Somogyi Néplap, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-16 / 63. szám

r r r TATARJARAS DOMBORMŰVŰN A híres népművész, a 71 éves Kiss Ernő befejezte legújabb munkáját, a Ta­tárjárás című dombormű­vet. Képünkön az alkotó a 110X70 centiméteres hetven alakos kompozícióval. (MTI fotó — Hadas János felvétele.) O lyan nyugalmas ez az este. Asztalom­ra a lámpa kerek fényt vet, körben a tárgyak a ho­mályban vastag kontúrokkal pihennek. Marcsi elaludt a heverőn. Bejött, hogy néz en­gem, csendben, igazán csend­ben lesz — elaludt Kezeit, lábait szétveti, a nyál folyik az arcán, betakarom, nyakáig húzom a takarót Pista a szomszéd szobában a televíziót nézi, átszűrődik néha a hang, a hangos nevetés, taps. Oly­kor Pista is felnevet valami színházi közvetítés van, víg­játék. Tulajdonképpen én is nyu­godt vagyok. Hiszen itt ülök az asztalnál, államat az ök­lömre támasztom, s mégis. Érzem, belül, valahol gyen­gén remegek. Két évvel ezelőtti jegyze­teimben lapozgatok. Régi szo­kásom, hogy minden tanítvá­nyomról feljegyzek magam­nak néhány apróságot Ma­gamnak, az íróasztal fiókjá­nak Azt hiszem, buta szokás, hát mikor jut nekem arra időm, hogy elővegyem ezeket és beléjük olvassak! Most mégis, két évvel ezelőtti jegyzeteimben lapozgatok. Nyolcadikosok. Tizenöt, ti­zenhat sőt tizenhét évesek, fiúk, lányok. Gyógypedagógiá- sok. Értelmi fogyatékosok. Az iskola előtt autóbuszmegálló van, a várakozók milyen fél­ve, milyen idegenül néznék az udvaron játszó gyerekek­re. Hülyék, mondják és odébbhúzódnak. Elmosolyo­dom Én közöttük, a gyerme­keim között érzem a legna­gyobb biztonságban magam Nyugodtan hátat fordíthatok nekik. S ha elmúlik egy tan­év, s el kell búcsúznom tőlük, sajnálom . őket,. sajnálom ma­gamat, sajnálom azt a meg­szűnő közösséget. Mert, ha olykor viharosan is kovácso- lódik össze, azért mégiscsak közösség! Mint a két évvel ezelőtti is. A feljegyzésekben lapozok. Buda Lászlp. Rendkívül kis termetű, élénk szellemű, hu­morérzékkel rendelkező. Kü­lönösen számolásban jó. Visz- szaemlékszem, mennyire hi­hetetlennek tűnt, amit a kol­légák mondtak: elsőben, má- sr> ikban földre vetette ma­iit. taknya-nyála összefolyt, í eszélni sem tudott. Sas And­ié.s. Sasa, társai így nevezik. Gyenge képességű, lelkiisme­retes, szorgalmas. Órákig ké­pes egyfolytában beszélni, mesélni. Récsei Jenő. Nagy kamasz, negyvenhármas láb, korlátlan befogadóképességű gyomor. Pavlava ... Hát ő az. A jegyzeteimben ez áll róla: tizenhat éves, testileg túlíejlett, kitűnő ta­nuló. Normál általános isko­lában is megállná a helyét. Remekül sakkozik. Időnként gátlástalan, túlzott önbiza­lom. Megjelenik előttem az ar­ca. Kerek és mégis férfias arcát a fekete keretes szem­üveg teszi jellegzetessé Vál­las, úgy mondják, deitás alak, rugalmas mozgás, ter­vek, lendület, életerő. Nyolcadikosokként vettem át őket, két éve. Év elején, amikor a naplóba a személyi adataikat írtam be, Pavlava felállt: — Tanárnő kérem — mond­ta —, aztán engem nehogy a pé betűnél tessék szólítani! — Hogyhogy? — Mert én nem vagyok Pavlava! — Ugyan, ne beszélj! Hát i mi vagy? —■ Németh Sándor. — Miért hívnak akkor té­ged Pavlavának? — Isten tudja — mondta vigyorogva, és megvonta a vállát Gondoltam, tréfál. Hihetet­Pavlava mutatja nekik, majd szünetben megkapjátok a ma­gatokét de vigyorog, jókedvű. — Csendben legyetek — mondom, s gondolatom másutt jár. — Nincs, na! — mondja ne­lenül néztem a többiekre, de kém, s olyan hangsúllyal, mint azok bólintottak. így aztán az szólítottam N betűnél K ijön a padok elé. Restelli, hogy ne­ki ugyanúgy kell kiállni, mint a többinek, mint például a kis Budának. Lazít a tartásán, hanyagul leejti a aki csodálkozik azon, hogy még mindig nem értem. — Én talált gyerek vagyok. A várt hatás nem marad el. Koselka Kati bemondja: — Akkor ő a Kukorica Jan­csi! Ránézek, ingatom a fejeim. Kata, Kati, te még csak most jutottál el ide. Pavlava ezt a DEREGÁN GÁBOR: PAV LAVA év, V. hó, hő tt­vállát, hagyom, rá — Tehát, neve! — Németh Sándor. — Születési hely, nap? — Budapest, 1950. 15. Azaz, hogy... — Azaz, hogy május zénöt. Lakás? Mondja. 1- Te állami gondozott vagy, ugye? — Igen. Gondviselő neve? Mondja — Édesanyád neve? Felnézek rá Fülig szalad a szája, diadalmasan körülnéz az osztályban. — Nincs! Nem szeretem a rossz vic­ceket. A rövid pár nap alatt is megismerhettek volna amy- nyira, hogy ezt nem szere­tem. — Idefigyelj, Pavlava!... — Nincs — bólint is vígra - rog. Talán félreértjük egymást. Megismétlem a kérdést. — Hogy hívják, édesanyá­dat? Ismét bólint a fejével. —■ Értem én, tanár néni, hogy mit tetszik kérdezni. Nekem nincs anyám A gyerekek kuncognak. Pavlava ezt észreveszi. Hoz­záteszi : — Engem a kukorica közt találtak. Ceruzámmal az asztalon kopogok. Feljebb emelem a fejem, elcsendesülnek. — Idefigyelj, Pavlava, te ál­lami gondozott vagy, ugye? Komolyan kérdeztem, ő is komolyan felel. — Igen. — N evei őszülőknél laksz? — Igen. — Ök csak tudják édesanyád nevét! Ismét kiül a vigycr az arcá­ra, nagyvonalúan legyint. — Dehogy tudják. — Ez nem lehet — mondom. Valóban, ilyen helyzettel még nem találkoztam. Kitalálja a gondolataimat. — Behozhatom a gondozási könyvemet — magyarázza —, de abban sincs benne. — Olyan nincs, hogy valaki­nek ne legyen édesanyja — mondom hangosan. Érzem, hogy micsoda butaságot mond­tam. Soós feláll az utolsó pad- ban. — Tanár > néni, Pavlavát a verebek rittyentették a földre. — A fejére esett — toldja meg Halász. nem szólok poént már régen elsütötte. Te mindig ilyen lassan kapcsolsz. Valaki dúdolni kezdi — per­sze, hamisan — Jancsi belépő­jét a János vitézből. mindenesetre beszélek a fel­ügyelő nénivel. A pesti intézet­ben meg kell legyen édesanyád neve. ( — Nincs — mondja —, Mai­éi néni már térdig lejárta a lá­bát, de nem találta. Felállók, megsimogatom a haját. Indulátosan elrántja a fejét. Helyre küldöm. Néhány nap múlva megkere­sem az 'állami gondozottak kör­zeti felügyelőjét. Pavlava sza­vait ismétli, nincs és nincs! ír­juk be a rovatba, mint eddig is: »anyja ismeretlen«. És ezzel lezárul az ügy. Eltelik a tanév, a többivel együtt Pavlava is elvégzi a nyolcadikat Elhelyezkedik la­katos ipari tanulóinak, a szom­széd város ban. Egyszer felke­res, bejön az iskolába. Lefo­gyott de azt mondja, jól érzi ott magát. Egy rugóskést vesz elő a zsebéi»!, büszkén mutat­ja, ez az első önálló munkája, »fusimunka«. Hát — az első ön­álló munkának örülök, de hogy az éppen rugóskés!... Nem szólok, nem akarom elvenni a kedvét JANKOVICH FERENC: VELED MARADTAM Végre győztem önnön háborúmon, egy kis napfény áttűzött borúmon! Futó mosoly volt, pici gyermeké... Míg áll a háború, a szörnyeké... Miért, míg gyermek: biztatás, mosoly — és mire felnő: kárhozás, pokol? Van unokám... Nem hiába kesergek: hogy miért lesz ördöggé a gyermek? Hamis gyógyszer a bölcsesség, belátom. Rossz orvosság az ég derűje, mákony. Többet ér sok rossz »gondolat« helyett egy ezüsthíd a Balaton felett?... Karácsonyra, ím, veled itt maradtam, — Kár, hogy az ezüsthíd is járhatatlan! Vigaszom is te vagy, kis legény, csillagszóróm szemedben a fény. Nem tudom, mire megnőlsz, lelkem-lelke, fénykorona borul-e még fejedre? Arcodon megmarad-e a mosoly? S mi vár? A kard? A kereszt? vagy a toll? A vágy az vágy... Ez nem csalóka álom, ha meghalok is, átüt a halálon és mindenen túl csillagzik reád: hogy tebenned már szebb lesz a világ. A ztam nem jóm többet, ei is feledkezem ró­la. Üj gyerekek, új gondok, űj Örömök. A két évvel ezelót­— Gyerekek!—mondom, de ,, .... p**”, £?‘ KT" V«“"T UÄIÄ'"'’ * “ ern se mtucfcmvabbam a prilanat- ^ bam átérezni a helyzet tragiku­mát Érezhetik ezt a hangomon a gyerekek, nyüzsögnek, egy­más között tárgyalják. — Szóval — mondom Padá­rának —, te csak úgy ... lettél. Széttárja a kar jóit — Sajnos. Furcsa grimaszt vág. EJneve- tem magam. — Érdekes — mondom —, Elő kellett vegyem. írja az újság, Németh Sándort letar­tóztatta a rendőrség De mond­ta a felügyelőmő is, Pavlava nagy verekedést rendezett, összetörte az egész italboltot, egy embert pedig hasbaszúrt. Meghalt az illető. Mert — állítólag — az anyját szidták. RÁKOS SÁNDOR: Naplótöredék Rigók szavára ébredek, suhogó záporokban ázom. Homlokomon kel föl a nap, lobog három cserép virágom. Vihar ha jön, esőszagú szél ujja koccan az ablakdeszkán, hördül a mennydörgés a kertben, akár a megsebzett oroszlán. Ha meg hirtelen kiderül, súlyosan hajlik meg az ággal a gyantás csönd, s már újra harson a sebezhetetlen madárdal. Hegyi magányom réstelen s mégis szellős, mint az ég sátra: csak mosolygásom hunyorog felhőközelből a világra. BARANYI FERENC: DUNÁRÓL FÚJ A SZÉL Nem kérheted az óceáni széltől, hogy kun parasztok homlokát legyezze — itt a Dunáról fúj a szél. Vizéről siet a hűs az izzadt emberekre. Lehetsz világfi könnyed-franciásan, vagy angolmód közömbös is lehetsz itt, csak tedd a dolgod sitt tegyed. A vállon marék hazánk világnyl súlya fekszik. Itt szabja napjaid parányi tettét — hol hittel, hol meg erővel az észben — a milliókra osztott hősiesség, még akkor is, ha régen észrevétlen. A világ ránktekintve arra számít, hogy vállalunk gondjából egy hazányit. A MAGYAR RÉGÉSZET REGÉNYE A Panoráma Könyvkiadó tavaly érdekes kísérletre vállalkozott. Üjfajta útikönyvet készítet­tek: mely a tegnapba, tegnapelöttbe, sőt a még régebbi múltba kalauzolja el az olvasókat. Bemutatja ma is ismert és ma már ismeretlen népek életét, ünnepeket és hétközna­pokat. Ez a könyv a Közép Dtma-medence történeti tájaira, a dimbes-dombos vidékekre, az ősemberi lábnyomok ma­radványaira, a töröklakta vidékek látványosságaira, az épü­lő barokk Pest házaira irányítja figyelmünket. És nem is akármilyen idegenvezetőket hív: nyolc kiváló, külföldön is ismert régész-történész vállalkozik arra, hogy elkísér ben­nünket a regényes múltba. Az elmúlt tíz esztendőben szinte túlzott fókuszban állt a régészet tudománya. Egyre-másra jelentek meg a neves külföldi népszerű leírások, Tuth An Aniontól az inkák örök­ségéig. A rádió, a televízió, a folyóiratok és a napilapok nap nap után ismertetnek jelentős külföldi vagy hazai híre­ket. S a cselekmények, az új leletek színes, feltartóztathatat­lan kavalkádjában szükebb hazánk immár több mint fél- százezer éves történelme egy kicsit elsikkadt. Vagy ha em­legettük, inkább csak a ritka, az emberi meggazdagodással kapcsolatos leletek kapcsán: mint pl. az éremletetek, kin­csek, fémértékek előfordulásakor. Viszont a művelődéstör­téneti eredmények a sokszor évtizedek szívós, kitartó mun­kájával elért eredmények hozzáférhetetlenek voltak, isme­retlenek maradtak az érdeklődő nagyközönség számára. Ha csak e könyv tartalomjegyzékén szaladunk keresztül, már akkor is érdeklődésre tarthat számot. Érdeklődésre an­nál is inkább, mert ez a *regény« nem költött. Mint az előszava mondja: »egy csöpp a tenger vizéből, abból a ten­gerből, amelynek neve: Tízezer Évek«, mert: az Ötvenezer éves ember után az újkőkorszák embere következik, majd meglátogatjuk Pannónia földjét. Ezután a népek országútién át eljutunk a magyar honfoglalásig. A magyar középkor fényét és árnyait visegrádi látogatásunk alkalmával ismer­jük meg, majd a törökvilág és a kuruckor után a vihar előtti—vihar utáni időkkel zárul a regényünk. S látogatásunk során bepillantunk a régészet tudomá­nyának műhelytitkaiba is! S hogy csak ízelítőt adjunk, de ne vegyük el az étvá­gyat, két igen érdekes részletére hívjuk fel a figyelmet: Az első emberi lakásokká ismerkedünk meg a »Rénszarvas-vadászok a Balatonnál című fejezetben. Ezek az első emberi lakások éppen me­gyénkben, a Siófoktól pár kilométerre levő ságvári ún. Likasdombon kerültek elő. A domb tetején 17 400 évvei ez­előtt tábor állt. A tábort csak téli időben használták, nyá­ron elvándoroltak. Több család lakott ott együtt, mintegy negyvenen lehettek. Ez a nép találta ki először a mestersé­gesen készített lakást, ők gyártották az első nyeles kőkése- ket. Valahol a kelet-európai sztyeppéken alakultak néppé, majd hosszas vándorlás után jutottak a Balaton déli részé­re. A sztyeppéken fő táplálékuk a mammut volt, e nagy­testű állat kipusztításához nagyban hozzájárultak. Közép- Európa területén azután rátértek a rénszarvas vadászatára. A rén vándorló állat, ősszel és tavasszal változtatja helyét, legelőjét. Az agancsokból és fogakból, melyet a telepen talál­tak, meg lehet állapítani, hogy a vadászat késő ősszel és té­len folyt. A településen fegyvereket nem találtak. Nyilván fabunkóval ütötték le az állatokat. Viszont más, kőből és csontból készült szerszámok és töredékek igen nagy szám­ban kerültek elő. S hogy volt e korábban is élet a ságvári telepen? Erre is választ kapunk, és még sok más, érdekes adattal gazdagodik az őskőkori emberről alkotott elképze­lésünk. Megismerkedünk például azzal, hogy egy, a csiszolt kő­korszakban szinte minden településen épségben vagy csak töredékben előforduló égetett agyagból készült madárszobor hogyan szólalt meg, hogyan árulkodott arról a kutatónak, hogy valamikor »meteorológiai segédeszköz« volt. amelyet nem lehet Olyan ,, regény letenni, amelyet, ha kézbe veszünk, egyszuszra kell elolvasnunk. S nemcsak iz­galmas olvasmány, hanem a pedagógusok és a tanulóifjúság részére hasznos tankönyv-kiegészítő is. Várjuk a mielőbbi hasonló, lebilincselő, érdekes, tanulságos összefoglalásokat' Erről a könyvről pedig elmondhatjuk: hasznos kísérlet ügyes kezdeményezés volt! D. B SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1969. március 16. \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom