Somogyi Néplap, 1969. augusztus (25. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-24 / 195. szám

I zzadt veit és nyfitt, s míg az utcai öltö­nyét fürdőruhára cserélte, előre örült a hűvös víznek. A medence szélén, ahonnan gyors, erőteljes lendülettel a vízbe vetette magát, egy csa­lád — apa, anya és egy fia­tal pár — ácsorgóit Az idő­sebbik nő grimaszokat vágva jujjgatott Még akkor is _ a vízbe vezető lépcsőn déván- kozott, amikor már a későb­ben érkező Majtényi testén a szúró, didergető, az első pil­lanatokban elviselhetetlennek tűnő hideg szorítása hűvös Simogatássá enyhült. Úszás közben könnyedén tud az emiber gondolkodni, emlékezni, s jó figyelni az embereket is. Mint most itt, ezt a családot Olyan ismerős- volt Majtényinek az időseb­bik — kerekarcú, már őszülő, de jóízűen formás nő. Palóco- san ejtette a szót — Anya, ne hisztizz! — A férfi derékon fogta a palóc asszonyt, s vitte magával a vízbe, s az érett, megszélese­dett ráncokkal befutott női arcon megjelent egy fiatalos sugárzás. »Jakabné Szeles Zsuzsi. Az a férje? S a gyerekei?« A ne­vetésével, s palócös beszédé­vel fogta meg őt, Majtényit, egy húsz év előtti májusi na­pon. Ez a nő, igen ő volt az._ Most éppen szembe találkoz­tak. Zsuzsi fejét kedves ko­mikusán feltartva úszott Kedve lett volna rászólni: fe­küdjön a vízre, ne féltse a haját. De nem tudta elkapni pillantását Negyvenötben Debrecen­ben, az MKP Simonyi úti pártiskoláján találkoztak. Ügy hozta a véletlen, hogy az első május elsejei népgyű­lésre együtt mentek egy távo­li faluba a golyóvert karos­szériája, minden eresztékében zörgő, köhögő teherkocsival. Végigénekelték az utat Egy­más mellett ültek és a tan­koktól kivert gödrös, maka­dámú ton csörömpölő, imboly­gó kocsiban gyakran kellett az asszonynak kapaszkodnia Eleinte csak karját fogta meg a fekete hajú, piros arcú — alig volt huszonkét éves — asszonykának. Később egy- egy kátyúnál a derekára is le-lecsúsztatta a karját For­ró, kemény, hívogató volt a fiatal test Három éve nem tudott már semmit a fronton eltűnt férjéről. De tudott ma­gának parancsolni.... Ezzel nemcsak tiszteletet ébresztett Majtényiben, de később, gyű­lés közben már azzal a ra­jongó alázattal hallgatta ked­ves, palócosan zengő szónok­latát, ami azonos a gyorsan lobbant érzelemmel. A május elsejei kirándulás után még jónéhányszor voltak együtt Zsuzsival népgyűlésen és kü­lönböző összejövetelekén. Egyszer — ez volt az utolsó autós útjuk — meg is csókol­ta kedvesen, mindig csevegő szájacskáját. Nem volt szük­ségük magyarázkodásra. Zsu­zsi sem volt már közömbös. De megmondta: addig, amíg a férjéről valami biztosat nem tud, senkivel nem kezd.­pén üsző férjre sandított, áld szintén feléjük nézett — ÉL Tudja-e, ha akkor nem jön el, nem kapja meg á nyugdiját — Jakabné fe- szélyezettsége elmúlt Erről az ügyről a férje is tud va­lamit. — "Dojjön, bemutatom az uramnak! — Arca elárul­ta: mindenre emlékszik... Úszott egy kört, fejét rit­kán emelte ki a vízből. Jól­esett az izgalom utáni hűvös­ség Gyorsan végiggondolta, mit is mondjon a férjnek ar­ról a látogatásról. Csak az igazat, amit akkor ő tett a Zsuzsika anyjáért, abban már nem volt semmi része a re­NÁDASDI PÉTER: Uszodában ménykedő szerelemnek, mert belépése pillanatában meg­tudta: él a férj. Amikor felnézett, a Jakab család már a büfé mellett gyülekezett. A feléje tekin­gető Zsuzsi szeméből kiolvas­ta, hogy őt várják... — Ez itt a férjem. — Bor­dó fürdőnadrág cángár alak, ősz haj, borotvált, kerek arc. A soványságban életerő, a fi­gyelmesen vizsgálódó szem­pár mögött értelmesség — A fiam. — A nagyra nőtt, apjá­hoz nagyon hasonlító legény szemében a figyelemmel együtt ott volt egyfajta iró­nia is. — Ez meg a menyem. — Megiszunk egy sört Anya, hozzál! — Valamikor gyűléseken együtt szónokoltunk a kedves feleségével. — Beszélnie kel­lett, mindnyájan őt vizsgál- gatták. — Hallottam, az anyósam Is emlegette már magát... Túljutottak a zökkenőkön, és most már felidézhette a jele­netet, amikor beállított Tar­ján ba, a kis házba, és a síró Zsuzsi bevezette őt a pár héttel előbb megözvegyült, és háborodottnak látszó édes­anyjához. Majtényi ekkor már tudta, Zsuzsika ezt is elsuttogta belépésékor, hogy anyja két nap óta éhség- sztrájkot kezdett, mert nem kapta meg az ura után járó baleseti segélyt, és a nyugdí­ja is kérdéses. Levélbe is be­jelentette a bányavállalat igazgatóságának és a hatósá­goknak az éhségsztrájkot. — Még ma sem tudom pon­tosan, miben halt meg az apósom — Már nem «a tű­nődő, feszes, parányit gya­nakvó figyelemmel hallgatta őt Jakab. — Pedig elmondtam né­hányszor. — Zsuzsi már ott volt a sörökkeL Kedves há­ziassággal, pillanatok alatt nemcsak széttöltötte az italt, de a hazulról hozott rántott­húst is ötfelé osztotta. — Nagymama és az éhség- sztrájk! — a fiú nevetett... — Pedig így volt: a bánya- vállalat nem akart fizetni — mondta MajtényL — Milyen baleset volt? — A fiatal menyecske először mutatott némi érdeklődést. — Tulajdonképpen egysze­rű fertőzés, mégis rémséges. A bányában sok volt a pat­kány ... és a patkánynak van egy kullancsa, a bőrön élős- ködik. Ügy, mint a tyúkon a tetű, a kutyán a bolha. Per­sze el is szórják a kullancsot, s ez rámászhat az emberre is. Csípése abban az időben — mivel nem mindig mentek orvosihoz, gyakran halálos volt — mondta MajtényL — Egy szombat délután jött haza apám a bányábóL Fáradt volt, hátradőlt a ka­rosszékben, s akkor anyám meglátta a jobb lábán, a bo­ka fölött a piros foltot. — Nem tudom má ez, nem fáj, nem viszket — mondta anyámnak, szegény apám. Eltelt a vasárnap, hétfőn a délutáni műszak előtt még kapálni akart a határban. De már nem tudott kimenni. El­indult az orvoshoz, és az úton összeesett Ügy hoztuk haza... Az ízületeit fájlalta. Az orvos reumára gondolt és ízületi gyulladásra: hét na­pig feküdt, nem javult A nyolcadik napon szinte meg­feketedett Most már az or- ' vos is megijedt, májgyulladá­sa van — mondta, és beutalta a kórházba ... ott tudódott ki a baj. Zsuzsinak egy könny gördült ki a szeméből. — Fertőzést kapott — mondta MajtényL A fiú arcáról eltűnt már az ironikus ki­kifejezés. Meg volt döbbenve, akárcsak a felesége Mind­nyájan egy meztelen felső­testtel dolgozó, csákányos bá­nyászt láttak. Szénporos, iz­zadt arcot, lámpafényt, s a sötétben surranó, a széndara­bokat zörgető patkányokat« — Üj Ságnál dolgoztam és az egész históriát megírtam. A bánya akkor még kapita­lista kézben volt, de a hata­lom már a miénk... — Egyétek a húst!... Ma­ga is. — Jakabné kedvesked­ni akart, s majdnem kimond­ta Majtényi keresztnevét Öh, mindenre, de mindenre emlé­kezett már, nemcsak az esze, a szíve is. ARÁMYPRÓiÁ Az asszony S bogra kötötte a kendőt. Időn­ként odakapott, és az állát előre tolva a nyaka felé húzta. Fészkelődött, feszen­gett a férje mellett Túl voltak már az ötvenen mind a ketten. A férfi kapatosán fecsegett, és tíz-tizenöt vil- lanypózna mellett is elrobo­gott a vonat, míg a zsebe felé indult keze élőkotorász­ta a gyűrött edgarettás do­bozt Mintha nagy munkát végzett volna, feltolta hom­lokán a sildes bársonysap- íkát, magában motyogott va­lamit és az asszonyra mo­solygott — Ne bagózz már annyit! —• mondta az asszony. — Hisz mást se csinálsz egész úton. — Miiért, odakint nem ba­góznak? — Bagóznak hát, de nem folyton. — Én se folyton, csak most.. — mondta az öreg, és mosolyogva átkarolta az asszonyt — Ej, hagyd már ezt! — Magamlban voltam mos­tanáig, miért baj ez? — És maga mellé tette az ülésre a cigarettás dobozt Meg is feledkezett róla. Egyik kar­jával az asszony vállát őlel­te, amin a bogra kötött ken­dő alatt furcsán feszült egy világoskék külföldi pulóver, másikkal a kezét szorongat­ta. Halkan gügyögött is va­lamit, egész közel hajolva az asszony füléhez. — Haggy már te! — mond­ta az asszony. — Itták és részeg vagy. Szépen vártál, mondhatom. — Várnak á többiek Is az állomáson. Mondtam nekik, ma jössz haza. Kint vannak az állomáson, mind. — És kezdte a neveket sorolná, aädk az állomáson várják az asszonyt, — A disznót kifizetted? — Eerdezte az asszony, mintha nem is érdekelné, ki várja az állomáson. — KI — mondta az öreg — Meg a padló is kész már a háziban. A nyárra be is lehet költözni Most aztán egész nap a lányod körül kujtorognak — és az öreg röhögéséivé megpaskolta az asszony kezét — Egész nap kujtorognak körülötte. Az Imréről miért nem szólsz? — Mit mondjak? Majd otthon, sor j ában ... — Jól vannak? • — Jól Házuk is van, meg autójuk is. — Egész nap a lányod körül kujtorognak — és az öreg alig észrevehetően csuklót! — Szépen vártál — mond­ta az asszony. —• Minek jöt­tél elibém? Otthon nem it­tál volna. Ha vonatta szállsz, mindig iszoL — A lányod is elmegy. A nyáron biztosan elmegy. Es­te mindig ott kujtorog kö­rülötte valamelyik kölök. De a Sanyit — azt nem enge­dem be. — Milyen Sanyit? — Hát a Bótáék Sanyi­ját Lop. Én mondom: lop. — Már miért lopna? —- Mert lop. Azt mondják. Ez a betegsége. Lop. Pedig az apjának, a Bétának most tanúskodtam. — Mit tanúskodtál te? — Hát volt az a pere, a házért Hogy a négy gyerek örökölte a házat. A Sanyi apjáé is volt egy rész belőle. — Tudom mondta az asszony. — Hát most eladták a töb­biek, neki meg nem akartak pénzt adni Én is láttam an­nak idején a papírt A Sanyi apja is örökösödött Neki is jár. — Minek ártod bele ma­gad ilyesmibe? Ha nincs melletted az ember, mindig beleütöd valamibe az orrod. —• Mert ki akarták tagad! ml Hát én nem engedtem. Vagy öten is tanúskodtunk ott — Mipek neked mindig mással törődni? — kérdezte az asszony, és fészkelődve ikibújt az öreg karja alőL — Mert kell — mondta az öreg dühösein és hango­san. Az egész kocsiban le­hetett hallaná, ahogy meg­ismételte miég egyszer. — Mert kelL — Ej, nem beszélek veled — mondta az asszony. — Részeg vagy — és az ablak felé fordult Az öreg felánt — Hová mész most meg? — Az öreg nem válaszolt — Megint inni mész te? — Az öreg válasz nélkül éldülön- gélt az ülések között Egy ideig £ “SB felé volt fordulva, aztán át­csúszott az ülés másik ol­dalára, ahonnan csak vissza kellett fordulná, hogy az aj­tót lássa. Ha valaki előtt lendült az ajtó, az asszony már fordult is. Egy idő múl­va felállt A két ülés között toporgott, a támlába kapasz­kodva, nehogy a rázkódó ko­csin elbotoljék, aztán el­ment az ajtóig. De nem ment ki a peronra. Az üvegen át figyelt kifelé, át a másik kocsiba. — Hát nem jön — mond­ta félig magának, kicsit meg -annak a férfinak, aki köz­vetlen az ajtó mellett ült. — Nem jön. Három hónapig nem látott, most meg elmegy inni — A férfi mosolygott, és bólogatott —- Ilyen ez a férfinép mind. A fiamnál voltam odakint Itáliában. Az is részeg volt, amikor el­jöttem. Ez meg így vár itt­hon. Isznak. Mind isznak. — És az asszony még egyszer kinézett a peronra, aztán visszament, és leült a he­lyére. Az öreg visszajött A* asszony nem szólt hozzá A* öreg röhögéséivé átkarolta. — Magamban voltam mos­tanáig, te boszorkány. — Hagyj már békét ne­kem! — mondta az asszony, és letolta válláról az öreg kezét A férfi őszülő, borostás szakállú álla megrándult és a szeme furcsán összehúzó­dott. Megint esetlenül a zse­be felé tapogatott — Szépen vártál — mond­ta az asszony, és vissza se fordult az ablaktól. Az öreg csak tapogatta a zsebeit és összehúzódó szemeivel egyra gyorsabban pillogott Az asszony, hogy nem ér­kezett válasz arra, amit mondott, az öreg felé ior- dult Egy pillanatig az arcá­ba nézett, aztán megfogta a kakátzseb körül kotorászó kezet Széles, nagyon rövid körmű ujjad voltak az öreg­nek, és ahogy az asszony puiffadt, párnás kezével át- kulcsolta őket, egy pillana­tig mozdulatlanul megnyu­godtak. — Ne ríj már! — mond­ta az asszony, és zavartan mosolygott — Ekkora em­ber, aztán rí, mint egy gye­rek. Mint a fiad. Amikor az állomáson felléptem a vonat­ra, az is rítt Mert részeg részeg volt mint te. Mind ilyenek vagytok. Rítok és isztok. Az öreg Sf* á asszonyéból és tovább koto­rászott a zsebe körül. — Itt a cigarettád — mondta az asszony, és föl­vette a dobozt az ülésről. — Még a bagóját se találja. Szépen vártál, mondhatom. —• Kész van már a padló is — mondta az öreg, és rá­gyújtott Rövid körmű, szé­les ujjaival takarva a lán­got mintha szélfútta utcán állnak. — A nyárra kész az egész. Jöhet a fiad is a csa­láddal. Ott lesz helyibe. ^ — Nem ígérte biztosan —• mondta az asszony. — Pedig jöhet Meg aztán maradhat ' is, ha akar — mondta az öreg Az asszony nem szólt, ki­felé nézett az ablakon, tapo­gatózva babrált az álla alatt A bogra kötött kendőt igazgatta, aztán a párnás, puffadt kezével a szeme alatt kotorászott Ügy látszott, könnyet dörgöl szét Az öreg megint átkarolta, és egész közel hajolt az ar­cához. Kifelé néztek a vonat ablakon, időnként egymás­hoz ütődtek, ahogy rándult a vonat, és nem szóltak egy szót sem. Győrffy László M ikor Zsuzsi hazauta­zott Nógrádba, megígérte, hogy ír. Majtényi várta a levelét Egyszer meg is érkezett a megyei új­ság szerkesztőségébe — itt dolgozott — a fehér boríték, s benne pár sor: menjen azon­nal. A feléledő remény feszült­ségével utazott akkor Majté­nyi Tárj áruba. Könnyen meg­találta a bányászházban Ja- kabék kis lakását ahol Zsu­zsi nyitott ajtót... Nézte a medence oldalá­nak támaszkodva — pihenés ürügyén állt le az úszásban —a feléje közeledő asszonyt. Megint nem szólíthatta meg, mert férje és fia között, azok tanácsait hallgatva, megpró­bálta a mellúszást. — Zsuzsi, emlékszik rám? — Végre alkalom nyílt a megszólításra: ott pihente ki az asszony az úszás fáradal­mát, alig egy méterre tőle. — Oh — tágranyíltak a szemek, s megjelent bennük a felismerés. — Hogy van, Mihály? — Az asszony be­széddel leplezte zavarát, amelyben együtt volt valami a meghatott örömből, s a lel­kiismeret okozta feszélyezett- ségből. — Jól, köszönöm, látom, maga is. És az édesanyja él? — Majtényi a medence köze­A Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása A BRONZKOR ÉS A VASKOR MŰVÉSZETE Eleven művészet rejlik a a helyi stilus jetlegzetessé- Nemzeti Múzeum napokban geit. Nálunk az egyszerű he­megnyílt bronz- és vaskori gedűforma terjedt el, néha emlékeket bemutató kiállító- bekarcolt díszítéssel. Pedig a sán. A tárgyak alkotóinak bronzkor szobrásza számára nevét nem ismerjük, legfel- nem jelentett nehézséget az jebb annyit tudunk róluk, hogy melyik szazadban élteké és milyen néphez tartoztak Magyarország területén az időszámításunk előtti évezre­dekben. A bronzkor ezen a környé­ken kb. 4000 évvel ezelőtt kezdődött, és i. e. 750 körül ért véget — akkor jelentek meg elszórtan a vasból ké­szült eszközök a sírokban-és a lakóhelymartidványok közt. A bronzkori ember vallásá­ban nagy szerepe lehetett va­lamilyen női istenségnek, amelynek emlékére úgyneve­zett idolokat, hegedűre emlé­keztető, arc nélküli bálvá­nyokat faragtak. Ezek az ido­lok világszerte megtalálhatók, Japánban éppúgy, mint a Földközi-tenger szigetein, de mindenüft azonnal felismer­hető módon magiikon viselik arcvonások megmintázása: er­ről tanúskodik egy edénytö­redék, melyen emberi arc ará­nyos formáit dolgozta ki a fazekas. Az idolok a termé- kenységisdnnnó bálványai le­Kelta vadkan-szobrocska. neuen, es a lényég nem t arc volt, hanem á széles cs p<5 és mellkas. A bronzkori művész mási fő témája az állatófirázolc volt. Érdemes összehasonlít: ni a Kiskőrösről szármáz vadlófejet egy lószoborra amely az egészen korai, ai chaikus görög művészet egyi ismert lófigurájára emlékez tét — csőszerűén elnyúlt tes tével, vékony lábaival, é csupán jelzett, az absztrak ció felé hajló formáival. , kiskőrösi lófej formázó} azonban részletezően, a jel legzetességeket szinte túlsá gosan is hangsúlyozva mutat ta be a zömök testű, nagy fe jü, rövid sörényű vadlova) hasonlót ahhoz, amelye őseink, tenyésztettek. Bizonyára a temetési szer tartásoknál volt szerepük i madár alakú csörgőknek é edényeknek, hiszen nagyot sok primitív nép madár for májában képzeli el az »el röppenő lelket«. Némelyü madár alakú edény formája rendkívül kecses és ízléses. A korai vaskor (i. e. 750— 380) emberei szintén kedvel­ték az egyszerű állatfigurákat. Bronzkacsák, kacsafejjel dí­szített kocsitengelyvégek, apró bika- és lószobrocskák tanús­kodnak arról, hogy az öntés mestersége mßyen magas fej­lettségi fokot ért el. A leg­nagyobb mestereket azonban két művelt nép hozta magá­val az i. e. I. évezred máso­dik felében. 550 és 350 kö­zött' élték Magyarországon a keleti, Fekete-tenger melléki szkíták, utánuk pedig a • kel­ták népesítették be négy év­századon át a Dunántúlt. A szkítáktól származik a csodá­latosan nemes formájú, sztyeppéi stílusú aranyszarvas, amely valószínűleg üőrrel bevont pajzsot díszített, ta­lán nemcsak diszként, hanem azért is, hogy mint totemál­lat védje gazdáját az ellen­ség fegyverétől... A bronz- és vasöntés em­lékeit a kerámikusok művé­szetének bemutatása egészíti ki. Budapesti és vidéki múzeu­mok összefogásából született ez a szép kiállítás. f-é -a) SOMOGYI NÉPLAP Saisármi 2960. augusztus 24.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom