Somogyi Néplap, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-30 / 74. szám

tim Ar Máté: NYELVMŰVELÉS HÉTKÖZNAPI TÖRTÉNET AZ ASTORIA-ALULJÄ- RÖBAN nagyon nagy volt a reggeli forgalom. Az újsá­gos belerekedt a napi szen­zációba; az öreg lottós szel- vénykínálgatása szinte kö­nyörgésszámba ment; »Ne menjenek el a szerencséjük mellett«; a négy feljáró nyí­lásán át együtt tolakodott le­felé a napfény a villamosok zakatolásával, fékek csikor- dulásával, keveredett az alul közlekedők sietős kipp-kopp­jával, úgy, hogy azt a sok­szoknyás, idős nénikét, aki ott bizonytalankodott az ára­dat közepén, hol ide, hol oda sodorták a rohanók, miköz­ben a hangja a lármába ful­ladt; — Mondják, kedveskéim, merre igyekezzek abba a nagy egyetemi iskolába?! Janka is csak a mondat kérdő lejtését, s az egyetemet értette belőle, amikor Dezső elragadta mellette, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy feléje fordítsa a tekintetét. Valahogy azonnal ismerős­nek tűnt az öregasszony sze­me. Hangjának elbizonyta­lanodása úgy csendült a fü­lébe, mint egy idegen lakás­ból a falon átszűrődő, va­lahol már hallott zene, s egész esettke valósága úgy meg­fogta, mintha feléje nyújtot­ta volna a kezét Meg állott, leifékezte Dezsőt ta — egyelőre csak ennyire futotta belőle. Majd — mert a dús-sörényes, farmernad­rágod fiú rántott egyet rajta, kivonta a hóna alól a kar­ját — Mit akarsz, Jan? — kér­dezte Ingerülten Dezső, és is­mét utánanyúlt — Néha olyan vagy, mint akinek ki­rándulni ment az esze! — Miért lennék olyan? A lány tiszta arcán kétke­dés suhant át s szemöldöké­nek ikerhidját is ívbe görbí­tette a csodálkozás. — Mert csak úgy megállaz és — bámulsz. — Nem hallod, hogy az a néni az egyetemet keresi? — Bizonyosan tökmagot akar árulni előtte — Szégyelld magad! Dezső rándított egyet a vállán, és felinalt a lépcsőn. Janka pedig átevickélt a tö­megen és odament az öreg­asszonyhoz. -Minden lépéssel ismerősebbnek tűnt neki pi­rossal szegett sokráncos szok­nyájával, vesszőből fonott háti kosarával, berliner-ken­dőjével együtt Mintha a nagyanyja lett volna, ahogy utolsó képe a kétéves gyer­mek íriszére vetült. Az édes­anyja vonásai időben köze­lebb hozták hozzá, de ő is elment nyolc évvel ezelőtt Honnan való hát akkor ez a nagy hasonlóság? A HÁTIKOSARAS NÉNI is őt nézte már, s egyenesen hozzá címezte a kérdést: — Mondja, kedveském, merre az a nagy egyetemi iskola? — Tessék velem jönni — mondta neki szelíden, és ké- zenfogta. — Éppen odame­gyek. Ezután együtt tiporták fel­felé a lépcsőfokokat, együtt léptek ki a fényes Kossuth Lajos utcára, s ahogy bele­vegyültek a tömegbe, s olya­nok voltak, mint a jelen és a múlt groteszk ellentéte. Sokszoknyás néni, kendősen, hátikassal, s szolidan minis diáklány a háta közepéig lendülő hajsátorral. Csak ép­pen Janka nem foglalkozha­tott ezzel a kedves kontraszt­tal. mert a néni egyre be­szélt — Tixdja, kedveském. fel­száll! tottunk húsz tömött ka­csát, azt adtam el a csarnok­ban. Csak a három legkövé­rebbet vágtam le magunknak. Egyet nekünk az öregemmel, kettőt pedig a fiamnak. Le­sütöttem zsírba. Jó lesz neki, ha már házasulatlan maradt. JANKA RÉST TÁL ALT a tömegben. — Hány éves a fia, néni­kém? — Huszonkilenc lesz István vértanúkor. — Itt dolgozik az egyete­men? — Azt írta, de most majd megtudom. Janka nem értette első szóra. — Tudja, kedveském — folytatta az öregasszony —, a Serfőző ángyom Lacija is öt évig húzta a lózungot, hogy tanul, a végén már mérnöknek mondta magát, amikor meg feljött az apja, kiderült, hogy csak valami rajzoló. Az én Mihályom nem •il3’en -de—azért körülnézek. A lány elgondolkozott. Mi­csoda múlt ültethette belé­jük azt az önvédelmet, hogy még a gyereküknek sem hisznek? A fia nevét is sze­rette volna megkérdezni, de már ott jártak az egyetem alagútjában, s a karórája is sürgette a búcsúvételt. — Megérkeztünk, nénike — mondta mosolyogva. — A portán majd eligazítják, hogy hol találja a fiát. ELKÖSZÖNTEK. Janka felrobogott a lépcsőn, s véle az a megnevezhetetlen gon­dolat is, ami nem hagyta bé­kén az óra alatt sem, miközben Czinke Mihály előadó Móricz Zsigmond parasztábrázolásá­ról magyarázott De nemcsak hogy nem hagyta el, egyre inkább birtokába is vette ez a gondolat, annyira, hogy már az előadó tanárban is a néni alakmását látta. Ele­ven tekintetét ennek két sze­me tükrében, szavainak mu­zsikáját a kandidátus kottáz- nivaióan szép mondataiban, sőt még a járását, gesztusai­nak kedves félszegségét is ro- konította amannak elbizony­talanodásával, ott az Astoria- aluljáró közepén: »Mondja, kedveském, merre igyekez­zek abba a nagy egyetemi iskolába?« S minél jobban elfoglalta ez a gondolat, an­nál inkább elégedetlen lett önmagával, s a »branccsal«, ahová szinte jóízlése ellenére odakapcsolta Dezső. Czinke A boldog ember­ből idézett: »Annyi sok fe­jércseléd közül a legjobbat választottam ki. Hálát ad­hatok az istennek, hogy eb­be a szerencsébe részeltetett, hogy lelki boldogságot adott...« VÉLETLENÜL talál­kozott a tekintetűik, éppen akikor, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta a sokszoknyás, hátikosaras öregasszony. A legkisebb za­var nélkül »Jónapot kívá- nok«-ot köszönt, odament a fiához, megcsókolta. — Csakhogy megleltelek — mondta örvendezve, mintha ketten lettek volna csupán. — El sem képzelnéd, te Mis­ka. milyen jókat mondott fe­lőled az a főtanár úr. A hallgatóság kíváncsian figyelte a közjátékot, s mi­közben a tanár a folyosóra kísérte az édesanyját, a leg­különfélébb vélemények hangzottak eL — Tipikus kádemyanya — mondta Lukács Győző, a »nagymenő« szűcs fia, akit gépkocsijáért Onassis-nak hívtak. — Ha ilyet látok, mindig attól félek, hogy me­gint balra megy a parti. — Hunyd be a szemed! — szólt rá Lakatos Vince. — Többet érhet az, mint ti mindnyájan. — Azt hiszem, hogy Ázsiá­ban élek, az ilyen népi se­reglések idején. TÖBBEN IS RAPISSZEG- TEK. Aztán visszajött a ta­nár, és folytatta az órát, de az előbbi természetes­ségét nem nyerte többé vissza, mintha érezte volna, milyen megosztott a hallga­tósága. Hamarosan megszó­lalt a csengő is, nem kellett kínlódnia tovább. Janka kilépett a folyosóra, ahová az újra keveredett vi­ta hívatlanul is elkísérte. — Mi az, elvtikém, meg- sajdult az osztályharcos szí­ved? — kérdezte Onassis. — Miért nem vitted el kikúrál­ni valahová?! — Fogd be a szád, te sze­mét! Még a csattanást is hal­lotta, mégse fordult vissza, pedig azt sem tudta, hová igyekszik annyira. Olyan mé­lyen kavargott benne minden, hogy a Dezső köszönése is váratlanul érte, a szokott he­lyen, az V-ös előadóterem iránt — Szia, Jan. — Szervusz... — »Csombé«-nak Bécsbe ment a mamája, estére lesz kégli! — Nem érek rá_. — Mit izélsz? Te mondtad az este, hogy még egy nap! És megint várni kell?... Tu­dod, hogy milyen tele va­gyok! — Akkor sem érek rá! NAGYON SZÉGYKLLTE MAGAT, s úgy ment tovább, hogy meg sem állt. A lép­csőfordulóban utolérte az öregasszonyt, meg a fiát, s amikor elkocogott mellet­tük, a néni utánaszóít — Várjon csak, leányom! — Ránevetett a fiára. — Ez volt az a kedves, Mlskám, aki reggel idevezetett. Isme­red? — Persze, hiszen a tanítvá­nyom. — Hát akkor hívjuk meg estére kacsa pecsenyére. Hi­szen olyan sápadtka, mint a holdvilág. Eljönne? Janka elpirult. — Nem szeretnék terhűkre lenni. — Jöjjön nyugodtan — in­vitálta a tanár is —, mond­juk hétre Jó? — Köszönöm szépen, ott leszek... Dezső a porta iránt érte utol... — Ugye csak marhultál. Jan? Szótlanul végigmérte — Szóval nem? — Nem... — És mikor? — Azt hiszem, soha! Ahogy kimondta mindjárt erősebbnek érezte magát... — Miért dilizel, Jan? — Vége van. Dezső, vége!... VISSZAFORDULT egy percre, megfürdette az arcát a lefelé lépkedő kosaras néni mosolyában, aztán kilépett az utcára. Az Erzsébet-hídon már legszívesebben táncra- perdült volna... MÚZEUMI PILLANAT (Fotó: Selmeczi Tóth János) | RECENZIÓ Dersi Tamás: A publicista Kun Béla Megbocsátja talán az olvasó, hiszen nyilván benne is van szakmai büszkeség, hogy a hírlapírók nemcsak szeretettel, hanem szakmai büszkeséggel is gondolnak a Magyar Tanácsköztársaság vezetőjére, Kun Bélára. Igen, mi újságírók külön büszkék vagyunk arra, hogy a ma­gyar is a nemzetközi forradalmi mozgalmaknak ez a ki­magasló egyénisége — pályafutását újságíróként kezdte. S nemcsak úgy mellékfoglalkozásként, n°m csupán sok egyéb teendője között szakított olykor id^t magának egy- egy cikkre, hanem éveken át naponta érezte orrában a nyomda sajátos szagát, agy- és idegrendszerében a re­dukciók egyedülvaló légkörét, hivatásának tekintette if­júkori foglalkozását, az újságírást, amelyet kolozsvári és nagyváradi szerkesztőségekben kezdett el. Dersi Tamás élvezetes stílusú, gazdag dokumentá­ciós anyagot tartalmazó, olvasmánynak és forrásmunká­nak egyaránt elsőrangú könyve nemcsak Kun Bélé. sok­oldalú publicisztikai tevékenységét ábrázolja, hanem idő­ben még mélyebbre ás le. Bemutatja, hogy Kun Béla már gimnazista korában is müveit, sokat olvasott fiú és gondolatgazdag tollforgató volt, aki a magyar népkölté­szetről, valamint Arany és Petőfi hazafias lírájáról szóló tanulmányaival méltán nyert pályadíjakat és keltett az iskola falain túl is figyelmet. Számtalan érdekes életrajzi adat is gazdagítja Dersi könyvét. A sok közül helyhiány miatt hadd említsünk egyet csupán: midőn Kun Béla Zilahra kerül, s ott gimnáziumi előkészítő osztályba jár, édesapja egy ké­sőbb szintén világhírnevű fiatal magyart fogad fel házi­tanítóul fia mellé. Ady Endrét... (Magvető Könyvkiadó, 1*H» Egy emMItí nyelvünk védelmében* A két élve, 83 éves kará­ban elhunyt neves nyelvművelőnek, Nagy J. Bélának a könyve van előttünk. A kötet össze­állításában még maga a szer­ző is közreműködött, de meg­jelenését már nem érhette meg — közben kidőlt a sorból, a toll, amelyet nyelvünk ép­sége és szépsége védelmében mindvégig hűségesen forgatott, kihullott kezéből. Így a Fe- renczy Géza szerkesztette ki­advány már nem lehetett a nesztor iránti tisztelet és há­la megnyilvánulása. De nem tekinthető azért pusztán a kegyelet lerovásának sem, mert azok a gondolatok és érzések, amelyek a szerzőt egy egész életen át vezették, ma is időszerűek, alkalmasak rá, hogy nyelvünk életében, nyelvművelésünkben haté­kony erővé váljanak. Aki nyelvünk művelését vá­lasztja hivatásául, annak mindenekelőtt azt kell tisz­táznia, mik ennek a feltételei. A kérdésre Nagy J. Bélának ez a válasza: »Tiszta magyar vidéken kell születnünk, jó magyar beszédet keÜ halla­nunk gyermekkorunkban, hogy szert tehessünk a nyelv­helyességi kérdésekhez való hozzáértésnek múlhatatlanul szükséges alapjára, a jó nyelvérzekne. De a jó nyelv­érzék még korántsem ele­gendő. Ez csak a kiindulópont, innen még nagyon hosszú az út az igazi hozzáértésig. Meny­nyit kell tanulni, míg nyelv­helyességi szakértő lehet be­lőlünk! Milyen jól kell is­mernünk a regi magyar nyel­vet, a népnyelvet, mégpedig nemcsak a magunk vidékéinek nyelvjárását, hanem más vi­dékekét is, mennyit kell for­gatnunk nagy íróinknak, nyelvünk művészeinek mun­káit, milyen jártasnak kell len­nünk a nyelvhelyességi szak­irodalomban, sőt általában az egész nyelvészeti irodalom­ban ... « (9.) H a már szert tettünk a kellő ismeretekre, tisztáznunk kell az elvi kérdéseket, hi­szen — Nagy J. Béla szavai­val élve — »nyelvi kérdések­ben csak az ítélhet helyesen, akinek helyes fogalma van magáról a nyelvről« (17). A nyelvről való helyes isme­retünknek sarkalatos pontja a nyelv fejlődésének az isme­rete. »A nyelvművelésnek alapja és ábécéje — olvassuk a kötet elején Nagy J. Bélá­nak „A Ayelvművelés elvei” című cikkében — a nyelvnek történeti felfogása, a nyelv­fejlődés fogalma... A nyelv­szokás a legtöbb pontra nézve egyforma, de elég sok dolog­ban nem egységes. Ezért élő nyelvről sohasem mondhat­juk, hogy minden ízében vég­leg megállapodott, hanem mindig vannak benne ingado­zások, olyan esetek, ame­lyekben megoszlik a nyelv- szokás« (17—8). Innen érthető, hogy Nagy J. Béla »a nyelv természetével ellenkező me­revség helyett a nyelvszokás változásához alkalmazkodó hajlékonyság«-ot választja jelszavául (23). A gyakorlati teendőket Is eszerint határoz­za meg: »Osszuk fel az új fej­leményeket két csoportra. Amit a nyelvi közösség a ma­ga erejéből, a nyelvfejlődés szokásos útján-módján hozott létre, ami nem idegenszerű, azt ne bántsuk« (24). Másfe­lől — úgymond — össze kell foglalni »a nyelvhelyességi babonákat, azokat a balvéle­ményeket, amelyek egy-egy megrovás félreértéséből vagy félremagyarázásából eredve kelőitek bele a köztudat- ’-o- '•>.'5). A »babonák« elleni küz­delemben Nagy J. Bé­la maga jár elöl jó példával. így a kötet gerincét alkotó »Helyesen ma- ivarul« című résznek mint­* Nagy J. Béla válogatott tanul­mányai és cikkel. Akadémiai Ki- adó, Budapest, IMS. egy a harmada ilyen »babo maelleies« írásból tevődil össze. Ezekből megtanulhat juk: ram kell okvetlenül egy­szerű nondatokban fogalmaz numk, összetett momdatokbea is hátam kifejezhetjük ma­gunka; nem mindig jobb i melléendelés az alárende­lésnél s bizony a vonatkozó mondit is jó a maga helyén a seéa sem közt nincs olyan különbség, mint a ne és a nem között tehát nem követünk el vétség-t, ha tagadó mondat­ban okkor a se változatot al­kalmasuk; a magyar szó- rendntk sóik a csínja-bonja, külön (sen az igekötő, a hatá­rozó, íz is meg az azonban kötöszi hibátlan elhelyezésé­re kel nagyon ügyelnünk: a jövő iiőt bátram kifejezhetjük fog seédige + főnévi igenév alkotti szerkezettel is; felté­teles tódban mind a megte- hetnők mind a megtehetnénk forma helyes, csak az egy kissé ógies, irodalmibb en­nél; a :alo igemevet némelyek ok nélkül üldözik, kerülik, a nincs kunk az -andó, -endö végű gemevet sem elítélni, csak prsze tudnunk kell, mi­kor heyénvaló a használata. — A »íyelwműveló újságcik­kek« men csoportba foglalt írások észint arról tájékoz­tatnak,hogy a villamoson ka­paszkodni is szabad, nemcsak fogódzhdni; hogy aki köl­csönöz,az adhat is, kaphat is valami: kölcsön; hogy a ha­jat nyini kell-e vagy vágni; hogy a ajtót mikor nyitjuk, mikor árjuk; stb. A továb­biakba* arról olvashatunk, hogyan nevezzük a nőket; rossz-e -lag, -leg rag; mi a különbsg a de és a hanem kötőszó között; stb. N gy J. Bélának kedves lámái közé tartoztak i szép magyar ciejtés és a he­lyeslés kérdései. In­nen értető, hogy Ferenczy Géza i kötet harmadik s egyszemind utolsó nagyobb részében ilyen kérdésekkel foglalkoó cikkeket tett újra közzé. Kziilük az első a köz­nyelvi lejtés problémáit tag­lalja: nt értünk köznyel­ven. elf?adhatjuk-e azok ki­ejtését üznyelvinek, akiknek a kiejtésben él a zárt é hang (igen!), ti a haszna a zárt c használtának (csökken a sok nyűrt. e oazta egyhangúság a nyelvbei), hogyan váltogas­suk az éző és az ö-zö váltó- zart'—'« (Jzl—föl, csenget—i csönget ib.). A továbbiakban megismecedhetünk helyes­írásunk iőszerű kérdéseivel, valaimintiz írásjelek alkalma­záséinak óbb szabályával. A ,-lem a nyelvművelés­en is a múltra épül. iái tanácsaink, sza- Klyaink jó részét elő­deink mnfcálták ki, tudá­sunk az tanításukon alap­szik. Milán megilleti hát őket a hla és az elismerés. Nagy J. léla is megemléke­zett a »r.gyok« munkásságá­ról, Aram:János, Horváth Já­nos, Simüyl Zsigmond nyelv- művelés®. Ez írásai szintén helyet l.ptak a kötetben, mégpedigaz első részben, az elvi kéréseket tárgyaló cik­kek társságában, ott, ahol Ferenczy Géza »Elöljáró­ban« Nag J. Bélának a mun­kásságát i méltatja — a múlt­ból tanuágot meríteni kí­vánó utóki- nevében. Ámde a köszönet lemcsák a mestert illeti meg hanem aki tanítá­sát újra kzzé, közkinccsé tet­te, a sarkesztőt, Ferenczy Gézát is, ogy annyi gonddal, oly nagy ;zeretettel fárado­zott nytvművelő irodal- munknakSíagy J. Béla e kö­tetével v.ó (!) gazdagításán. Dr. Ruzsiezky Sva 8 SOMOGYI NÉPLAP Vuinuo. IMI, Bárét« 30.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom