Somogyi Néplap, 1968. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-11 / 188. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1968. augusztus A.

GALAMBOS LAJOS:

a a

E

H

ét éve talán, hogy ők ketten egyszer piszkosul összeverekedtek. Közeli rokonságban lévén, a pesti Szilasiék, mint rendszerint, ekkor is lent töltötték szabadságukat Gáboroknál. Vasárnap a sziT- lők arra riadtak, hogy a tömzsi Gábor meg a nyúlánk Imre ordítozva tépi egymást. Mindkettejük fejéből patakzott a vér, mire szétválasztották őket.

— Mért verekedtek, átkozottak?

De a két lurkóból nem lehetett kihúzni egy szót se...

— Legalább azt mondjátok meg, ki kezdte?

Az egyik így szólt:

— Imre.

A másik:

— Gábor.

Valahogyan ezen a nyáron, rrriattuk-e, vagy más okok

játszottak közre, elhidegül- tek egymástól a szülők if. Két teljes esztendeig nem látogattak a vidékiek Pestre, a pestiek pedig vidékre. De aztán megint összemelegedtak, ahogy testvérekhez illik, s a két kamasz között sem volt azontúl semmi baj. Imre Pesten tanult a gyárban, az apja mellett, Gábort pedig beszerezték a gépállomásra.

Tulajdonképpen Gábor most kapott először igazi szabadságot. A megyénél úgy számították ki, hogy aratás idején Ő takarította be a legtöbb terményt. Fizetésén felül még valami jutalom is ütötte a markát, s el akarták küldeni üdülésre a Balaton mellé. De ő azt mondta: minek nekem a Balaton, megyek inkább Pestre, víz ott is van, s legalább szállásra meg kosztra nem kell költenem.

Édesanyja persze feltarisz- nyázta, nehogy valamiben is hiba legyen, s Gábor egy péntek reggel sötétbarnán beállított a nagybáty.iáékhoz. Imre ujjongva fogadta:

— Remekül nézel ki! Én biztos nem leszek ilyen barna ‘éoha.

— Gyere a kombájnra, majd ott leégsz.

Ebéd után Gábor elkísérte unokabát'^'át a délutáni műszakra, Imre osak hétfőtől szándékozott szabadságra menni.

Mielőtt indultak volna, Gábor ugyanazt az inget vette föl, amelyikben jött — Várj csak — mondta Imre —, ehhez a sötét bőrhöz mutatok én neked egy másikat.

S odaadta Gábornak a hófehér nyloningét. Dehát más alkatúnk voltak, akármeny- nyire is illett Gábornak ez a natvolatfehér. a hátán megfeszült, szétreoedni készült, le kellett vetnie.

Másnap bejárták a várost, hogy szerezzenek egy ilyen inget, ugyanilyen mandzsettagombbal. ugyanilyen kemény nyakkal, amit soha nem kell vasalni.

— Este sörözünk rá egyet — mondta Imre a sikeres vásárlás után.

— Az jó lesz.

E

ste tizenegy tájban tértek be a közeli kerthelyiségbe. S mindjárt, ahogy beléptek, észrevették a társaságot A fekete hajú nő három, nagyon is suhanó külsejű fiatalemberrel ült egy asztalnál. Közülük az egyik apró, vörös bajuszkát viselt. A nő őt csókolgatta. A látványt mindketten megfigyelték, Gábor hunyorítva kérdezte:

— Milyen hely ez?

— Itt mindig jó söröket mérnek.

Kerestek egy asztalt, rendeltek, s valami csend ült közéjük. A sör iólesett. Újabb pohárral rendeltek, s Gábor a kerthelviség világítóberendezéseit nézegette. A fényben remekül festettek a hófehér, mandzsettás ingben, tisztán és frissen borotválkozva. A ?hásodik pohárba éppen csak belekóstoltak. Tekintetük átsuhant egymáson, úgy tűnt, a szavakból végképp kifogytak, hiába áll előttük a sör. Végre Jmrp felsóhaitott:

— Kérdezhetek valamit?

— Kérdezz.

— Neked is ismerősnek tűnik az a nő?

— Ismerősnek.

Aztán ismét csendben maradtak.

Imre erőlködve kutatott valami beszédtéma után, amiben megkapaszkodhatnának:

— Gyűrhetted az ipart, ha jutalmat is kaptál.

— Nem gondoltam jutalomra.

— Nálatok tán megszabott műszak sincs?

— Van.

— Nem tartják meg, ahogy hallottam.

— Hát — mondta Gábor —, ha peregni kezd a szem, kimegy az ember éjszaka is. Nem nagy dolog.

— Udvarolsz valakinek? — kérdezte Imre.

— Nézelődik az ember.

Ittak és rendeltek megint.

— Hát te? — kérdezte Gábor.

—■ Én is forgolódok.

— Forgolódni jó.

Akkor odaért hozzájuk a fekete hajú nő. és kettejük között megállt az asztal mellett.

— Hosszú — mondta Imrének.

Gábornak nem mondott semmit, csak a nedves tekintetét emelte rá.

— Emlékeztek rám?

— Nem tudom — mondta Gábor.

Imre azt mondta:

— Miért ne emlékeznénk?

— Hát persze — csicseregte a nő —, miért ne emlékeznétek. Hét éve. Vagy annyi se? Én még akkor ősszel megszöktem otthonról. De hisz te azt biztosan tudod, tömzsi. Megszöktem én, minek legyek otthon? Hallgatni az anyámat, hogy ilyen jól kell férjhez mennem, meg olyan jól? Kaptam miattatok akkor nyáron éppen eleget. Koszos su- hancokkal kell neked fogózni? Megszöktem. Azóta még csak otthon sem voltam. Az én pofámat nem látták azóta, az biztos.

Mintha nem lett volna egészen józan.

A két férfi nem nézett egymásra, ujjaikkal a söröspoharat tologatták.

— Ülök a krapekokkal — mondta a nő —, egyszer csak idenézek, mondom magamban, ezek a Hosszúék. Leülhetek?

— Amazok mit fognak szólni? — szólt Gábor.

— Ugyan, azokkal most jöttem össze. Délután vénebb pancserokkal ültem, nagy fi- fiikás vagyok én.

— Mindegy kivel ülsz le? — kérdezte Imre.

— És ha mindegy?

— Szép dolog.

— Tán rendőrök vagytok vagy mi? Na, hát nekem jöhet a rendőr, nem estem a fejemre, dolgozó nő vagyok én.

Anélkül, hogy valamelyikük is mondta volna neki, helyet foglalt kettejük között. Aztán megfogta Imre poharát, s beleivott.

— Rendeltek nekem valamit? — kérdezte.

Gábor megemelkedett, hogy a pincér után nézzen, de Imre azt mondta:

— Odaát nem rendeltek?

— Egy korsót. Van azoknak pénzük, azt gondoljátok?

— Pedig mi ketten akarunk maradni.

— Ugyan már, ketten — mondta a nő. — Akkor is ketten voltatok.

— Nem akarunk rajtad összeveszni.

A nő nevetett:

— össze tudnátok veszni rajtam?

Kuncogott, ingatta a fejét: — összedobhatnátok ketten egy vacsorára valót.

G

ábor riadtan nézett Imrére. Mintha most fogta volna fel, kivel van dolguk. De mégis, talán az emlékek miatt, már nyúlt a keze, hogy intsen a pincérnek.

— A táskád sincs itt — mondta Imre. — Meg a pulóvered. Ott van náluk. Néznek bennünket, várnak téged.

— Persze, a táskám — mondta a nő. — Na, majd lelépek én tőlük szép csendesen.

Elment. Kissé bizonytalan volt a járása.

— Szegény — mondta Gábor.

Imre elhúzta a száját.

— Biztosan éhgyomorra ivott.

— Meg akarod vendégelni?

— Meg — mondta Gábor, és szembenézett az unokabátyjával.

— Jó — mondta Imre.

— Nem tetszik, hogy meg akarom vendégelni?

— Nem.

— Akkor menj haza.

— Nem megyek.

— Verekedni akarsz?

— Teveled?

— Azért, hogy kisebb vagyok, nem vagyok gyengébb legény.

— Én veled nem verekszem.

— Rendelek neki — mondta Gábor.

— Rendben van. Rendelsz neki egy zónát és egy pohár sört. Az egy tízes. Nem érdemli me« dehát csak rendelj.

A nő visszatért. Hozta a táskát meg a piros pulóvert.

— Tudjátok, mit mondtam a krapekoknak?

— Mit?

— Hogy a bátyáim vagytok.

— Bevették? — kérdezte Imre.

— Na és, ha nem vették be, tehetnek egy szívességet...

Imre ivott, Gábor odatolta a maga poharát a nő elé.

— Legalább egy .hetest dobjatok össze egy zónára — mondta a nő. — Itt éjfélkor is lehet zónát kapni.

— Honnan tudod?

— Én ne tudnám?

— Jó, mondta Imre. — Az unokatestvérem jóvoltából kapsz egy zónát meg egy pohár sört, és eltűnsz innen.

Gábor megemelkedett.

— Hogy beszélsz vele?

A nő nevetett:

— Jól beszél és eltűnök, ne féljetek. Fáradt vagyok, ez az igazság meg éhes. Sok dolgot lebonyolítottam én már ma. de egy vén kujon becsapott. Most itt állok megfü- rödve.

Míg a megrendelt ételre- italra vártak, a nő tovább fecsegett:

— Nem szoktam így lerobbanni, ne gondoljátok. Megnézhetnétek hétfőn, milyen lesz a hajam. Gyönyörű. És milyen napszemüvegem lesz, csodálatos! Lepkeszárnyú. Ezt én kigondoltam és meg is lesz.

— Miből? — kérdezte Gábor.

— Hát a mai napból már nem — nevetett a nő. — Csakis a vasárnapból.

I

mre az unokatestvérét nézte. Szerette volna beléje önteni az akaratát. De Gábor a három suhancot figyelte. A nő fecsegett akkor is, miközben evett. Már nagyon látszott rajta az ital. A pörkölt leve a blúzára csurgott, elkente, s nevetett azon is.

Mikor végzett, Gábor megkérdezte tőle:

— Kész vagy?

— Csak még a sör.

— Idd meg. Gyorsan.

A nő, mintha parancsot teljesítene, úgy ivott. S akkor Gábor megfogta a karját, s visszavezette őt a su- hancokhoz.

— Vihetik — mondta. Aztán fizettek és kimentek az utcára. Sokáig bandukoltak szótlanul.

— Rossz kedved van? — kérdezte Imre.

— Ucvan. Csak gondolkozom, hogy hét évvel ezelőtt képesek lettünk volna szétverni egymás fejét.

— Hülyék voltunk.

— Én még majdnem most is.

— Nem baj — mondta Imre. — Igyunk még meg valahol egy pohár sört. Kettesben.

— Erre gondoltam én is. Fehér ingük még sokáig világított a hosszú utcán.

Engedékeny ember

Türelmes embernek születtem. Nem tudok nemet mondani. Ez minden. S mint mondani szokás, fölkeltettem az emberek érdeklődését, és elhalmoztak kérésekkel:

— Trajcso, adj kölcsön egy kis pénzt!

— Trajcso, add már a motorodat, hadd ugróm el a faluba.

— Trajcso, add át az asztalodat.

— Trajcso — szólított az egyik osztályvezető —, intézd el ezt, kérlek, túl vagyok terhelve — s a kezembe nyomott egy csomó sürgős levelet.

— Megcsináltam, nem kaptam tőle sérvet, s az osztályvezető megdicséri.

— Ez aztán az ügyes ember!

Ugyan, ugyan — pirultam bele a dicséretbe, mert ilyenkor szégyen- kezem.

— Nem telt sok időbe, s az osztályvezető ismét hivatott:

— Bocsáss meg. kedvesem, de ezt csak te tudod elintézni. Amilyen ügyes vagy...

írta: B. Arszova

S csak arra leért, ugorjak el Szi- lisztrenszkóba, mert új telephelyet kell keresni létesítményünknek.

Mit csináljak, engedékeny ember vagyok, otthagytam csapot- papot, s elugrot- tam Szilisztrensz- kóba. Amikor visszaérkeztem, az osztályvezető megölelt, s boldogan meaverenette a váltamat:

— Aranyos emmeg a hatalmas asztal előtt.

— Mit kell tennem, osztályvezető elv'.árs?

— Marha — rt- pakodott rám jéghideg hangon, s majd felnyársalt a tekintetével. — Legfőbb ideje, hogy felhagyjon a a csavargással! Felháborítóan visszanyúl a feladataihoz. Nem azért fizet bennünket a nép, hogy a lábunkat lógassuk. Megérber vagy te Traj- tette? csó! — De én..., hiAztán arra kért, szén tudja ... — áldozzak drága igyekeztem emlé- időmből, s készít- keztetni. sem el az igazga- — Ahelyett, tósági beszámoló- hogy önkritikát ját. Már negyed- gyakorolna! — s szer diktáltam a ordítozásától vissz- titkárnőnek. ötöd- hangzott a folyo- ször, hatodszor... só. — Két napon

mar nem is emlékszem. mi mindent meg nem csináltam. Egvik nap gyümölcsfákat szereztem be neki. másnap

eoyebet, s így ment ez...

— Trajcsó ■— hívott a hónán végén a titkárnő

belül igazoló jelentést akarok látni! Nem tűröm a lust&tkodóknt, m tudta! — akkorát csapott az asztalra, hogy ki- per derült mn a szobáidból, és két non múlna — a vállalattól. Most más vállalatnál dolnozom, és ko- erőteszité—. sü.rnősen

lentkezz a főnök- moiv

V%erénven H- S(tmbe Kerül elüt- nvi+otta.m az Kölnöm igazi jelcsöndesen álltam, tememet!

ŰJ KÖNYVEK

Takáts Gyula:

A TÜNDÉRHAL ÉS A HALÖ

Takáts Gyula verses regéjét a helyi vagy természeti mondák csoportjába sorolhatnánk. Még akkor is, ha irodalmunk, Vörösmarty, Arany és Tompa példáit folytatva, a rege történetét nem alakította volna az időtől is függetlenül költői képzelete szerint hol a népies barokk, hol a pásztorművészet, máskor a népmondák csodás világa szerint. Természeti monda, hiszen hőse maga a Balaton, de nemcsak

Százéves a nrá^ai Nemzeti Színház

Száz esztendővel ezelőtt alapították Prágában a Nemzeti Színházat. Az építés költségeit országos gyűjtéssel teremtették elő. A megnyitás évében, lS81-bon leégett a színház épülete, és az újjáépítés után 1883-ban nyitotta meg újra kapuit. Mind az épület maga, mind a belső dekoráció hírneves cseh művészek alkotása.

1MTI Külföldi Képszolgálat)

való, hanem mesebeli világával is, hiszen a Balaton király leányát, a csodálatosan szép tündérhalat Hattyú Marci, a halászlegónyke maga engedi vissza a tóra a kapzsi Bükkfa Dani elől. Takáts Gyula színes költői erővel formálja, szövi ezt a fordulatosán vidám, igaz is meg nem is verses regét, melyet Bartha László remek akva- relljei illusztrálnak.

Lázár István

ADRIAI NYÁR

Az a legenda járja, miért ne hinnénk, hogy Odüsszeusz is itt bolyongott, innen nem tudott hazatérni, a dalmát szigetvilágból. Itt voltak Fönícia titkos bíborcsigagyarma- tai. Diocletianus császár öregségére szülőföldjén épített palotát, melyben ma háromezer spliti polgár lakik. Itt élt s dúlt az uszkók kalóz-nép. A reneszánsz szinte egyszerre virágzott fel Firenzében és a dalmát városokban. A jugoszláv Adria partvidéke azután szinte elfeledte a gazdag, fényes éveket. Dalmát városkák omladozó reneszánsz palotái jelzik, hogy amióta tengeri út- jukról utoljára tértek vissza a vitorlás flották, ez a vidék távol került a világgazdaság éltető artériáitól. Most azonban, hogy az idegenforgalomnak nevezett újkori nép- vándorlás a Nap felé tart, dél, mindig dél felé. ismét fordul Isztria, Dalmácia, a montenegrói part és a szigetvilág sorsa. Az adriai nyár forró, felhőtlen, gyanta-, levendula- és tengerillatú. Mohón merül el benne az utazó, ismerkedik a táj múltjával, vendégszerető, mediterrán vérmérsékletű népével, s a turistát megrészegítő mim den kincsével. S nemcsak i vidék és a mediterrán nyál újdonság számára, hanem al utazás, a nyaralás módja is, az autó« ' "'ngezés.

(Kozmosz Könyvek}