Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-04 / 78. szám

Fodor József: TÁGULÓ KÖRÖK* 1. Melletted emberek vannak, kiknek szeszélyed Bánat vagy öröm! Egy létünk van itt, e melléd rendelt kis élet És nincs más külön: — Őrjöngésed vagy jód veled-rángva viselőd Tőled szerencsétlen vagy boldog a sír előtt. 2. * Száz lehetőség, sors, ember bukkan eléd, mint Tárul a világ. S várod — égve tán — ki társkeresve feléd int. Rossz az árvaság. És mily láncba léptet jó avagy balcsillagod. Lágy kényszer játékán, ember, nem gondolhatod. Mint vesszőző had, ver száz baj, s lényünk ezek közt Szisszenve forog, S mely forró mérget hűt, a társban lelni eszközt q Oly szokott dolog Mint rabokba vásnak mással-köz bilincseik, Egymásban a jók más rosszát is így szenvedik. 4. Egy léted van itten — s perc az ember élete, — örülj vagy riadj. Kin múlik, milyen, az legfőképpen társa: te, Ki mellette vagy. Rossz sors és gond: s oly sokszor en-szenvedély Egymásban főbb próba, és ezzel eszedben élj. s. Rossz, baj ellen kapcsot keres az ember, — Hány, míg él, keres! — És fojt az üresség, mint hab, ha nyílt vizen ver És a szél heves. Mint űrbe s a szélbe, kapkodhat a léghiány, Így fogódzik egybe sokszor két nehéz magány. ' 6. Két sors így lesz, s jobban egy: s együtt — s a világgal Font kapcsolaton Így függ rajtad át, s hű ember-kötelmed által Lét, társadalom. Példádon is, s mint lágy hullám hullámtól lökött: Növő emberség mely élőt jobban összeköt Ffist Milán: HAJNAL ELŐTT A. nyírfák kergében a csend ... S a hű csillag ö|yed .:. Nem halljátok-e hát A kis csillagok sóhaját? Nekik már menni kell, De én még itt maradhatok S mért is ne tenném? Sóhajra mindenkor van ok 1 minek halnék meg ilr korán, la még egy pirkadatot láthatok? ajd rószaszín leszek s áradni fog ^ v ernből énekem/ akár a nagy vizek a hold alól a szél Aris ringatná habjaim, — nem érzítek? . kár fáradnod vélem, égi dajka, — lásd •eg vagyok nem érdemiek már annyi gondozást, ^ ott. de ott, az ablakokba’ fenn gyűlt a fény, világosság lett hirtelen megállított, ij’ mi történik ott? iár gondolom, — légy gyengéd égi lány, Ott gyermek született talán ... Ö, én öreg csavargó, látod, hogy sírok. S zármázik a szél Is. Végigfut a Balaton hűs hullámain, az­tán elszáguld ide, megmártózik az is­tenáldotta források hévízében, így ingázik több­ször is, térül, fordul, majd fújtatva, de fáradhatatlanul i '.íorbe-körbe járja a meleg­torkú tavat. Mint ez a nem is nagyon erős, sőt inkább sovány, asz- , tóniás, nem öreg, de nem is fiatal férfi, aki mintha le akarná körözni a faleveleket _ kergető forgószelet — járja, járja'hol egyenletes, hol fel- ! gyorsuló tempóban, széles karívvel tolva szét maga előtt a szurokszínű vizet, megszám­lálhatatlan köreit. A lépcsőn kuporogva, elő­írt, óvatosan csak szívszélig húzva magára a forró víz ta­karóját, odakiáltok a vakme­rő rekordernek: — Nem lesz kicsit sok, bá­tyám? ; Felémfardítja fejét. Meg- hökkenek. Az arc ellentmond a fraterizáló megszólításnak. Jóval fiatalabbnak látszik mint ón. De úgy látszik nem sértődött meg. Visszakiált: — Még egy kör. Nézni is rossz, de ő leússza ■ ezt a -kört is. Aztán pár mé­terre a lejárati lépcsőtől le­fékez, úgy szuszog, mint egy lerobbant motor. Főtt rák az arca. Nyúlni akarok a kezéért, | rámszól: • — Kösz. Nem kell. Csak egyedül. Elkapja a korlátot, előbb í odahúzza, majd feltornázza I magát mellém a lépcsőre. Hátranyúl, most látóm, a I oartszélre tett két mankó az övé. És most látom, ahogy a sűrű víz megemelli, az egyik lába térd alatt csonkolt, j Tekintete elkapja részvét­pillantásomat. — Jó vágású gyerek va­gyok, igaz? Zavartam elhajtom magam elől a vizet. És ezt a témát is: — Ismerjük egymást? — Én tudom, hogy maga í kicsoda. No, semmi rejtély. Tegnap, amikor a kabinosnő bekiáltott magáért, megnéz­tem maiamnak. Nocsak. És kereste a cop­fot, a gitárt a hátamon?-— Nem hiszem, hogy a? én korosztályomat is csak ezek a Leventék... De tudja mit. Bár minket is ezek a le­venték oktattak volna. Ha meg nem sértem, valami is- í kólát azért én is jártam. És a nagybetűket is ismerem. Te- • hát úiságot is olvasok. ; — Melyiket? — Értetlenül néz rám. Mintha azt kérdeztem volna, határon vagv lóvasúton jött ide a ’fürdőhelyre. — Többet 'is, ha nem ha­ragszik. A Népszabadságot ide is utánam küldik, Már készültem valami en­gesztelő magyarázatra, de pil­lanatnyi - feszült szünet után, megszólalt. És a hangját emlék, vagy a reuma nyílal- lott-e bele. — Tudja maga mi az egy bújkáló kommunista? Hát persze, maga ne tudná. De így ... ahogy ez történt... Ez az ember, ez a Kőüs Antal, BOROSS ELEMÉ R: Párbeszéd a vízben mélyről hozta fel, mint a melire szívott dohányfüstöt: — Mondja, kérem. Maga ugye kommunista? ánéztem. Mit akarhat ez az ember? A leg­egyszerűbb, há megkérdem: — Ha az vagyok... akkor mi van? — Akkor elmondok magá­nak egy történetet. Ha akarja, megírja, ha akarja nem. De mindenesetre tanulhat belőle. A téma az utcán hever, tudjuk. Csak le kell hajolni érte, sőt, ahogy Heltai mond­ta még a vészkorszakbain: csak le kell ülni érte. De nem szeretjük, ha a témát az utcá­ról behozza, felkínálja valaki. Pontosabban, ón mám szere­tem. De most, a puhatestű tó­ban ázva, a bársonykezű szál áimogatásától jókedvre han­golva, felcsigázott a jnagabiz- tos mondat: »Mindenesetre tanulhat belőle.-« De hogy ne tartson sokáig a párbaj, elővágást alkalmaz­tam: — És mit tanulhatok belő­le? — Hát azt... hogy a kom­munistákat szereti az isten. Kikerekedett szemmel bá­multam rá: — Most néz maga, igaz? Ne meséljem? — Sőt. Nagyon érdekel. Csonka lábát simogatva, kezdte: Ügy mondom sorban, ahogy maguk szokták írni. 1944 no­vemberében, a nap talán nem is fontos, vagy dehogyis nem, nagyonis fontos, november tizenhetedikón, este nyolc óra felé megzörgette valaki Ko­vács asztalosmester ablakát. Ne cifrázzuk, mondjuk ki mindjárt, ez a valaki egy bujkáló kommunista volt. Persze, maga most azt kérde­zi, hogy hívták ezt a fickót. Ha azt mondom magának, Kőrös Antal, mond ez magá­nak valamit? Semmit Nem volt ő nagy szám. No, men­jünk tovább. Megvómaglott az arca, lábá­hoz kapott. Nem tudom, az úgyszólván hason csúszott el a földszintes házig, amelyben Kovács asztalos műhelye, la­kása volt. Az ő háza. Ré­gi kis családi háza Fe­rencvárosban. Kőrös egy büntetőszázadtól szökött meg, és ott bújt, közel az asz­talos mesfer házához, egy sze­nespincében. De akkor este rátörtek erre a házra a nyila­sok. Kőrös Antal kimászott az ablakon, a nyilasok a zaj­ra rálőttek egy sorozatot és a lábát eltalálták. De a ház­ban zsidókat is kerestek, Kő­rössel már nem törődtek, be­nyomultak az udvarra. Kőrös ezalatt eg érutat nyert... elfu­tott a sötétben. Futott? Ván- szorgott. Érti? Úgyszólván hasoncsúszva vánszorgott. Észrevételenül nézem a víz alatt libegő lábcsosnkoit, kezdem összefogni a fonalat. — Várjunk, várjunk. Kőrös Antal és Kovács még segéd- korukban sokáig laktaK közös kvártélyban. Aztán égjük ment erre, a másik, arra. Egyiknek így sikerült, a má­siknak úgy. Kőrös is megnő­sült, Kovács is ..» Kőrös gyárba került, a mozgalom­ba. .. Kovács egy francstadti jól menő műhelybe, családi házba. A többit már sejtheti. Szétvitte a két barátot a szél. Meg a másfajta igyekezet. Néha évekig alig látták egy­mást. Tudja, hogy van az. A nagyvárosban két kerület is messze van egymástól, hát még így... Kőrös, az újpesti komcsi... meg Kovács, a fancstadti asztalos ... Negy­vennégy októberében ezen a környéken gras szál t a legtöbb zöld Inges... hiszen tudja... — Amifcor Kőrös megszö­kött a századától, még semmi baja nem volt a lábának __ s őt... ő volt a futár a cso­portjában ... hanem aztán be­kergették az elhagyott szenes­pincébe ... aztán mikor ki­merészkedett .. .• meglátta ré­gi barátja. Kovács asztalos cégtábláját... Elfulladt a hangja: — Tudja, nem könnyű erre emlékezni. Sokáig tioródott Kőrös, hogy bekéredzkedik a barátjához. De nem. Még ak­kor se akart, amikor már az utolsó kenyérhajat is elrágta. Hanem aztán ... amikor ki­füstölték a pincéből... ami­kor meglőtték a lábát... nem tehetett mást... odakúszott a régi barát hálához... fel­nyúlt ... és megzörgette az ablakot. — A türelmetlen zörgetesre Kovács kinyitotta az abla­kot ... és nem nyitott ajtót. Item. Hasztalan rimánkodott Kőrös, a régi barátságra em­lékeztetve ... vérző láoára hi­vatkozva .. .• sőt... épp a vérző lába miatt mondott ne­met ... Még ő könyörgött a barátjának, menjen tovább, keressen egy * kötözőhelyet, mert a vórnyomok elvezetik a házhoz a nyilasokat és akkor... neki beteg felesége van ... a gyermekei nyugalma ... Szó­val hitvány volt, gyáva. — Egy szomszéd akadt rá Kőrösre, hajnalban. Bevitte magához, orvost is kerített, de ekkor már üszkösödtek a se­bek, segíteni nem lehetett, csak amputálással. Még így is nagy szó, hogy megmaradt az élete. Most már érti? De­hogyis érti. Egészen másképp van. Kovács azt hitte, Kőrös most majd benyújtja a szám­lát a csúfságért, amit vele tett ez a Kovács. A csonka lábáért. Fölnevetett, Furcsa, külö­nös zengése volt ennek a nevetésnek: '— Ugyan, kérem. Kőrös örült, hogy megtalálta a csa­ládját, az embereit. De Ko­vács nem így. Kovács félt a számlától, menekült, felka­pott egy . vonatra, azaz csak kapott volna, ha meg nem csúszik. A vonat kereke le­szelte a lábát. Felágaskodott. Félláboin egyensúlyozva, amely szinte táncmozdulatnak hatott, foly­tatta: — És tudja melyiket? A jobb lábát .Véletlenül épp a jobb lábát. És véletlenül pont ugyanazon a helyen ... M inkóját felemelte mint egy » zászlóru- dat: — Maga hisz a vé­letlenben? Én nem. De hát akkor mi ez? Én most újra mondom magá­nak, amiért maga engem ki fog nevetni, Tudja mi ez? Ez az, hogy a kommunistákat szereti az isten. És !■&. mégis leírja ezt a témát, ne rostéi]- je, írhatja nagy I-vel az is­tent. De nézd csak, már egy órája beszélgetünk és én még be sem mutatkoztam .. . Ko­vács vagyok. Mankóit beigazítva, felhim­bálta magát a lépcsőn, majd megkönnyebbülten búcsút intve eltávozott, . _ . A MAGYAR PEDAGÓGIAI- és pszicho­lógiai irodalom komoly értékkel gazdago­dott. Dr. Katona Katalin az Eötvös Lóránd Tudományegyetem nevelésszociológus tanára, az ifjúság körében országos jellegű felmé­rést végzett. A fővárosban, hét vidéki na­gyobb várasbán öt éven át (1961—65-ig) kö­zel hatezer 16—20 év közötti fiatalt, fiút és lányt kérdezett meg. Közöttük mindenfajta iskola diákjait: 3500 gimnazistát, 1500 ipari tanulót, 50 egyetemi hallgatót; 40 szakmát képviselő ezer — csupán által ános^ iskolát végzett — szakmunkástanulót. Az aláírás* nélküli válaszok, vág# vita­csoportokban végzett megbeszélések feltár­ták ifjúságunk gondjait, bajait, életszemlé­letét, rengeteg problémáját. A főbb kérdé­sek a következők voltak: Mi jelent számodra boldogságot? Van-e nemzedéki ellentét, s mi az oka? Példakép­nek tekinted-e szüleid életét? Milyen pá­lyát választasz,# vagy szeretnél választani ? Mi a véleményed a szerelemről? Hogyan képzeled ed házastársadat, jövendő életedet? Hogyan kívánod nevelni gyermekeidet? A VÁLASZOKBÓL kibontakozik a fel­nőtték társadalmi felelőssége, de az ifjú­sággal szemben támasztható követelmények is érezhetők. Ugyanakkor, mikor köztudot­tan sokszor elmarasztalható esetekkel, je­lenségekkel is találkozunk a fiataloknál, igen örvendetes, hogy az élet nagy kérdéseiről, munkáról, családról, házasságról, szerelem­ről a válaszok nagyon egészséges vagy ki­forrott felfogást tanúsítanak. így például itt van a sokat emlegetett »nemi szabadság« problémája. A fiatalok egyike sem tagadja, ha a másik nemmel kapcsolata van, de igen figyelemreméltó, hogy az ösztönéletet nagy részük etikus alanon képzeli el. Egy 18 éves fiatal így ír: »A szerelmet, — bár ez nemi birtoklási vágy —, szeretetté, barátsággá kell nemesíteni.« Egy másik: »Ha igazán szere­tünk, a biológiai funkció másodrendű szere­pet kap. Egy húszéves: »A szerelmi életet és a házasságot nem a hivatalos kötelék, hanem az emberség ieszi emberivé.« Egy ipari ta­nutó '•’ny ezt írja: A szellemi fejlettségnek OMOGTI NÉPLAP Péntek, 1969. áprEis 4. DR. KATONA KATALIN: Ifjúságunk is el kell érnie bizonyos fokot, amikor sze­relemről beszélünk.« A házasság előtti kap­csolatukat többen azzal indokolják, hogy »anyagi körülményeik miatt« nem házasod­hatnak össze. A lányok közül nagyon sokan szeretnének »tisztességesen« férjhez menni. A fiatalok többsége — nemre való tekintet nélkül — »házasság párti.-* EGY GIMNÁZIUM negyedik osztályos le­ánytanulói mind férjhez akarnak menni. Ahol ellenérzés mutatkozik a házassággal szemben, ezt a rossz családi tapasztalatok okozzák. A házastárssal szembeni igények sorában első helyen lévő szeretet mellett a »közös érdeklődés, barátság és őszinteség« következik. Sokan nem annyira az anyagi­akra fektetik a fő súlyt, hanem inkább szel­lemi, lelki területen keresnek kulturált tár­sat. Például: »Jövendő házaséletemben nem autóra és fényűzésre vágyok, hanem boldog családi életre, otthonra, meghitt beszélge­tésre, megértésre«. Érdekes, hogy a fiatalok »akarnak gyereket«. Egy gimnáziumi negye­dik leányosztály 83,9 százaléka szeretne gye­reket, 48,3 s'ázaléka pedig egynél többet. Egy vidéki ipari iskola végzős hallgatóinak 66,6 százalékánál szerepel az óhaj, »hogy a jövendő élettárs szeresse a gyereket«. A munkáról és pályaválasztásról adott vála­szok azt mutatják, hogy. a tanulók termé­szetes életformaként veszik tudomásul a munkás életet. Ezt egyrészt, mint az anyagi javakat biztosító eszközt, sokan pedig mint az alkotás örömet szerző tevékenységét te­kintik. Ebben a kérdésben 55 százalékuknál az anyagi érdekeltség, 38-nál az »alkotás« magasabb motívuma /dominál. Szocializmust építő társadalmunk javára könyvelhető el, hogy a fiataloknál egyáltalában fel sem»me­rül a létbizonytalanság érzése, akár szellemi, problémái t akár fizikai munkát választanak. Nem esnek kétségbe, ha nem veszik fel őket az egye­temre, vagy az eredeti elgondolástól eltérő más szakmát kell választani. A GYERMEK, a fiatalok érzelmi életére, kedélyvilágárá, és jellemére is döntően hat a szülők családi élete. Ez kiegyensúlyo­zottá, s épp így nyugtalanná, idegessé, akár szerencsétlenné is teheti őket. Igen sajná­latos, hogy a megkérdezettek 38 százaléka nem tekinti példaképnek szülei életét. En­nek jórészt az az oka, hogy ha a megbom­lott családi élet viharba torkollik, az a fia­talok előtt zajlik le. Egy ipari leánytanuló írja: »Az ilyen gyerek — ahogy nő — el­idegenedik szüleitől«. A fiatalok általában arra az ítéletre jutnak, hogy a megbomlott családi életnél jobb helyzetet jelent, ha a szülők elválnak. Van olyan tanuló is, aki azt írja: »Szüleim csak akkor őszinték egy­máshoz, amikor a veszekedés hevében min­dent egymás fejéhez vagdalhatnak«. Igen so­kan hálával, szeretettel, tisztelettel nyilat­koznak szüléikről, de vannak szép számmal olyanok is, akik tiltakoznak a »diktatórikus« szülői vezetés, az autarchikus tekintély el­len. Az egyik diák így ír: »A szülő ne olyan valaki legyen, akitől csak félni, remegni le­het«. Nem egy átérzi közülük azt a pedagó­giai, pszichológiai igazságot, hogy csak a szülő emberi értékei, lelkiismeretessége, jó példája szerezheti meg és biztosíthatja a nem formális, hanem valóságos szülői te­kintélyt. A NEMZEDÉKI PROBLÉMÁK kérdésére adott válaszokban végzős középiskolás ta­nulók 66 százaléka az ellentétek okát a fel­nőttek »régi tapasztalataihoz való tapadásai­ban ismeri fel. A boldog élet kérdésére adott válaszok szerint egy vidéki és egy fővárosi gimnázium tanulóinak 84 százaléka a csa­ládi élet harmóniáját, 97 százaléka a mun­káséletet tartja a boldog élet megvalósítá­sához szükségesnek. Sokan magas életszín­vonalon, kulturált, korszerű*életkörülmények között képzelik el a boldogságot. Ehhez a vá­laszolók szinte minden rétegében hozzá- > taflozik a pénz, a családi élet, a ház, esetleg a motorkerékpár, de éno frv a könyv, az uta­zás, a színház. Igen jóleső érzéssel olvastam a könyv egy statisztika' c:, esítését, amely szerint a traktorosok és kőművesek sorában is megfelelő s- ázalékbari igénylik a legutób­biakat. Van olyan diák, aki igen szereti szü­leit, bár szigorúak; megvan elégedve neve­lésükkel; családi életükkel, csak azt kifo­gásolja, hogy azok nem művelődnek, holott erre alkalmuk volna. KATONA KATALIN KÖNYVE igen érté­kes mű. Nem a filozófia, a pszichológia vagy pedagógia sokszor száraz nyelvén bonto­gatja a válaszokat, vagy fejtegeti a velük kapcsolatos családi, iskolai vagy társadal­mi tennivalókat. Bár szigorúan tudományos munka, mégis szinte mindvégig vonzó ol­vasmány. Egyik-másik helyen lebilincselő hatásokkal. Igen nagy érdeme a szerzőnek az is, hogy. a válaszok közül egész csomót teljes terjedelmében közöl. A könyv általá­ban összekötő híd a társadalmi valóság és a pedagógiai feladatok között. Kimutatja, Niogy családnak, társadalomnak, nevelési in­tézménynek az ifjúság kérdésében egyaránt össze kell fogni. Nem egy helyen felsorol fogyatékosságokat, hiányokat is iskolai ok­tatásunk, köznevelésünk vagy az ifjúsággal kapcsolatos társadalmi megnyilatkozások vo­natkozásában. Igen nagy vesztesége a magyar Pedagógiai tudománynak a szerző korai halála. Katona Katalin kétségkívül azon kevesek közé tar­tozott, aki nagy felkészültségével, intuitív meglátásaival még sok hasznos útmutatást adhatott volna az ifjúsághoz fűződő tisz- tultabb társadalmi kapcsolatunk megterem­téséhez. Gyenes Zoltán y »

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom