Somogyi Néplap, 1969. november (25. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-07 / 259. szám
i Kisgyerek koromból Kiig jrniékszain valamire, de nagyapam októberi meséit nem felejthetem el sosem. Engem nagyon szeretett, és gyakran a térdere vett, hogy meséljen nekem, őszintém megmondom, nem szerettem, amiket kitalált, meri hiszem, nem voltak rendes meséi, olyanok, amiket anyám néha felolvasott a könyvekből — de az októberi meséket szaj- tátva hallgattam. Ez, hogy októberi mese, amolyan bevett fogalom lett már a csaladunkban. leginkább anyámtól hallottam, ha szidta a nagyapámat, mert tömi a fejemet már megint ezekkel a mesékkel. Ki is ment olyankor, hegy ne hallja nagyapám csendes szavát, dolgot kereseti a ház körül, és amikor bejött, gyakran úgy tűnt nekem, mintha sirt volna kint Már nagyobhacska voltam, talán harmadikos, amikor megértettem valamit ebből a rejtélyből. Előző évben nagyfám megvett hatszáz öl szőt a Homokháton. Nagy szó t ez, csodálta is érte ele- mindenki Hanem énnó- i elárulta az öreg. hogy i az egész, színlelés, csak ion vette meg Mónus kólától a szőlőt, mert a gye- ei el akarták jussolni tőle. Volt is valami per belőle, de nagyapám felmutatta az írást, hogy ő Mónus Imrétől ennyiért és ennyiért megvette. Csak éppen azt nem tudta senki, honnan vette rá nagyapám a pénzt, és hogy Mónus hova dugta a gyerekei elől. Hanem hát a szőlő meg az októberi mesék! Az történt, hogy amikor nagyapám leszüretelte az első termést, kijelentette nekem egy este: — Ka, gyerekem, az idén másként ünnepeljük októbert! Hogy miként másként, az novemberben derült ki, annak is a hetedik napján. Mónus Imre bátyámmal, aki természetesen mellette dolgozott,, mint »-részes munkás«, előző napon lefejtették az új bort. Késő estig vakoskodtak vele a gyertya mellett, de a nyelvüket sem érintették bele, mondván, hogy másnap lesz az ünnep. Így aztán hiába tébláboltam körülöttük, nekem sem adtak egy cseppet sem, pedig nagyon vágynám rá. Lehet, hogy azért, mert addig csak egyszer kóstoltam életemben bort, s nagy titkokat sejtettem benne. Másnaj) reggel ^ apám korán felKóitott. Míg öltöztem, egyre azon törtem a fejem, mire készülhet az öreg. A fekete nadrágját húzta fel. hozzá a mellényes kabátját. szintén a feketét, amit legutóbb a nagyanyám temetésén láttam rájta. Amikor pedig leakasztotta a gerendáról a csizmáját is, és hagymát keresett, hogy kikenje vele ragyogósra, végképp csodálkozásba estem: csak nem halt tán meg valaki. Amikor aztán a foghíjas fésűvel nekiesett ritkás, hófehér hajanak, amit soha nem fésült mással, mint az ujjával, megkérdeztem tőle: — Ki halt meg, nagyapám? — Meghótt ám a térgyed kalácsa! Inkább siess! Hát siettem. S amikor készen voltam, a patvaraj tóból néztem, mit művel még. Odament a ládához, és az aljából isi vett egy paparost, amiből egy vörös vásznat bontott ki. — Ehun-e, a fóradalom zászlaja — tartotta elém. Olyan vigyázva fogta két bütykös keze közt a gyűrött, tépett vásznat, mintha valami kismadár telepedett volna le a tenyerére és minden pdllá- natban attól kellene tartania, hogy elrepül. Én csak rámeredtem a vászondaxabra, amelyik egyáltalán nem látszott zászlónak. De szólni nem mertem. A zászlót a kebelébe dugta a fekete kabát alá, és elindultunk. Akkorákat lépett, hogy alig tudtam nyomon követni. A temető felé mentünk. “■Mégiscsak meghalt valaki« — gondoltam, amikor lefordultunk a Kasza közön, amelyik a temető sarkára ért ki. Ott már várt bennünket Mónus Imre bátyám. Szó nélkül kezet fogott nagyapámmal, aztán ahelyett, hogy barackot nyomott volna a fejemre, mint máskor, nekem is oda- nyúj tolta a kezét. A temetőben szótlanul mentünk, és elkanyarodtunk a ®dCsontos Gábor: OKTÓBERI MESÉK rokon túlra. Egy gondozatlan mezőségen áthaladva az ótemető süppedt sírhalmad közé értünk. — Melyik az. te, Péter? Nem felejtetted el? — kérdezte Mónus bátyáim. — Ez lesz az. Megismerem a fejfát. Akácból faragtam. Rövid nézelődés után megállt nagyapái® egy felrehaj- lott fejfánál. Az idő feketére ette a fát, nem látszott azon majd leültek a. gerádján. Mert épp ott, a temetőkért gerádján voltunk. Kívül már a földek sorjázták szomorúan. — Ülj ide te is, erre a gallyra! — intett maga mellé nagyapám. Leültem a sombokor sűrű. földön fekvő gallyaira, és vártam. Egy idő múlva rámvetette a szemét: — Emlékszel még az októberi mesékre, fiam?— Emlékszem. már semmiféle betű. A teteje olyan volt, mint a csónak orra, ügyesén megfaragva. A két öreg egyszerre nyúlt a kalapjáért, fedetlen ősz fejüket meghajtották. — A zászlót, koma!... — szólalt meg rekedt hangon Mónus bátyám. — Előbb elimádkozoea —■ mormolta nagyapám, és még egy röpke percbe telt, míg újra fölemelte a fejét Elgondol-. kozva körbejárta a besüppedt sírt. aztán megint odaállt mellénk, elővette a zászlót, s ráborította a fejfára. — Könnyű legyen a főd, Szalóczi elvtárs, neked is, meg minden proletárnak! Mór.us bátyám raintett a beszédre, külön mozdulattal minden szóra. Én meg csak álltam bámulva. Azt a szót hogy elvtárs. soha máshol nem használta nagyapám, csak az októberi mesékben. Szalóczi József nevét is onnan ismertem, az egyik mese egyedül csak róla szólott Hát ez a Szalóczi csakugyan valóságos ember volt? Márpedig ha ide van eltemetve, akkor úgy lehet — Énekeljük el az interpa- ciomálét! — mondotta nagyapám. Mónus bátyám megreszelte a torkát és rákezdett valami furcsa énekre. — Most már megtudhatod, hogy ne/h mese az egy se! Igaz annak minden betűje. Megijedtem ettől a beszédtől. Még hogy igaz lenne a mese? Hiszen ha igaz valami, az már nem is lehet olyan szép, mint a mese. S hirtelen felidéztem magamban mindent Azt. sünikor a nagy hegyeken túl, ebben a mesevilágban járván, nagyapám saját kezével döfte át szuronyával Semsey grófot, akitől mindenki félt a faluban. Micsoda mese volt az! És mar hogy lehetne igaz, mikor Semsey gróf még a minap is ott vágtatott hintájával a falu alatt a kastély felé?! Csak a mesében tprtént meg az is, hogy Szalóczi József meg Mónus bátyám a kastélybeli kisasszonyokat belelógatták a kútha. s csak akkor húzták fel őket. árudkor átázott a csipkés bugyogójuk. Na aztán Mónus bátyámék feltörték a kastélybeli nagy ládákat, és a puccos ruhákat mind kiosztották a kastélybeli szolgálóknak. Hát megtörténhetett ez máshol, mint a mesében? — fi Jég történt..-. ? a mafcSomogyl Pál: rúnák, is igazából voltaic, nMk ágyúval lőtték szét a világ legkövérebb intézőjét? — Ügy, úgy ham! —■ Meg hogy a sok méltóságáét lesuvasztották ? — Le bizony. Az volt csak az igazi! — De hiszen él a miénk is. — A miénk él, persze! De az ott! Az már nem szív több levegőt. S hogy csak bámultam tovább is rajta, komolyra fogva a hangot, új mesét mondott nekem nagyapám. Elmondta az igazi októberi mesét. A nagyháború végén fogságba került orosz földre, ahol épp akkor készülődtek az urak ellen. Mentek ám ők is. elfoglalták a palotákat, és mindenüvé kitűzték a piros zászlót Ez jelentette a szabadságot ök hárman — Szalóczi val és Mónusisal — ott voltak a forradalom elején, aztán hazajöttek, hogy itt is megtegyék a szegények dolgát De hát itthon másként lett Itt hamar erőre kaptak az urak. — Nem sikerült eltakarítani őket — ingatta a fejét Mó-. nus bátyám. Ezen eltűnődtek <-gy kicsit míg nagyapam elő nem vette az üveget — Igyiink a íoradalom a! — S előbb Imre bátyám, aztán nagyapám kortyolt az üvegből. Leültem a krumplisdézta szélére, s ezután nekem is mindig innom kellett ha ök poharat emeltek Délután már alig bírtunk a jókedvünkkel. Nagyapám kibotiadozott a kapuba, s hallottuk, hogy invitálja a járókelőket, szomszédokat Nemsokára jöttek is néhányan. sokáig vizsgálták a bor színét, aztán egyből lehajtották. Még később is szállingóztak, de akkorra már meg kellett gyújtani a petrólám- pát Az egyik szomszéd kezelte a lopok nagyapám intésére mindenkinek a poharába csurrantett a borból. Ö maga középen ült, és mondta vég nélkül az októberi meséket Nem is mondta, valósággal prédikálta. Arca piros volt, haja csapzottan hullott a homlokára, mélyen ülő szemében szokatlan tűz égett A nagy. felnőtt emberek, előredőlve, csodálkozom nyitva felejtett szájjal hallgatták. Nem is emlékszem a többire, mert nagyon elálmosod- tam a bortól, forogni kezdett vetem a világ és elaludtam. Csak a másnapra emlékszem, hogy apám kiabált, anyám meg sírt Azt vettem ki a szavukból hogy nagyapámat még az este elvitték a csendőrök . » Sok év Kellett ahhoz, hogy mindent megtudjak nagyapámról és megértsem októberi meséinek minden részletét. Felnőtt fejjel-is a szívemben ég csodaszép meséinek egész légiója, s ma már értem, hogy micsoda ember is volt az én nagyapám. Már Legénysorban voltam, amikor nagyapám megint elő- vehette a láda aljából a vörös zászlódarabot' De akkor már hajlott volt, mint a botja feje, és csak fektében láthatta, ami a feje fölött van az embernek. Hogyan készült az első októberi ünnepre! De még október végén, mielőtt eljött volna az ünnep, szólították fentről Koporsójába beletettük a vörös zászlót amelyik egyre fényesebbé válik emlékezetemben, és mintha tele lenne írva apró gyöngybetűkkel — az ő csodálatos októberi meséivel. Végigrezegtették az éneket Mónus bátyám még bele is köhögött vagy kétszer, addig nagyapára várt égy kicsit Elnéztem őket Nagyapámból úgy jöttek elő a hangok, mint valami rossz hordó belsejéből, fogatlan szája fölött nevetségesen mozgott fehér sep- rübajusza. Barnára aszott, ráncos nyakát átvörósítette az erőlködés, ádámcsutkája fölött a leffegő, vékony bőr úgy reszketett mint máskor evésnél. Mónus bátyám csakúgy mondta az éneket ahogy a templomban szokta, sokszor hallottam ott énekelni. Csak a hangja volt most valamivel ka-r-sabb. Ahogy végeztek, „„„. apám feltette a kalapját, Imire bátyám követte a példát, FELRAGYOGOTT Az évszázados bilincseket a verrozsda elmarta, gz igába vert őserő megmozdult proletárszívek szent lángra gyúltak, elindult a végzetlavina és összezúzta a bűnkórságos vénhedt gátakat. Túl sok volt már a seb s a baromnál türelmesebb szenvedő ember áldott piros hévvel fegyverré törte igáját s mint teremtő vihar tisztított, söpört, elűzte éietegéről a fekete felhőket s a Nagy Október napja felragyogott Andrej VoznyeszenszkiJ: ULJANOV ÉS LENIN Idejöttem, Susenszkojéba. Járom mélycsöndű érdéit A lángelme — tűnődöm néha —■ vándorol, embertől emberig. Évek futnak, nevek tűnnek vele. A lángész mindig más-más testé. A zseni: a nép szelleme. Ha igy van ez — Lenin volt Rubljov is, a festő. Cellák szentképein így tűz a fény egy-egy arkangyal-arcra. És Lermontov is volt Lenin, Pugacsov is, egy pillanatra. Keskeny-nyomtávú földünk bámulta szívdobogva, •— a here had halálra vált : Lenin költözött Uljanovba, csak úgy reccsent a szűk kabát! A dekrétumot — Lenin mondta tollba. Uljanovval tárgyalt a nyomda. Nagyítólencse-homlokát pontosan a tárgyra szögezve, amit a terem gondolt, bűvészként összegezte, és az, mint jólirányzott aforizma, csapódott a teremre vissza. Merülve sokszor áloműző gondba, arcát nyugtatva öklein, Uljanov elcsigázva mondtál »Nehéz, Lenini Segíts, Leninlm Fustéllyal nem Lenin járt vadászgatni erdön-mezőben. Lenin aközben legendás hősként városokért harcolt És arca muzsika-arc volt Testét amaz fűtetlen termekbe vitte. Emez — parasztbundákba és szemekbe, a komor tömegbe magát bevette, mint partizán a rengetegbe. És abban a hidegben hazát épitktt, fényben égve, két élettel lobogva. Ne sóhajtsatok: »Hogyha élne!« Ha nem élne — akkor mi volna! Vergődne ez a föld fagyok ónszürke bilincsébe verve. Ét elgyötört múzsám a lágerek fölött ugyan mit énekelne? Hogy szenvedett a gyász óráiban, mikor minden tribün fekete leplet öltött, e rajta — az 6 szívén! — zsarnokian a nyersvas-nehéz csizma feldübörgőtt! A lampasz belefolyt a csizmaszárba. Mintha vérpatak csordogálna. És most hogy ünnepel! milyen bttincsbe-oldottan, ragyogva! Miközben felmutat, , adakozó-ünnepien az álmélkodó marslakókra. Bertholt Brecht A szocializmus építésének gyorsasága Egy férfi jött 1930-ban az Amur-parti Nyikolajevszkbőt, ö mondta, mikor Moszkvában megkérdezték tőle, Ml a helyzet most ott fönt északon: »Hogyan tudhatnám én azt? Utazásom Hat hétig tartott, és hat hét alatt Más arcot ölt ott minden.« Kurocz Ferenc fordítása. SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1969. nee-ember 7.
