Somogyi Néplap, 1969. július (25. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-20 / 166. szám

M indenki ntazni akar, de nem mindenki­nek sikerül. Az itthon maradó­kat egy minden­nél nagyobb s főleg min­dennél érdekesebb útra hí­vom: Utazzanak velem Ka­posvárra! Akik most nincse­nek itthon, jöjjenek velem legközelebb. Elég volt Olasz­országból, az Eiffel-torony- ból, a szegedi dómból! Jöj­jenek velem! Ne haragudjanak, én már elutaztam! Sütött a nap, untam a szobát, untam Ma­gyarországot, én már elutaz­tam Kaposvárra. Nem vit­tem magammal fényképező­gépet és füzetet, csak a két szememet, hogy nézzek, lás­sak vele. Sose jártam külor­szágban. S ne utazzam egy­szer a lakóhelyemen? Itt várnak rám az igazi titkok, egzotikumok! Mi újság Ka­posvárott? Olyan régen nem láttam a várost! Vagy eset­leg sose láttam. A megyei tanácstól indul­tam el nyugat felé. Délután öt óra volt, a napfény már ferde szögben súrolta az utat, megugrott a fényes autók tetején s a szemembe vágott. A Kossuth Lajos té­ren egy rendőr álldogál!! Minden baj nélkül értem át az utca túlsó oldalára. Jobb­ra a Kapós-szálló funkcio­nált, balra fölfedeztem az első látnivalót. A gyógyszer- tár széles ablakai helyén nagy darabokból összerótt falemez-burkolat sárgállott testetlenül. Kezdtem magam idegennek, valódi utazónak érezni városomban. Egy va­kolatlan téglasor mutatta, hogy a kirakatüveg kijjebb fog kerülni. Biztosan kövér az új pénztárosnő. A tutyis háza újabb fölfedezés. Tu­tyis! Tutyis a város kellős közepén, tutyis a foglalko­zások pereidén! Fonyód fe­lől tehervonat gördült az állomás felé. Hogy kiszélese­dik errefelé az út! Nem elég az egyszárnyú sorompó. Mint a lomha sas, úgy emel­kedett az égbe és csuklóit ösz- sze a két vastollú borona. Miféle madár az, amelyet a levegő, a magasság megöl, s akkor él, terjeszti ki vígan szárnyait, ha a földre száll? Linné rendszertanában hol lehet a helye? Egy hídra találtam. Megkérdeztem az 3 egyik bennszülöttől: az ő nyelvükön miként névezik ezt a különös vizet, amely­nek partján nem fűzfák, ha­nem csalánok, s különféle gezemicék helyezkednek el. »Hát Kapósnak!« —• felelte a bennszülött »— Sokat hallottam róla a hazámban- — mondtam —. »sok halnak volt már megölő gyilkosa arra északon.« — »Ez nem az«. — »Mégsem a Kapos?« — »De igen« — válaszolta —, »de a cukorgyár följebb működik.« Azt a felvilágosí­tást adták utazásom előtt, valamikor régen, hogy na­gyon elmaradott nép él er­refelé: bunyikká, kanásszá lett polgár, nem esmértette- tik a múzsa; s lám, e »pol­gár« dialektikus válasza — »ez nem az« — megszégye­nítette póri fejemet, amely­ben egyre csak az motosz­kált: ez az. Jártam már itt, de soha­sem utazva. íme, a folyó túlsó partján, balról egy olyan látvány fogadott, ame­lyet érzékszerveim eddig is befogadtak, de mindössze holmi épületként. Levegője van! Behemót, pislogó Dicy- nodonta, permkori hüllő; szélesen elterpeszkedve fek­szik a táj ölében, torkát óriásira tátja, háromszög- alakban vastagodva, szétloty- tyadva bűvöli mereven a járókelőt: »VBKM«. Apróbb, elszórt műhelyekre, közökre, vashalmokra hasadozva tű­nik el a lejtőn. Tíz ember közül egy sem tudná meg­mondani, mi az a »VBKM«, minek a rövidítése. Valami villamossági gyár, »transz- vill«. Mindenesetre jó volt fölfedezni. Ez a Cseri út. Tejüzem — rengeteg kannával, orrütő savanyú szaggal. Mindennapi tejünk nem mindennapi sza­ga. A tejüzem menekül a vá­rosból, ki a Cseri útra, il­ledelmesen; a pékség kemen­céje a város közepén dorom­bol. Senki sem rúgja arrébb, közel megy hozzá, megsimo­gatja. Szeretetre méltó pék­ségeink! Szere te tre méltó tej­üzemeink! — »A sör folyé­kony kenyér.« — Híres régi sörreklám volt. Ma kedélyes hívogató élőszóban, a cimbo­ráktól. Egyedül utaztam, senki sem hívott sörinni, pedig, esküszöm, ezen a dél­utánon nem hagytam volna cserben — a Cserben — szomjas torkukat. Egy férfi üldögélt a Cseri vendéglő teraszán — árván, egymagában. A teraszra vilá­gos, habnélküli homály tó­dult a lombokról. Az ember itta a homályt, lassan ő is árnyékká változott. A pádon ülők, hisz elevenen izzott a fény, hófehér öregekké tü- zesedtek. Ide még nem ért el az árnyék. Két kislány futott le a lépcsőn, az asz­Győri László: NYÁRI falton hagyva, letörletlenül, számomra ismeretlen játékuk ákombákomát. Teknősbéka- szerűség, körben számok. Hogyan kell ezt játszani, gyerekek? Fellábon ugrálós vagy dobálgátó játék? Hadd álljak közétek! Elszaladtak. Se sör, se játék. Gyerekek fociznak. Gárdo­nyi szobra az iskola előtt ezen a nyáron ismét fekete- dik egy szemernyit. Az Egri csillagok újra megfényesíti, ősszel. Egyelőre labdát rúg­nak a gyerkőcök. Épp olyan ügyetlenül, mint az én időmben. De nem porban, hanem ezen a valósággal erdő-stadionnak mondható csupa fű pályán. Három ol­dalról akácfák magasa, tek- nőt, stadiont alakító zöld beton. Rigó fütyül, noha semmi sem szabálytalan, a labda — tekintettel a köze­ledő estre — előírásszerűén hófehér. A fű -söröskupakok-— kai van tele, egy hatalmas népünnepély utójelei. Már a földbe nyomódtak: régen dobálhatták el őket; még fényesek: az idei majális röppenő meteorjai voltak. Egy kék bukósisakú motoros hosszú körökben keringve szorgalmasan tapossa őket lejjebb, egyre lejjebb. Fiatal fiú, biztosan vizsgára ké­szül. G yalogösvény vezetett befelé. Amíg a tó­csákat kerülgettem óvatosan, egyszerre elcsendesült az er­dőbe ékelődő fű-tér. Hova tűnhetett el? Az erdő ott, elől becsukódik. De az ös­vénynek vinnie kell valaho­va, nem mászhat az égbe! Kerestem az utat s hirtelen egy közönséges, korhadófél­ben levő, föltépett deszkájú dobogó szökött elém. Mellé volt támasztva a lépcső. Kis­sé félrerúgták. Nem kukori-í cát vittek kasba a vállukon, kendőt a derekukon a pil- langó-cipőjűek. Az ösvény jobbra fordult a kanyar libbenését éreztem arcomon. Az erdő sűrűjében, a kor­hadó faleveleken, az erőlkö­dő füveken egy férfi meg egy nő üldögélt, a férfi tér­déhez kisgyerek támaszko­dott billegő lábakon. Szülei, még egészen fiatalok, hosz- szúnak induló csókolózásba fogtak. Éreztem, nincs rendjén az a nagy mászkálás, amibe fél­órája gabalyodtam, s külö­nösen itt a városszéli erdő­ben, amely ugyan szabad vidék, de házsorok kerítése préseli össze, jogos sétálói ők, az errefelé lakók. Rozs­dás kályhacsöveik lerakata, levegőjük ventillátora. Szé- gyenkezően vizslattam a leg­rövidebb utat. Indián-fejdí- szes fiúk álldogáltak némán az ösvényeken. Bámulták a sohasem látott európait. Európa miért nem hódítja meg ezt az Amerikát? Viru­ló, zöldellő, ■ de sorsára ha­gyott akácos. Somogybán rengeteg ‘az erdészeti szak­ember. Nekik tudniuk kelle­ne, milyen fára volna szük­ség egy több mint 50 000 lélekszámú város pihenőlige­tében! A parkgondozók pa­radicsomot varázsolhatnának ide. A Cseri út felől paradi­csom, belülről szépecske, ám haszontalan fa-összevisszaság. Indián-rezervátum. Kis in­diánjaim tekintetétől követve toppanok ki újból a fényre. Erdősor utca. A domb- teknőben csupa új ház, jel­legzetesen városszéli alaku­lat. Egyidőben épített s még most is épülő házikók. Járda még nincs, az úttest még kövezetlen. Együtt lélegzik a tájjal, sehol elválasztás, a virágok szinte kilépnek az útra. Egyelőre a házfalak sem rejtőzködtek- vakolat mögé, s a nyers tégla vörö­sen világít. Sürgés-forgás, nyugalom. Gerendák feksze­nek nagy halomban az üres telkek előtt, asszonyok haj­ladoznak, férfiak verítékez- nek, a múnka nyugalmas csöndje ez. Liliomokkal, margarétákkal teli kertek. Fölkiáltanék: gyönyörű. Any- nyira szép. hogy nem igaz. Helyes. Föl kéne kiáltani. Mekkorát? Hogy leamolja- nak Jerikó falai? Hogy a kicsi törpék ledüljenek! A két kicsi törpe a virágok kö­zött. Egykedvűen álldogáll- nak, szívják a fekete agyag­pipát. Hófehérke házat épí­tett magának, s nem tudta, hogy ő csak a mesében lé­tezik. Idehozta a mesebeli törpét. A virágok hirtelen megcsúnyúlnak illatuk bódí- tóan kavarog. — Az új há­zat dédelgetik, cicamázzák, cifra, faragott verandát ke­rítenek az ajtó elé, s azt hi­szik, ez á gyönyörűség. Lát­tam egy fészert: halovány kékre festették, s azokat a bizonyos, ki tudja, honnan a püthagóraszi csodából le- pottyanó háromszögeket má­zolták rá, amelyek ma or­szágszerte elözönlik presz- szók, vendéglők, házak falait. A piktor így szólt: »Kérem, a háromszögeket ajánlom, az ma nagyon divatos. Polgár uréknál is azt festettem.« Kéne a jerikói hang. Min­dent egyszerűen, a lehető legegyszerűbben! Tiszta felü­letek, margaréták, csak sem­mi pipere! Se a falakon, se a földön! Hisz erre minden más dol­gosán egyszerű, a kék-leve­lű szőlő, a zöldségeskert, meg a délután, ahogyan az estbe hajlik. A gáton egy asszony ballag hazafelé, a vállán csalamádé, a kezében kosár. A domb alján zölddel tele­gyömöszölt vázú kerékpárt tói egy öregember. Nádat kaszálnak a tocsogón. A világ végén álldo­gálok, a város ka­réja tűnik elém, a legszebbek közül való. Az. út nem visz tovább. Minden bizony­talan. Lehet, hogy terített asztal, sült hús, hideg bor várna a dombtetőn a tanyán. Lehet, hogy éles fogú ku­tyák. Legjobb megfordulni. Szomorúan baktatok vissza az utcán, fölfelé. Lassan be­alkonyul. Erdősoriak, el­megy a vándorlegény! Fo­gadják szívükbe a korholó idegent! SZÁRNYASO LTÁR Erdős János müve. MARXIZMUS ES EGYEN A Kéziratok és Adam Schaff könyve Marx Károly fiatalkori kéziratai már ismeretesek a magyar olvasók előtt is, hiszen az őskiadás 1962-ben jelent meg — a Kossuth Kiadó gondozásában — Gazdasági-filo­zófiai kéziratok címmel. A Kéziratok első külföldi kiadásai — különböző inter­pretációban — nagy vihart kavartak, a filozófiai iskolák el­térően közelítettek a fiatal Marx alkotásaihoz. A revizionis­ták azt mondták: Íme az igazi Marx, a mi Marxunk, aki nem a társadalom ökonómiai csontvázával foglalkozik, ha­nem az embert vizsgálja, az individuumot. — És lázasan igyekeztek kimutatni belőle mindent, amit hegelinek tartot­tak. Hasonló szituációt ábrázol Lenin is a »Kik azok a nép­barátok?« című művében. (Ebben az éles hangú röpiratá- ban számolt le az orosz revizionistákkal, akik mindenáron a hegeli triódában keresték a marxista filozófia tartóosz­lopait.) Ujjongtak a Zavaros spenceri, schopenhaueri teóriák képviselői, hiszen megtalálni vélték az »igazi Marxot«, és azt hitték, hogy leszámoltak A tőke alkotójával. Ugyanakkor az ortodox marxisták egy része értetlenül nézte a Kéziratokat, és mindenáron azon igyekeztek, hogy a későbbi kiforrott filozófiai rendszert helyezzék szembe az ifjúkori néztekkel. Ez a megközelítés is legalább annyira merev, mint a revizionistáké és a dogmatikusoké. A dialektikus felfogás jogosan tagadja mindkét közelí­tési mód helyességét: A .Kéziratokat mindenképpen úgy kell tekintenünk, , mint a marxi életmű szerves részét, hiszen abban — ha "csíráiban is — igen jelentős perspektíváid (és később igazolt, kibővített) nézeteket állít az alkotó. Akár a kommunizmus lényegének és folyamatának értelmezésére, akár a napjainkban oly divatos elidegenedés témájára gon­dolunk. Az utóbbi egyébként — főleg művészeti szférák­ban — gyakran hosszú, néha több kötetnyi szócséplést és polémiákat eredményez. Azt a tanulságot mindenesetre már leszűrhetjük a Kéziratokból, hogy az elidegenedés megol­dása nem művészeti vagy klubviták kérdése, hiszen a prob­léma ökonórriiai gyökerű (ld.: munkamegosztás!), felszámo­lása tehát csak a termelési viszonyok megváltoztatása útján történhet. Erre tanít bennünket a marxizmus, és ezt előle­gezik a Kéziratok Is. Világos tehát, hogy a fiatal Marx alkotásai — vagy ahogy nemegyszer nevezték: az »emberrel foglalkozó marxiz­mus« — nem valami mellék- vagy oldalhajtása filozófiai rendszerének, hanem sok tekintetben csírája és előlegezése. Ezekből a gondolatokból indul ki a marxista filozófus Adam Schaff is. Marxizmus és egyén című művében — a dialektikus és történelmi materializmus törvényeit adekvá- tan követve — tárja elénk gondolatait a marxizmus ember- felfogásáról, az individuum helyéről és szerepéről a társa­dalomban. A mai kor problémái után érdeklődőknek, a filo­zófiát szeretőknek mindenképpen hasznos, sok tanulsággal, vitára serkentő ötlettel szolgál ez az alkotás. T. T. Harglttay Attila: TÓCSA Hátán árnyék szalad szeme két nagy felhő a nap fürdik benne fésüli a szellő fodros bő szoknyát ölt hosszú útra készül gyönyörködésében az ég beleszédül örömében a föld nem is vette észre csak lábnyoma maradt fölszállott az égbe Kerék Imre: CSEND, FÉNY Nagy, moccanatlan éj, rézveretű, tömör. Sziszergő szél se leng, csak a hó tündolcöl s akárha volna lágy önkívülete holt szerelmeseknek: izzón ragyog a telihold. Csanády János: VASUTAK Vasutak a tömör szobában átcsattogják a könnyű csendet, a mozdulatlan sejtfalak síneken száguldva pihennek; a vaskerék, akár a forgó olajos csontba ágyazó .tan, egészségesen számyra­lobban, váltó csattog, madár kiált, sas kering a tömör szobában, törökhoni hegyek felett, s nyújtózkodnak Szibériában vörösfenyők és tűhegyek — a világ minden moccanása e sineaben rezget ezüstben — egv űrhajó repül rmettan, s kéken lebeg a I'öld a füstben. TEKEPÁLYÁT AVATUNK FELSŐN EKERESDEN jel- avatták az új tekepályát. Az avatóünnepséget többféle meg­hívó, műsorfüzet, plakát, mo­zibeli diahirdetés és az ün­nepség szervező bizottsága tit­kárának a felsönekeresdi nyil­vános faliújság részére adott interjúja tette előre köztudot­tá. Az ünnepség napjának kora hajnalán pattogó indulókat es tekézésre buzdító jelszavakat harsogott a felsönekeresdi hangosbemondó, a helyi ön­kéntes tűzollózenekar kifé­nyesített szekercékkel és trom­bitákkal várta a kezdést, a ta­nító az úttörő lányokkal pró­bálta el — már ki tudja há­nyadszor —, miként nöszönt- sék majd virágcsokrokkal az ide érkező magas vendégeket. Gyakorolták még az egyes , vendégek felismerését, ne­hogy a drága bokréta, a proto­koll szabályait sértő módon, illetéktelen kezekbe kerüljön. VÉJGRE ELJÖTT az ünnep­ség. A közelről és távolabbi tájakról jött, valamint helyi vendégek ellepték az új teke­pálya környékét. A tűzoltóze­nekar indulókat recsegtetett, valamint az élettel való gyors lépéstartásának bizonyítására néhány slágerszámot iwtonált. A Kislány a zongoránál kez­detűnek, meg annak, amiben elhangzik a filozofikus kér­dés: “Mi ebből a tanulság?* — olyan sikere volt, hogy a közönség ismétlést követelt. S, nem törődött a szervező bi- zottság titkárával, aki az ün­nepség megkezdésére ,biztatta a derék muzsikusokat. FÉL ÓRÁS KÉSESSEL el­fogadták a titkár ajánlatát, és az ünnepség díszelnökéül megválasztották Ramacs Ru­dolf nyugdíjas magánzót, aki a szövetkezeti italbolt egyik rozoga melléképületének fa­lán ma is olvasható feljegy­zés szerint az akkori Hangya Szövetkezet tekepályáján 1952 nyarán 9-et ütött, és ennek örömére 3 liter bort fizetett a jobbikból. Az ünnepséget le­vezető elnök a helyi sportkör teke-szakosztályának vezetője lett, aki rendre a frissen ácsolt emelvényre szólította a diszelnökség tagjait. A baj tulajdonképpen már itt kezdődött. A pódiumon ugyanis négy sorban álltak a. székek, márpedig köztudott, hogy valakinek társadalmi megítélése szempontjából egy­általán nem közömbös, há­nyadik sorban ül az elnöksé­gi dobogóit. Nagyon sokan nyújtogatták még a nyakukat abban a re­ményben, hogy szólítják őket. A harmadik és a negyedik sor üresen állt a pódiumon, de sok széket előbbre hoztak az első két sorba. A szélső ülő­kéken többen is szorongtak egymás karjába kapaszkodva, nehogy lecsússzanak a rangot jelentő dobogóról, valamint az ünnepséget megörökítő fény­képről. AZ ÜNNEPSÉG VÉGÉN, a díszeinek, Ramacs Rudi bá­csi vette elsőnek kezoe a ne­héz fagolyót, és elsőként gurí­tott. Miközben a zenekar a Torreádor indulót játszotta, a golyó nekikoccant a szélső bá­bának, amely némi ingadozás után engedelmesen eldőlt. Nagy taps csattant. Másnap huszonnégyen tet­tek szemrehányást a szervező bizottság titkárának, mert nem hívták őket az elnökségbe. Megbántódott a titkár is, mert három oldalas tudósításá­ból, amit a megyei lapnak küldött, mindössze egy három soros hír jelent meg, abból is hiányzott az ő neve. Benedek Miklós SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 196*. Július M.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom