Somogyi Néplap, 1969. augusztus (25. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-06 / 180. szám

fl Szsvietanió, űrkutatási propamja Az aprólékos és különleges tudományos kutatások céljára a Szovjetunióban más szput- nyik-típusokat is felhasznál­nak, köztük az Elektron- rendszereket, amelyek egyide­jűleg kutatják a Föld sugár­zási övezetének külső és bel­ső zónáját Egy-egy ilyen rendszer két szputnyikból áll, s mindkettőt egy hordozóra­kéta juttatja föl pályájára. Az első ilyen rendszert 1964 ja­nuárjában hozták létre, a másod!kat 1964 júliusában. Mindkét rendszerben az egyik szputnyikot, amely a belső sugárzási övezetet kutatta, olyan pályára juttatták, amelynek apogeuma kb. 7000, perigeuma pedig 400 kilomé­ter volt E rendszerek másik szputnyikát ennél sokkal el- nyújtottabb ellipiszis alakú pályára lőtték fel, amelynek apogeuma több mint 66 000 kilométeres magasság volt' \ A protonsorozat kilométer. Mindenegyes mű­hold fedélzetén tv-kamera van, amely felvételeket készít a Föld azon oldalának felhő-, hó- és jégtakarójáról, amelyet a Nap megvüágít. Fedélzetén vannak még infravörös mű­szerek is, amelyek hasonló felvételeket készítenek a Föld meg nem világított oldalán. Egy készülék pedig bolygónk hőegyensúly át tanulmányozza. A műhold-meteorológia igen érdekes kísérleteket végez: tv- felvéfeleket készít a Földről 20—40 ezer kilométeres távol­ságból, mégpedig a Molnyija típusú hírközlő szputnyikok- kal. A Szonda nevű űrállo­más is készített felvételsoro­zatot nagy távolságból. Műholdak A Kozmosz sorozat szput- nyikjainak harmadik fontos rendeltetése — a műszaki megoldások helyességének el­lenőrzése, a különböző űrké­szülékekhez a konstrukciós Napjainkban a legnehezebb szputnyikok, amelyeket idő­szakonként juttatnak fel p'- lyájukra, a Proton sorozatú tudományos műholdak. Ezek komplex módon tanulmányoz­zák a kozmikus sugarakat, és azoknak kölcsönhatásai a szu­permagas energiák részecs­kéinek anyagával; e részecs­kék földi laboratóriumokban elérhetetlenek. A Proton sorozat szputnyik- jainak súlya eléri a 12—17 tonnát Hatalmas erejű hor­dozórakéták juttatják fel őket pályájukra. A Proton-szput- nyikok 190—630 kilométeres magasságban szondázzák a kozmikus térséget A Szovjetunióban olyan meteorológiai rendszer - mű­ködik, amely Kozmosz- és Meteor-szputnyikokat használ fel céljaira. Ezek az informá­ciókat a mos kvai Hidrome- teorológiai Központba to­vábbítják. Ez egyike azon vi­lágközpontoknak, amelyek a meteorológiai adatok össze­gyűjtésével és kicserélésével foglalkoznak. A meteorológiai rendszer­hez tartozó szputnyikokat olyan körpályára lövik fel, amelynek magassága kb. 600 elemek felhasználási módjai­nak kikísérletezése. Ennek jó példái voltak 1967 októberé« ben a Kozmosz—186 és a Kozmosz—188 műholdak és 1968 áprilisában a Kozmosz— 212 és Kozmosz—213 automa­tikus összekapcsolása. Az automata rendszerek minden esetben biztosították, hogy a műholdak a legna­gyobb pontossággal megköze­lítsék egymást, utána pedig elvégezzék a manőverezése­ket. A megközelítés során az »■aktív« műhold rádiótechni­kai rendszere vette a »pasz- szív« szputnyik jelzésejt. A helyzetükről és viszonylagos sebességükről sz.'ló adatok a fedélzeti számító—megoldó berendezésekbe érkeztek, ame­lyek osztogatták a parancso­kat a két műholdban levő tá­jolórendszer hajtóműveinek s az »aktiv« műhold hajtómű­vének ■>. bekapcsolására. Az­tán létrejött a két szputnyik összekapcsolása. (Folytatjuk) Verista Megvalósult a szegedi sza­badtéri játékok évek óta ter­vezett elképzelése, a zömmel romantikus olasz dalművek után színre1 került a verista operajátszás remeke: Bizet Carmenje. A pénteki bemu­tatót megelőző érdeklődés el­sősorban arra várt feleletet: »ajón nem vesz-e erőt a tér speciális hangulathatása az opera fesztelenebb, oldottabb színpadi levegőjén. A díszlet- tervező, Varga Mátyás, fehér alaptónusú, kisvárosi környe­zetre komponálta a hatalmas konstrukciót, amely méretei­ben méltó folytatása a Tu- randot és az Aida hagyomá­nyainak. A díszlet merészen új elképzeléseit azonban a csempásztanya szolgáltatja. A sziklás vidéktől el kellett te­kinteni, hiszen a néhány mé­teres kövek groteszk látványt nyújtanának a templomtor­nyok tövében, — így ebben a szánben, ládák, gerendák, zsákok dzsungelét, egy való­di csempésztanya kellékeit láthattuk. Mikó András ren­dező pedig a 16 méteres ol­dalfalakkal bezárt területen több szinten, olykor orató- riumszerűen mozgatta a 350 főnyi statiszta-, illetve sze­replőgárdát.! Az előadást Roberto Benzi dirigálta, igényesen, pontosan, a tőle megszokott szenve­déllyel. A címszerepben Ma­gyarországon először mutat­kozott be Jane Rhodes, a Pá­rizsi Nagyopera vezető szop­ránja, aki játékával és hang­jával egyaránt nagyvonalú alakítást nyújtott. Partnerei: a kanadai származású Jean Bonhomme és a román Dán Jordachescu, szintén a mai operajátszás világszínvonalán álló képességeket mutattak föl — kiváltképp előnyükre szolgált, hogy a számukra szokatlan térméretek között szerepükkel játékban is azo­nosulni tudtak. A mozgalmas balett jelenetek szólistája a szófiai Emilia Kirova volt, s a további szerepekben tehet­séges fővárosi és szegedi éne­keseket hallottunk. N. L Évfordulón Hirosima gyermekei és az első atomliomka N éhány évvel ezelőtt megrendítő könyv jár­ta be az egész világot. Magyar nyelven is megjelent A hamu gyermekei címmel. Az első atombomba áldoza­tául esett japán nagyváros, Hirosima gyermekei emlékez­nek benne »a borzalmak nap­jára«, 1945. augusztus 6-ára. Arata Osada japán profesz- szor még az ötvenes évek ele­jén azzal a kéréssel fordult a hirosimai iskolák tanulói­hoz, hogy írják le visszaem­lékezéseiket az atomtámadás­ról. Á különböző korosztály­hoz tartozó hirosimai gyer­mekek, akik átélték azt a szörnyű tragédiát, elkezdtek vallani. Több mint kétezren (!) írták le iszonyatos élményei­ket. A professzor ezeket a visszaemlékezéseket gyűjtötte csokorba és adta ki az emlí­tett könyvben. Emlékeztetőnek is szánta ezeket az írásokat, hogy a világ soha ne feledje a hirosimai poklot, amely több mint kétszázezer embert Kö­vetelt áldozatul azokban a napokban, de máig is alatto­mosan szedi — ezrével a ma­ga áldozatait. A könyv meg­jelentetésének másik célja pedig az volt, hogy felr&zza az egész emberiséget a kö­zönyből, és aktivizálja az atomháború ellen, a béke megőrzéséért folytatott harc­ban. Nem lehet megindultság és megdöbbenés nélkül olvasni ezeket a megrázó írásokat, amelyekben a gyermeki lélek nagyon finom és rendkívül érzékeny szeizmográfjával rögzítve elénk tárul a 24 év­vel ezelőtti, kegyetlen tragé­dia S higeko Hirata hirosi­mai kislány 6 éves korában élte át a bombázást. így emlékezik visz- sza erre a napra: »Elbúcsúztam munkába in­duló apámtól, aztán házunk kapuja előtt játszottam. Hir­telen sárga füstfelhő tört fel. és borzalmas dörrenés hallat­szott. »Nagyanya!... Shige­ko!.. .« — kiáltotta anyám. Úgy tűnt nekem, mintha na­gyon is messziről jött volna a hangja. Ügy éreztem, mint­ha valami a földre nyomna, s nem tudtam mozdulni sem. Aztán felszállt a füst, és fel­ismerhetővé vált a ház, aho­gyan kinézett. Anyám a be­omlott konyhából jött ki. Az egész ház tele volt üvegszilán­kokkal. A gyékényszőnyegek foszlányai és a faltörmelék borítottak be mindent, s nem tudtuk, hová is lépjünk. Nagyanyám, aki ágyban fek­vő beteg volt, szobájából az ágytakaróval együtt a másik szobába repült, s ott feküdt a gyékényszőnyeg alatt. Szeren­csére nem sebesült meg. »Se­gítség! Segítség!« — kiáltotta szel, felnőtt emberhez illő komolysággal vonja le végül is az atombomba-támadás »tanulságát«: »Teljes szívemből gyűlölöm ezt a rettenetes háborút! És ké­rek minden embert Japánban és az egész világon, hogy so­ha többé ne viseljenek há­borút, hanem békében, kéz a kézben haladjanak előre. En­gedjetek minket tovább élni! Azt hiszem, jobb lenne, ha soha többé nem gyártanának atombombát!-« Masayuki Hashimoto 9 éves hirosimai gyerek ezeket ve­tette papírra: »Közben egészen körülvet­tek bennünket a lángok. Az ijedtségtől egész testemben remegni kezdtem. De szüleim bátorítottak, és ott tudtunk áttörni a tűz gyűrűjén, ahol a lángnyelvek kisebbek vol­tak. Vérző testű férfiak és asszonyok — akiknek a bőre ruhafoszlányként lógott tes­Czebe Rózái „gyújtogatása" A férj nevére senki nem emlékezik. Lehet, hogy a név első tagja tőle származik? A faluban csak így ismerték: Gzebe Rózái. Cz-vel. Így írta le egy idős parasztember, aki még jól emlékezett rá. Nem fantáziaszülte tárca­hős tehát. Élő személy volt. Somogysámsonban dolgo­zott a Tanácsköztársaság ide­jén, és még utána is néhány évig. A kis falusi postát ve­zette, és gondozta a férjét, a hajdani ügyvédet, aki telje­sen világtalan volt. Negyvenéves lehetett, ami­kor a forradalmi események élére állt a faluban, 1919 ta­vaszán. Az addig zárkózott­nak, szótlannak ismert asz- szony szervezte a pártot, irá­nyította a választásokat, és mindenütt az első sorokban volt, ahol a tr ?■shatalom ügyét kellett szo^-tnia. Augusztusban megverték a csendőrök. De a fehérterror meghagyta állásában. Öt év múlva újra érte mentek. A csendőrlaktanyá­ba vitték, megbilincselve. Nem tudta, miért. A hivatali szobában ott ült a bíró meg a három csendőr. Kettő helybeli, a harmadik magasabb_ rangú, idegen. O kezdte a vallatást. Egyelőre udvariasan magázta; — Miért gyújtotta fel a Hí­rős-Kovács pincéjét? Meg a másik hármat a múlt hetek­ben? Bosszú? Vagy valami­lyen jeladás a kommunisták­nak? Czebe Rózái értetlenül néz a csendőrtisztre. Hallotta reg­gel, hogy az éjjel ismét le­égett egy pince a hegyen. De ö ki sem mozdult a házból. Keresi a szavakat, de hang nem jön ki a száján. — Szóval, beismeri a tet­tet? Nem is tehet mást, hi­szen Hírős-Kovács vallomá­sa volt a döntő, ugyebár, ti­zenkilenc szeptemberében is. Tiszta ügy. No, készülhet a jegyzőkönyv. — Kérem, én ... Tessék el­hinni, sehol nem jártam az éjszaka, azt sem tudom, mer­re van a Hírős-Kovács pin­céje. Nem érek rá a hegyben sétálni, van nekem elég gon­dom a hivatalban meg a ház körül. — Tehát tagadja. Pedig jobban tenné, ha őszinte len­ne. A nyomozás szálai a pos­tára vezetnek, és az is felté­telezhető, hogy nem egyedül követte el a hajdani »párt­szervező«. No, lássuk csak! Kivel igazolja, hogy egész éj­szaka otthon tartózkodott1 — Kivel? Hát... Megakadt. Ki is tudná bi­zonyítani, hogy sehol nem járt este nyolc óra után, amikor a tejet áthozta a szomszédból? Vacsorát adott az urának, maga is ivott egy pohár kávét, kicsit kézimun­kázott, és fél tíz felé lefe­küdtek. Reggel hatkor kelt, mint mindig. — Nos? Alibi nincs, ugye. Tudtam. Ne is fáradozzon, »elvtársnő«. Az asszony nem tudta to­vább magába fojtani keserű indulatait. Csaknem kiabálva vágta oda a csendőröknek: — Gyalázatos, aljas gyanú­sítás! Mert nem találják meg a tettest, engem szemeltek ki áldozatnak! Akinek már nem nem ismeretlenek a csendőr­pofonok. A kihallgatást végző tiszt alig észrevehetően intett, és az egyik helybeli csendőr már ugrott is. A két pofon kemé­nyen csattant. Felettese elé­gedetten bólintott: — Hogy el ne felejtse a hajdaniakat. Meg figyelmez­tetésként, hogyan kell a ha­tóság képviselőivel beszélni. A községi bíró felé for­dul, de hangosan mondja: — Üjabb bizonyíték, hogy elvesztette a fejét. Biztos jel. Aztán Czebe Rózáihoz: — Remélem, nem nehezíti meg sem a mi dolgunkat, sem a maga sorsát. Írhatjuk a jegyzőkönyvet? — Írhatnak, amit akarnak! Én egyet mondok, és utoljá­ra: Semmi közöm a gyújtoga­táshoz. Mást előadni nem kí­vánok, ne is fáradjanak a kérdezéssel. — Rendben van, asszo­nyon» — nyájaskodott gúnyo­san a csendőrtiszl. — Majd meglátjuk. Egyelőre azonban kénytelenek leszünk felaján­lani szálláshelyül a minden kényelmet biztosító fogdán­kat. Az asszony sírni kezdett: — És mi lesz a szerencsét­len, világtalan férjemmel? Ki látja el? Ki eteti, öltözteti? — Az minket momentán nem érdekel. Vihetitek! Egy hétig tartották fogva Czebe Rózáit. Naponta val­latták, pofozták, egyszer, ré­szeg fejjel, meztelenre vet­kőzi ették, kezénél fogva a mester gerendára húzták, és laposfogóval a mellét csip­kedték. A hatodik napon kigyul­ladt még egy pince. A gyúj- togatót — piromániás, falu­beli suhanc volt — a hely­színen elfogták a pincéjüket vigyázó gazdák, és félholtra verték. Bevallotta, hogy va­lamennyi gyújtogatást ő kö­vette el. Czebe Rózáit elengedték. Csak annyit mondtak neki búcsúzóul, hogy tartsa a szá­ját, mert könnyen visszake­rülhet, és akkor nem ússza meg ilyen könnyen. Hírős-Kovács megjegyezte: — Igaz, hogy nem ő volt a gyújtogató, de azért nem ár­tott neki a verés, a kommu­nista istenit az anyjának! Nem volt maradása a fa­luban. Néhány hónap múl­va ismeretlen helyre költö­zött. Paál László valaki. Anyám azonnal a szomszéd házhoz rohant, el­távolította az útból a tetőről lehullott cserepeket, a fadara­bokat és az üvegtörmelékeket, s kimentette a romok alá te­metett szomszédasszonyt. Csakhamar tűz ütött ki a kö­zelben. Nem maradhattunk tovább a házban. Anyám há­tára vette nagyanyámat, és felmászott a töltésre. A városból menekültek az emberek tízezrei. Olyan egy­formáknak látszottak, hogy nem is lehetett megkülönböz­tetni őket egymástól. Mind­egyikük meg volt égve, az ujjuk hegyén és az ajkukon bőrfoszlányok lógtak. Arcuk vörös volt és dagadt, szemü­ket és szájukat alig _ lehetett felismerni. A város fölött fe­kete és égés-szagú füst borí­totta az eget. Borzalmas lát­vány volt! Anyámba kapaszkodtam, és egész testemben remegtem. Abban a pillanatban futva jött apám. Leírhatatlan arc- kifejezécsel. Hátán borzalmas seb tátongott, nem fekete, de nem is sárga színű. Haját ha­mu fedte. Az emberek, akik­nek már nem volt jártányi erejük sem, sorban estek ösz- S’- az úton. Ha lehunyom szememet, még ma is sok szörnyű jelenet jut eszembe amit akkor láttam, és újra elkezdek remegni. Apám aztán sugárbeteg­ségben halt meg. Az én Iá bam sebe is sokáig nem akart begyógyulni, csaknem egy évig tartott«. Shigeko 6 évvel később ír­ta le ezeket a sorokat. S a 12 éves/gyermek szinte érett ész­tükön — üvöltöttek fájdal­mukban, és a folyóba vetet­ték magukat, hogy enyhítsék ezzel az égés-okozta borzal­mas kínokat. Láttam, amint a víz a tenger felé sodorta holttestüket... Nekünk nem volt annyi bátorságunk, hogy a folyóba ugorjunk. A tűz azonban mind közelebb nyo­mult. Aztán mégis rászántuk magunkat, mivel nem volt más választásunk, hiszen kü­lönben mi is megégtünk vol­na. Szerencsére egy csónakot sodort felénk az áradat. Bele- ugrottunk, és gyorsan eltá­volodtunk a parttól. Mikór visszapillantottunk, már min­den lángtengerben állott, ahol még egv perccel azelőtt tar­tózkodtunk. De a hullámok egyre magasabbra csaptak, és csónakunk megbillent. Csak­nem megfulladtam, de anyám magához rántott és a csónak másik végébe ültetett. Így jutottunk el a Sumiyoshi- hídhoz. Ott egy férfi men­tett ki bennünket, akinek volt csónakja. De itt is egész tes­tükben összeégett emberek üvöltöttek: Adjatok vizet! Adjatok vizet!...« H osszan folytathatnék még a beszámolók idézését. De talán ennyi is elég ahhoz, hogy az idei évfordulón ezek a gye­rekek emlékeztessenek min­ket Hirosima tragédiájára, hogy felrázzanak, és ne csu­pán a kegyelet és a részvét érzésével gondoljunk a so­kat szenvedett városra, a hi­rosimai gyermekekre és az atombomba több százezer ál­dozatára, hanem felelősséggel is. Soha többé sehol a vilá­gon ne ismétlődhessen meg a hirosimai tragédia! Sz. P. SOMOGII NÉPLAP hwfti, Utóik Miguaxtu« 6.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom