt műveinek szellemén kívül , életútja is bizonyítja. Illegális tevékenységért tartóztatják le és ítélik háromévi fegyházra 1942-ben. A rács mögött tovább komponálja grafikáit és festményeit, s a fegyházat követő koncentrációs táborban is — így szól róla az utolsó híradás — dolgozik, ha dolgoznia lehetséges. SZOCIALISTA alkotó művész volt A kezdeti, úgyszólván csodagyerek-évek tájképei után kemény, keserves témákról fest kemény, keserves és fenséges műveket. 1942-ben a Munkászolgálato- sok a börtönudvaron című vásznat, 1943-ban a Börtön- sarok-ot; ezek éppúgy művészi lázadással téltek, mint a Börtönműhelyben című rajz önarckép. 1944-ből. önarcképén egy sokat szenvedett, elszánt arc tek-irit ki a merészen modern kompozícióból, olyan tekintet mint legismertebb művének, a Hajnal a vonaton szénrajzának meggyötört, de kubisztikus, diadalmas rendbe rendezett proletár arcai. ÉLETMŰVE töredékként is monumentális. Négy hónap választotta el attól, hogy megérje a felszabadulást. H, Gjr. tetű, kihúzott szemű hölgy libbent be a kupéba — égszínkék uniformisban, illetve köténykével, amilyet csali a vonatbüfé főnöknője visel. Láttámra elbiggyesztette az ajkát, s amint a vonat megállt, mélyen kihajolt az abMilivoje Perovics: CSAK a HŰK Eriik... lakon, és türelmetlen, ideges kiáltást küldött a peron felé: Mityaaaa! E gy kis idő múlva magas, barna fiatalember robbant be a kupéba. Feltűnően nagy orrától alig tudta megcsókolni a kékkö- tényest, aki szinte becéző rajongással, . mint egy alvó gyermeket, oly gyöngéden helyezte el őt a szemközti pamlagon, s azonnyomban lehúzta mind a három keskeny kis redőnyt az ablakon. — Foglaltam számodra fülkét, de látod... — pillantott felém csaknem nehezte- lően. — Nem baj — ütötte el a fiú könnyedén. — És ki helyettesít most a büfében? — Azzal ne törődj. S már folytatták is az enyelgést, minthogy tapintatosan, de sikeresen megjátszottam a már alvó utast ölelkezés után egyik közös ismerősünkre terelődött aztán a szó. — Képzeld: Müe megnősült — Kit vett el? Csak nem azt a káncsal kis szószát? — Azt De már el is váltak. — Gyorsan ment. És miért? — Tudod, a fiú rövidre fogta. Terrorizálta, és a szö- szi megunta... De azám, ígértem neked valamit... Hozok egy kis csemegét..." S azzal kiröppent a fülkéből, hogy percek múlva három stewardess-szel térjen vissza. — íme, a beígért szórakoztatás! Az én kis utasszállító tündéreim!... A volt férjem, csajok! Négy évet éltünk egy födél alatt, meguntuk, elváltunk, de azért nem bírjuk egymás nélkül... Mind az öten ott zsiva- jogtak szorongtak, hahotáz- tak a szemközti ülésen. 1 Ez az éktelen ricsaj csattantól!; fel színlelt szundikálásomból, mialatt vonatunk az Ibár völgyében kanyargót! a zengő hidakon és morajló alagutakban. Hogy ki irányította, nem tudotn, hiszen az egösz személyzet itt szórakozott velem szemben Mityával. Vihogtak, ugrasztották a nagyorrú exférjet. S a kékkötényes exfeieség szüntelenül a büfé és a fülkénk között cikázott. Hol dupla, adag sonkát, hol egy púpózott tányér süteményt nyomott a nagyorrú ölébe, aki pillanátok alatt eltüntette a »menüfeletti« fogásokat. Amikor a tálnyi gyümölcsöt is befalta, a csajok elvonultak, ők pedig feketét szürcsölgetve a gyerekről beszélgettek. — Miért nem jössz el nyír hozzá, Mitya? — kérdezte az exfeieség. — Mindig arra panaszkodik, hogy óvodás pajtásai azzal csúfolják: nincs is apja. Az este is azt mondja: »Apa. itt hagyott, te meg folyton utazol. Olyan vagyok, mint az árvagyerék...« A fiú nem szólt. Kint al- banyodott. A felvont redőny a kopár hegyre nyitott kilátást. Szótlanul nézték mindketten; a sí vár lejtőket, a gyér növényzetű, meredek hegyoldalakat. — Szeretem ezeiket a, bokros völgyeket — szólalt meg nagysokára a nő. — Különösen ilyenkor, alkonypirban. — , Berkenyebokrók , — mondta a fiú. Valahányszor itt megyünk eí, mindig gyönyörködöm bennük. — Nálunk a falunkban vörös berkenyének hívják. Az édesanyám is így mondja, ma is. Hangjuk most halk, és szomorú. Nézem őket félig lehunyt pilláim alól, s azon tűnődöm: vajon miért válhattak el. Látom, hogy útjukban vagyak nagyon. Kisvártatva a kékkötényes szól is a fiúnak, hagy menjenek át egy másik fülkébe. — A csajok reklamálnak. Gyere! Jó bőr mind a három. Csak egy kicsit pletykásak. Különben jó haverok. Mindig együttjárunk ezen a vonalon... Nemsokára benéztem a büféibe. Sehol egy üres szék. A zsúfolt asztalok közt a kékkötényes kígyózott, és szemével bűvölte a birodalmába tért férfinépet. Vajon ez lehet a válásuk oka? — merült fel bennem a kérdés. A mindeh —- férfinak — tetszés mohó igénye? Ki tudja Mindenképpen a gyermek bánja... A kékkötényes csillogó szemétekéi jelenti ki, hogy a fekete elfogyott. Közben látom, hogy épp akkor teszi föl a rozsára. a mgy kávéfőzőt »Ez már maszék kezelésben van« — jelenti ki kacér mosollyal. S percek múlva már viszi is öt kis pohárral a vagon valamelyik lefüggönvzött fülkéje felé, ahol Mityáját szórakoztatják »a csajok«. Dübörgött a vonat, a hűvösödé éjszakában... És a következő pillanatban bejött egy ellenőr. Fordította: Dudás Kálmán Csanády János: Új évek, 6 borok Komoly felhők hordanak havat a téli föld fölé. Takarót terít a hóesés északtól délig minden délkörön. Amire beköszönt az újév, tundrákon rohan a rénszán, szalad a trojka, fut: északtól délig minden délkörön fehéren viharzik a téli öröm: — új évek, 6 borok — s viszi a várost és falut, a gazda udvarán futásra kész a szán, csengő, lószerszám — akad még csikó, és hóviharban porzik már a szánkó, a talpas tél-hajó; deszkabordái közt mogyoró, dió, bor és kenyér. Puha szalma-derékban egés2 év kincse búvik itt, egy kevés mindenből befér,, amíg a szomszéd faluig, onnan a szomszéd városig rohan a rén-szán, szalad a trojka, fut; és északtól délig sok délkörön tavaszt ünnepel már a tél-öröm SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. január 18.
