Somogyi Néplap, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-01 / 205. szám
Vasárnap, 1968. szeptember 1. 6 SOMOGYI NÉPLAP Az ezredik ugrás... t iigl ... Izgatottan vártuk az előadót. S amikor arról beszélt, hogy milyen szép és meny-, nyíre veszélyes, nagy bátorságot igénylő sportág az ejtőernyősöké, bátyámmal és a miskolci ípa- ritanuló-iskola kétszáz más növendékével együtt elhatároztuk: mi is ejtőernyősük leszünk. Akkor meg nem gon- Qoliam, hogy rabja, szerelmese leszek ennek a sport- * nak, s nem tudok tóle elszakadni ... Hosszú idő telt el a földi kiképzéssel, megtanultuk az ernyők felvételét, működését, asszehajtogatását, mit kell tennünk ugrás közben, ha valami történik az ernyővel, és hogyan viselkedjünk a földre érés pillanatában. Aztán felsorakoztunk, és a gép hamarosan a magasba emelkedett. Társaim arcát figyeltem, s arra gondoltam, hogy rajtam is ez a belső feszültség tükröződik. Sokat beszéltek nekünk, hogy nem szabad félni, bátran, fegyelmezetten kell az oktató, az ugrásvezető parancsait végrehajtani. De ki ne félne, amikor először áll a repülőgép ajtajában, s néhány perc múlva a bizonytalanság felé zuhan? Rám került a sor. Fogaimat összeszorítva, majdnem teljesen becsukott szemmel tapogatóztam az ajtóhoz. Nem is láttáim oktatóm ugrást jelző intését, Csak azt éreztem, hogy a mögöttem álló társam kicsit meglöki a hátamat. Ügranom kellett, s aztán zuhantam. Csak amikor kilob- banit fejem fölött az ernyő kupolája, akkor nyugodtam meg... Tizenhat évvel ezelőtt történt ez, s azóta minden szabad Időmet, szabadságomat, pihenőnapomat az ejtőernyős sportnak szenteltem. Bátyáim, és egykori tanulótársaim csak néhány ugrásig maradtak hűségesek, abbahagyták. Én meg tovább tanultam, s tanítottam a fiatalokat. Az ugrások száma egyre szaporodott. Ott voltam az Adria Kupán stafétaugrásban ezüstérmet nyert csapatban, harmincöt alkalommal páros, tizenhét esetben pedig »mer- cédes« ugrást hajtattam végi-e. Külön élményt jelentett, amikor a szovjet katonáknak hajtottam végre bemutató ugrást helikopterből, s emlékül, ajándékul egy automata er- nyőnyitót kaptam tőlük. Két évig tagja voltam a magyár ejtőernyős bemutató csoportnak, s új izgalmakat jelentett a transzporesés és a leoldásos ugrás. Az eltelt évek munkája meghozta gyümölcsét. A Nemzeti Bajnokságon összetett versenyben — két szám után — harmadik lettem, ■ s egyúttal tagja a magyar ejtőernyős válogatottnak is. Most már tizedik éve vezetem az MHSZ kaposvári ejtőernyős szakosztályt... Az oklevelekből, serlegekből, különböző dijakból, érmékből egész gyűjtemény van a lakásomon. A legnagyobb elismerést az jelentette, amikor megkaptam a Nemzetközi Repülő Szövetség gyémántokkal ékesített kitüntetését, amelyet a repülés, ejtőernyőzés népszerűsítésében kiemelkedő munkát végzőknek ajándékoznak. így érkezett el az a nap, amikor már 999 ugrás volt mögöttem. Soha nem reméltem, hogy én is beléphetek az »ezredesek« sorába, s erre a jubileumi ugrásra éppen olyan izgatottan készültem, mint az elsőre. Hagyomány az ejtőernyősök között, hogy az ezrediket párosán ugorják, ezzel is emlékezetesebbé, ünnepélyesebbé téve a nevezetes napot. Kecskéden voltunk a válogatott keret tagjaival. Miklós I.ászló állami edzőt, segítőtársamat, jó barátomat kértem meg, hogy kísérjen el, legyen partnerem »ezredessé« történő avatásomnál. S most újból átéltem mindazt, amit először; talán még izgatobtabb voltam, mint 16 évvel ezelőtt. Kétezer méter magasba vitt fel a gép, s az ajtajában együtt vártuk Miklós Lászlóval az ugrásra szóló engedélyt. Egyszerre, egymás kezét fogva zuhantunk, Jiár- minc másodpercet vártunk, s akkor nyitottuk ki az ernyőt. Miklós László, ,ki sokáig volt oktatóm, edzőm, s nagyon sokat tanultam tőle, még ott a levegőben átölelt, megcsókolt, köszöntött ezredik ugrásom alkalmából ... Lenn a földön pedig, vártak a többiek. A válogatott keret, s az ottlevő többi edző úgy állt, hogy ,az ezres számot alakították ki. S közben rakéták röppentek a levegőbe, puffancsok robbantak — minden ,száz ugrás után _ egy —, aztán társaim magukhoz ölelve gratuláltak. Az ezredik ugrásomat megörökítő naplómat hót »ezredes« írta alá, köztük Szeder Ferenc, a magyar válogatott örökös kapitánya^ Hasé Károly, aki a legtöbb, összesen 1800 ugrással rendelkezik, Samu Ferenc, a válogatott keret edzője és másoii... Mögöttem van most már az ezredik ugrás is. Én vagy ok az országban a huszonegyedik, aki ezt elérte. Egyszer ráérő időmben kiszámoltam: összesen 1 389 550 métert tettem meg a levegőben, ebből z.árt ernyővel 17 217 másodpercig zuhantam, nyitott ernyővel pedig 150 000 másodpercig lebegtem. S noha szenvedélyemért nagyon sok mindenről le kellett mondanom, szeretnék még sokszor ugrani, s a fiatalokat is ennek a sportágnak a szeretőiére nevelni. Hiszen még csak most vagyok 31 éves...! Elmondta: Horváth István ejtőernyős válogatott Följegyezte: Szalai László Uj bélyegek ? Bélyeggyűjtőknek j A mexikói XIX. Nyári Olimpiai Játékok emlékére bélyegsorozatot és blokkot bocsát forgalomba a posta. A 20, 60, 80 filléres, 1, 1,40, 2+1, 3 és 4 forintos címletekből álló bélyegsorozatot és a 10 forintos névértékű bélyegblokkot augusztus hónapban kezdték árusítani. Tízmillió dollár bélyegekért Üjszerű ötlettel lepte meg a gyűjtőket Lichtenstein. Olyan bélyegsort ad ki, amely a világ legnagyobb filatelis- táinak állít emléket. »A illatéba úttörője« elnevezésű sorozat első három értéke közül a 20 rappenesen Wowland Hill, a bélyeg intézményének megteremtője, a 30 rappenesen Philippe de Ferrari, míg az 1 frankoson Maurice Bur- rus arcképe szerepel. A sort tovább folytatják és újabb személyiségek arcképének megörökítésével egészítik ki. •A múlt században elsőnek Philippe de Ferrari gróf írta be nevét a bélyegtörténelembe. Apja dúsgazdag génuai bankár volt. De az ifjú Ferrarit nem érdekelte a bankszakma; tízéves kora óta egy szenvedély fűtötte: a bélyeg. Mesés vagyont örökölt, amelyet bélyegekbe fektetett. Bankháza filatéliai irodává alakult át, amely azzal foglalkozott, hogy a világ minden tájáról érkező gyűjtőket, kereskedőket fogadja és a — félbolondnak tartott — gróf utasítására vásároljon. A filatéliai világ neSÁRGA PORSZEMEK _______ . ahogy karik ázott a major felé, egyre azon járt az esze, mitévő legyen. Bosszantotta, nyugtalanította, hogy három napja nem eszik a hízója. Ilyen mér évek óta nem fordult elő vele. Mert jó, jó, kárba nem veszik, ha le vágja is most a nyár derekán, de mi lesz akkor a télen?! Persze végül is vehet egy másikat. Nem is arról van szó... De amikor itt van ez/ — A fene egye meg, mindig van valami,' ami miatt aggodalmaskodhat az ember. Az istállóban aztán, ahogy elkezdte a munkát, kiment fejéből a dolog. Tette sorban, ami jött. Talán még a mozdulatok is ugyanazok voltak, mint tegnap meg tegnapelőtt, meg azelőtt. Néha egy-egy megjegyzést tett fejés közben: — Nem bánom, Baba, neked lesz rosszabb, ha csak ennyi tejet adsz. A te abrakod lesz kevesebb ... Ügy beszélt, mintha értené az állat, amit mond. — Na, lépj már arrébb, hallod?! És nem vette észre, hogy telnek az órák. Nem véletlenül ragasztotta rá valaki a jelzőt: Jani, a megszállott. — Az ördögöt vagyok én megszállott — vágta vissza, mikor először hallotta —, csak vagy dolgozom, vagy nem dolgozom. És ha csinálom, akkor csinálom, hogy meglegyen minél előbb. Nem igy van ez rendjén?! Igazat adtak neki — de ^zétt a jelző rajta maradt. Mert azért ágy volt, hogy az a tempó, amellyel ö végezte a dolgát, akarva akaratlan ráragadt a társaira is. És rendszerint úgy volt, hogy amikor helyre rakva o seprűt kiment az istálló elé egy kicsit kifújni magát, akkorra sorra jöttek a többiek is. A nagy ég a megmondhatója, hogy ezeken a munka utáni csendes beszélgetéseken mi minden nem került szóba. KA őst is így volt. Ahogy megállt, hátát az ajtófélfának támasztva, s jó mélyet szívott a cigarettájából, megint csak eszébe jutott az ő nagy problémája. — Na, Jani bátyám, akkor meglennénk? *— Meg — bólintott a mellé lépő fiatalemberre. Szerette ezt a Pista gyereket. Nincs egy éve még, hogy idekerült hozzájuk, de úgy tudott dolgozni, mint akinek több évtizedes gyakorlata van. Néha mikor rá-rápillan- tott munka közben, jó érzéssel szokta nyugtázni: »Hiába, érzéke van hozzá. És ez.,vagy vele születik az emberrel, vagy nem. Ezt megtanulni nem lehet...« Álltak egymás mellett szótlanul, fújták, a füstöt. — Mégiscsak furcsa! A gyerek ránézett. Nem tudta, mi motoszkál társa fejében. Várt. — Az ember itt gondját viseli ennyi jószágnak és nincs semmi baj. De otthon, azzal az egy szemmel már beüt a probléma. — Három napja nem eszik. Már mindennel próbálkoztam. Most még egyet megkísér lek, kikoplaltatom. Elhallgattak. Mit is lehet erre mondani. Fújták a füstöt. Az úton, a major mellett vontató dübörgött gabonával megrakva. Csak úgy üdvözlésképpen fölemelték a kezüket, mikor a traktoros egy pillanatra arra nézett. — Nem győzik hordani — jegyezte meg újra Jani. — Hát, látja — vágta rá nyomban a gyerek —, ki gondolta volna ezt a tavasszal? — Jól mondod. Az ember azt hitte, most aztán beüt a nagy baj, mikor csak senyve- dett, sorvadozott minden abban a nagy szárazságban. — Mikor másodszor vetették a répát a hosszú dűlőben apámék, azt mondta az öreg, igen keserves kenyeret eszünk az idén. — Persze. Ki mert akkor erre gondolni! A karatlanul is arrafelé néztek, amerre az előbb nagy port kavarva elment a vontató. — Éppen az este találkoztam a Jóskával, azt mondja, most már biztos meglesz a tizenöt mázsás búza. Még tán föle is lesz neki. — Ez igen! — bólintott a gyerek. Elnyomta a cigarettát és olyan mozdulatot tett, mint aki lassan menni készülődik. Az öreg ránézett, aztán a cipője orrát vizsgál- gatta. — Hiába, Pista, ilyen a mi Hetünk. Mindig van valamit ami aggodalmat kelt. Valami, ami hol jobban, hol lazábban, de szorongatja az embert belülről. Mi lesz, hogy lesz, hogy alakul... Egyszer a szárazság, másszor a sok eső, egyszer a búza, máskor egy állat. Mindig valami. Az évek meg telnek. És az aggodalomra hol öröm következik, hol meg még nagyobb szorongás. A gabonánál az idén meglepetést csinált a természet. De ... Elharapta a mondatot. A gyerek tudta, hogy saját problémája jutott újra az eszébe, de restellte előhozni ismét. — Majd csak rendbe jön az a hízó... — felelt a ki nem mondott szavakra. Az öreg meghúzta a vállát. — Ki tudja? — s mint akinek jólesett a bátorítás, még hozzátette: — Ahogy a mostani aratáskor, még nálam is jóra fordulhat minden. Na, de ideje lesz elballagni haza, mert mindjárt kell msz- szajönni etetni. Kitolta az istálló mellől a kerékpárját. Egy pillanatra megállt még Pista mellett. Felnézett az égre. — Megint nagyon kéne már egy kis eső ... C elült a biciklire, kezé- * vei viszontlátást intett. Kicsit előregörnyedve ült. »A parasztembernek mindig van valami, ami miatt aggodalmaskodhat.-« A kerékpár gumija nyomán felkavart sárga porszemek keringtek a levegőben. Július volt, 195S . ■. Vörös Márta ki köszönheti, hogy értékes bélyegek sorát felismerte és megmentette. De kiderült, hogy nem is volt félbolond, mert sokszor potom összegekért nagy ritkaságokat szerzett, amit az is bizonyít, hogy amikor 1917-ben 59 éves korában elhunyt, gyűjteményét abban az időben fantasztikus összegre: hatmillió márkára becsülték. Bélyegeit a berlini múzeumra hagyta. Az első világháború után a francia kormány jóvátétel fejében lefoglalta és elárverezte. A Ferrari-gyűjtemény legféltettebb kincse a világ legritkább bélyege: az 1856-ban kiadott Brit Guayana-i piros 1 centes volt, amelyből csali ez az egy darab maradt fenn. Egy másik amerikai milliomos: M. Green még Ferrarit is felülmúlta. Automobilján, amelyet valóságos bélyegüzletté alakított át, járta a világot, és csak gyűjtőket, kereskedőket fogadott. Egyik a másik után szállt be kocsijába és feljegyezték: egyetlen délelőtt nyolcvanezer dollárt fizetett ki anélkül, hogy kilépett volna autójából. Nem lehetett becsapni, mert szerzeményei átvizsgálására másfél méter átmérőjű nagyítót készíttetett. Valamennyi gyűjtőt felülmúlta a svájci »dohánykirály«: Maurice Burras, aki ötszáz bőrkötéses albumban őrizte legendás hírű ritkaságokat tartalmazó gyűjteményét. Korlátozás nélkül hódolhatott szenvedélyének, hiszen a világ egyik leggazdagabb embere volt: gyárak, bányáik, telkek tulajdonosa. Amit egy élet lázas szenvedélyével bélyegben összehordott, azt halála után szintén dobra verték. Gyűjteményét, amelyben olyan kivételes ritkaságok voltak, minit a svájci klasszikusok, több országban árverezték. Az aukciósorozat néhány éve fejeződött be, s több mint tízmillió dollár ütötte örököse: unokája markát. Ma a világ legnagyobb gyűjteményével az angol királyi család rendelkezik. Alapítója a királynő nagyapja: V. György volt, aki ifjú kora óta hódolt a fiiaitéliának, és trónra lépése után is folytatta gyűjteménye gyarapítását Természetesen a birodalom minden szervezete támogatta, hogy a királyi gyűjtemény minél nagyobb ritkaságokkal gazdagodjék. Az egyik legnagyobb bélyeggyűjteményt a londoni British Múzeumban őrzik. Annyi világritkaság található benne, hogy ha eladásra kínálnák, katasztrofális árzuhanást idézne elő a világpiaco t. A múzeumban látható a világ legrégibb »filatéliai« gyűjteménye, amely 186 postabélyegzőből áll. Az ötezer évesre becsült postai emlékeket Amenhotep Zoser egyiptomi fáraó múmiája mellett találták meg. ütÁmian Eredeti ötlettel lepi meg a posta a gyűjtőket: az októbe- ®s-«T" ri bélyegnapra olyan sort ad fcA ki, amely a XVII—XIX. századbeli hazai kerámiamüvé- |f$|l| szét legszebb darabjait mutat- §g||| ja be. A nyolc bélyegből álló sorból négy 1 Ft + 50 fillér névértékű, négy pedig 2 Ft + 50 filléres. A kisebb névérté- mmÉ kű bélyegek képmérete 32,45 ||§||g mm és önálló bélyegként je- Hill lennek meg, míg a nagyobb névértékűek képmérete ki- PpM sebb: 30,40 mm és négyes kis- |||||| ívben helyezkednek el. Az 1 |||§§t Ft + 50 filléres bélyegek áb- |||§|ä rái: 1870-ből származó bajai tál, 1618-ből való nyugat-magyarországi korsó, 1848. évi mezőcsáti kulacs és 1847-beli tiszafüredi csobolyó. A 2 Ft + 50 filléres bélyegek ábrái: 1672-ben készült észak-magyarországi korsó, 1843. éri mezőcsáti tányér, 1860-ból való mórágyi tál és 1793-ból származó debreceni köcsög. A bélyegeket Zombory Éva tervezte. Csak dicséret illeti a postát, hogy a magyar népművészet remekeit a bélyegek révén az egész világgal megismerteti. i
