Somogyi Néplap, 1969. augusztus (25. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-24 / 195. szám

Dofctorűr gondosan eí­•yomta füstszűrös cigarettá- Ját a széntároló peremén, és a csikket a kazán hamu­iéiba dobta. — Beszléjünk okosan, fi­úk! Ebből már nem lesz ren­des macska. láz Taylor a szénkupac szélén reszketett. A három fűtő és Doktorúr között egy kis fekete szőrgombóc volt, mint a toronyházak közé esett kéményseprő. — Nagy baja van ennek. Csapjátok agyon! — Szegény Lizzikém ... Pipec lehajolt, és a tenye­rébe vette. A Ms feketeség akkora hangon miákolt, mint egy nagy macska. — Percről percre nyava- Jásabb. De ha szeretitek hall­gatni ... — Doktorúr könnyen be­szél. Beül az irodájába, és újságot olvas. Eddig is mi kínlódtunk vele. — Kínlódtatok? Agyon- nyaggattátok! Most itt van. töri a nyavaja. Várkastélyt, azt csináltatok neki. — De amikor olyan ara­nyos volt benne. Még tegnap is olyan hancurt csapott. Ma­ga talán nem játszott vele? — Akkor még egészséges volt. Mit adtatok-neki enni? — Mindent. — Agyonetetteték. Az {íven kis állatnak csak tejet sza­bad. Miért hozza nektek a főtörzs a tejet? Bika lelötykölte a szénport egy csajkafedőről, és tejet töltött bele. A kis macska ne­hézkesen a fedő pereme fö­lé emelte a fejét, és belesza­golt a tejbe. Aztán összeesett, és még keservesebben nyi- vákolt. — Na itt van! Bika, légy szíves csapd már agyon! — Ne marháskodjon Dok­torúr! A macska a főtörzsé. Ha agyonütjük, szétrúgja a gatyánkat. — De ha egyszer beteg ö maga mondta, hogy csinál­junk vele valamit. — Üsse agyon 5, ha akarja. Vagy üsse agyon maga. De én nem. —Dehogy Is nem! —Maga csak beszél. Ha meg jön a főtörzs, összecsap­ja a bokáját: Főtörzs úr, tisztelettel jelentem, a fűtők agyonvágták a macskát. — Ezt rám bízhatjátok. Üs­sétek agvon. én majd elvi­'szem a balhét. — Dehogy is viszi. — Hagyd Bika! Elviszi, ha mondja. Rendes a Doktorúr. Különben is ott a fiókjában a lopott újság. — Zsarolni akartok? n engem? öregebb zsaroló va­gyok én, mint ti hárman együtt. Na gyerünk! Mi lesz? — Hát ha olyan okos, te­gyen róla! Bika ferántotta az egyik kazán ajtaját, és bevágott egy lapát szenet. Mintha gránát csapott volna egy tűzhányó­ba. A zajra a kismacska föl- nyivákolt. — Tiszta nyavajatörés. Ne kéressétek már magatokat! Olyan nagy dolog egy macs­kát agyonvágni? Pont nek­tek? A fűtők, mintha nem hal­lották volna, a kismacska körül guggoltak, és próbál­ták az orrát a tejbe nyomni. Doktorúr elindult az irodá­jához vezető Ms alagútban, miikor Pipec hirtelen utána fordult. — Ide figyeljen, Doktorúr! Ha maga arra gondol, hogy mi ... — Mit hogy ti? Hát mire gondoljak? Bika a lapátot könnyedén lengetve Doktorúr után in­dult. — Ne siessen már annyi­ra! Mit' mondott az előbb? Szóval azt. gondolja, hogy azért, mert itt vagyunk, ne­künk már mindegy? Doktorúrnak csak a hang­ja hallatszott a pincefalból. — Elment az eszed? Ké­pes volnál inkább engem agyonvágni? — Ahogy mondja. — Nem volt neked elég egy ember? v — Hát éppen ez az. Még sok is volt. Doktorúr újra felbukkant a kazánházban. Előbbre óva­kodott. — Értsétek meg: csak jót tennétek vele! Pipec. Pipec leguggolt láz Tay­lor házához. — A csúnya Doktorúr azt Dessewffy László: EUTHANASIA akarja, .hogy agyonüsselek. Na, ne nyivákolj! —■ Tudjátok ti, hogy egy ilyen macska milyen szívós? NapoMg fog itt döglődni, és a végén csak megmurgyel. Pipec! — Hagyja már, Doktorúr a Pipecet! Neki is elege volt egy életre. — Éppen azért. Az öreg nők szeretik a kismacská­kat. Küldd utána! — Hallja-e Doktorúr! Ez nem vicc. Tudja, hogy mit éreztem én, mikor megláttam a falhoz lapítva azt a sze­gény öreglányt? Két hétig nem bírtam enni. Hát tehe­tek én róla, hogy éppen ak­kor akart elmenni azon a rohadt járdán, mikor rük- vercbe vágtam a sebváltót? — Szóval tiszteljem az ér­zelmeiteket, mi? Dzsoni! Hány macskát lapítottál szét az országutakon? Dzsoni, a száguldó gyilkos! Persze, te csak a fater kocsijával nyí­rod őket Meg a bicikliző srácokat — Mondok valamit, Doki­bácsi, maga zsenge virágszál. Ideje volna már, hogy le­szálljon rólunk. Tudjuk, hogy maga nem ölt meg senMt. Maga ártatlanul van itt, a börtönben, holmi hivatali vétség miatt. Maga csak visz- szaélt a hatalmával, vagy zsarolt, vagy vesztegetett, de... — Ez nem ide tartozik! — Persze. De ha annyira, idegesíti, ha annyira sajnál­ja, akkor vágja agyon ma­ga! Doktorúr megállt a macs­kaház fölött. — Fiúk, nekem gyerekem van. Nem láttam másfél éve. Nem is tudok róla. Há ezt szenvedni látom, folyton azt hiszem, hogy baj van a gye­rekkel. A kisfiámmal, és nem segíthetek rajta. Nem bírom tovább nézni... — Hogy szeretem azt az aranyos, segítőkész, jó szívét! Ugyan miért nem látta más­fél éve? Még egy éve sincs, hogy ül. — Elvitte a feleségem. — Meg is volt rá az oka. Mert az összemarkolt pénzt, azt persze nem a fiára köl­tötte, maga távsajnálkozó, in­kább piára, meg bőr alá. Szép kis nonstop családapa maga. Doktorúr a nagymenő, Doktorúr az őszülő huligán, a lányok szemefénye! Dok­torúr az éjszaka császára! Doktorúr mindent elintéz ... — Azért nem egészen ... — ... a bárzongoristák pat- rónusa. Egy rumot a Pu- binak, Juárniájdesztini! Dok­torúr, a széplélek. Hangver­seny. Opusz tizenkettő, nu­mero hat. Esz-dúr, Cé-moll. Csemballó. Bika felkapta a tejeskan­nát és nagyot húzott belőle. — Ez az! ö mondta, Csem­balló. Meg pikasszó. Nesze, igyál egy kis tejet! — Menj a fenébe! Dzsoni a széntartó pere­mén állt, széttárt karral. — Koncsertó grosszó! Trió­szonáta! Kiállítás, hangver­seny, vemisszázs, prämier. Nézd, drágám, milyen isteni ez a hogyishívják! Ez az izé! Vangóg. L/ótrek. Brecht. Dür­renmatt Doktorúr leült a szénku­pacra és a térdét csapkodta. — Óriási vagy, Dzsonikám! — Doktorúr a műértő. Óri­ási vagy, Dzsonikám. Csak a te kedvedért vonultam be ide, hogy az alaMtásodban gyönyörködjem. Meg Lizi- kéért. Hogy halljam, amikor duettet énekeltek. Imádom a nyarvogását. Olyan édes, mint egy kisgyerek. Imádom, amikor agyonvágjátok, fiúk. Nektek mindegy. Ti már em­bert is öltetek... Hát egy nagy túróst, Doktorúr! Doktorúr felkelt a szénra­kásról. — Elég volt a marhásko- dásból, gyerekek. Jó, sajnál­játok csak ezt a kis vacakot. Én is sajnálom. De ha nincs tovább, nincs tovább! — Miért nincs tovább? A maga áldott jó szive miatt. Csupa humanizmusból. Az állatvédelem nevében. A bí­róság ítéletet hirdet Huszon­hat, per hatvanhét, ötödik paragrafus cé pontf Liz Tay- lort agyonverésre ítéljük. Végrehajtja: Bika Bikuci fő­fűtő, tizenkilenc éves, halált okozó súlyos testi sértés, négy mázsa. Első helyettes: Pipec, tizennyolc éves mit- fárer, halált okozó gondalan- ság, három év. Hóhérsegéd: Dzsoni, nyugalmazott egyete­mista, halált okokzó veszé­lyeztetés, cserbenhagyással, öt év ... Hát ezt magának. Dok­torúr! De mi nem vagyunk ám gyilkosok... Inkább azt mesélje már el egyszer, hogy a maga bűntársa miért ugrott fejest a negyedik emeletről! — A barátom? Szegény. Felmondták az idegei a szol­gálatot. Van ez így, ha öreg­szik az ember, és nem lát más kiutat. Dehát elvégre is jogász volt, sőt ügyvéd, tud­hatta, hogy mibe kevere­dett. Megúszta volna két év­vel. Az idegei. .. — így hát meghalt. — Meg. Csak nem képze­led, hogy én vagyok az oka? Mi? — Áh dehogy! Doktorúr nem tehet róla. Különös csend lett Már Liz Taylor sem nyivákolt. Csak a kazánokba kicsinyí­tett pokol tombolt a dupla- falú vasajtók mögött. Dok­torúr a fűtőkre nézett, a ka­zánokra, Lizzire, a fűtők iz­zadtságában csillogó szénport látta, a lapátokat. — Hát tudjátok-meg: tehe­tek róla! De én most leg­alább elviszem a balhét. Nyavalyás alakok vagytok! Lépjetek le innen! A macska vackához ug­rott és kirántotta Liz Tay- lort A fűtők feléje kaptak, el akarták venni tőle. A kis­macska leesett a salakra, majdnem ráléptek. Meg sem nyikkant, megpróbált fölkel­ni, de csak a fejét emelgette. — Kotródjatok innen! A fűtők elkapták Doktorúr karját, de az ellökte őket. — Ne, Doktorúr, ne! Hogy bírja megtenni... Doktorúr fölkapta a szív- lapátot. — Majd megtudjátok még ti is. Azt hiszitek, hogy ez a börtön a legrosszabb? Hogy ennél már nem jöhet rosz- szabb? Még nagyon fiatalok vagytok. A fűtők félrehúzódtak, Doktorúr pedig fölemelte a lapátot, nem túl magasra, mint akit meglep, hogy ez a semmiség, a fűtők »-ceruzája« ilyen nehéz. — Taknyos kölykök! Csak vinnyogtok, és nekem kell ezt is ... A lapát lezuhant — Csupa sajnálatból képe­sek volnátok kinozni. Hülyék! Látjátok? Volt egy gyerekem. Most agyonütöttem. Nem szenved többé. Doktorúr lihegett, és a fű­tők mozdulatával a lapát nyelére támaszkodott — Csak hencegtek a ron­gyos kis ügyetekkel, pedig azt se tudjátok, hogy kerül­tetek bele. Tudjátok is ti, hogy az igazi világban mi a divat! Azt én tudom. Mi tud­juk. A fejesugrás a negye­dikről. Az állandó nyomás a fejben, amit csak az alkohol old fel. Vagy az elhagyatott öregek céltalansága. Akiket beraktam a szociális ottho­nokba, hogy eladjam a la­kásukat. A kisgyerekek szét- cibálása. Én jobbra, te balra! A gyerek a tied! Az enyém! Meg hajsza a pénz után. A piáért. A pénzért. A PÉNZÉRT! Mindent bele!... — Ne bomoljon, Doktorúr! Pipec, egy csajka vizet a po­fájába! ... — Menjetek a fenébe! Doktorúr ruháján felizzott a vörös fény, amint felrán­totta a kazánajtót. Kis kékes lángok kaptak a keze után. — Csukja be, mert leesik a nyomás!... Mit akar? Még belebújik! Kapd el, Bika! — Látjátok? Egy kis mutat­vány lesz Auschwitzból. Sem­mi dísztemetés. Vagy akartok circumdederuntot énekelni ? Na, énekeljetek! — Menjen már onnan! A lapát meglódult, a kis, elnyúlt szőrcafatot felszip­pantotta a pokol torka. Egy pillanat volt az egész. Az iz­zásban még csak egy árnyék, egy folt sem jelezte, hová hullt a kismacska. — Vigyázz, te!... Bika végre elrántotta Doktorurat, és Pipec bevág­ta a kazán ajtaját. Doktorúr kiegyenesedett. Egy pillanatig mintha nevetett volnál, mi­előtt simán, csendesen leros­kadt a szénhalomra. DUNA-KANYAR (Kovács Gyula felvételeJ Sass Ervin: Nagy lélegzetű nyár Nagy lélegzetű nyár a szemedben hoztad fűkaszáló vágyban a mozdulatom vagy meseszép derekad illene virágnak partján hajladozol egy másik világnak. Zelk Zoltán: TÖRLI A BÚT HOMLOKÁRÓL öregeknek ifjú voltam, fiatalok közt öreg, nem is széna, nem is szalma volt a sorsom, de törek. Ha fennhangon nem is mondták hallottam én, hogy »Mi fán termett ez?« és: »Ha nem kérik, minek húzza a cigány?« Nyirettyűmből vándorbot lett, hátamon a hegedű, nem húztam én, mégis szólt a vidám is, meg keserű. így bolyongtam, vándoroltam, kólám lett a nagyvilág, rétek hátán, patak habján olvastam a muzsikát Ezért volt hogy fű ha biccent, ág ejtette levelét: hegedűn már tovább búgta ezt a hangjasincs zenét Ezért éhét ha tivölté, fagyhalálát farkas, eb: hegedűm is égre sírta véle ezt az éneket! Halkan, mint a füvek tánca, máskor vonított a húr — csoda-e ha ily cigánynak nem fizetett senki úr? Most, hogy éltem alkonyulna, hajnalodik a világ, törli a bút homlokáról, mint ablakról a homályt Hegedűmről is letörli ezt a hosszú éjszakát? Ne szakadjon, jaj, ne mondjon húrja még jóéjszakát! O lyan szívósan invitált az öreg, mintha valami különös érdeke lett volna, hogy megnézzem a há­zát meg a kertjét. Fogtam hát magam, s amikor már vagy hetedszer jön értem, fel­kerekedtem. (Közbevetőleg gyorsan ideírom, hogy az »öreg« B. S. nyugalmazott ta­nácsjegyző, s itt ismerkedtünk meg Tiszagébicsen, ahol én nyaralok, ö télen-nyáron itt lakik). — Látja ezt a házat? kér­dezte, amint megálltunk egy szerény, de kedves családi ház előtt. — Látom — feletem, mert a tagadást céltalannak talál­tam. — Olvassa el, mi van a homlokzatára írva, ott a pad­láslyuk alatt. »Magamcsináltalak« — ez volt odaírva. — Vgy nézze meg uram, ezt a házat — folytatta már bent a szobában, miközben a felesége uzsonnához terített —, hogy ez a ház az első szeg­től az utolsóig nemcsak hogy az enyém, de a kezem mun­kájának eredménye is. Halkan és elismerően füty- tyentettem, hogy én is részt vegyek a társctgásban. Ö foly­tatta: — Sohasem voltam nagy jö­vedelmű ember. Harminc esz­tendeig tartott, amíg ezt így, Első szegtől az atolsóig ahogy van, megcsináltam. Ma­gam vettem a vályogot. Ma­gam ácsoltam a tetőgerendá- kat, de még az ablakkereteket is magam gyalultam. A kollé­gáim hivatalos óra után men­tek tarokkozni meg kuglizni. En siettem ide az én kis tel­kemre és ácsoltam, szögeztem, fúrtam, faragtam. Mindent magam! — De hiszen ön ezermester! — kiáltottam föl. — Minimum — felete, •— Nézze ezeket a csendéleteket a falon. Például ezt a három dinnyét a kanosával. — Nagyon megkapó. — Magam festettem 1906 nyarán. De magam is keretez­tem be. Mert ahhoz is értek ám. Éppen esni készültem az egyik ámulatból a másikba, amikor hirtelen megragadta a váltamat: — Jól ül? — kérdezte. — Pompásan. — Azt meghiszem — bólo­gatott büszkén —, masszív székek ezek! Két hétig csinál­tam egy széket. De ezek az­tán székek ám! Magam rak­tam a kályhát, magam üve­geztem az ablakokat, és ni­csak, milyen pompás pantal­lót vártám magamnak a múlt nyáron! . . egtekintettem a nadrág- /yl ját, és megelégedése- ' 1 met fejeztem ki a lá­tottak felett. Ezek után karon ragadott, és hátravitt a kis- udvarba. — Hogy a kertemet magam művelem, azt mondanom se kell. Magam ültettem a gyü­mölcsfáimat, magam oltóm öltét, de nem bocsátom ám áruba a termésemet! Magunk esszük meg az egészet. Olyan büszkén nézett kö­rül, mint az úristen, amikor a világot megteremtette, és az utolsó emberrel is készen volt. Kezdtem irigyelni ezt az embert. Életműve látható és megfogható, teljes és befeje­zett egész. Kevesen mondhat­juk el ezt magunkról. Nem tudom nem több-e megc'.nál- ni egy tökéletes széket, mint írni egy tökéletlen elbeszélést — erre gondoltam. Ez az em­ber még a vizet is másként issza, mint én. Mert ő ásta a kutat (természetesen), és ő csi­nálta a vödröt is (természete­sen). Neki itt minden szöghöz személyes köze van. Néme­lyikről talán tudja, hogy az ujjára ütött, amikor beverte. De — persze — azért azt a szöget is szereti. Sőt, talán még jobban. — Tudja, mivel volt a leg­több vesződségem? — kérdez­te. — A kutyaházzal. — Két óra alatt készült! —> kacagott jóízűen. — Hát akkor a rádivóal. — Ne vicceljen. Rádiót min­den kölyök tud csinálni. — Hát akkor nem tudom. — A súrolókefével. Sehogy- &em tudtam jól összefogni a sörtét. De három hét alatt azért megvoltam azzal is. — Hát mindent maga csi­nált? — Mindent. a m agas, húsz év körüli fiú jy\ tűnt fel a kertajtóban, és ment fel a tornácra vezető lépcsőn. — A fiúk? — kérdeztem. — Igen. De nem a saját fi­am. Minthogy az asszony húsz év alatt sem lett amúgy, most húsz éve örökbe fogadtam egy fiút. Büszkén csillogott a szeme, ahogy hozzátette: — Magam mentem érte a lelencházba. Tabi László SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, IMS. wiftua ML

Next

/
Oldalképek
Tartalom