Somogyi Néplap, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-01 / 205. szám

▼asárnap, 1968. szeptember 1.

7

SOMOGYI NÉPLAP

SOHA ANDOR:

Jk L ó K) Él S O

T

ízéves lehettem, amikor egy nyári reggelen jó anyám felrakott a vonatra, utána felszállt ő maga is, és elkísért egészen Vámos- györkig. Ott a 111. osztályú váróterem hősében vártunk egy órácskát, azután befutott nagy sistergéssel, füstfelhővel, zakatolással a miskolci gyors. Remegett, dübörgött minden, remegett az én szívem is. Anyám gyorsan felrakott rá, utánam nyomta a hatalmasnak tűnő picinyke bőröndömet. Ő előzőleg megcsókolt és már kereste is szegény a vonatját visszafelé Gyöngyösre.

Első önálló utam volt o nagyvilágba. A bőrönd mellettem, jegyem a zsebkendőbe kötve, egy másik tiszta zsebkendőben három alma. A vonat robog, száguld és száguldanak a távírópóznák, a fák, engem pedig szép izgalom dider- getett.

Ügy volt, hogy Pesten a Keletiben várnak a rokonaim. Senki sem várt, de lehet, eltévesztettük egymást. Hosszú ácsorgás után kimentem az utcára, szakadt az eső. Egy újságárus bódéjánál megálltam, az árus néni rámszólt:

— Állj beljebb, hiszen bőrig ázol!

Ott maradtam nála, kicsi fedele alatt késő estig.

Akkor a néni ismét megszólalt:

— Most már zárom a botot, fiam!

Megkérdeztem tőle, hogy a Klotild utca merre van.

— Ott megy a 46~os, arra szállj, az elvisz a Nyugatiig!

Felszálltam a villamosra, felváltottam egyetlen árva ezüst pengőmet, mely az egész nyári zsebpénzem volt. A Nyugatinál a kalauz letessékelt. Nem voltam fáradt, csak álmos, de mentem. Az eső nem zavart, csupán csak az, hogy cipőben vagyok. Otthon ilyenkor — igaz, nappal — mezítláb szaladgáltunk a térdig érő meleg esővízben.

Talán egy óra is eltelt, amikor a vízhez érkeztem. Rámerészkedtem a hatalmas hídra, leraktam a bőröndömet, a korlátra támaszkodtam.

»Kicsi-* — gondoltam. Vagy talán nem is gondoltam, csupán éreztem. És nagyon fájt. Otthon nagyobbnak képzeltem, szélesebbnek, vadabbnak, hömpölygőbbnek. És most itt folyik alattam csendben, szelíden, és könnyedén átlátok a másik partra. »Ez volna a Duna?-* Bámultam a vizet, csurgóit a könnyem és nem is láttam, hogy egy rendőr mellém állt, csak arra ocsúdtam:

— No, fiam, mii bámulsz? Hol laksz? Honnét jöttél?

— _Gyöngyösön... Gyöngyösről ... — dadogtam — a Klotild utcába megyek N.-ék- hez.

könyvem. A Duna... Igenis a Dunát egészen másnak, hatalmasabbnak, félelmetesebbnek hittem.

Gondolom, némi víz lefolyhatott a Dunán, mire 24 éves lettem. Akkor hajóval mentünk Pestről Leányfalura. Fenséges élvezet nyáron, kora hajnalban a hús vizen Utazni. Ettünk, ittunk, danáztunk, udvaroltunk a lányoknak, ilyenkor mindig akadnak lányok, akadt tangóharmonika, de még jó torkú ember is. Aztán, hogy megérkeztünk és már jó szögiben érték hátunkat a nap sugarai, bejártunk a hús vízbe megmártani magunkat.

Magda nem tudott úszni, és elvitte a víz. Minek elmondanom, hogyan húztam ki? Any- nyian leírtak, elmondtak már hasonló eseteket.

Utána mentem, utolértem és csak vitt, vitt bennünket a víz. A lány görcsösen kapaszkodott a hajamba, a torkomba. Szívemet pánik szorította, még inkább, mikor láttam, hogy nemcsak lefelé, de a víz közepe felé is sodródunk. Többször hallottam, hogy a fuldoklókat fejbe kell verni: ha elájulnak, könnyebb velük bánni. De én nem tudtam megtenni. Magda szép fekete lány volt, igaz, teljes önkívületi állapotban, őrületre torzult arccal, eszelős szemekkel, de lány, és így is sajnáltam öt. Suttogtam hát a fülébe, hogy »ne félj, ne félj*. Később, lehet, hogy hangom hatására, lehet, hogy csak magától, de érezhetően megnyugodott. Már nem fojtogatott és nem rúgkapált. Nagynehezen kievickéltünk, partot értünk, lihegve ültünk a köveken. A lány haja csapzott volt, ajka lila, bőre zöld, fürdődressze szakadozott és szép, lányos mellén teljesen félrecsúszott. Haját kezemmel hátrafésültem. Dresszét féltőn visszaigazította a helyére.

mikor Magda lelke nagynehezen visszatért a túlvilágról, fekete szemében a hála és a szerelem parázslóit. A nap melegítőén szárított bennünket, vérünk ritmusa visszatért. A lány kezemet simogatta, fejét ölembe hajtotta.

Később, amikor felültünk, már a hold is mezítelenül úszott a sötétkék égen, a csillagok, szerelmünk egyedüli tanúi is megértőén hunyorogtak.

— Bemegyek, úszom egyet — mondtam, s megéreztem, hogy Magda fél. Ebből tudtam, hogy én viszont férfi vagyok és bátor.

— Ne... Ne kísértsd az istent — kérlelt, de már bent úsztam, s akkor hirtelen szembe jutott a régi kép, a csalódás a Dunában. Eszembe jutottak a könnyéim, aztán váratlanul délutáni harcunk a démonokkal, a szirénekkel. Először Magdáért, aztán, amikor pánikba estem — először magamért. Bár a víz hűs volt, a felismerésre elpirultam.

»Mekkora marha vagyok — De hát az ember első gondolata mindig az önvédelem. Különben is ott voltunk százan és csak én ugrottam be. És csak őérette ugrottam be... * — okoskodtam, s amikor idáig jutottam, ismét féltem a víztől. A hold fényében tisztán láttam, hogy mind a két parttól egyforma távolságra vagyok. Szívemet ismét a pánik szorította. Féltem, sohasem jutok vissza a partra, itt végzem a hullámok között. Félelmemben ittam is egy vödörnyi vizet, köhögtem, fuldokoltam. Azután az eszem rákényszerített, hogy a hátamra feküdjek. Kisvártatva megnyugodtam, és kiúsztam. Ott lihegtem ismét mellette. Sírt szegény és remegett, fürdőtrikómat kicsavarta, s rátette a még meleg kövekre, száradni. A magáét is levetette, azzal dörzsölte szárazra didergő testemet, összebújtunk, melegítettük egymást.

Éjfél jóval elmúlt, amikor visszaérkeztünk leányfaluba. Az ebédlő asztalán két tányér volt, rajta hideg vacsora. A többiek önzőén aludtak már, tán, hogy biztosra vették megmenekülésünket.

Ettünk valamit, Magda megcsókolt.

— Köszönöm., köszönöm, neked — mondta leheletfinom halkan és bement a lányok hálótermébe.

Testem-lelkem fáradt volt, agyam helyén űr. Bevonszoltam magam az ágyra. A fáradtságtól teljesen elernyed- tem, lebegtem a semmiben, úgy éreztem — a vízben.

»Lám, milyen fordított az élei. Valaha csalódtam, később semmibe vettem a Dumát és tulajdonképpen a lány ennek köszönheti életét. Mert tán, ha ismerem a vizet, sohase ugrok utána... És aljas vagyok, a nyomorúság vámszedője .. .* — tértek vissza a gondolataim.

agynehezen elaludtam. Másnap, amikor felébredtem., Magda már mindenkinek mindent elmondhatott, mert engem hangosan és szótlanul is, de mindenki ünnepelt. Magda szerelmes volt és én már nem is tudom, hogy mit éreztem akkor.

(DílL Tőukez Óbudáit

Hajdani kastélyban állítatták ki Dési Hubeír István grafikáit. Ha kitekint a látogató a változatos múltú Kiscelli Múzeum ablakán, igazi Dósi Huber-motívumokat lát: téglagyári épületeket, talpig füstös régi kéményeket, hatalmas salakdambok érdes hátá/t, s nyurga állványokon futó csővezetéket. Aztán, ha a kiállítást' alaposan megismerte,' visszatér a néző az ablakhoz mindenképpen, s megbizonyosodik róla, hogy ez az óbudai táj csaknem olyan, mint Dési Huber képeinek témája. Pontosan felismerhető ugyanez a gyárépület, ugyanez a kémény, s ugyanez a csővezeték a kiállítás egyik grafikáján, az 1942-ben készült Óbudai téglagyár című rajzon. Talán szándékosan is helyezte a rendező ezt a rajzát éppen az ablakkal szemközt, kitűnően személtetve a kommunista alkotó világát.

Ezt a világot egyébként alaposan megismerhetjük a múzeum nem túl nagy, de nagyon jól válogatott grafikai kiállításán. Annál inkább, mert a grafika —• a rézkarcoló tű, a rajzszón és a tus művészete — mindig fontos szerepet játszott' a halhatatlan mester munkásságában. Ezzel kezdődött az alkotó tevékenysége; a grafika volt az első meghódított műfaj Dési Huber pályája elején. Már itthon rajzzal kezdte a munkáját a húszas években a világháborúban súlyosan sebesült katona, a tönkrement reagy- enyedi ékszerész művészethez vonzódó fia, akii első próbálkozásaival egy időben gyárban dolgozott és bekapcsolódott a munkásmozgalomba.

Korai művészi alkotásai is grafikák: Olaszországban dolgozott — hogy tanulhasson — 1924 és 1927 között, s itt készítette első igazi műveit, a frissen tanult, rézkarctechnd- kával. Néhány itt van ezen, a kiállításán, köztük egy erő- > teljes portré, Giandante. Témájában, felfogásában máraz érett Dési Hubert idézi, hiszen modellje egy lelkes fiatal olasz szocialista, s a haragos fej megfogalmazása — számunkra ez a fontosabb — úgy egyesíti a mértani tisztaságii kubizmus és az érzelmi sodrású expresszív kifejezés jegyeit, olyan indulatos és egyszersmind fegyelmezett, ahogy csak forradalmi szándékú művésztől várhatjuk.

Nem egészen egy esztendő múlva — szocializmussal átitatott képek mellett — már megszületik első tudatosan agitáló grafikai sorozata, A

IV. Rend. Az 1928-ban linóleumba metszett sorozat Der- koviits Dózsa-fametszeteinek elődje, s a magyar forradalmi munkásmozgalom legszebb remekei közé tartozik. Ugyancsak a szerkesztő művészet hagyományait alkalmazza a művész, amikor az egyszerű és hatásos fekete-fehér foltok szűkszavúságával feldolgozza a proletariátus jelenét, jövőjét. Fehér proletársorok menetelnek feltartóztathatatlanul fekete hegyű szuronyok felé az összecsapás című nyomaton; szakaszokba tört sorok áradnak Az áldozatok temetése címűn; a két mű jól képviseli a nyolc lapból álló mappát

ÖNARCKÉP

menyek vázlataiként, nagyobb alkotások tanulmányaiként ismertek, de szinte valaimeny- nyi önálló értékű alkotás is. Dósa Huber mindinkább kiteljesedő korszakából valók, s a kevés vonallal sok szellemi erőt sűrítő Töprengő, a kemény Ifjúmunkás, meg aszív- szorítóan tragikus, megviselt és félelmetesen vádoló Teréz azt bizonyítja, hogy a proletártéma érett, magabiztos és modem művészi erővel fogalmazódik képpé. Az említett Óbudai téglagyár című alkotáson lehet megismerni leginkább ezt a magabiztos, modern művészi erőt. Hiszen valódi gyár, ott túl az ablakon inkább roskadozó, míg ez a rajzbelá harmonikus és határozott. A sok épület egymás mellett a valóságban kusza és zűrzavaros, de a művészetben szépen elrendeződik. A környező hegyek ott barátságosan domborulnak, itt tömörek, miinibt egy ököl, az állványok ott vékonyan ingadozni látszanak, s itt biztosan feszülnek a vezetékek alá. Ugyanaz a motívum, s mégsem ugyanaz: a kommunista művész jelképpé magasztosí- totta a valóságban egyáltalán nem magasztos gyárat; egy osztály, egy társadalom jelképévé.

Ugyanígy válnak jelképpé, hasonló gondolatok hordozójává későbbi paraszt tárgyú képei, amelyeken talán a legtöbb a tragikum, s a leghevesebb az érzelmi tiltakozás. E

későbbi művek közül is meg kell említeni legalább a baljós tépettséggel teli Vihar- madaraik vázlatot, az ugyancsak sötét drámák torlódását sűrítő Régi-régi temető grafikai változatát, s a Gonosz öreg néni grabeszftoen szikár,' önálló grafikai kompozícióját.

A negyvenes évek elején kettős dráma árnyéka borul Dési Huber István művészetére. A fasizmus fojtogató sötétségé, s az egyéni életét fojtogató betegségé, amely 1944 februárjában halálra roncsolja előző háborúban tönkretett tüdejét

Az utolsó művek sorába állították önarcképét. Szántott homiofcú, faragott arcú kemény férfi néz a búcsúzó látogatóra, keze ökölbe szorul, a magyar szocialista képzőművészet nagyszerű alkotója.

*• 8*.

A következő szónrajzok és

BODÓ BÉLA9

KULCSNYELV

Elvezetett egy darabon és megmutatta az utat.

— Innét nem messzi már, ha ott jobbra fordulsz, megtalálod.

A rokonék azt mondták,

Aj bogy éjfél is elmúlt, amikor csengettem a kapun. A rokonom volt a házmester, amikor kijött és meglátott, megijedt, gyorsan felkapott, becipelt. Az ágyba dugtak. Még félálomban hallottam, hogy rajtam morfondíroznak.

Másnap mindenki mosolygott és ígérgették, hogy vasárnap kimegyünk az Angolparkba, de a Dunát azt már holnap is megnézhetjük, mert az nem kerül pénzbe.

— Nekem nem kell a Duna! Már láttam tegnap éjszaka, nem sokkal nagyobb, mint nálunk otthon a Mérges-patak. — A hangom igen durcás lehetett, mert mindenki csodálkozva, megütközve nézett rám.

»Nézz csak, a kis vidéki fickót, miből lesz a cserebogár!* — mondták nekem a szemek, ée nem törődtem a tekintetekkel és nem is voltam hajlandó belőlük olvasni tovább, végtére engem becsaptak. Becsaptak a felnőttek, becsaptak a tanárok, becsapott a földrajzElőre bocsátom, nem az én találmányom. Részem csak ennyi a nevét én találtam kr: «■kulcsnyelv«. Így neveztem el, magam használatára. Az eljárás ismert: magyar ember, ha szépen beszélnek vele, az ingét is odaadja. Az irodalomban túlontúl ismert. Például: a falu végén kurta kocsma. Petőfi legényei kurjongatnak. Az uraság üzenetére, aki pihenni vágy, csak azért is húzatják, de a jó szóra — mint ismeretes (és itt a «kulcsnyelv«) — véget vetnek a zenének, s hazamennek a legények.

A mai «kulcsnyelv« használatára valahogy magamtól rájöttem.

Vagyis — vélem — úgy kell a dolgokat megfogalmazni, hogy a szavak új kulcsa is zárba találjon, miként Petőfinél. Az eredmény nem lehet kétséges.

Egy ízben szigorú, nagy tél volt. A tél derekában kifogyott a tüzelőm s abban az időben — kezdeti nehézségeink idején történt ez — télvízben alig lehetett tűzreva- lót kapni, én tehát gondosan megfogalmaztam mondanivalómat, a »kulcsnyelv« föl- használásával, be is tanultam, s így hívtam fel a tüzelők királyát, a TÜKER igazgatóját;

— Kérem — kezdtem —, szépen kérem lírai ügyemben a részvevő meghallgatásomat. Az ügy, amelyet a mélyen tisztelt igazgató karfásnak elmondok, alapjában véve egyszerű, mondhatnám azt is: ►'magándolog«. Tehát, semmi köze az ország építéséhez, mégis úgy gondolom, az igazgató kartárs segítséget nyújthat és éppen ezt a szocialista segítőkészséget szeretném igénybe venni. Mert mi ugyanis azt tanítjuk, kartársam, hogy a segítségnyújtás az élet minden területén.—

Félbeszakított: ;

— Természetesen. Szocialista segítségnyújtás, kartársam ,..

A kulcs zárba talált, nyert ügyem volt:

— Tíz — mondtam.

— Szén, koksz? kartársam — így ő.

Másnap lehordták a pincémbe a tíz mázsa kokszot.

Á kulcsnyelvet — az a tapasztalatom, jó néha valamiféle humorral keverni.

Stonaeotera az illatszerük.

leltbe. Nagyon csinos hölgy fogadott.

— Tessék nézni — mondtam félbúsan —, milyen rút vagyok. Tessék csak rámnézni.

A csinos kiszolgáló szemében értetlenség. Még nem találtam el a kulcsszavakat. Nyeltem. Aztán:

— Kérem, mint tetszik látni, szerelmes vagyok. De a hölgyem nem akar tudni rólam, s igaza van. Arcom miindiig borostás. Kegyed is volt, van, vagy lesz szerelmes. Mit szólna, ha lovagja mindig borostás lenne?

— Mit parancsol? — kérdezte a hölgy. Ügy látszik, megbuktam. Tehát még egy kulcsot elő:

►— Parancsolok? Én csak azt szeretném, ha sima lenne az arcom, ha már olyan üde soha nem leszek, mint kegyed, ilyen bársonyos arcú, hamvas.

Erre a kulcsra már villant a

— Azonnal megnézem, van-e még külföldi pengénk?

Azóta is széltében-hosszá- ban használom a kulcsnyelvet. Egyszer, bolondságból, kipróbáltam egy rendkívül mogorva villamoskalauznál: i — Szeretnék önnel közös megegyezésre jutni. Olyan jó, ha két vadidegen ember megérti egymást. Tehát arra gondoltam — talán a gondolat megnyeri a tetszését —, hogy én aJtnyüjtairÄ önnek tisztelettel egy forintos pénzdarabot. Nehogy azt higgye, ezzel akarom lekenyerezni, vagy pláne, megsérteni. Azt kérem szíves viszonzásul, hogy minit férfi a férfinak, tépjen le jegyblokkjáról egy jegyet és adja nekem. Egyikünk sem jár rosszul...

Nem csengette le a villa- mást. A végállomás felé jártunk, utas már alig volt. Elbeszélgettünk. Kiderült, három gyereke van, az utasok rendszerint olyanok, mint a vadak, nem mint én, nagyon szereti a fasírthúst, de csak gméjt a felesége csinál >,4

•— Azt mondja a feleségem, hozzak húsz deka sonkát, de soványát. Olyan soványát hozok, ígérem, hogy alig áll a lábéin a soványság- tóL

— Tehát, kedves kartárs, zsír nélküli sonkát kérek, húsz-huszonöt dekát. És bár nem szeretném kartáTsamat terhelni, mégis el kell mondanom: egy öreg apónak viszem, fáj szegénykének a gyomra, tetszik tudni, plestidurdémája« van.

Előre hajol, megkérdezd

— A zsírostól fáj neki?

— Attól. A plestidurdémája.

Még jobban előrehajol a pultnál. Mutatja:

— Itt fáj neki?

— Ott. fcartársaim. És feljebb. Meg lejjebb.

— Ha zsírosat eszik?

— Csakis attól. Es öreg az apóka. Szakállas. »Plestidur- dóma«.

— Szegény öreg — mondja az árusító —, tessék csak blokkot váltani, huszonöt dekára, olyat adok, egy fikarcnyi zsírpacni sem les* rajta.

Otthon kibontjuk a cső? magot. Gyönyörű. A feisl szeleten egy fikarcnyi zsff- sincs.

A többi szeleten alig van sonkahús. Csupa móranj, bőrke; ín«^l