Somogyi Néplap, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-15 / 217. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1968. szeptember IS. Krúdy Zsuzsa: SZÜLETÉSNAPRA. „IVIíre a fák Eevelei lehullanak...!** »Késő ősszel imádandó igazán a Nyír! A szüreti víg hangok elmúltak a táj- . ról és a sárga szőlődombo­kon csak a fekete varjúcsa­patok járnak; a magányos és kopár szilfákon a vércse ül­dögél, és ha szekér zörög vé­gig a tájon, mintha minden sárga bokor és lombjavesz- tett fa csodálkoznék: ugyan ki jár még ilyenkor a falun kívül...« Ezt az időszakot szerette a legjobban édesapám, Krúdy Gyula, aki 1878. október 21- én pillantotta meg a napvi­lágot Nyíregyházán, egy nádfedeles, kisablakos ház­ban. Apja fiskális, anyja szegény parasztlány volt — 7 gyermeket nevelt föl. Gyu­la, az elsőszülött még nincs ötesztendős, amikor iskolába adják. — Amint megismeri a betűket, nagy érdeklődést tanúsít a könyvek iránt. Apai nagyanyja, a műveit ' Radics Mária, örül kedvenc unokája olvasási szenvedé­lyének, melyet 12 ládányi könyvével, újságokkal, folyó­iratokkal táplál. Nyitva áli a fiú előtt apja és az isme­rősök könyvgyűjteménye is, s tagja mindkét városi kól- csönkönyvtárnak. — A Pol­gári Kör könyvtárosa, Dal­noki Gaál Gyula »-nyugal­mazott magyar vidéki szí­nész« — sok írásának lett hőse később...« a könyv­tárt, amelynek látogatásához napközben kedvet, pártfo­gást, támogatást esdekelt összetett kézzel a kultúra ősz bajnoká, lassanként komo­lyan vették a nyíregyházai polgárok, és a tanulmányo- sabb könyveket este selyem­papirosban dajkálva vitték haza. ,Este, amikor a családi lámpa alatt legföljebb bib­liából, a zsoltároskönyvből olvastak, most fennhangon, hangsúlyozva, kritizálva ol­vasgatták például a gőzgép feltalálásának a történetét, és Benyovszky Móric vadre- (lényes útirajzai helyett már Stanley úr alaposabb, szára­zabb földiratát forgatták«. Podolini diákévei alatt az ifjú engedélyt kapott, hogy a piarista gimnázium 17 000 kötetes állományában bú­várkodjon. Itt régi mise- könyveket, latin nyelvű kó­dexeket, s Lubomirski her­ceg dámvadas címerével ellá­tott krónikás könyveket cso­dálhatott meg. A fiatal újságíró, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Puskin, Di­ckens, Thakeray és Jókai könyveiért rajong, s így vall: »Balzacot merengő tanulás­sal olvastuk, Zolát vitattuk, ábrándoztunk Turgenyevvel, Dickens és Thakeray Vilmos regényírásánál'' mesteribbet nem tudtunk, Petőfi és Paul Varlaine volt költőideálunk.« Óbudán töltött éveink alatt beiratkozott a . Fővárosi Könyvtár kerületi fiókjába. Az én feladatom volt a köl­csönzés. Apu kívánságait ol­vasófüzetébe írta bele. En­nek tanúsága szerint utolsó éveiben Heine, Rilke, Hoff­mann, Chamisso, Sealsfield, Thomas Mann, Csehov, Poe, Galsworthy, Maupassant, Scott, Geothe, Kipling és Vas Gereben műveit olvasta. Jókai iránti tiszteletét, egy róla írt Ifjúsági könyvével is kifejezte. Címe: Mesemondás Jókai Mórról, a kislányának írta Krúdy Gyula. Az előszót még ma sem tudom meghatódottság nél­kül olvasni. »Kedves kislányom, Zsu­zsika, látom én, hogy már manapság is szereted a me­séket, amikor csak én me- sélgetnék néked hébe-korban a kis udvari szobában, ami­kor odakünn a hó esik. De igazában majd akkor szere­ted meg a meséket, amikor a mesékhez való utakat, a kü­lönböző betűket megismer­ted ... Lehet, hogy én már ekkor nem leszek, mikorára te eljutsz a hosszú utakon a mesék országába. Azért már most megfogom a kis keze­det, hogy könnyebben oda­találj meseországban a ki­rályhoz, Jókai Mórhoz ■. ■ Édesapád« Egyik legnevezetesebb szü­letésnapja az ötvenedik volt. Ez egybeesett* harmincéves írói jubileumával. Erre az alkalomra az Athenaeum új­ból kiadta válogatott mű­veit. A vörös postakocsi, őszi utazások a vörös posta­kocsin, Szinbád ifjúsága, Szinbád megtérése, Napra­forgó, A podolini kísértet, Aranykéz útcai szép napok, Hét bagoly, N. N. — A be­tyár álma, Az utolsó gaval­lér — a velszi herceg — sze­retjeitek az előfizetési íven. (Áruk 82 pengő volt, melyet havi 5 pengős részletekben is elfogadtak.) Szomorú és elgondolkozta­tó az író ekkori önvallomá­sa: »Összegyűjtött Műveim elé, amelyek ebben az esz­tendőben, az én ötvenedik esztendőmben jelennek meg az Athenaeum kiadásában; azt írnám, hogy újból, a mai világnézetemmel és emberis­meretemmel még egyszer szeretném megírni őket. Mily borzadozva dobná visz- sza a népszerűségre számító kiadó a könyveimet. Ennyit mondhatok magam­ról ötvenéves koromban. Szent Margitsziget, 1928. Krúdy Gyula. A kiadó nemcsak Krúdy- nak adott előlegeit remélte viszontlátni, hanem kikötöt­te, hogy könyveire előfizető­ket kell szereznie. A súlyos gondokkal küzdő író erre is ráállt. így kopogtat szülővárosá­ba: »Tekintetes Közgyűlés! Alulírott nyíregyházi szü­letésű, jelenleg Budapesten tartózkodó író azzal kéri szü­lővárosa közgyűlését, hogy 50-ik születésnapja alkalmá­ból: jubiláris, díszkiadásban megjelent összegyűjtött és vá­logatott műveit megrendelni szíveskedjék ... Ezek a köny­vek éppen úgy jelentik a ré­gi Nyíregyházát, mint akár a város múzeumai...« levele után pems okára maga is hazalátogat, hogy eleget tehessen vállalt köte­lezettségének. Érkezésekor a Nyírvidék c. lap így nyilatko­zik: »Barátai, tisztelői Krúdy Gyulának vállalták a Nyír­ség költőjének könyvterjesz­tését. Fogadjuk őket magyar vendégszeretettel.« Apám gzetntaea már .nk-sek testi-lelki szenvedésen át­ment, kiábrándult, állandó anyagi bajokkal küzködő, egész életében keményen dol­gozó, megfáradt ember, aki pontosan tudja, hogy a sza­vak és tettek közt mekkora különbségek vannak, tehát nem táplál túlzott reménye­ket. Születése napjáról, írói ju­bileumáról a legtöbb újság megemlékezett, csak ayhiva­talos körök hallgattak, mint mindig. (Nem járt állami el­ismerés, kitüntetés annak, aki a Tanácsköztársaság idején »kompromittálta« magát.) Író kollégái közül a három legmelegebb köszöntőt: Ter- sánszky Józsi Jenő, Kárpáti Aurél és Szép Ernő írta. Idéz­zünk ez utóbbiból: »Gyulám, Szerelmem! Azt hallottam, hogy valami har­mincesztendős centenáriumot készítenek Ellened műveid­nek szépséges diszkiadása al­kalmából. Mi a fészkes gyu- látlanságot akarnak Tőled! Drágaságom, én rólam tudd meg azonnal, én nem vagyok benne! Tudom, elunnál egy­szer smindenkorra, ha gyaní­tanád, hogy ott bujkálok ba­rátaid és tisztelőid közt, mi­kor az ünnepedet összeszer­kesztik. Dehát kicsodák azok a külső urak, azok a pogány naivak, akik abban a hiszem- ben vannak, hogy mulattat­hatnak Téged valamely fix órára tett tiszteletteljes szá- jalással? Azaz egy aszialnyi kedves embered, akinek meg­engedted, hogy egy kicsit is­merjenek Tégedet, tudván tudja az mind, hogy halksá- godon, restségeden, bágya- dalmadon bosszantóbb csúfot nem lehetne tenni, mint Té­gedet őszi merengésedből ef­féle főtárgyalásra megidéz­ni. ..« Szép Ernő költő, a kedves jó barát természetesen erő­sen karikírozott, mert bármi­lyen szerény, magányos, visz- szavonult ember is volt apám, igen örült a megemlékezé­seknek, köszöntéseknek. Sokat szenvedett beteg szí­ve egy májusi hajnalon állt meg. Ruhásszekrényében sze­gényes hagyaték: 2 szövet és 2 vászonöltöny, 1 könnyű át­meneti kabát, 3 pár cipő és néhány apróság maradt, de annál gazdagabb volt szelle­mi öiöksége: kb. 50 regény 10 színdarab, több ezer élbe széles és újságcikk. Holnap este a Palmiro Tog­liatti Megyei Könyvtár előadó­termében Krúdy Gyula-emlékes­tet rendeznek, ahol a cikk szer- xSJ® mond bevezetőt. A z imperialista r agy ha­talmi vetélkedés kö­vetkeztében a két ka­tonai tömb közó,, iíu uy„- rán elkerülhetetlennek lát­szott az összecsapás. A Bosz­niában rendezett osztrák— magyar hadgyakorlat provo­katív katonai jellegét külö­nösen aláhúzta az a tény, hogy egy feltételezett szerb támadást kellett kivédeni. A trónörökös, Ferenc Ferdinánd katonai szendéje pedig még nagyabb hangsúlyt adott a hadgyakorlatnak. Közben a szerb nacionalista titkosszer­vezet .tagja, Princip diák jú­nius 28-án Szarajevóban egy- egy pisztolylövéssel meggyil­kolja a trónörököst és felesé­gét. A gyilkosság híre már a délutáni órákban eljut az or­szágba, a lapok esti különki­adásokban közük a távirati tudósításokat. A bécsi uralkodó körök el­érkezettnek látják az időt a leszámolásra, Tisza István magyar miniszterelnök nem látja egyelőre szükségét a háborús megoldásnak, Bér­űn viszont azonnali fegyve­res beavatkozást követelt. En­nek a nyomásnak, valamint a háború gyors, győzelmes befejezésének reményében Bécs Szerbiának olyan ulti­mátumot ad át, amely telje­síthetetlen, és így megvan a »háborús ok«. Július 25-én ezzel -beállt a hadiállapot a monarchia és Szerbia között. Az agg uralkodó, Ferenc Jó­zsef manifesztumában így jelenti be a hadüzenetet: »Mindent megfontoltam és meggondoltam. Nyugodt lel­kiismerettel lépek a köteles­ség útjára«. A mesterségesen felszított nacionalista hábo­rús hisztéria, a győztes há­ború reménye az újságok ha­sábjain elnyomta a józan emberi gondolatot. »Soha olyan élénk éjjeli ét&t nem uralkodott még Kaposváron, mint szombaton (július 25.). A rendes esti korzó nyüzsgé­se hullámzott még éjjel 11 óra körül ts a belváros ut­cáin. Az összes kávéházak z’súfoltak. A készülődő hábo­rú izgalma viharzott a lel­kekben. — írta a Somogy- vármegye című lap. Éjfél körül a Turul kávéház aranyifjúsága, mintegy 25—30 fő, nemzeti zászló alatt meg­kezdte a háborús tüntetést. »Éljen a háború! Éljen a ki­rály! Éljen Vilmos császár! Éljen német szövetségesünk! »Éljen a hadsereg!« kiáltások­kal zavarta meg az éjszakai csendet. Cigányzenekarral in­dult el a csoport, »amely csu­pa intelligens emberből állt. A fiatalság legnagyobb része tartalékos katona. Állami, meőyei, városi tisztviselők, tekintélyes kereskedők, iparo­sok lelkesedtek a tüntető me­netben, amelyet előkelő úri­asszonyok és leányok serege tarkított!«. R eggel hajnali 5 órakor már falragaszon ol­vashatta a mozgósítá­si parancsot a város lakos­sága. Ekkor a 44-es közös gyalogezred III. zászlóalja és a 19-es honvéd gyalogezred hasonló számú zászlóalja ál­lomásozott Kaposváron. A mozgósítás után először a 44-esek indultak el a front­ra. Egyhetes előremozgás után kapják meg a paran­csot, amelyben a hadosztály­parancsnok a tolna—somogyi bakákra bízza a Száva_ fo­lyón az átkelést. Az első üt­közetben öt halottat vesztett az ezred, két nap múlva, au­gusztus 14-én Sábáénál már 140 főt tett ki az eltűntekés a halottak száma. Az egy­mást követő kemény csaták, a szerb hadsereg hősies helytállása megtizedelte a somogyi 44-esek sorait. Két hét alatt az ezred elvesztet­te tisztjeinek huszonhat, le­génységének _pedig_ tizen­nyolc százalékát. Augusztus 21-én már »utánpótlásként ötszáz ember szükségeltetik, a csapat igen kimerült« — ;elenti az ezredparancsnok. Szeptember 5-én pedig ki­vonják a szerb frontról és a galíciai harctérre viszik az ezredet, ahol december 15-ir 1317 emberrel töltik fel a megfogyatkozott sorokat. De veszteségről itthon csak elbagatelizált sorokat olvas­hattak a somogyiak. Augusz­tus végén huszonnyolc sebe­sültet fogadnak a szenzáció­ra éhes úriasszonyok ápoló­női kosztümben. Most még jut mindegyik , szerencsét­len sebesültnek csomag, ci­garetta és mosoly. A győze­lem azonban egyre késik. Egy sebesült 44-es őrmester a következőképpen vélekedik a háborúról. »Ez nem a mi hadseregünknek a szerb had­sereggel, hanem az egész szerb néppel való háborúja, mert a szerb területen min­denki: katonaság, asszonyok, gyermekek küzdenek elle­nünk«. Pedig a háború gyors befejezéséről már több jóslás elhangzott. Augusztus végén még két hónapot jósoltak a háborúnak a vérmesebbek. II. Vilmos német császár pe­dig katonáinak kijelentette, hogy »mire a fák levelei le- hullanak, otthon lesznek győztesen!« A harci események azon­ban mást mutattak a szerb hadszíntéren és a keleti fronton. A Kaposváron állomáso­zó másik egység, a pécsi 19. honvéd gya­logezred III. zászlóalja au­gusztus 9-e után horvát te­rületről érkezik a frontra. Néhány nap pihenő a tábor­helyen, majd ötnapos gya­logmenet után, . augusztus 20-án, a szerbiai Visegrádon részt vesznek az első ütközet­ben. A kétnapos csatában öt halottat vesztettek, sebesült­jeik száma tizenhét úolt. Igaz, a második napon elesett az ez­redparancsnok is, aki saját céltalan vakmerőségének lett az áldozata. Szeptember ele­jéig különösebb csatározá­sokban nem volt részük a 19-eseknek. Szeptember 9-én a Drina folyón való átkelés közben szerb csapatok olyan zárótűz alá fogták az ezre­det, amelyre a legmerészebb osztrák—magyar harcászati tankönyvekben sem volt pél­da. A zászlóaljak mégbénul­tak, céltalanul lövöldöztek, rtiinden összeköttetés meg­szűnt egymással. A küldön­cök egyszerűen lefeküdtek a földre, és nem mozogtak. A bátrabb tisztek is csak kúsz­va próbáltak rendet terem­teni. A dandárparancsnok­ság segítsége késik a nagy ellenséges tűz miatt. »Ekkor érkezett az ezred válságos helyzetének a tetőpontjára. Ugyanis a Ziak alezredesen (az elesett ezredparancsnok után ő lett a parancsnok) ismét erőt vett betegsége. El­vitték. A következő rang­időst nem találták, így fej nélkül maradt a legválságo­sabb pillanatban az ezred« — fogalmazta meg igen fino­man az eseményeket a ké­sőbbi ezredtörténet. Az el­szigetelt egységeket reggeltől délután négyig lőtte a szerb katonaság. Amikor az ezred balszárnya visszavonult, az ellenség olyan tüzet zúdított rájuk, hogy ».. .bizony ezek közül sokan, a Drinán nem találva vezetők nélkül a gáz­lókat, a vízbe fulladtak. E napon az ezred vesztesége igen nagy volt. Nem is lehe­tett jó ideig a számot meg­állapítani!« Szeptember 16-án a Valje- vó környéki harcokban a szá­zadok létszáma már alig éri el az ötvenet. Másnap elesett az új ezredparancsnok, Be- niczky alezredes is, és az ez­red már csak két csoport­ból, mintegy ötszáz főből állt. A kaposvári III. zászló­aljnak ezen a napon »dél fe­lé már nyoma sincs«. »De lehetetlen volt egy lépést is előrehaladni, mert csak az első csoportból alig öt perc Leforgása alatt hatvan ember esik el«. Délután az ötszáz emberből alig negyven ma­radt harcképes. A csata utón az egész ezredből összesen 72 katona maradt életben. Szeptember végén újjászerve­zik, majd októberben feltöl­tik, de a decemberi utóvéd­harcokban megint csak 763 főre fogyatkozik az ezred. 1915 január derekán a galí­ciai frontra Irányítják az ez­redet, ahol hasonló megpró­báltatás várt a somogyi—ba­ranyai honvédekre. A gyors győzelembe ve­tett illúziók 1914 végén szertefoszlottak. A na­ponta tucatjával érkező ha­lotti jelentések meggyőzően bizonyították az osztrák— magyar hadvezetés csődjét. A kalandor militarista poli­tika következtében a kato­nák ellátása siralmas volt. A hiányos felszerelés miatt a zord őszies idő, majd a tél beálltával elviselhetetlen hi­deg balkáni időjárás is tu­catjával szedte áldozatait. Öt hónapon át szinte állan­dó harcban voltak a somo­gyi bakák. »Háromszor fo­gyott le pár száz puskára a 19-es ezred létszáma«. A pa­rancsnokok a régi oszítrák hadviselés szellemében a leg­nagyobb géppuskatűz idején is rohamra küldték katonái­kat. Fölösleges vérpocsékolás volt a legtöbb felderítés nél­küli ütközet és a nagy távol­ságból való rohamozás is. So­mogy—Tolna—Baranya ag­rár- és munkásproletárjai- jainak színe-virága pusztult el a szerb hegyek gyilkos géppuskatűzében 1914 őszén és telén. »Mire a lombok lehullot­tak ...«, a legtöbb katonának csak a halotti értesítése ér­kezett meg Somogyba. Andrássy Antal Bencze József versei: AZ ÉN BÖLCSÖM Szekéren hozták haza anyámat ' szülni. Loholt a bába. Bátyám legény volt, anyám ősz asszony. Későn jöttem, de mégse hiába. Bátyám pólyáit mosták ki nékem, s menedékem lett kiságy, bölcső. Ügy tudom, dédapámé volt régen, nem kellett kérni azt se kölcsön. Hány nemzedék is gögicsélt benned, koporsószerű falusi bárka! Cselédporontyok fádba fogództak, maszatos kezük nyoma: márka! I VET ŐBV/ZA ÉNEKE Ez a jó főid — ide vessetek, langyos esők majd ide essetek, szelek, majd itt szeressetek, jugarak barnára fessetek, kaszák ropogva szeljetek, szekerek, zsákok, vigyetek, nalomkerékbe vessetek, pékek, kenyérré gyúrjatok — eső, föld, napfény: itt vagyok: SZERELEM Tudod-e, milyen a vásáron vett szerelem, Kantározom az égen, haza most vezetem. Hold arco-m halovány szívemen paszomány árad az éj ... A Bál udvarán még táncolnak de engem megláncolnak hazakísér az éj. Mellém fekhetsz, szerelem, ne félj.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom