Somogyi Néplap, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-05 / 3. szám
Vasárnap, 1969. január 5, 7 SOMOGTt N6P1AP OTT TOL A RÁCSON K özeledtem # harmadik ikszhez, és egyszerre bizonytalanná vált, mikor és hol születtem. Létezésemről tanúskodó sárgult, szakadozott okirat helyett újat kértem, s jött a válasz szlovákul: ^Sajnálattal közöljük, kívánságát nincs módunkban teljesíteni, mert községünknek nem Költ ilyen nevű szülötte.« Töprengéseimből Irén húgom telefonálása ■wert fel: anya szeretne velem beszélni. Készülődtem, amikor Zsuzsi nővérem szaladt át a szomszéd kórház ambulanciájáról: — Mondd meg anyuskának —■ kötötte telisemre, miután elsorolta, milyen csillapi- tószereket adjak, ha fájdalmai lesznek — ma raa.k később mehetek, inspekciót kell tartanom. Sápadt arca, beesett szeme több napos álmatlanságról árulkodott. Alig állt a lábán. Hihetetlenül sokat dolgozik: a kórház, az ambulancia népszerű doktornője Ráadásként ott a két gyerek s most a beteg anya. Átvirrasztja nála az éjszakákat, hogy az előírt érában beadja az orvosságot Egyébként elvégez mindent, mint eddig, csupán magánbe^ tegedről mondott le. Mindig csodáltam, mosi azonban kifakadtam: — Ne emészd annyira magad. Kinek segítesz, ha tönkre megy a te egészséged is? Törődj végre magaddal és a családoddal! — Engem ne félts — vágta oda. — A gyerekekre meg vigyáz az apjuk... Naponta járok hozzá, Immár harmadik hete, hogy az orvosok lemondtak róla, és haza kellett szállítani. A rettegett kór ezalatt húsz kilóval apasztotta csontváz testét, holt anyaggá merevítette fél oldalát, kifordította megejtő barna szemét, eltorzította örökké mesélő száját, amelyből most ijesztő hangok reccsennek elő. Nem segített senki, semmi. A mesterek konzíliuma csupán a diagnózist erősítette meg: a halál a májban. De a test még ellenállt, görcsösen markolta a sokszor megátkozott életet, és az önkívület csatáiból eddig visszajött.:. A szomszéd szobában zongora szólt. Zárt ajtók mögött Irén húgom készült a közelgő államvizsgára, a fájdalmak fegyverszüneti óráiban igyekezett pótolni a több hetes mulasztást Apám, aki eddig szótlanul állt az ablaknál, bizonytalanul felénk indult mint aki fölösleges — talán mert egyikünk sem figyelt rá — kiment. — Ülj ide — mutatott anya az ágy szélére. Rámfüggesztette a még egészséges, véresen is gyönyörű nagy bogár szemét, jeges ujjaival fájón megszorította a kezem, és alig érthető rekedtséggel tagolta: •►Meghalok, tudom, rö-vi-de-sen meghalok«. M egijedtem zavart tekintetétőL Félrekaptam a fejem. Az ágy fölött anya és apa derűs házassági fényképét pillantottam meg. — Nem viszem magammal egyetlen titkunkat, bár megfogadtam és apáddal is megfogadtattam. Erőt gyűjtött a beszédhez, aztán folytatta. Szaval nyomán feltárult előttem a titok, amelyet harminc éven át őriztek. Föd, a Nagy-Fátra tövébe, Bányára űzte a nagyobb haszon a kalapgyárost családjával és a kis dunántúli gyereklány szolgálóval Az örökölt kóoeráj hamarosan emeletes üzemmé szélesült, amely több száz munkást foglalkoztatott. Zsivoczky gyáros potoohot eresztett, a kis szolgálónak pedig »-tulajdonjoga« maradt, ami eddig volt, a hajnali ébresztő és a késő éjjeli lenyugvás. így érett nővé. Szabadulná akart, menekülni, akárho- vá. Még a szappanos ruha dörzsölése is azt sugallta: »Ki innen, kd innen!« A mosó- konyha ablakából az üzem kapujára látott. Megállt a kezében a szennyes, amikor kitódulták a munkásak. Szabadnak, boldognak csupán a napi félórás piaci bevásárláskor érezte magát. Különösen türelmetlenül várta ezt a harminc percet néhány napja, amióta elébe állt egy nyurga barna legény. — Ruky boskavám! íKezét csókolom!) — mondta. Szlovák tudásával eladhatták volna, nem kellett értenie a nyelvet, mert magyarul is szívesen kiszolgálták a gyáros »lányát«. Alit, némán, nem tudta, mit mond a legény. Menni készült, a kérőn csillogó szemek azonban megállították. — Nem értem! — bökte ki. — Hát maga magyar?! — kiáltott a legény. — Adja a kosarát, hadd segítsek! »De felvitte az isten a dolgodat — gondolta hazafelé menet —, már szolgája is került a szolgálónak«. A legény ezután egyre gyakrabban jött, összemelegedtek. Kitárult előtte a hányatott életű férfi múltja, jelene, öt éve járja a városokat, három szakmával a zsebében kódo- rog a megélhetésért, s ha már-már megnyugodna valahol, kiteszik a szűrét, mert »lázit«. Az égő gyújtózsinórt senki sem szereti a robbanóanyag közelében. — Elviszlek — mondta a legény karácsonykor, amikor megtudta a bajt. — Meghúzódunk valahol, de tégy valamit. Nincs semmink, csak a két kezünk, ki tudja, mi vár ránk. Hárman lóduljunk neki a semminek? — Te is azt hajtogatod, mint a nagysága — sírt fel keservesen. — Amikor rosszul lettem, károgott, mint a varjú: »Se babája, se kutyája, minek ennek a gyerek? Kidoblak a kölyköddel együtt. Ekkora szégyent nem tűrök a mi tisztességes házunkban!« — most már zokogott. -4- Egyformák vagytok valamennyien. Magatokra gondoltok, senki másra. A kisasszonynak van igaza, hogy ne törődjek véle, majd meglesnünk valahogy, E lmúlt a tél, a tavasz, megjött a nyár, a kis szolgáló rohamosan gömbölyödött A legénynek még a tél derekán kaput mutattak, el kellett hagynia a várost mert egyik üzemben sem alkalmazták Búasúzáskor megint kérte a szolgálót, levélben ugyanezt írta, de a lány hajthatatlan maradt Aztán levél sem jött! Lassanként sírni is elfelejtett A háziúr és a nagysága úgy tett, mintha köztük sem lenne. Teréz kisasszony pedig egy-két nélkülözhetetlen szót vetett oda. Lina asszony, a jószívű féknagyar kofa tartott ki mellette, ő Lieoé zgette, vigasztalta, s cipelte helyette a holmiját Egy forró júliusi napon megemelte magát. Görcsök között fétrengebt A nagysága hallgatott később azonban összepakolta cók- mókját és kidobta az utcára. »Fel is út, le is út, hordd él magad a szemünk elől!« Megdagadt hasára tette a batyut, pajzsul tartva arca elé. Lina asszony ponyvájánál állt meg. — Gyere velem, megkeressük. Tudom, merre jár — mondta az öreg. ..; Tulajdonképpen most ébredek rá, hogy ismerős »tájakon« járok. Régen látott szereplőkkel találkozóén. Anyám kedvenc mesealakjai, Lina, a csodálatos északi tündér, a kitagadott gyermek megmentő je, a mindenkit segítő Lina, Lina százféle arcban, egyetlen jutalomért teszi a jót, azért, hogy lássa az emberek örömét — és mellette a megvetett, kitaszított kis szolgáló, anyám alakja — ezekben a percekben állnak össze, valóságos lényeggé. Elótolulnak a múltból, és végeláthatatlan folyammá szélesülve hömpölyögnek, mint a szomszéd szobából Irén húgom ujjai nyomán — zongoraátiratban — Szmetána »Moldvájá«-nak akkordjaL A tutajosök másnap hajnalban eloldották a köteleket A íaúsztatók, a túróval, a sajttal kereskedők karavánjai útra keltek a Garamion. Lina asszonyt, aki a karaván szakácsnői tisztét is betöltötte, egy kis kaliba, a »konyha« illette meg az utolsó tutajon. Ide fektette a fáradtságtól áléit leányt Rajtuk kívül még a lapátnál bóbiskoló öreg fcormáJANNISZ RIT5Z05Z: ISMERETSÉG/ Mellettünk könyörtelen kő-nap húz el, megperzseli a levegőt és a kopár táj gizgazát délután megáll a tenger fölött, mint sárga gömb az emlékezés nagy erdejében Effélékre nem volt időnk — s ha olykor jutott is: egy-egy röpke pillanat — pokrócainkon az olajfoltokkal, a földdel, olajbogyómagokkal maradt néhány fűzfalevél, némi fenyőtűlomb Nem, egyáltalán nem fontos dolgok, de megvolt a maguk sulyg ezeknek is — az alkony kerítéséhez támasztott kétágú szénagyüjtő villa árnya patadobaj az éjfeleken egy szín, mely kioltódik a vízben s utána még árvább a csönd a hold zizegve hulló levelei a nád s a vadkacsák közé Nincsen időnk, nincs — mikor a kapuszárnyak, mint a halott mellén keresztbe tett kéz mikor az út, mint aki igy szól: »Nem tudom« Bár mi tudtuk valamennyien: a keserűség keresztutján van egy város, ezernyi fénnyel es benne emberek köszöntik egymást fejmozdulattal rájuk ismerünk arról, ahogy tartják kezük s arról, ahogy szelik a kenyeret árnyékukról a pihenés asztalainál mikor a szavak elálmosodnak tekintetükben s magányos csillag sajog párnájukon Rájuk ismerünk a harcvájta árokról szemöldökök között és főleg arról esténként, mikor megnő az ég fölöttük rájuk ismerünk arról a cinkos mozdulatról, ahogy szétszórják a szívüket, miként üldözött röpcédulát a világ bezárt ajtaja előtt. Fapp Árpád fordítása A ketreclakók élete kényszerhelyzet. Messzire néző tekintetük, mélabűs kifejezésük utal a vágyaikra ... — »Ha még egyszer a rácson túl élhetnék!« (MTI-fotók.) nyos lakta az egymáshoz ékelt fenyőfák úszó monstrumát. A szundikáló néni elnyújtott nyöszörgésre riadt A kaliba falának támaszkodva ült a kis szolgáló. Remegő kezét görcsösen rángatózó hasára szorítva jajgatott Lina asz- szanynak nagy erőfeszítésébe tellett, míg a vonagló testet hanyatt fektette és a lábakat behajlította ..: A gyerek úgy sírt a bábává vedlett öreg markában, mintha túl akarná harsogni a sebes Garam zúgását. A dada meg még biztatta is az ökölbe szorított kezű porontyot — No, csak rajta, kis vakarcs, melyikünk bírja jobban! — táncra kelve énekelni kezdett: — Táncuj, tamculj, vikrucaj, vikrucaj! A nyám karomba mélyesztette bóniulat- lan kezének ujjait, szeme akkorára nőtt, hogy majd kipattant üregéből, hevesen szedte a levegőt, elferdült szájából isivillantak a fogai. A vajúdás fájdalmas emlékei elevenedtek fel, vagy a halál indult újabb rohamra? Riadtan körülnéztem, ki akartam szabadítani a karomat, de ő nem engedett Percnyi tusa után, ajkát harapdál- va, alig érthetően motyogta: — Maradj! Nincs baj:.. — és mintha hosszú útról érkezett volna, hozzátette: — Itt vagyok .. i Ezután berekedt Sokáig küszködött a hangok összerakásával, hogy kérjen tőlem valamit összeszorult a szívem, meid nem értettem. Vízzel kínáltam, megigazítottam a párnáját ó azonban csak rázta a fejét Kint megszólalt a csengő. Ügy berregett, mintha valaminek a végét jelezné. Zsuzsi lépett be, orvosi táskával Gyorsan elökotort egy ampullát, belemélyesztette az injekciós tűt A gyógyszer nyugtató hatását látva, kezet csókolt anyának és halkan kérdezte: — Tudja már? Anya Zsuzsira, majd rám nézett, és tagadótag rázta a fejét. — Mit kéne tudnom? — fordultam Zsuzsihoz. Anya megfogta a kezemet és magához vont Zsuzsi felállt, elrakta a műszert — Kimegyek apához, ha valami keil, szóljatok. Rövid szünet múltán vissznyerte a hangját, s végre megértettem, mit akart. Arra kert, nyissam ki a szobá ajtaját, ahonnan a zongora hallatszik. Megnyugodott, csontos arcán elsimultak a ráncok, amint a kátárl ajtón beszöktek a »Moldva« dallamai;.; . j. Hosszú kilométerekkel távolabb megállapodott a tutajkaraván. Lina asszony a legény keresésere indult Mikor visszatért, annyit mondott, hogy »Ö« máshova költözött. A »partraszállást« megismételte, valahányszor pihent a konvoj. De eredmény nélkül. A ’végállomásnál mar mindhárman elhagyták a tutajt Lina asszony egyik rokonai in I szerzett helyet a kis szolgálónak és gyermekének. Várt, várt, és mikor felerősödött, fogta a csecsemőt, elment az anyakön ywezetőhöz. Nem tehetett mást, a saját nevére íratta a gyermeket Fél esztendő múlva betoppant a nyurga, barna legény, csapzottan, porosán. — Lina néni mondta, hol talállak titeket Az esküvő után, a kis szolgáló könyörgésére, a férj nevével jelezve, kicserélték a gyerek születési bizonylatát, nehogy »házasságon kívüli« vagy »törvénytelen« jelzőt kelljen viselnie.;. Akkor fényképeztek le, így kettesben — mutatott anya az ágy fölötti képre. »Hát ez a titok, amiért harminc évet kellett vámod?« — kérdeztem, de ő felelet helyett tovább folytatta: — A sors úgy hozta, hogy apád Teréz kisasszony férjének a gyárába került lakatosnak, ál meg bejárónőnek szegődtem hozzájuk ; .. — A háború utolsó évében, egy novemberi éjszakán türelmetlen dörömbölésre ébredtem. Amikor ajtót nyitottam, a lihegő Teréz kisasszonyt; pillantottam meg, karján kislányával, a szepegő ZsuzskóvaL — Elhurcolták a férjemet — sírta —, nem tudom, mi lesz velünk, csak a Zsuzskót féltem, őt tudjam biztonságban. Mindenemet odaadom, ha vigyáztak rá. Tudod, mennyire szerettetek, milyen emberséges voltam mindig hozzád, könyörgök segíts! — Teréz kisasszonyt néztem, de a nagyságát láttam magam előtt. Megrohantak az emlékek minden fájdalmukkal, eltékozolt leány- ságom jutott eszembe. De azért nem küldtem el. — Ahol hárman esznek, ott a negyedik se éhezik — mondtam ezt akkor is meg később is, amikor még nehezebb volt az életünk. — A mi Zsuzsinkról beszélsz? — hajoltam anyámhoz. — Igen, róla ... Amióta férfifejjel gondolkozom, apám »kisiklásának« tulajdonítottam a leányt, aki a nevét viselte, de nem hasonlított rá, se* anyámra. Hát ezért:.. — Hívd ide őt! — szakította félbe gondola» taimat anyám A küszöbről kiáltottam a nevét Amint bejött, elfordultam tőle. — Segítsek valamit? — kérdezte anyától, — Nem azért hívattalak. Jól vagyok. Most már mindent tudtok . , Anya észrevette, hogy miféle érzések kavarognak bennem, így folytatta: — Csókoljátok meg egymást! — Habozásom láttán hozzátette: — No, így szokás ez nálunk .. Ne felejtsétek, a szülök tetteiért nem felelhetnek a gyerekek. Megcsókoltam Zsuzsit A nyám az éjjel meghalt A mellette virrasztó Zsuzsiié sem vette észre, amikor távozott. Elcsendesedett, mini az annyira szeretet* Same tana »Moldvá«-ja, Zsemlén Ottó:
