Somogyi Néplap, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-05 / 3. szám

SOWOGT1 NfiPLAP 8 Vasárnap, 1969. január g. GERŐ JÁNOS: GULYÁS MIHÁLY: ^zekevek az úton Aznap így szólt hozzá az agronómus: — Boldizsár, föl kellene tár­csázni az utat, hogy járni le­hessen rajta. Vállalod? Boldizsár rövid gondolkodás után beleegyezett. Hiszen a traktorosoknak is érdekűk, hogy az út járható legyen. Még délután kihúzathatta a tárcsát az út mellé, hogy este, majd ha leváltja a sógorjelöl­tet, ne kelljen keresgélnie. Es­te pedig, villanygyújtás után könnyű szívvel indult meny­asszony áéktól a sötétbe bur­kolózott határba. Nem érezte terhesnek az éjszakai műsza­kot. Kereshet, ki kell hasz­nálni az időt. U—28-as gépé­vel vígan döcörészett a falu­ból kifelé, az előkészített tár­csához. Jól emlékezett a helyre, ahol hagyta, de most nem lel­te ott Leszállt a nyeregből, nézegette a nyomokat Igen, semmi kétség, elvitte valaki déli irányba. Szétnézett a határban, s amerre villogni látta a többiek traktorának a fényét, arrafelé Irányította a saját gépét Sok kérdezősködés után ta­lált rá a tárcsára. Boldizsár nem volt haragos természetű ember. Egykettőre megnyugo­dott most is, hamar túltette magát a tárcsakeresés bosszú­ságain. A csillagok már mind kinyitották a szemüket, csu­pán nyugaton, az ég alján pislogott még néhány kései vendég, mint a lusta ember, ha felköltik álmából. Nem messze, bal kéz felől a Duna sietett délnek. A víz neszezését el­nyomta a traktor zaja, de ő azért tudta, hogy a folyón már megindult az éjszakai élet. Csukák raboltak apró ha­lakat, varsák lesték a zsák­mányt éhes szájjal. Ö pedig hajtott az úton, morzsoltatta a géppel a gö­röngyöket A lámpák fényé­ben látta, hogy kis akácos kö­zött 'kell elhaladnia. Nem ..gondolt rosszra. Akkor éppen nem is gondolt semmire. Hir­telen csak azt vette észre, hogy megreccsent valami, és a gép oldalra dől. Eszébe vil­lant: ki kellene ugrani az ülésből! De csak egy pillana­tig. Nem hitte, hogy felborul­hat. A következő másodpercben már nagy huppanással maga alá temette a gép. Nem tudta, mi történt A kis hídra nem is emlékezett. Korlát nem jelezte, a mély árokból kidobált föld pedig eltakarta előle a keskeny sza­kadékot A traktor négy kereke a csillagos égre bámult, ő meg alul szorult az árok legmélyé­re. Ha a csatorna szélesebb, azonnal agyonnyomja a sok­mázsás gép. A két keskenye- dő part azonban visszatartotta egyelőre a halált — Most meghalok ­ez volt első gondolata, miu­tán fájdalmában felordított. Később már ordítani se tu­dott, mert a gumiülés kegyet­lenül szorította a szivét, tüde­jét. A másik oldalon a kor­mány benyomta az oldalbor­dáját. Ha ereje nem hagyja el, ordított volna kínjában. — Szerencse, hogy nincs víz a csatornában! — ez ju­tott eszébe, hogy a halál rém­képét elhessegesse. Hogyan szabadulhatna innen? Nem lakik erre egy lélek sem, es kiabálni sem bír. — A duda! A bilux! — mondta magának reménykedve. Rászorította tenyerét a du­dára és nyomta hosszan, bi­zakodva. Azután a lámpát villogtatta. Hátha meghallani vagy meglátná valaki... Megismételte újra és újra. A kimerülésig. És várt. A csend olyan nagy volt, hogy szinte megfojtotta. Semmi vá­lasz, semmi zaj. Hátha, talán utoljára! Sikított a duda, kettéhasí­totta az őrjítő csendet. Mind­hiába ... A menyasszony béké­sen fekszik az ágyban, nem messze a faluban, talán róla álmodik. A barátok se messze, itt a határban. Mégse hallják. Mi lesz vele? Percről percre süllyed, ereszkedik a puha földbe. — Ha magamon nem tudok segíteni, itt halok meg! — mondta ki végső kétségbe­esésében ... De nem! Ki kell szabadulni. A szívét szorító gumiülést markolta. Mi ez? Alul szakadt a bőr. Talán itt lehetne. Jól belmarkolt, minden erejét összeszedte. Millimétereket csúszott az ülés. Ez is valami. Csak tovább. Azután egy má­sik. Már lélegzetet bírt szed­ni, többet az éltető levegőből. Az ülés megadta magát Si­került eltávolítani. Pihent egy keveset, Nem tudta, mennyi idő telt már el, talán fél óra, talán másfél. Vagy talán már éjfél is elmúlt? Nem számít, tovább toell cselekedni, amíg meg nem csúszik a föld a gép súlya alatt A zsebében bicska van! Ha azt ki tudná venni! Bal kéz­zel piszkálta a kést, apránként feljebb tornáztatta. Negyed­órák vánszorogtak tova, míg végre sikerült megkaparinta­nia. Kinyitotta. S azonnal kapar­ni kezdte a földet maga alatt hogy kibújhasson a gép alól. Minden fellazított maradék földet óvatosan kotort az árok mélyére. Tíz körmével készí­tette az életet jelentő kis göd­röt i ... Csak a- bicska e! ne törjön. Mintha megcsúszott volna a gép! Az olaj valahonnan csurogni kezdett, az arcába folyt, olyan lett, mint egy csúf ördög. Gyorsan kell küzdeni az életért. Minden marék föld közelebb hozza a szabadulást Sercent a penge, koppantak az árok mélyén az apró, félre­tolt rögök. A teknő nagyob­bodott. Tíz kőimé kapart, s vérzett. Talán már kifordulhatna a préselő kormány alól. Még né­hány mozdulat, azután neki­fohászkodott Sikerült! Kezével húzta magát előre, ki az árokból. Ott rogyott le a feje is, a tárcsa mellett. A lábát nem érezte. Csipkedte, majd ütötte, de nem érzett fájdalmat Be kellene jutni a faluba. Megpróbált felállr'. összero­gyott Várt, pihent Előbb mozgatni próbálta érzéketlen lábait S mintha megindult volna a vérkeringése. Újra megpróbálkozott Lassan lé­pegetett. Csak a szélső házig jusson eL Furcsa színe van az égnek. Megfakult Azt hitte, rosszul lát Hajnalodott... Nem is emlékezett rá, ho­gyan és mikor, de elérkezett az első házig. Bekopogott. Megismerték azonnal. Betá­mogatták, lefektették. Azután jött az orvos és hívták a men­tőket ... Egy hétig feküdt a kórház­ban. Amikor talpra állt, nyo­ma sem maradt annak az es­tének. De azt a hidat, utána min­dig elkerülte. Pedig nem volt babonás. — Az első „ember“ elviszi a nyarat, a második meghozza a deret, a harma­dik. .. — Az öreg János nem folytatta a felsorolást Egy szekér zörgött el a porta előtt, a vége úgy billegett mintha sántítana. Az egyik kerék okozta. A rozzant szekér ész­revétlenül sántikált bele az öregember hangulatába. Szája szögletében ráncok verődtek össze. Otthagyta feleségét és sebes léptekkel kiment a ka­puba. Hosszan nézett a távo­lodó szekér után. — Mit néztél azon a szeké­ren? — kérdezte tőle a fele­sége. — Hagyjál békén — mor­mogta az öregember. — Kime­gyek a kertbe. Menj csináld a dolgod. Erzsi nem firtatta tovább embere gondját, rántott egyet a vállán, és bement a kony­hába. Alig múlt el két- három perc, már a tornácon seprege- tett. Nem azt nézte, amit csi­nál, tekintete aggodalmaskod­va emberét vizsgál gáttá. Soltért nem adta volna, ha megtud­hatná, miben töri a fejét Elég hamar kiderült ebé­dig se kellett vele várni. János sebbel-lobbal jött be a kert­ből. — Gyere — intett az asz- szonynak —, leszedjük a sze­keret Erzsi nagy szemet menesz­tett — M5 ketten? —• kérdezte meglepetten. — Nem, majd idecsődítjük az egész falut • mordult János. — Bírunk vele? — aggodal­maskodott Erzsi. — Felrakni bírtuk?! — re­csegte János a szavakat — Hát az nem most volt — az asszony hangjában ijedt­ség remegett Az öregember tekintete elbo­rult fejét lehajtva ipondta: — Hát bizony, elment az idő. Nyolc év! — Több annál, már majd­nem kilenc. Tudod, akkor még jobban bírtunk... — Ne okoskodj annyit — szólt határozottan az öregem­ber. — Látod, milyen szekerük van. — Hát amilyent összeadtak. Mondóm én neked, már akkor mondtam. . . János ingerülten közbevá­gott: — Nem érdekel, vedd tudo­másul Erzsi abbahagyta az okve- tetlenkedést Bezárta a kony- haajtót. János beriglizte a kis­kaput majd leoldotta a ku­tyát a láncról. Ne zavarja őket senki, amíg leeregetik a sze­kér alkatrészeit a padlásról a fészerbe. Kötélre erősítették a darabo­kat. Az első és a hátsó rész megizzasztotta őket, amíg a lejáratig vonszolták, sokat nyomtak az acéltengelyek meg a regiment vasszeretek. Annyira belemelegedtek a munkába, még az ebédről is megfeledkeztek. Mire összeállí­tották a szekeret, öreg délután volt. A rudat nem tették bele, mert kilátszott volna az ud­varra. és nem akarták, hogy a szomszédok megneszeijenek valamit. Estefelé kiment az öregem­ber a főutcára — a tsz-irodá- hoz — az elnökre vadászni. Csak rájuk, kettejükre tarto­zik az ügy, senki másra. Szeg- ről-végről rokon ez elnök, meg. kéri ne verje dobra. — Ugye — mondta az elnök —, nem döglött be a tsz? — Hagyjuk most ezt, Pista fiam — szólt rá az öreg moró- zusan. Megveszitek vagy ap­rítsam fel tűzre? Az elnök megértette, nincs értelme az elkésett agitáció- nak, az idő elvégzett min­dent. János bácsi túl van a hetvenen, mór a két fiába se tudja beleképzelni a remé­nyek folytatását, városiakká lettek, a föld már álmukban se kísérti meg őket — Holnap elküldöm a ko­vácsunkat. alkudjon meg ve­le. — Veled szívesebben ten­ném — szomorodott meg az öreg hangja. — Sajnos ez nem rám tar­tozik. Ö fog kínlódni vele, ha rossz. — Rossz?! — az öreg em­ber hangja élesen csattant — Ötvennyolcban csináltattam, hatvan tói meg csak hever. Az elnöknek sértő szavak rohanták meg a nyelvét: »Ne nézzen engem bolondnak, öreg. Az a szekér többet romlott a padláson, mint ha az ég alatt állt volna, vagy dolgoznak ve­le. Az eső kiverte volna belőle a szút, a vasalást nem hagy­tuk volna rozsdásodni... « Az elnök , azonban lenyelte mér­gét és csak annyit vetett oda: — Sietek, János bácsi. Reg­gel elmegy a kovácsunk. Meg is érkezett. Az öreg­ember csalogatta volna be a házba egy kis pálinkára, de a kovács azt hajtogatta: -Majd ha megkötöttük a vásárt.. .« Az asszony elment szomszé­dolói, amíg embere átesik ezen a fájdalmas üzletkötésen, A kovács körüljárta a szeke­ret. Leguggolt egy vasdarab­bal megpiszkálta a vasaláso­kat Dünnyögött, hogy miért nem kenték be zsírral, egé­szen megette a rozsda. Aztán megrázta a szekéroldalt tel­jes erőből. Ezért még nem szólt az öregember, de amikor a kovács belerúgott a hátsó kerékbe, és az apró lyukak­ból peregni kezdett a szű- csinálta morzsáiéit, felhördült: — Ne rugdosd, te, ne hozz ki a béketűrésből. — Csak megnézem, miért fizetünk, mi fogunk vele dol­gozni, nem maga. Nem sokat ér. Adok érte ezret, maximum ezret — ötben van ez nekem ■—< mondta az öregember. — Nyolc évvel ezelőtt még megérte. No, adja ezerért? — Inkább Ősszeaprltom a tűzre — mordult fel János bácsi. — Nem vagyunk annyira megszorulva — stolt a ko­vács —, hogy tűzrevalóért do­báljuk a pénzt Lassan úgyis túladunk a lovakon. — Szóval, kétezret nem ér? — kérdezte az öreg. A kovács szó nélkül balla­gott végig az udvaron. A ka­puban visszafordult: — Ha meggondolta magát húzássá be a műhely elé! Az öregember halántékában pattanásig feszültek az erek. A sarokban volt a fejsze, fel­kapta, és magasra lendítve, lecsapott a hátsó kerékre. A szekér megvcmaglott, az olajo- zátlan vas felsírt rajta, mint­ha fájna neki a gazda haragja. Ez a hang megállította az öreg elszabaduló indulatát. A sarokba vetette a fejszét, majd leült egy tuskóra, és hosszan, semmibe révedezőn bámult, túl a szekéren. »Hogy megy az idő« — motyogta magában. Aztán kiment a háza elé, pipázott, nézelődött. Várt arra a rozzant szekérre, arra a sántán bicegőre. Amikor meg­látta, hangjában furcsa örven­dezéssel kiáltott a fogatosnak: — "Gyere csak, Józsikám! Adok neked valamit... A fogatos végigtapogatta a szekeret. — Hát igen, ez még meg­járja. Belefoghatok, János bá­csi? — Bele, fiam, neked adom. Csak vigyázz rá. Kend meg jól, régen kapott kenőcsöt Józsi szaladt a lovakért. befogott a szekérbe. Amikor elhajtott a régi mellett, meg­rántotta a gyeplőt, és kérdőn meredt az öregemberre: — Ezzel meg mi legyen? — Akaszd utána, fiam, és vidd el a kovácsnak. Mondd meg, hogy mérje össze a kel­tőt. Csak ezt üzenem neki. — Jó átadom — nevetett a fogatos. A régi szekér zörögve tre - polt az új után. Az öregem' nézte, s lelkében megnvup érzett, hogy csak ezt és n valami cifrát üzent a kova nak, olyat, ami haragjában eszébe jutott. FILMSTÚDIÓ A SZIGETEN H« valakit megkérdeznek, hogy mond­ja el a Margitsziget nevezetességeit, ak­kor a színes szökökúttól kedzve egészen a sziget másik csücskén levő koronglövő pályáig majd minden létesítményt fel­sorolhat. Egyet azonban biztosan kife­lejt, a Nemzeti Sportuszoda hátsó trak­tusán »elrejtett« Sportfilmstúdiót. Pedig ebben a pán szobácskábán már számta­lan nemzetközi elismerést szerzett film készült, — Cortina d’Ampezzóban min­den év augusztusában megrendezett sportfilmfesztiválon öt év óta mindig ott vannak az élvonalban. Domokos Attila, a stúdió vezetője, filmrendező illusztris környezetben fo­gad, a falakon oklevelek, a nemzetközi elismerés cirádás szélű okmányai. — Tíz esztendeje dolgozik együtt a nyolcfős gárda — kezdi a tájékoztatást. — Évente nyolc-tíz, elsősorban oktató- jellegü filmet készítünk. Reprezentatív kiállítású katalógust kapok, s belelapozva az asztalitenisztől a vízilabdáig majd minden sportág leg­korszerűbb edzésmódszerei megtalálha­tók a celluloid szalagon. , Miért van szükség rá? A kérdés föltevése annál inkább idő­szerű, mert ezek közül a filmek közül csak elvétve láthat a néző egyet-egyet, jóllehet a filmek főszereplői sportéle­tünk legkiemelkedőbb alakjai, s képso­rai nemcsak a szakember számára je­lentenek érdekességet, hanem a sportot szerető és igénylő néző figyelmét is le­kötik. — A szakszövetségek minden év vé­gén bejelentik filmigényeiket az MTST propagandaosztályának, s ebből választ­ják ki azokat, amelyekre megrendelést kapunk — folytatja Domokos Attila. — A mi filmjeink módszereket dolgoznak fel, a felkészüléshez, a formában tartás­hoz adnak segítséget a legkiválóbb szak­emberek irányításával. A szereplők kö­zött olyan nevek szerepelnek, mint Zsi- vóczky Gyula, Kulcsár Gergely és az öt­tusacsapat nagy hármasa, Balczó, Török dr. és Móna. Tehát elsősorban azokat a területeket örökíti meg, amelyekben vi­lágsikereket értünk el, kameráink álta­lában — és ezt hangsúlyoznom kell, hogy általában — ott vannak a nagy sporteseményeken is, négy filmet készí­tettünk a budapesti atlétikai EB-ről és végigkísértük az 1963-as kajak-kenu VB-t és EB-t Jajceban, — Es az olimpiák? — A híradószerű sportfilmezés a Budapest Filmstúdió feladata, s amikor mi is jelentkeztünk az igénnyel, hogy mégis a világ legnagyobb sportesemé­nye, illene ott lennünk, a legnagysze­rűbb sportembereket filmezhetnénk, el­lesve a stílusukat, edzésmódszereiket, mert ez a magyar sportolók felkészülé­sét is segíthetné, akkor elutasító választ kaptunk: nincs rá szükség. Koltai Jenő, az atléták szakfelügyelője kapott egy filmfelvevőgépet és hatvan (!) méter filmet (ez vágás nélkül hat perc vetítési időnek felel meg) az összes atlétikai számra! Ügy gondolom, ehhez különö­sebb kommentárra nincs szükség. Foci, foci, foci? A bevezetőben úgy fogalmaztam, hogy majd minden sportágról készült vagy készül rövidfüm. Azonban vannak itt is »mostohagyerekek«, közéjük tartozik a labdarúgás is. Vajon miért? Dabdarúgó- iskola címmel készült Zalka András irá­nyításával egy film, de a többi forgató- könyv már csak a szekrényben poroso­dik. Valóban nincs igény a legnépsze­rűbb sportág edzésmódszerernek a fel­dolgozására, vagy csak a kiugró ered­ményt várják, hogy annak az égisze alatt áUítsák a felvevők elé a focistákat? A stúdió opratőrét, Schnöller Geyzát ne­hezen találtam meg, külső felvételeken forgatott, így otthonában kerestem meg. A stúdió legfiatalabb tagja hét fil­met fényképezett idáig, s mindjárt a má­sodik, a Kajakozok Cortina város bronz­serlegét nyerte a tavalyi fesztiválon. Nagyszerű bemutatkozás volt ez, itt­hon is oklevéllel honorálták munkáját. Schnöller Geyzáról tudni kell még azt is, hogy tizenhat éves kora óta él a fel­vevőgépek, jupiterlámpák, díszletek vi­lágában, s világosító státusból lépkedett fölfelé a ranglétrán az operatőri rangig. — Van-e különbség a játékfilm és a sportfilm operatőri munkája között? — Föltétlenül. A játékfilmnél olyan ember áll rendelkezésre, akit irányítha­tok, a mozgását a rendező és én határoz­zuk meg. A sportfilmeknél alkalmazkod­ni kell, hiszen a sportoló és edzője tud­ja, hogy mit kell bemutatni, honnan a legcélszerűbb filmre venni mozdulatu­kat. Utcahossza! Cortinában... — Melyik a legkedvesebb filmje az idáig forgatottak közül? — Nagyon szeretem a kis srácokat, Lalán ezért is olyan kedves számomra a Jó kezekben— egy nyári sportnapközi egy napja. Most dolgozunk a Tűlevélen és havon c. filmen, amelyet Sátoralja­újhelyen forgatunk az ottani sportiskola sí szakos diákjairól. Amilyen nehéz kor­dában tartani az eleven gyerekeket, olyan öröm megörökíteni őket. A Kaja­kozok is maradandó emlék, bár itt ab­szolút fegyelmezett gárdával dolgoz­tunk — a teljes válogatott keret szere­pelt. A motorcsónakból brillírozni lehe­tett a géppel. Hogy ez mennyire sikerült, arra a bronzserleg a bizonyíték. — Van-e »hálás- sportág? — Mindegyik az. Ahol a küzdelem, az erőfeszítés fényképezhető a sportoló arcáról, az mindig hálás téma. A tech­nikai számokat lehet lélegzetelállító fel­vételeken megörökíteni — ez tetszik a nézőknek is — de a labdajátékoknál már nehezebb, mert az alcciókkal együtt kell mozogni, s itt látványosságról szó sem lehet. Nagyon szeretnék egy kerékpár­versenyről oktatófilmet forgatni és el­készülni saját filmemmel, amelynek fő­szereplője Weiser Nándor bácsi, az egyetlen élő mozizongorista. A stúdió filmjeinek nemzetközi elis­meréseiről már korábban szóltam. En­nek értékét az is növeli, hogy technikai felkészültségben, kiállításban bizony az átlag színvonal alatt állunk. A szovje­tek, franciák, belgák, amerikaiak széles­vásznú színes monumentális alkotások­kal szerepelnek Cortinában, mire jön egy magyar fekete-fehér kisfilm, egy­szerű eszközökkel, sala^gmentes techni­kával. és »utcahosszal« veri a nagyágyú­kat. Tehát az, amit ad. az sokkal jobb és korszerűbb a többinél, ha kivitelezése hagy is kívánnivalót maga után. A jövő évben azonban már ezen is tudnak se­gíteni. Terveik között szerepel az öttusa­világbajnokság színes filmen. A nagy összegű beruházás lehetővé teszi a régi álmot a szinkronhangot is. Saly Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom