Somogyi Néplap, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-30 / 74. szám
WMtTRTSZ PSZA7HASZ A KOCA-VEZETŐ Csak amikor már Letnidasz mellett ültem, és láttán, hogyan vezet, döbbenten rá; némi könnyelműség vöt a részemről olyan lelkendezte fogadnom meghívását. h- Szállj be, foriulunk egget mondta. — Nincs psűnkám. Autókázom. A Stadion utcából ült, ároskor megpillanottam. Meglepetten üdvözölten: — Sok szerencsét hozd! — Köszönöm. — Végül csak szereiéi, te betyár! Nagyszerű! Gyönyörűen festesz a volánná. Akár egy matrica. Elnevette magát, mvettem 'én is, ám mindketten hamarosan elkomolyodtutk — mindegyikünk a magi módján. ö olyan tragikus irckife- jezést öltött, mintha rlakná- sított terepen kormaiyozna egy hajót, szíve erősei dobogott — szinte hallotton a verését. Néha ijedten oldalt kapta a fejét: megpüantótt egy teherautót. Nagyci izgatott volt. Hirtelen ftkezett, még hirtelenebben indtott, és az autó ugrált, mint t csökönyös ló. — Mióta vezetsz, Leont- dasz? — Először.'.: Nagyot nyelve isméeltem: — Először? ... — Ügy értem, hogy a városban... és drukkaok egy kicsit. — Állj meg, kiszáUk! Nem tudom, próbál-e megállni — tény, hogy az lutó egy szökkenéssel előre urott, és hajszálon múlt, hoy nem ment neki két másikak. Erre két dühös pofát fllantot- tam meg a két kocsiba, s két szép karjelzést kafunk — elölről és balról. — Te ökör! Azt hized, taligát vezetsz! Menj a tokolba, te... Ez a hang balról é föntről jött — egy nagy teheautóből, s az első karjelet i onnan kaptuk. A másik egy tajuszos arcból: vállig kihajol az ablakon, s mindkét kezoel mutatta: — Nesze!.'.: Majd újból: — Nesze! Nem tudom, mién ragaszkodott annyira a sofr ehhez a szitkozódásf ormáoz, de makacsul ismételgeti; az én barátom pedig minán egyes karjelre úgy összrándult, olyan arcot vágott, mintha fájna neki, és olyan sszetört- nek látszott, hogy mgsajnől- tam. Elhatároztam, ele maradok: — Leonidasz, akard, hogy segítsek neked? — Tudsz vezetni? — Nem erről vanszá. Hanem, amíg te tartod: volánt, én visszamutogatok.izabad a kezem, és csak ülőt itt minden elfoglaltság nélíil. Hálásan sóhajtottál: — Ez az, te! Inteess visz- sza! Annyit kaptarrma reggel óta! Tizenhetet szedtem össze ... — Megszámoltad’ — Na hallod! — Bravó. Látom megedződtél. Ezenkívül rr.sban is segítek neked — :ajd én számolom a karjetcet, tehermentesítem az ayad! Ezt a kettőt is beleszántottad? — Ezekkel együtt tizenkilenc. Kezdjük! Érdekesnek találtm ezt az ajitókázást, nem peig veszélyesnek. Hiszen Leaidasz nagyon lassan hajtőt mintha tojáson járna, bár Ize még m is reszketett a volánon. Minduntalan megirpant a gyalogosbk előtt, err-arra kanyargóit. Dühöngött — Nézd csak a mrha fejüket! Jönnek és a kiekek alá vetik magukat — kizakarva, pimaszul, A szemten fajtájukat! — Menj nekik! — Megbolondultál — Huszonkettő! — Hol? r — Ott, balra. Ez a karintés egy motorkerékpárról érkezett — végleges megbecstelenitcs! — Huszonhárom! — Hol, te, hol? — A teherautó! Nemsokára a járókelők Is kezdték mutogatni a karjele- két. Szerencsére kiértünk a városból, és Kifisziaszba érve lehorgonyoztunk egy kávéház előtt. Leonidasz szerfölött büszke volt rá, hogy hogyan vezetett. Ittunk valamit, majd az admirális új lendülettel bevetette magát a volán mögé: — Ez az barátocskám! — mondta. — Minden azon múlik, hogy az ember ura legyen a helyzetnek! És rákapcsolt. — Lassabban! — Most már belejöttem? — Leonidasz, inkább máskor menj gyorsabban! Barátom azonban »ura lett a helyzetnek«, és egymás után előzte meg az autókat. Egyszerre csak látom ám, elsápad. — Mi történt? Rémülten felelte: — Valami. — De mi? — Nem áll meg az átkozott! En is elsápadtam: — Hogyhogy nem áll meg? ■— Nem áll meg! — Miért nem, le? — üvöltöttem magamból kikelten. — Állítsd meg! — Nem tudom, hányszor mondjam! Tessék! — rángatta a féket eltorzult arccal, nyögve. — Nem működik! Őrjöngtem: — Irgalom, Leonidasz, megölsz ... Hogyhogy nem működik? Azelőtt sem működött?... — De! — Lépj rá, húzd be!. .. — Hiszen lépek, húzom .'. nem fog ... leégett... Olyan szédítő iramban száguldottunk, hogy a leggyakorlottabb sofőr is megirigyelhette volna. Mintha versenyen vennénk részt: fák, villany- oszlopok, házak villantak el szemünk előtt. Tekintetem Leonidasz arcára ugrott — soha életemben nem láttam még ennyire eltorzult emberi arcot. A kormányra görnyedt, ölelte, mint anya a gyermekét. Üjból ráüvöltöttem: — Leonidasz, állj meg, kiszállok! — Nem tudok, mondtam már! — Megöllek! — Nem lesz rá alkalmad. Együtt halunk meg! Nem tréfából mondta. Egy halálba robogó ember szavai voltak ezek. A gondolatra, hogy csak úgy ukkmukkfukk itthagyom a világot, megvadultam. Felvillant bennem saját temetésem látványa, és elordítottam magam: — Leonidasz! Nem akarok meghalni! — En sem! — Mért vettél autót? — Mert ez a szenvedélyem! — Mért ültettél be? — Mért ültél be?!... Fogalmam sincs róla, hogyan jutottunk Kifisziaszból Marusziszba és Marusziszból Pszichikoszba. Csak arra emlékszem, valamennyi autót megelőztünk, és olyanokat ka- nyarodtunk, hogy mindegyiknél a kaszás vigyorgott ránk. Egyszerre csak síri hangot hallottam: — Hol borítsam fel? — Leonidasz! Megőrültél? Mit beszélsz? — Ha árkot látsz, szólj! Beleborítom, mielőtt még a városba érkeznénk. Legalább másokat ne pusztítsunk el!... Mikor magamhoz tértem a kórházban, egy csupa pólya és tapasz fejet láttam — engem bámult: — En vagyok — mondta. — Te vagy az? i— En hát! Nem látszik? — Nem nagyon... — Elgázoltunk valakit? Egy szamarat Felsóhajtott: — isten nyugosztalja szegény párát. Puha volt a jámbor, azért nem szenvedtünk komolyabb sérüléseket. Máskülönben már mind a ketten — megboldogultak volnánk! Elhatároztuk: sirkövet állítunk neki. Papp Árpád fordítása BALLADA (Horváth János linóleum metszete) H úsz esztendeje múlt. 1968. november 22- én, hogy nyolcvan- nyojc éves korában elhunyt Gönczi Ferenc, a Somogy megyei múzeumügy csaknem harmincöt éven át egyedüli és lankadatlan szorgalmú apostola. Szinte nincsen olyan ér Gönczi munkásságával kapcsolatban, amikor ne lenne valamilyen évforduló. Ez év januárjában múlt hatvan éve, hogy a kaposvári Rippl-Ró- nai Múzeum, illetve a Somogy megyei Múzeumok Igazgatóságának jogelődje, a Somogymegyei Múzeum Egyesület megalakult. Február végén volt ötvenöt éve, hogy az egyesületnek Gönczi alelnöke, majd később ügyvezető igazgatója lett És májusban ' lesz harmincöt éve, hogy Gönczi Ferenc elkészíthette és megnyithatta az első somogyi múzeumi állandó kiállítást Zalából került Somogyba. A tanítóképző elvégzése után Istvándiban, Mikében, Duna- szekcsőn, Nagypalinán, majd Zrínyifalván volt pedagógus. Ezután a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumba került, majd Pest megyében, később pedig Désen lett tan- felügyelő. 1912-ben nyugalomba vonult. Ezután csak a múzeumnak és a múzeumügynek élt. Nevéhez fűződik a Göcseji Múzeum megalapítása. valamint a Göcsej környéki szellemi és tárgyi néprajzi gyűjtőmunka megindítása is. Majd a samggyi múzeumügyet vette kezébe. A múlt század végén közönybe és meg nem értésbe fulladt a Somogymegyei Régészeti és Történeti Társulat munkája, Melhard Gyula történeti és régészeti gyűjtése a teljes pusztulás előtt áílt. Pedig néhány lelkes somogyi érdeklődőben még élt és parázslóit a múzeumügy szikrája. De a tüzet felszítani nem volt könnyű. 1894-ben a Somogy című lap vezércikkében parentálta ed a somogyi múzeumügyet, többek között a következőket írta az akkori helyzetről: »Somogy megyében ma nem az a híres ember, ki legtöbb csatát nyert egykor, hősileg halt, nevünket dicsővé tette; hanem a ki legtöbb adót fizet, legtöbb rókát lő s legtöbb gyűlésben nincs jelen. Somogy vár, Kereki, Tö- rökkoppány, Szigetvár, Babó- csa, Kaposvár, — régi kincseitek, sírjaitokkal várjatok hálásabb korra! Elég, ha ott unatkozik határaitokon kormos falaival a régi vár!... S s egy-egy varjú rászállva kiáltozza: Kár... Kár... Kár...!■* És erre a tűzszitásra vállalkozott Gönczi Ferenc. Közvetlenül Somogyba kerülése után, egy kis, kéziratban megmaradt dolgozatában 1914-ben a következőket írta: »Sem a hazai, sem. a külföldi turistának, vagy tudósnak — ha körünkbe jön, — semmi különlegest, semmi történetileg vagy művelődésikövetkezőket: »Volna Somogymegyei Múzeum is? Sajnos, nincs és nem is várható. Van Somogymegyei Múzeumi Egyesület, van egy rakás múzeumi tárgy Kaposvárott, de a szószoros értelmében vett múzeum eddigelé nincs. Nincs pedig azért, mert megfelelő helyiséget a legnagyobb utánjárás után sem tudott az egyesület szerezni. Noha már megalakulása kezdetein foglalkozott ezzel a kérdéssel, mert tisztában volt azzal, hogy jórészt ezen múlik a múzeum létezése, fejkevósbé jelentőseket, vezette Gönczi. A fontosakhoz a legjobb, Európa-saeite ismert neveket nyerte meg S ha ideje engedte, akkor ó is részt vett a feltárási munkában. Mint pl. a kapospulai avar temető, vagy a ságvári, több mint 17000 éves rénszarvasvadász telep kiásásában. Szakvéleményért a legnevesebb kutatóikkal állt levelezésben: pl. Laczkó Dezsővel, Móra Ferenccel, Rhé Gyulával, Márton Lajossal stb. És így olyan országszerte neves lelőhelyek kutatás* történt meg, mint pL Egy elkésett évfordulóra leg becses gyűjteményt be nem mutathatunkIfjúságunknak sem adhatunk alkalmat, hogy szemléletileg merítsen tudást és lelkesedést az elmúlt idők küzdelmeinek emlékköveiből és a jelen kifejlődésének gyökérszálaiból. .. Ismerve vármegyénk minden tagjának a szép és jó iránti fogékonyságát — megvagyunk győződve, hogy mindegyikökben önzetlen és odaadó segítséget fogunk találni tervünk kivitelére. Lelkesedéssel fognak sorakozni közös zászlónk alá. és testvéri kezet nyújtanak közös munkánkhoz.« Gönczinek ekkor már megjelent a Göcsej, a Göcsej és Hetes múltja, a Muraköz és népe. A villámlás, mennydörgés és mennykő a göcseji nép hiedelmében című nagyobb, és ezenkívül számos kisebb néprajzi tudományos értekezése. Nemcsak tollal, hanem tettekkel is hadakozott Megindította a gyűjtést Az első világháború alatti években elsősorban a saját érdeklődési körén: a néprajzon belül végzett gyűjtést. Gyűlt az anyag, de állandó helye, biztos raktára nem volt az egyesületnek. Volt raktár a Megyeházán, az Igazságügyi Palotában (annak pincéjében és padlásán) az Ipar-Rt pincéjében, — és még ki tudná felsorolni, hány méltatlannál méltatlanabb helyen. Gyűlt az anyag, de keserűen kellett az ügyvezető igazgatónak újságcikkben megjelentetni a lesztése, szakszerű gondozása és szinte egész életképességének biztosítása...« ¥ A m nemcsak a néprajzi anyag gyűlt. Az első világháború után a Somogy megyei Múzeum Egyesületre hagyta Rippd-Rónai Ödön az értékes, elsősorban képző és iparművészeti anyagból álló gyűjteményét. Azután napról- napra gyarapodott a régészeti és a numizmatikai anyag is. Gönczi ügyesen kamatoztatta személyes barátságát a helyi képzőművészekkel. Mindent a múzeum érdekében! így pl. Kunffy Lajostól 1924-ben Gönczi, illetve a múzeum egy teremre való képet kapott ajándékba, a következő kísérőlevéllel : *»Somogyvármegye azon kivételes helyzetben van, hogy Zichy Mihálytól, ezen universalis nagy szellemtől kezdve az új művészeti generatió számos kiváló tagját (Rippl-Ró- nal, Vaszary, Iványi, Bosz- nay) vallhatja magáénak; és ha ezektől csak egy néhány jellegzetes művet sikerül is megszereznie, Somogy megye kultúrpalotája országos jelentőséggel fog bírni...« NE ez, ha nem a Somogyi Modem Képtár negyvenöt év előtti frappáns és előremutató értékelése Kunffy Lajostól? (Sajnos, a Képtár ügye azóta is csak ígéret, és nem valóság!) Azután megkezdődtek az ásatások is. Csak keveset, és s a Kaposvár-ólaki dűlőd csiszolt kőkori telep, a taszári bronzkori vagy a fonyódi-várhegyi feltárások! S emellett széleskörű nép- razjzi gyűjtést és kutatást is végzett. Volt olyan év, hogy százötven napot töltött a nép között S nemcsak múzeumi munkája, hanem széleskörű irodalmi tevékenysége is volt. Elég, ha két nagyobb művéről, a Somogyi betyár-világról és a Somogyi gyermekjátékokról teszünk itt említést Ennek a széleskörű munkának egyik fontos állomása, az 1934-ben megnyílt állandó kiállítás. És fontos állomása lett volna az önálló múzeumi épület, a Kaposvári Kultúrpalota, melyet 1920—1938 között a megyei és városi virilisek a kultúrával oly >»lelkiismeretesen« törődő csoportja egyszerűen elfelejtett felépíteni! És fontos állomása lett volna egy Balaton menti múzeum, melyről Gönczi így írt közvetlenül a felszabadulás után, 1943 augusztusában: »A Balaton Somogy felől fekvő községeinek valamelyikénél egy házat kellene biztosítani múzeumunk részére, mely a múzeumnak mintegy a fiókja lenne. Ami, tekintve bogy a Balaton partjának e része még a külföldiek által is keresett és fokozódottan népes fog lenni, a környéken található néprajzi és történeti anyagot lehetne ott csoportosítani. Nevezetesen a halászati, a még megmaradt pász- tor-vtlágbeU hagyományokat, régies népviseleteket, eszközöket, stb. Sőt esetleg a Balar ton zalaparti részének érdekesebb ethnographiai különlegességeit is. Azonkívül talán lehetne a nyári időben egy Balatont tanulmányozó festőnek, ethnographusnák, természettudósnak stb. e házban egy kis szobát bizonyos időre átengedni ingyen...« A fent elmondott szép tér**? vek egy része valósult meg 1968-ban új városunk, Siófok. Beszédes Józsefről elnevezett múzeumának új kiállításán. Jellemezzük talán működését az egyik somogyi napilap halála alkalmából írott búcsúztatójából: »Akkor kezdte..: a munkát, amikor még mindenki mosolygott rajta, hivatalosok, magánosok egyaránt. De nem törődött vele senki. Egyedül járta a megyét, bújkált poros, pókhálós falusi padlásokon, kutatott a ládafiában és gyűjtött szorgalmasan, csendben, mint a méh. Akkor is mosolyogtak rajta, amikor egyszer előállt: temérdek az anyag, múzeum kellene! — Ugyan — legyintettek, — amikor a pár darab vacak botnak vagy ruhának csinálnánk? — És harcolt tovább szívósan, fanatikusan. És ugyanolyan csendben mosolygott, amikor a kincsek napvilágra kerültek, és az ország ámúlt rajtuk. Akkor azután a kicsinylök is büszkén verték a mellüket, amikor kitűnt, hogy az anyag, amit gyűjtött, egyike az ország legértékesebb és legszebb gyűjteményének. Neve ismert volt az egész országban, hivatott művésze volt a tolinak...« ¥ halála óta már több mint húsz év telt el! Az elmúlt évben megnyílt zalaegerszegi skansen egyik épületének falán emléktáblát lepleztek le emlékére. Somogybán és Kaposváron? Hajtsuk le bánatosan és szomorúan fejünket: Gönczi Ferencnek, a somogyi múzeumiügy apostolának emlékét szinte semmi sem őrzi. Ez év májusában, lesz harmincöt éve, hogy Gönczi Ferenc megnyitotta az első somogyi múzeumi állandó kiállítást. Szép lenne, ha ebből az alkalomból vagy emléktáblát avatnának, vagy utcát neveznének Gönczi Ferencről. I N Dr. Prswafcy BaHm ¥ E SOMOGYI If ÉPLÁP 61
