Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
fAb ián zoltAn I ORQONASZO KISGYEREK KOROM ÓTA Szeretem a zenét Vasárnaponként1 mindig fenn voltam a kóruson, s harsogtam ' a zsoltárokat, tapostam-tiportam az orgona fujtatópedálját. Ez volt CB én legkedvesebb foglalatoskodásom, vasárnapi játékom. A polgári iskola után tanítóképzőbe mentem. Erre biztatott az osztályfőnököm, Bruno bácsi, akinek éppen olyan gyapjas-göndöri fekete haja és fekete arcbőre volt, mint egy négernek; de magamtól is a tanítóképzőbe vágytam, mert égy gondoltam, hogy majd kántortanító leszek, s akkor kiorgonálhatom mag^m kedvemre. Hatan voltunk testvérek, én Voltam a legkisebbik gyerek a családban. Édesapám egyedül engem tudott taníttatni; a többiek —■ három néném, két bátyám — rám kerestek; ruhára, tankönyvre, vonatbérletre. Aztán egyik évben jött a bolettás búza, a következő érv tavaszán meg egy pengőért vesztegették a választási malacot, s a negyedik osztályba faár nem tudtam beiratkozni. A NYÁR ELEJÉN még bíztam, bizakodtam. Rögtön a vizsgák után elszegődtem egy kőművesmester mellé malterhordónak; úgy reméltem, őszig megkeresek annyit, ami kitartást ad télire. Tévedtem. Har- rriadik osztály után abba kellett hagynom a tanítóképzőt Nem is ültem orgona mellé, Csak egyszer, egyetlen egyszer. Jóval később, már felnőtt fővel, ezerkílencszáznegyvennégy decemberében, amikor megszöktem a katonaságtól, s elfogtak a németek. Pest alatt állt már a front, Lőrinc határában; azt hittem, rögtön kivégeznek. De nem, nem lőttek tarkőn, hanem bezártak egy templomba. Éjszaka volt ködös, decemberi éjszaka. A templomban úgy megsűrűsödött a sötétség, hogy körülfolyta az embert, akár a víz. Eleinte .nem láttam semmit, aztán meg csak azt, hogy valahol messze-elől vörösen pislákol az örökmécses. Amikor a szemem lassanként megszokta a sötétséget, az oltárig óvakodtam. Hatalmas templom volt. körös-körül tele mellékoltárokkal. szobrokkal, gyertyatartókkal. képekkel, s mindenütt oszlopok nyúltak a magasba, de olyan sűrűn, mint erdőben a fák. Hamarosan azt is észrevettem, hogy nem vagyok egyedül; két oldalt a padsorokban emberek szuszogtak, horkoltak, a térdeplőre bukva, vagy elnyúlva az ülésdeszkán, belesüllyedve a hideg sötétségbe. Olyan hideg volt, hogy állandóan kínzott a vizelhetnék; kimenni nem lehetett, így csak szorongattam magamban, ' s ténferegtem ide-oda, hogy valahogy uralkodni tudjak magamon. AZ EGYIK FOQOLY aszószók lépcsőjén ült, s oldalvást fordulva, ráhajtotta fejét a díszes, faragott karfára. Először azt hittem, szobor, de amikor eléje kerültem, megszólalt: »-Térdelj le és bánd meg bűneidet! Aztán aludj! Reggel úgyis felakasztanak bennünket.« Az arcát nem láttam, csak a lépcsőn kuporgó, fekete alakját, s a hangját hallottam, rekedt-suttogó hangját, amely erőszakos volt és kísérteties. Minduntalan ismételgette: »Térdelj le, bánd meg bűneidet! Aztán aludj!« Akárhová mentem, nem tudtam megszabadulni a hangjától, mindenütt hallottam; s a végén mintha már nem is ő, nultam harmóniumozni, zongorán is sokat játszottam, így ismertem a billentyűk rendjét. Néhány regisztergombot is kitapogattam, s találomra kihúztam, hogy egészen olyan legyen, mintha igazából orgo- nélnék. Nyomkodtam a billentyűket, nyomkodtam, hatalmas tele- akkordokat fogtam le, lábpedállal zengetve meg a basszus alaphangokat, és mögöttem — némán méreteztek a sípok; a billentyűk halk nyiss zenése-koppanása hallatszott csak, meg a távoli ágyúzás, amitől állandóan rengett a vastag fal. De én akkor mégis hallottam az orgonaszót Fényesen, hatalmasan zengett, s gondosan ügyeltem, hogy mellé ne fogjak, hogy hanem én hajtogattam volna a litániázó szöveget. Akkor eszembe jutott az orgona. Alulról, a templomhajóból nem látszott az orgonából semmi, éppen csak sejteni lehetett á karzaton a karcsú fémsípokat. Mikor és hpgyan szántam el magam, ma már nem tudom; arra emlékszem csak, hogy egyszerre fent voltam a karzaton, s vaksin előre tapogatóztam a játékasztalhoz. Nem akartam hinni a szememnek; a játékasztal teteje nyitva volt, a fehér billentyűk úgy világítottak a sötétben, mint az akkortájt divatos órák foszforos számai. MOHÓ SZOMJÚSÁQ, vad kívánság vett erőt rajtam; orgonálni, orgonálni! Egyik pillanatról a másikra kiesett a fejemből minden más — háború, fogság —, s beültem a játékasztal mögé a lócára. Hatalmas orgona volt, négy manuálos, s billentyűsorok fölött akárhova nyúltam, mindenütt regisztergombokba ütközött az ujjam. A képzőben annak idején elég jól megtahidegtól gémberedett ujjaim meg ne botoljanak a billentyűkön. AZ ORGONÁNAK KÖSZÖNHETEM az életemet. Ott nyomott el az álom a játékasztalnál. Rábuktam a ma- nuálokra, | s azt hiszem, horkoltam is, mert fel-felriadtam a saját hangomra. Hajnal felé kivágódott odalent a templomajtó, aztán német vezényszavak harsantak fel. Először riadt-görcsös engedelmességgel felálltam, de megcsúszott a talpam a lesüllyedő pedálokon, f a kottatartó mögé buktam. Akkor kaptam észbe. Gyorsan bekuporodtam a lóca. alá, mélyen hátra, mintha légiriadó lenne, s a bombarepe- szektől óvnám magamat. Nem tartott sokáig az egész, néhány — »Sofort!« — meg »Wor- wärts!« — s üres lett a templom. Egyedül maradtam. A karzaton hátul, az utca felé nem volt ablak, így nem tudtam kinézni, nem láthattam, merre viszik a többieket; nem láttam, de tudtam, mi vár rájuk. Tutítam, és képtelen voltam másra gondolni. Mind az járt a fejemben, hogy cserben hagytam őket, hogy velük fellett volna mennem, mert áz én sorsom sem lehet más, mint az övék. Katona- szökevény voltam, azok vpítak ők is; akármiért is szöktek, akármivel is indokolták önmaguk és mások előtt, bátorságuk' nem volt kisebb az enyémnél, ugyanazt vállalták, amit én. Akkor pedig aljasság, gyávaság elfogadnom a sors kezéből a szerencsét, az életmentő véletlent. ILYEN KUSZA gyötrő gondolataim voltak. Ettem-rágtam magamat, de közben nem mertem lemenni a karzatról. Utólag, mai ésszel könnyű tegnap okosnak lenni, s megfogalmazni a tisztába tevő gondolatokat. De akkor, amikor kutyaszorítóban vagyok — tudva a törvényt! — cselekedni, ez a nehéz. Szovjet járőr talált rám. Persze, rögtön látták, hogy katona vagyok. Hadifogoly lettem. Azon a fagyos, csípős reggelen nem sok biztatót vártam a jövendőtől; nem tudom ma már felidézni, mi minden fordulhatott meg a fejemben, de olyasformán gondolkozhattam, hogy nem igen úszom' meg két-három évnél és egy flekktífusznál kevesebbel. Tévedtem. Szerencsém volt. DEBRECENBEN akkor már működött az ideiglenes magyar kormány, s szervezték a demokratikus hadsereget. Aradról- fordították vissza a szerelvényünket, fél órával a kivagonírozás előtt. Visszakerültünk Debrecenbe, ugyanoda, a »Pavilon«-laktanyába, ahol azelőtt egy héttel még hadifoglyok voltunk. Az volt a terv, hogy megyünk a németek ellen, de erre már nem került sor, mert közben vége lett a háborúnak. A háborúnak vége lett, de az én katonáskodásomnak nem. Rengeteget gondolkoztam akkoriban: mit csináljak, hová menjek, mit is kezdjek ezentúl az életemmel?! Volt időm rá bőven; napho^zat csak lígtünk-lógtunk a laktanyaudvaron, sepertük a havat, lapátoltuk a latyakot, sötétedés után meg hevertünk a deszkapri ecsen, amit pár héttel azelőtt, hadifogoly korunkban eszkábáltuhk össze. A sok gondolkodásnak, töprengésnek az lett a vége, hogy úgy döntöttem: bezupálok. SOK MINDEN akartam lenni addig az életemben, többféle foglalkozást elképzeltem magamnak — leginkább, mondom, a kántorságot —, csak azt az egyet nem gondoltam éppen, hogy valaha hivatásos katona leszek: tiszt. Miért határoztam akkor mégis így? Mondhatnék rá ezt is, azt is; de ha igazán mélyen magamba nézek, akkor azt felelném rá: az a vereség, az önmagam gyarlóságától elszenvedett vereség, az kényszeritette ki belőlem a döntést. tettek a fülembe Bogarat £ gy este találkoztam Verpelétivel, volt kollégámmal, aki becipelt egy presszóba, és megkérdezte, hogy mégy a sorovi. Mondtam, köszönöm szépen, min-- den a legnagyobb rendben, van egy jó állásom, tisztességes fizetésem, összkomfortos kis lakásom, és eldicsekedtem azzal is, hogy vőlegénye vagyok egy Hédi nevezetű tündérnek, akivel imádjuk egymást. Verpeléti végighallgatta lelkes beszámolómat, aztán fáradt, szomorú hangon. így szólt: — Látom, boldog vagy és elégedett, szegény fiú. Irigyellek, de sajnállak is, szegény fiú. Mit tudod te, mi a boldogság? Boldog vagy, mert tisztességes fizetésed, összkomfortos lakásod és szép menyasszonyod van. De hasonlítsad össze a jövedelmedet egy főigazgató jövedelmével, a lakásodat a Buckingham-palotával, a menyasszonyodat Sophia Lor énnél, és akkor rá fogsz jönni arra, hogy tulajdonképpen nem is vagy olyan boldog, szegény fiú... — Eszem ágában sincs ösz- szehasonlítani.! — nevettem helykén. — Mire jó az? — Nekem mindegy ... — felelte Verpeléti halkan, elmélázva. — Nekem teljesen mindegy... A mikor elváltam Verpelétitől, még sokáig mulattam rajta, és elhatároztam, alkalomadtán elmesélem kalandomat Hédikének, a menyasszonyomnak. Otthon azonban ismét eszembe jutottak Verpeléti szavai, és azon ki+ tam magam, hogy kezdem összehasonlítani í? lakásomat a Bu- ckingham-palotával. Hát bizony, meg kellett állapítanom, hogy a Buckingham-pa- lotához képest a lakásom egy nyomorúságos odú. Rögtön elkeseredtem. Aztán összehasonlítottam a jövedelmemet egy főigazgató jövedelmével, és elfogott a kárga irigység. Vigasztalásul előszedtem a menyasszonyom fényképét, de konstatálnom kellett, hogy valóban nem egy Sophia Loren,, bár ennivaló az arca. Miután mindezeket végiggondoltam, elfogott a búbánat, és csak ültem a díványon összeroskadva, magam elé meredve, zúgó fejjel. — összehasonlítod a menyasszonyodat Sophia Loren- nel? — motyogtam magamban. * — Előbb hasonlítsd össze magad Jean Marais-val és a kapurtalai maharadzsával, aztán beszélhetsz... F elkeltem a díványról, és az ablakhoz vánszorogtam. Odakünn esett az eső. összehasonlítottam a mi éghajlatunkat Kalifornia éghajlatával, és még szomorúbb lettem. Lenéztem az utcára. A házunk előtt éppen akkor döcögött el egy öreg villamos. '— No, ez az utca sem egy Broadway... — sóhajtottam, aztán visszavonszoltam magam a díványra. Egy röpke félóra alatt öreg, fáradt, csúnya, szegény és elhagyatott lettem. A későbbiek folyamán összehasonlítottam magam Kinizsi Pállal, egy teknősbékával és Lady Ha- miltonnal. Tudomásul kellett vennem, hogy nem vagyok olyan erős, mint Kinizsi, nem fogok olyan hosszú életet élni, mint a teknősbéka, és sohasem leszek sem Lady, sem Hamilton. Ezekben az összehasonlításokban teljesen kimerültem. Ügy éreztem, hogy megdagadt a fejem, és hangosan beszélgettem, vitatkoztam ön- magammal, összehasonlitot-i tam magam Goethével, egy pacsirtával, Barbarossa Frigyessel, a nachtkasztlival, a házfelügyelővel és egy cserép rezedával. Aztán összehasonlítottam a házfelügyelőt Goethével, a. nachtkaszt- lit Barbarossa Frigyessel, a csert-: rezedát pedig a pacsirtával. A mentőautóban sem pihent meg az elmém, összehasonlítottam a mentőautót egy repülőgép-anyahajával, Berkesi Andrást Honoré de Balzac-kal, Albert Flóriánt Kant Emánuellel. őst itt vagyok a zárt intézetben. Verpeléti időnként meglátogat, s hoz tíz deka savanyúcukrot. Apropo, a minap összehasonlítottam magam Balaton- akarattyával. Esküszöm: seqimi különbség kettőnk kötött. Mikes György JANKOVICH FERENC: Óda a fővároshoz i. Szél zuhogásában száz gyerek, árván, szenet szedeget. Sorsuk csupa könny, csupa vér, se szülő nincs, se kenyér — Háború dúlt, mint rég, háború dúlt s elment messzire apjuk, csak a gond, csak a bú, csak az ég havában sívó vidék, csak annyi maradt akkor minekünk — Rég volt, de tudjuk, nem feledünk: mert látva láttuk a bajt, 1 mert nyögve nyögtük a jajt, nagy város, lompos tereiden — í így volt, s a szörnyű látomásra i mintha a villám szúrna szíven. i H. i így volt... De nem, már mást mutat a ma: nem véres habot görget a Duna; vashideg árját rengetve alant nyújtózkodik a daliás folyam, a nyers-fényes habokkal csobogó, a négy égtájat vígan befogó, rettentő, hengergő nagy Duna-test — s rajta — a hídjaival — Budapest .— A város és a vadvizű folyam, az nyeregben, ez nyerítve rohan, fitogtatja a terhét — mint huszárt, kinek a lába jó kengyelbe szállt: az egyik Pestet, a másik Budát tiporja, szikra-sarkú csillanón — így együtt, egy világjáró úton, és száz halálon, történelmen át: együtt lobogva, őrzik a Hazát. Kazahsztán dalai és táncai MAGYARORSZÁGON Amikor a nyár melege beköszönt, a kazah pásztorok a magas hegyekbe terelik a juhnyájat Csak késő ősszel térnek vissza a völgybe. Ilyenkor tidám ünnepséget tartanak, ahol helyke dzsigitek tárffcolnak, csinos lányok énekelnek lassú dalokat, melyek sok-sok évvel ezelőtt, a nomád törzsek jurtáiban keletkeztek... Ez a régi ünnep adta az alapját annak a vokál-koreográfiai kompozíciónak, melyet már néhány éve változatlan sikerrel mutat be országszerte a Kazah Köztársaság »Érdemes« címmel kitüntetett Állami Ének- és Táncegyüttese. Kazahsztán kelet—nyugati kiterjedése 3000, déli—északi kiterjedése pedig 2000 km. A távolságok hatalmasak. De az együttes művészei jól tudják, hogy minden fellépésükkel örömet szereznek a városok és falvak lakosainak. Állandóan úton vannak. ,A Kazah Köztársaság Ének- és Táncegyüttesének koncertjeit nagy sikerrel mutatták be Belorusszia, Ukrajna, a Kaukázuson túli vidék és a Moldvai Köztársaság színpadain. Felléptek Távol-Keleten és a szibériai városokban is. Bejárták lényegében az egész Szovjetuniót, demonstrálva a kazah' művészetet. 1967 októberében az együttes az NDK-ba utazott vendégszereplésre. Másfél hónap alatt felléptek Leipzigben, Weimarban, Magdeburgban és más városokban és többször Szerepeltek a német tv-ben. Az együttes vezetője Lidia Cserniseva, koreográfus és- rendező, a Szovjetunió Népművésze. A maga nemében páratlan együttest tudott létrehozni, amely magas művészi fokon teremti meg az ének és tánc harmóniáját Nagyszerűen egyesül a szólóének a kórussal, a tánc a pantomim- mai. Ez a vokál-koreográfiai kompozíció a kazah együttes sajátossága. A repertoárban sok nép és ország dala és tánca szerepel, de első helyen 'vitathatatlanul olyan kompozíciók állnak, mint például »Mi kazahsztániak«, »Az Ala- Tau hegy lábánál« és az »Arany gyapjú«. Az együttes a műsort rendszerint Cadik Muhamedzsa- nov kazah zeneszerző »Poéma Leninről« című művével kezdi. Ez a dalmű a magyarországi koncerteken kazah, orosz és magyar nyelven hangzik fel. Az együttes egyébként a magyarországi kazah kulturális napok rendezvényein — április középe táján — a legsikeresebb számait tűzi műsorra. • As együttes szólistája (APN foto) SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1969. április 4. 9
