Somogyi Néplap, 1968. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-04 / 182. szám

▼asámap, 1968. augusztus 1. 7 SOMOGYI NÉPLAP Bihari Klára ÍRATLAN TÖRVÉNY ertháné a villany- tűzhelyre tette a le­vest és hozzálátott, hogy kisüsse a vé­konyra kivert hússzeleteket. Élvezettel s teljes odaadás­sal forgolódott a kicsi, fény­lőn tiszta konyhában. Ponto­san kimért, rövid és gyors mozdulatokkal végezte mun­káját, pedig közben nem- esakosak a fülével, hanem egész leikével kifelé figyelt: jön-e már az ura? Hogy nyugtalanságát elviselhetőb­bé tegye, időnként kiment a kis előtérbe, gömbölyű kö­nyökével lenyomta a kilin­cset és benézett a szobába. Odabenn a rend és tisztaság leheletét árasztva állottak a csillogó bútorok. A nagy, több részes szekrény, a szeg­letes asztal négy zöld kárpi- tozású székkel, a kihúzható rekamié, támlája lapos tete­jén porcelán meg plüss ál­latfigurákkal, babákkal és egyéb gyermekjátékokkal, a lépcsős virágállvány és a sa­rokban a kerek asztalka, kétoldalt egy-egy fotellel. Az asszony gyönyörködő pillantása végigsiklott a csillagokból horgolt asztal­terítőn. Az előző napon ké­szült el vele, és ma, amint hazajött a bányából, kimos­ta, kivasalta, s mindjárt föl is terítette. — Ilyen asszonnyal, mint te, soha nem volt még ne­kem dolgom ... — súgta ne­ki Lajos, a férje a legbizal­masabb pillanatokban. Zsó­finak ilyenkor nagyot dob­bant a szíve, fejébe szaladt a vér, s a fájdalomig feszí­tette az a kívánság, hogy még erősebben és teljeseb­ben odaadhassa magát. Tud­ta, hogy Lajost nagyon sze­rették a nők, ezért is nősült későn, huszonnyolc éves ko­rában. Belecsimpaszkodtak, nem akarták 'kiengedni a körmeik közül, mindegyik véglegesen meg akarta tar­tani. ötödik esztendeje éltek együtt, de a versengés közte és a hajdani asszonyok, lá­nyok között nem szűnt meg. Ha szó esett róluk, vagy va­lamelyikkel szembetalálkoz­tak az utcán, barna szemöl­döke összerándult, mintha valami érzékenyen megre­megett volna benne. Lajos hiába mondta, »mit morcos- kodsz, hiszen te sokkal kü­lönb vagy, nekem már ez olyan, mintha egy darab kő­re néznék-« — sötét tekintet­te! elfordult és legföljebb annyit felelt, rekedten, ha­ragosan: »-Hallgass már, hallgass!« A szerelmes di­cséret, hogy ő a legkülönb feleség a világon, nemhogy csökkentette volna, de még magasabbra fokozta hevét. Azt, hogy a terítő már el­készült, meglepetésnek szán­ta. A régivel a fűtőtestet ta­karta be. De a csipkénél is tovább nézte a szemközti sarokban elhelyezett asztal­kát, amely felett egyik ol- dadon a kislányuk, másik oldalon a férje bányászruhás képe függött. Erre jön majd a televízió, amire most már nem kell külön takarékos­kodniuk, mert váratlan aján­dékképpen megvehetik ab­ból a tizenhatezerből, amit az oldalkocsis motorkerék­párra összegyűjtöttek. Az örömmel teli nyugta­lanság újra felcsapott ben­ne. Már a sarokban látta a nagy fadobozt a képernyő homályos üvegével. Egyik vájár ismerősük eladja a fél éve vett motorkerékpárját, és csak tizenkétezret kér érte; az ura talán éppen most olvassa le Pusztainak a pénzt. A fennmaradó négy­ezret a televízióra szánták. ekitámaszikodott az ajtónak. Egy má­sodpercre behunyta a szemét, és hosz- szasan sóhajtott, mert való­ságos testi jó érzést adott a gyarapodásnak, az óhajok gyors teljesülésének boldog­sága. Lemond az új ruháról, mert a televízió nem teli ki teljes egészében a megma­radó négyezer forintból. Odakinn lépések koppan- tak. Gyorsan kiszaladt az előszobába. íiertha éppen ak­kor lépett be az ajtón. Szo­kása ellenére nem köszönt. — A gyerek ... hol van? — kérdezte mordul. — Anyádék kérték, hadd maradjon náluk éjszakára is . .. nehezen tudnak meg­válni tőle ... — felelt Zsófi puha hangon. Könnyen, nesz­telenül mozgott az ura kö­rül, elébe tette a kan^sót, poharat, evőeszközöket, és virágos . porcelántányéron a húst meg a burgonyát. Mind­járt észrevette, hogy haragos, s tudta, hogy ilyenkor nem szabad faggatni. Amíg vizet töltött a pohárba, kenyeret szelt és kezére adta a sót- paprikát, le nem vette róla feszült tekintetét, amely megtelt mélységesen komoly, ösztönző várakozással. Bertha az utolsó falat után odébblökte a tányérját, és súlyos öklével olyat vágott az asztalra, hogy a pohár fel­ugorva, a kancsóhoz koccant. — A gazember! A disznó! — tört ki belőle indulatosan. — Kovács Andrásnak adta oda a motort... — Eladta? — kiáltott fel az asszony. Alakja teljes ma­gasságában kinyúlt. — Ezt merte tenni? Neked kínálja, és másnak adja el a gépet? Arca pirosán kezdett tüzel­ni, szemében gyűlölet szik­rázott. Élesen hasított belé a veszteség fájdalma. Nem le­het megvenni a televíziót, és az idő elérhetetlen távolsá­gában siklott a gyermekszo­ba bútorzata s a hűtőszek­rény, amire a mai naptól kezdve akartak gyűjteni. De mindennél jobban égette a sérelem, ami az urát érte. És most az volt a legfontosabb, hogy ezt Lajos is tudja és észrevegye. — A te pénzed nem olyan jó Pusztainak, mint a má­sé? Hiszen téged kérdezett először, avval, hogy adóssága van, nem akarod-e a motor­ját. Az isten büntesse meg az ilyen becstelent! Megér­demelné, hogy a szemébe köpjél! ertha fölkelt, és indu­latosan le-fel járt a konyhában. A benne dolgozó düh, amit Zsófi még magasabbra szí­tott, szinte szétfeszítette a kicsiny helyiséget. — Ne hagyd magad. Az ilyen megérdemli, hogy ki­tanítsák! A brigádja előtt köpjed szemen! — hadarta lélegzetnyi szünet nélkül az asszony. — Dehogyis köpök én az arcába. Hogy azt higgye, most tönkretett — vágott közbe az ura izgatottan, és fejét oldalra fordította, mint­ha egy számára látható lény­hez intézné gyűlölködőn ke­serű szavait. — Mindjárt holnap megveszem a motor­biciklit, hadd lássa, hogy nem szorultam rá, és én tet­tem volna neki szívességet, nem ő énnekem ... Bertha másnap csakugyan megvette a tizenhatezer fo­rintos gépet. Egy-két napig még szidta, Pusztait, azután elhallgatott. Az asszony azonban, ahányszor a kis­lánnyal együtt beült az ol­dalkocsiba, vagy karba font kézzel állt a ház mögött, ahol Bertha a fényesre lak­kozott motorkerékpár mellett guggolt, hogy kifogyhatat­lan türelemmel babráljon rajta, friss haraggal szidta és átkozta. A televízió elvesz­tését még meg tudta volna bocsátani, bár ez is elevenen fájt, de az ura kijátszását nem felejthette el. Nyolc—tíz nappal később Bertha ismét rosszkedvűen jött haza a délutáni műszak­ról. Míg arcát odatartotta Zsófi csókjának, barna sze­mével elmerüiten és szórako­zottan másfelé nézett. Oda­ment a szélesre nyitott, ket­tős rekamié közepén alvó kislányhoz, megsimogatta szőke fejét, azután a kony­hában leült a kitálalt étel elé. Evés közben kérdezős­ködött erről-arról, de szóra­kozottsága nem szűnt meg, s gondolatai láthatóan máshol jártak. Az asszony mint mindig, ha Lajos valamilyen okból kikerült az ő hatókö­réből, veszélyt sejtett. — Miért vagy kedvetlen? Történt valami? — Semmi... — mormolta az ura, és megrántotta a vál­lát. — Az a Pusztai... az ál­lat! — Mit csinált már megint? — kérdezte az asszony. Ki­egyenesedett, és sötét szem­öldöke összerándult. — A brigádja robbantott.. A tíz gyutacs közül csak hét robbant fel — kezdte Bertha. A leomlott meddőben volt egy olyan nyolcvankiló-for- ma kő. Ahelyett, hogy meg­erőltetné magát és fölemel­né, fogja a csákányt és szét akarja ütni, mert az apróbb darabokat már szép kényel­mesen föl lehet lapátolni a csillébe. Avval nem törődik, hogy éppen egy gyutacs ke­rülhet a vas éle alá, és ki­verheti mind a két szemét. Láttunk már ilyet... Én ép­pen náluk voltam, a lőmes- terrel kellett valamit megbe­szélni ... Bertha szemében zöldes szikrák gyúltak, hangja el­torzult a haragtól. — Olyat vágtam a karjá­ra. hogy mindjárt elejtette a csákányt. Az asszony kiegyenesedett. — Hagytad volna! Vakult volna meg. Még te segítesz neki, amikor becsapott!? El­veszítettük miatta a televí­ziót, és ki tudja, mikor ve­hetjük meg a hűtőszekrényt — kiáltott fel Zsófi indulat­tól rekedten, arca, homloka pirosán tüzeit. Bertha letette a kanalat. Kissé hátrább húzódott, sze­me 'kitágult, s ettől homlo­kán ráncba szaladt a sima bőr. — Mit mondasz? — kér­dezte csodálkozva. — Azt, hogy minek tö­rődtél vele? Érdemel is kí­méletet az ilyen utolsó szél­hámos, aki téged kilátszott, megcsalt... Verte volna szét azt a követ. — Nem vagy az eszednél.. Három éve Csermely Józsi így vesztette el a bal lábát.. Gergely Ádám is így lett fél­szemű! — mondta Bertha lassan. — Azokat sajnálom, mert rendes emberek... De Pusz­tai megkárosított. ertha Zsófira nézett, aki délcegen állt az asztal túlsó oldalán. Tudta, hogy mindez a gyűlölet és harag őmiatta, őérte tört fel ilyen frissen és elevenül. Bár éppen any- nyira neheztelt Pusztaira, mint azelőtt, valami mégis mélyen egybefűzte vele, s ezért sebző, és kegyetlen sértésként hatottak rá Zsófi szavai. Az a különös sejtése támadt, hogy először látja a szép, széles vállú, kemény derekú, eltorzult arcú nőt, s ez nem azonos azzal, aki őt tegnap, tegnapelőtt hazavár­ta. A tárnában, baj idején, mindig úgy érezte, hogy hi­deg árad el egymást követő hullámokban a bőre alatt. Most úgyanez a veszélyt jel­ző hűvösség terült szét ben­ne, s megérttette vele, hogy ezt az ügyes, gyors kezű, ki­vételesen szorgalmas terem­tést, aki mindig fel tudta gyújtani, már nem szereti úgy, mint eddig. Valami, ami forrón és szorosan össze­kötötte őket, meglazult, s ki tudja, lehet-e még ezen se­gíteni? — Mit nézel ügy rajtam? — kérdezte a hosszú hallga­tástól, s a távoli, felmérő pillantástól furcsa bizonyta­lansággal az asszony. — Semmit — felelt Bertha. Hogy elrejtse szemét, az üvegtálacska fölé hajolt, és újból kanalazni kezdte a ásom pótok Megszőtték a harmadikat — készül a következő terve A Somogy megyei Tervező Iroda tanácstermében a napokban helyezték faira Honthy Márta új gobelinjét, amely a Konstelláció címet viseli. A fiatal művésznek ez már a har­madik megszótt munkája, Kaposváron található az Évszakok nagyméretű gobelin is, a Hotel Kapósban. A főiskolás több év alatt készítette Honhy Márta a Népek Barátságát jelképező gobelint, amely Budapesten látható. Honthy Márta most egy újabb megbízatást kapott, ennek tervén dolgozik Jelenleg. Az új pártszékház tanácstermét fogja díszíteni a Magdik gobelinjét, BODA ISTVÁN: Hétköznapi glória Itten, közel, az álmok bölcsőhelyéhez lassan ennek a nyárnak is vége. Szelíden és csendes odaadással ráhajlik az árnyék a fák levelére, a házakra hajlik, a régi boronákra, — megtompult fogukat eszi a rozsda — és hétköznapi glóriáját fáradt kezével a tájon szétarany ózza. Csillognak a deres gyalogutak, a csendben áznak a házak. Költöző madarak éneke hállik, nézem az árva fészekpalotákat, a bokrokon selyem pókháló szövetek égnek, s az alkonyt ragyogás olyan a tájon, mint egy csipke enyészet. Port vert egy távoli vontató, habzik a fasorok széle. Aranyló álmai közepette mintha a tengeritábla beszélne. Szelíden, ahogy csak a csend tud, könyörögve, ahogy csak a gyermek képes. Jönnek az asszonyok, s odatérdepelnek ehhez a hegyi beszédhez. S aztán már az 5sz szertartása ßn a fák, a dombok szertartása. Ragyognak a jegenyék örök gyertyafényei, s a mindenség oltára elé magasodnak, s égnek, mint csak a szív tud, ha a hűség egyszerű jelképe sugárzik, az este meg rátűzi mindegyik hegyére a csillagok kinyíló sárga bugáit. *. TÖREDÉKEK l A tejutakon kószál az álom, s nem veszi észre mennyi fűszál nőtt a nyáron. . . n. Nem volt kenyerem sohasem a hízelkedés. Épp ezért vagy éppen ennek ellenére mégis meglesz a kenyerem ... in. Egy anya dorgálja a lányát: Rövid a szoknyád! Kész a bosszú válaszban így: a szoknya rendes, a lábam hosszú rv. Lakásra gyűjtött, azután autóra, maß később garázsra. Spórolt mindenben. Felesége ezért lett teljesen parázna ., I

Next

/
Oldalképek
Tartalom