Somogyi Néplap, 1969. november (25. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-23 / 272. szám
A KOMOLYZENE ES AZ IFJÚSÁG Szakmai körökben gyakran esik szó arród, hogy a hangversenylátogató közönség nem »fiatalodik«. Egyeseknek határozottan az a véleménye, mások ugyanolyan határozottan állítják az ellenkezőjét. Az Országos Filharmónia ifjúsági hangversenysorozatainak az 1968— 69-es évadban mintegy százezer bérlője volt. Mivel a felnőtt koncertek jegyvásárlóinak életkorát nem tarják számon, ezért pontos adatok hiányában a vitázók csak szükkörű tapasztalataikra hivatkozva érvelitek, s mindegyik tábor kitart a maga vélt igaza mellett Annak, aki figyelmesen körülnéz a koncerttermekben, észre kell vennie, hogy a közönség soraiban mind több a fiatal arc, mind több a zeneértő, zeneileg művelt hallgató. A közönség lassan kicserélődik. A változás hosszú évek következetes és rendszeres uevelőmunkáj áriak eredménye. »Általános zeneismeretben odáig kellene eljuttatni az ifjúságot, hogy kulcs legyen a kezében a nagy mesterek műveihez és csak rajta álljon, hogy megnyíljanak előtte. Az általános iskola tett is egy Ids lépést ebben az irányban, de még többet kellene tennie, ha nevének meg akar felelni«. — így jelölte meg a tennivalókat Kodály Zoltán 1946-ban. Azóta nagyot léptünk előre. Általános iskoláink minden gyermeknek kezébe adják azt a bizonyos kulcsot. Sokan hasznát is veszik, s eljutnak a nagy mesterek műveihez, sokan — és ezek vannak többségben — még nem élnek a nékik nyújtott lehetőséggel. Elégedetlenségre még sincs okunk. Világszerte elismert zeneoktatásunk megalapozza minden magyar fiatal zenei műveltségét, erre a biztos alapra épülnék a népművelés különböző formái. Kétségtelenül ennek köszönhető, hogy a Jeunesses Musicales nemzetközi szevezet ez évi összesített statisztikája szerint élen járunk az ifjúsági hangversenyek száma és látogatottsága tekintetében. Az Országos Filharmónia évenként mintegy ezer ifjúsági hangversenyt rendez Budapesten és vidéken, s ez már önmagában is biztosítja a hangversenylátogató közönség állandó utánpótlását. Közönségnevelés folyik a KIMENT A TORNÁCRA, a lugas alatt a kerítésig, s kinézett az utcára. Egy lelket sem látott. Hétköznap, tíz órakor ugyan ki járhat az utcán? A kertben két sor gyümölcsfa terebélyesedett. Meg- megáílt a fák alatt, nézegette az ágakon ülő zöld gyümölcsöket, a fiatal hajtások gyenge, átlátszó leveleit. A kerítés mellett két korhadt törzsű akácfa nyújtózkodott. Again madárfészkek sötétlettek. Vadgalambok röpködtek egyik fáról a másikra, mintha csak látogatóba mennének egymáshoz. A kert végében méhek dongtak. Átnézett a kerítésen: öt kaptár sorakozott a fák alatt. Az egyik előtt Kovács Pista bácsi guggolt. Egy pillanatig zavartan bámult az öregre. Amióta nem látta, nagyon megöregedett. Arca csupa ránc, a haja meg olyan fehér volt, mintha befestette volna. Köszönt. — Nagy időre jöttél? — Két napra. — Az öregeket látogatni? Hát kell is. Ki tudja, menynyi időnk gan még hátra? — Eljár az idő. — Hogy vagytok? A család? — könyökölt a korlátra. Kicsit nehezen lélegzett. — Köszönöm. Megvagyunk. És maguk? — Mit számítunk már mi? Vagyunk, nem vagyunk, egy kutya — legyintett. Pipára gyújtott. — Itt tiblábolok, mióta nyugdíjas vagyok, mé- hészkedem. Milyen szorgosak ezek a kis állatkák. Hordják, gyűjtik a mézet, hogy egész 'évben böviben legyenek, én meg meglopom őket. Elveszem azt, amit fáradsággal szereztek. Ilyen az ember. zeneiskolákban is, az ifjúsági kórusokban, zenekarokban, és az Ifjú Zenebarátok Klub — foglalkozásain, amelyek középpontjában kifejezetten a hangversenyélmények feldolgozása, megbeszélése áll. Nem meglepő tehát, hogy a hangversenytermek széksoraiban itt is, ott is felbukkannak azok a fiatalok, akik e zenei közösségiek valamelyikében sajátították el az alapismereteket Kik járnak rendszeresen »felnőtt« hangversenyekre, és hogyan reagálnak a zenei élményekre? — Ezt érdemes volt megfigyelni az őszi zenei hetek budapesti hangversenyein, amelyek a szokottnál is több fiatalt vonzottak. A »profik«, a zeneakadémia és szakiskolai növendékek minden este ott voltak. Rendkívül szigorú kritikusok, igényeiket még viláhírességek sem mindig tudják kielégíteni. A »profik« hivatásuknál fogva járnak hangversenyekre. A kis gimnazistákat, főiskolai és egyetemi hallgatókat a zene iránti őszinte szeretet és érdeklődés készteti arra, hogy zsebpénzükből, ösztöndíjukból bérletet vásároljanak. S lassan a koncerttermek törzsközönségéhez számíthatók azok a huszon- egynéhány éves dolgozó fiatalok, akik néhány évvel ezelőtt még azért versengtek, hegy hangversenyjegyet nyerjenek az ifjúsági klubok izgalmas vetélkedőin. Ök valamivel kevésbé szigorúan kritizálnak, de szintén nagyon igényesek. Az őszi zenei hetek hangversenynaptára sok eseményt ígért — változatosan ösz- szeállitott műsorokat, kitűnő hazai és külföldi együttesek és szólisták közreműködését, érdekes, új művek bemutatását. Így mindenki kiválaszthatta az ízlésének, érdeklődésének megfelelő bérletsorozatot. Az új stílus keresése meglepően sok fiatalt vonzott, a mai magyar szerzők műveiből összeállított három kamarahangversenyre. Feltűnő volt, hogy a borban hozzáBÁBA MIHÁLY: GÉZA IS RÁGYÚJTOTT egy Kossuthra. Semmi kedve nem volt beszélgetni, de már nem hagyhatta ott az öreg Kovácsot, akit gyermekkora óta ismert, akinél oly sokat eprészett. Hallgatott, és azon töprengett, mit is kérdezzen vagy mondjon. Kovács fürkésző tekintettel vizsgálta arcát. — Nem találkozol ott fenn az enyéimmel? — Ritkán. — Mékkel? — Egyszer Juliskával. Ment a gyerekkel. Helyes kis fiú. — Hm. Az. En akkor láttam, amikor kétéves volt. Azóta nem hozták haza. Pedig már iskolás. Hát a Pistivel? — Pistivel? — fújta ki a füstöt Géza. — Nem is olyan régen, a villamoson. — Szolgálatban volt? — Kalauz. Beszélgettünk. Jól vannak. A lánya már gimnazista. — Az a. Kitűnő tanuló. Küldtek fényképet. Volt egyszer itthon. Mikor is? Igen, liúsvétkor múlt két éve. Azóta nem láttam azt az unokát se. Hát Bözsiékről nem tudsz valamit? — Nem. Vele nem találkoztam. — Az urát látták a tévében. Fehérék szóltak, mert nekik van. Elmentem ■ megnézni, de én már nem láttam. A tavaszi munkák gépesítéséről beszélt. Azt mondják, okosan. De hát kutyát sem ér a tudomány, ha minjúk közelálló fiatal zeneszerzők — Bozay Attila, Jenei Zoltán és Durkó Zsolt — darabjait fogadták szívesen, valamint Kurtág György új dalciklusát. Az új müvek megítélésében biztos érzékkel igazodtak el, érezhető volt, hogy nem idegenkednek az újszerű hangzásoktól. A fiatalok többségét mégis az előadói produkciók érdekelték elsősorban. Nehány kivételtől eltekintve, amikor a nagy nevek bűvölete eltakarta előlük a középszerűséget, úgyszólván mindig érzékenyen reagáltak az előadói produkcióra. Ezárt részesítették nagy ünneplésben a szezon megnyitó hangversenyét vezénylő Ferencsik Jánost, s ezért tapsolták ki vagy tízszer Bartók 3. zongoraversenyének előadása után Kiss Gyulát. A Magyar Rádió és Televízió zenekarának Brahms-est- jén is jól vizsgázott a fiatalság, megiéreztók a 2. szimfónia előadásának minden részletfinomságát, és őszinte lelkesedéssel hívták ki újból és újból Lehel Györgyöt. Szünet után Andre Wattsot, a B-dur zongoraverseny szólistáját zárták szívükbe. A világhírű néger-magyar származású zongoraművész méghódi tóttá a fiatalokat A gondos megfigyelő hasonló jelenségeket észlelhetett minden este, Bartók Mikrokozmosz-sorozatának előadása alkalmával éppen úgy, mint a Bécsi Filharmonikusok hangversenyén, a Musici di Róma hallatlanul finom muzsikálása alkalmával, vagy a fiatal művészekből álló Liszt Ferenc Kamarazenekar János Passió-előadásán. A zene mindenkié! De hogyan tehetjük azzá? Ezen tűnődöm... — írta Kodály mintegy két évtizeddel ezelőtt. A helyes utat ö maga mutatta meg Akik az úton elindultak, már tudják, hogy a zene szebbé, tartalmasabbá teszi életüket. Hiszünk abban, hogy példájukat mind többen követik. Szávai Magda denki a maga feje szerint csinálja. — Baj van? — Baj nincs. De tavaly egy kaszálás lucerna odaveszett, elrohadt, nem volt, aki megforgassa, behordja, kazalba rakja. Kovács legyintett — Ez a baj. Az emberek meg morognak, mert kevesebb a kereset Géza a korlát széléből letört egy darabkát, ujjal között morzsolgatta. — A méhek jól fizetnek? — Tudom is én. Csak babrálhatok velük. Nem a haszonért. A kert ajtajában megjelent Géza apja. Körülnézett, kalapot■ emelt, amikor meglátta Kovácsot, aztán visszahúzódott. — Apád is beteges. — Nyolcvanhárom. — Annyi, mert amikor én bevonultam huszárnak, ó akkor szerelt le. Akkor még élt a nagijapád. A kert is puszta volt. Nem volt abban egy gyümölcsfa sem. Ezt már apád ültetgette, a szólót is. Jó természete van, szerei a fával babrálni. De a fiatalok — le- gyintett megint — mind elmennek. Legalábbis az enyéi- mek. — Gyuri matadt. — Dehogy maradt. Egy éve ö is elment. Nem maradt itthon egy se. Apádéknak jó, mert ott az öcséd. Gondját viseli az öregeknek... A télen beteg voltam. Kijött az orvos is. Feküdtem. De bembrus a késő órákig töprengett, hogy mit írjon az életrajzába. Amikor a hideg szobában leült az asztalhoz, és a tollat megkocogtatta a tintásüvegben, azt gondolta eltökélten: egy ilyen jó állás elnyeréséhez feltétlenül jókat kell írni magamról. De még egy óra múltán is csak a tollat forgatta az ujjal között, egyre bizonytalanabbul, mert a legfontosabb mondat, az első, nem jutott eszébe. — Csak tudnám, hogy mi az, ami kedvező színben tüntet föl, és mégsem hat dicsekvésnek — töprengett Ambrus. Például azt is beírhatnám, hogy nem vagyok a szenvedélyek rabja. De ezzel nem kezdhetem. A télen Is megfogadtam, hogy egy álló hónapig egyetlen korty szeszt nem iszom. Be is tartottam, csakhogy akkor az igazság megkívánja tőlem, hogy azt is elmondjam: ha rám jön valami, mert ez meg szokott történni velem, akkor képes vagyok három napig egyfolytában inni, és huszonnégy óra alatt elszívok száz cigarettát is. Ráadásul nem is azért, mert nem tartom sokra az életemet, hanem azért, mert vannak idők, amikor nem tudok ellenállni, és ilyenkor alig különbözhetek a megvetésre méltó emberektől. Ennek a kettősségnek pedig az a magyarázata, hogy egyszerre vagyok hajlamos a jóra és a rosszra, ami nem vall rokonszenves egyéniségre, mert hiszen sokszor a véletlen játékaitól függően adott percben lehetek ez is, meg az is... Ügy feküdt le, hogy egy sort sem írt az életrajzból. Majd reggel mindent pótolok — ígérte magának, és ezzel az elhatározással aludt el. Reggel fél hatkor csörgött az óra. Ambrus nem borotválkozott, nem mosakodott, nem gyújtott be, télikabátját a hátára terítette, és az asztalhoz ült. L ehunyt szemmel kereste a megfelelő szavakat, majd lendületesen, mintha megértette volna a dolgok nyitját, leírt egy mondatot: »Önök nem gondolhatnak olyant, amit én ne tudnék végehajtani...« Ambrus örült a határozott mondatnak, aztán egyre ellenszenvesebbnek tűnt, végül is áthúzta. Bekapcsolta a rádiót, amely a napi időjárásteg lett az asszony is. Egyik ágyban én feküdtem, a másikban meg ö. Az ajtót nem csuktuk be, hogy a szomszédok be tudjanak jönni, ha észre veszik, hogy már régen nem láttak bennünket. Két napig csak az orvos nyitotta ránk az ajtót. Az hozta el a gyógyszert is. Harmadnap jött aztán Keserűné, és főzött egy kis meleget. Hát így vagyunk itt, öcsém. Irtunk a jányunk- nak, hogy küldje haza az unokát. Nem lehet, mert iskolába jár, nem mulaszthat. Szóval, magad uram, ha szolgád nincs... Keserű mosoly bújkált szája szögletében. Megtömte pipáját és rágyújtott. Géza lehajtotta fejét, egy göröngyöt taposott szét. — Apádéknak jó, ott az öcséd. Másképp ök is úgy lennének, mint mink. Hiszen te sem tudsz hazaszaladni mindig, ha baj van... GÉZA ELLEPETT A KORLÁTTÓL. Lassan, andalogva ment a fák alatt, vissza a kis kertbe, a lugas alá. Anyja a tornácon hámozta a krumplit. — As öreg Kováccsal beszélgettetek? — kérdezte Gézától. — Azzal. — Nekik jó — sóhajtott az anyja. — Nagyon, nagyon jó. A gyerekek jönnek, meg küldik a pénzt, a csomagot. A Gyurink meg csak egyet gondol, és szalad haza meglátogatni az öregeket. A nejét a tévében is látták. Nekik jó... nagyon, nagijon jó... Géza bólogatott. Nem bírt megszólalni. Valami retteneteseii szorongatta a torkát. Letépett egy szőlölevelet, és addig gyűrte, sodorta, mig a zöld, sűrű lé végig nem csordult az ujjain. jelentést ismertette: mínusz egy és plusz öt fok között. Egy kis bölcsességet kellene beleírni .az életrajzomba, hogy ■ jóindulatot ébresszek magam iránt — gondolta. — Azt is beleírhatnám, hogy nem szeretem az érzelmes dolgokat. Az érzelmeskedés az anyáknak, meg a kamaszlányoknak való. Ekkor csöngetett a postás. Expresszlevelet hozott »Anyádat kórházba vitték. Ha tudsz, gyere haza. K. Sanyi.« Ambrus azt gondolta: Istenem, az anyám! Mindig Úgy éreztem, hogy nem szeretem eléggé... Szeretett volna valamit írni. A szekrényben talált az üveg alján egy kis vodkát, I I THIERY ÁRPÁD: Expressziévé! aztán körülményesen begyújtott, de kevés volt a fa, és feladta, hogy melegben írja meg az életrajzot Végül is előkereste a rezsót, és teafőzéshez készülődött. — Az is valami — morogta. Teafőzés közben állandóan az anyjára gondolt, nem ösz- sze-vissza, hanem egyetlen napra, amikor bevonult katonának. Egy nagy üzem udvarára gyűjtötték őket. Meleg volt, egész idő alatt tűzött a nap. Az udvar egyik sarkából a másikba vezényelték őket, és órák teltek el, mire biztossá lett hogy kit, irányítottak a páncélosokhoz, és kit a tüzérekhez. A salakos portól már délben retkes volt a zokni alatt a lábuk. Ambrus anyja a rácsozott vaskerítésbe kapaszkodva figyelte az eseményeket Látszott rajta, hogy egy-egy hangosabb ordításra összerezzent, és szomorú tekintetével azonnal Ambrust kereste. Majd amikor Ambru- sékat különböző alakzatokba kezdték sorakoztatni, kaputól kapuig röpködött, valósággal mint egy fehér szárnyú madár, s egész nap ét- len-szamjan csak arra a percre várt, amikor majd Ambrusékat kivezetik az udvarról, és elindulnak az állomáson várakozó vonathoz, és akkor lesz egy pillanat, amikor megfoghatja a fia kezét. A többiek vigyorogva kérdezgették tőle, hogy ki az a lelkes öregasszony a kerítésnél ... Árnyékos szögleteket keresett az udvaron. — Meg lehet itt fulladni a hőségtől — panaszkodott a hadnagynak, s lopva az anyjára pillantott. A rádió híreket közölt. »Az AP jelenti Washingtonból: az amerikai anyák ezrei elárasztják az elnököt olyan levelekkel, amelyekben felszólítják, hogy karácsonyra valósítsa meg a békét Vietnamban« ... Ambrus felfigyelt. A fejében átsuhant egy megviselt, kemény arc, de ez csak egy pillanatig tartott. Az arcon rajta volt az egész háború. Az expresszlevélre pillantott, és még egyszer elolvasta: »Anyádat kórházba vitték. Ha tudsz, gyere haza. K. Sanyi.« — Érdekes, hogy éppen ő írt — gondolta Ambrus. Legalább nyolc éve nem látták egymást. Alig fűz hozzá valami, és éppen ő írt. Volt a folyó déli szakaszán egy kis öböl, azt együtt fedeztük föl. Egyszer ránksötétedett a folyón, s félelmünkben cérnahangunkon elkezdtünk énekelni. Ez minden. Meg egyszer egy rozoga csónakkal átkeltünk a folyón. Ö megszólalt a víz közepén: — Milyen mély ez itt. — Én pedig azt mondtam: ez a világ egyetlen folyója, amelynek nincs feneke. A rádió azt mondta: az AP jelenti Washingtoniból... Ambrus a rádióra nézett. Az arca kiismerhetetlen volt. — Ezt riVintha bemondták volna már az előbb — tűnődött. — Karácsonyra valósítsa meg a békét Vietnamban. Ambrus összegyűrte a papírt, amire az életrajzát akarta megfogalmazni. — Azt hiszik — morogta magában —, hogy ünnepnapon gyötrébnesebb a halál, mint máskor. — Az amerikai anyák fáradhatatlanul teleröpködik a világot — gondolta szomorúan —, a ferde szemű anyák pedig lekuporodnak a bambuszfedezékek mélyére. Szegény anyák, elég nekik, ha a fák és a vizek sűrűjéből előbukkan egy hízásra hajlamos ember, s meghajolva azt mondja: Karácsony van, és mi garantáljuk, hogy mostantól negyvennyolc órán át nem gyilkoljuk le az önök kedves fiait, de negyven- nyolc óra elmúltával sajnos, semmit sem garantálhatunk, ezt meg kell érteniük... ^ B ecsomagolt a táskájába. Nem írt egy soft sem. Majd, ha visz- szajövök, ha még szabad lesz ez a jó állás, megírom az életrajzomat Megkönnyebbült, hogy halasztást adott önmagának, s ez az elhatározás megnyugtatta. Összeszámolta a pénzét, vasúti költségre elég volt, többre nem. Az aj tőből még visszapillantott Az expresszlevél ott feküdt az asztalon, felsértve s gyűrötten, mint egy madár, amelyik repülés közben mély sebet kapott KILENC KERESZT Vinko Vedlin (Maribor) felvétele (Bronzérem) (A Barátság Hídja fotókiállítás anyagából) SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1969. november 23. / Ilyen az ember
