Somogyi Néplap, 1968. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-04 / 182. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap. 1968. augusztus 4, Somogy megye gyógyszerészeiének múltjából TÍMÁR MÁTÉ: Az első Somogy megyei egészségügyi vonatkozású adatunk a csurgói ispotály megemlítése a Fejér Kódex­ben. A csurgói kolostort — az esztergomi, székesfehérvári, tihanyi és a pécsváradi ko­lostorokkal egy időben — még I. István király alapítot­ta az egyház megerősítése, tanítás és a betegek gyógyí­tása céljából. Vezetését a Monte-Casinóból hazánkba telepített Benedek-rendi szer­zetes papokra bízta. Írásos bizonyíték csak a pécsváradi xenohodiumról maradt fenn. De a többi kolostor kórházi működéséről is tu­dunk. A gyógykezelés még na­gyon primitív volt. Maguk­termelte gyógynövényeikkel, az ókori orvostudomány tö­redékeiből nyert ismereteik­kel gyógyítgattak. Ez jobbára fürösztgetésekből, borogatá­sokból — és főleg lelki vi­gasztalásból állott. Ezek a kolostorok 1241— 42-ben, a tatárjárás idején részben teljesen elpusztul­tak. Működésük idején kul­turális központok voltak. A környékükön létesült föld­művelő telepekkel együtt, amelyeknek betegeit a rendi betegekkel együtt gyógyít- gatták a külföldi műveltsé­get terjesztő szerzetesek. IV. Béla király fölismerte a kolostorok pusztulásának nagy veszteségét. Rendbe ho­zatta őket és újakat és épít­tetett betegápoló helyiségek­kel. Ezeket a kolostorokat az akkor hazánkban letelepült ferences rendi szerzetesek kezelésébe adta. Megyénk­ben — 1314-ből származó po­zsonyi káptalani okirat sze­rint — ekkor készült a hed- rehelyi kolostor is. A szerze­tesrendi papok jótékonyko­dásukat tudatosan az egyház és az állami szervezet meg­erősítése céljából végezték. Ugyanakkor szociális tevé­kenység is ez, az akkori tár­sadalom egészségügyi ellátá­sának egyetlen megnyilvánu­lása. Ennek köszönhető, hogy egészen a XVIII. század vé­géig szerzetesi gyógyszertá­rak is fennmaradtak. 1770-ben Somogy megyé­ben csak három gyógyszer- tár volt: az andocsi és a se- gesdi ferencesrendi kolostori gyógyszertár, valamint a szi­getvári katonai helyőrség gyógyszertára. Mindhárom jogilag is, jellegében is na­gyon elütött az akkori váro­si gyógyszertáraktól, kiszol­gáló helyiségük nem utcára nyílt, és csak gyógyszerekét tartottak, míg a városiak a gyógyszereken kívül cukor­kákat, fűszereket és más egyéb háztartási anyagokat is árultak. Az andocsi és a segesdi kolostori gyógyszertár a rend tartományi históriájá­ban is szerepel. Az andocsi- ról csak annyit tudunk, hogy 1725-ben kezdték építeni. A Segesdi kolostort 1390-ben alapították. Újjáépítéséhez 1765-ben kezdtek hozzá Szé­chenyi György gróf és utó­dai. Széchenyi Zsigmond és Széchenyi Antal anyagi tá­mogatásával. A kolostor nyu­gati szárnyát azonban már a megye építtette a patika részére. Mennyezetét — amely jelenleg a segesdi plébániahivatal helyisége — még az eredeti freskó díszí­ti: az irgalmas szamaritánius evangéliumi jelenete. 1770-ben — Mária Terézia rendelkezésére — a helytar­tótanács adatszolgáltatást rendelt el a vármegyék egészségügyi helyzetéről. In­nen tudjuk, hogy Somogy megyében a megyei fizikuson kívül tizenhárom »kirurgus« működött. A kirurgusokat Gömöry Dávid megyei tiszti­orvos vizsgáztatta sebkeze­lésből, törések gyógyításából, flastromkészítésből stb. Az adatszolgáltatás szerint min­den faluban volt képzettség i. Hküli bába. őket papok Vagy prédikátorok vizsgáz­tatták és eskették fel. Somogy vármegye első nyilvános gyógyszertárával kapcsolatban a következőket írja Kanyar József Harminc nemzedék vallomása So­mogyról című kötetében: »A vármegye jóváhagyott pati­kusa Pyrker József bécsi en­gedéllyel dispensatóriummal és taxával rendelkezett: gyógyszertárát Aranyorosz­lánnak nevezte és a Fő ut­cán állította fel. Mindezt 1792. március 8-án be is jelentette Eszterházy uriszé- kénél s a vármegye pedig előírta. számára patikája tö­kéletes színvonalon tartását és minden elforduló betegség gyógyszerrel való gondvsko- dását-e. A szabad gondolkodású II. József első rendelkezései kö­zé tartozott a szerzetesren­dek működésének korlátozá­sa. Ennek következménye, hogy bezárták az andocsi és a segesdi kolostor gyógyszer- tárát. »Bár a rendelkezés 1781. december 3-i felolvasá­sa a megyei közgyűlésen el­lenállást váltott ki. mivel a megyében csak egy nyilvános világi patika volt: Kaposvá­ron. A közgyűlés felírt. Sig- ray Károly főispánnak és feltárta a valóságot: »Vár­megyénk határai a kaposvári patikán túl oly messze es­nek, mely miatt a távul levő betegek mindekelőtte orvossághoz és orvoshoz jut­hatnának vagy terhesen szü­lődül vagy éppen gyámtala- nul elveszni kényszeríteit- nek- — olvashatjuk az imént említett műben. S jól­lehet a beadván vt a megyei főorvos is megerősítette, a két szerzetesrendi gyógyszer- tár működését mégis be kel­lett szüntetni. Somogy első nyilvános gyógyszertárát, a kaposvári Aranyoroszlán gyógyszertárat 1772-ben engedélyezte a helytartó tanács. 1781-ben Pyrker József gyógyszerész rendezte be. Halála után több tulajdonosa is volt a XIX. században. Előbb a Schwartz, majd a Schröder család birtokolta. Az első vi­lágháború előtti években pe­dig Babóchay Kálmán vette meg. A gyógyszertár ma is ere­deti épületében működik. Műemlékjellegű épület, a Május 1. utca 19. szám alatt, bejárati boltozatán az 1774- es számmal. A gyógyszertár megnyitásá­nak idejét különbözőképpen jelölték a helvtörténeti mun­kák szerzői. Dr. Csorba Jó­zsef, Somogy vármegye volt tisztiorvosa szerint 1784-ben jött létre a patika. Bereck Sándor Kaposvár történeté­ben viszont 1781-ben jelöli meg gyógyszertára megnyitá­sának idejét. Kanyar József említett művében pedig azt bizonyítja, hogy 1781 előtt már állt a gyógyszertár. Minden valószínűség sze­rint az 1774-es évszám be­vésése az épületre vonatko­zik. Ebben az időben tör­ténhetett a gyógyszertár megnyitása is. Kaposvár második és egy­ben a megye hatodik gyógy­szertárát 1834-ben Csalay Imre gyógyszerész a Fő utca 3. szám alatti emeletes há­zában állította fel. A gyógy­szertár eladása után előbb a Korona (ma Ady Endre) u. 6. számú házba, majd a Kos­suth tér 4. szám alá költö­zött. Az emberfia születése pticctöi osszeuu a nevével. Kölcsönösen kifejezik egy­mást, mint a virágot az illa­ta, a paprikát az ereje. Nem vetkezheti le, s ha szabadulni szeretne tőle, abból furcsa félresiklás sikeredhet, ahogy ez a fancsali kis történet is számot ad róla ... A múltkoriban az egyik nagy alföldi községben jár­tam, s mert a szakáll az aszályban is legénykedik, fi­garót kerestem, mielőtt a tennivalómhoz fogtam volna. Sétáltam a főutcán, felidéz­tem valamikori emlékeimet, s mert elbújdostak előlem, ha­sonlatot kerestem az azóta esett változások kifejezésére. Olyanok ezek a jelenbesza­kadt alföldi települések, mint a sokszoknyás asszonyok, ha nylonharisnyát húznak a sok- ráncú népviselet alá, s kala­pot tesznek a fejükre kendő helyett. A presszó, a törpe vízmű alumínium golyóbisa, a sok-sok új ház egyforma tí­pusterve, a temérdek tévé­antenna, a bejáró utakon par­kírozó gépkocsi már a váro­siasodás bizonysága, úgyszin­tén a szuperminis, zarándok­sörényű fiatal is, viszont a tehénbőgés, a trágyadombok illanó ammóniákja, a szalma­kazal, a fogyatkozó nádtetős hajlékok néhány utolsó mo­hikánja hagyományosan falu­si, s a népiélek is útban van innen — oda. Néha grotesz- kül, mint a krumplicsősz fe­jén a cilinder. Lám, itt a bor­bélyműhely fölött is ott fi­tyeg a zöldrozsdás réztányér, de a cégtábla helyett ■ görbí­tett neonbetűk újdonsága: FERGETEGHY FERENC, úri és hölgyfodrász. Bizonyára a mestere is ilyen félúti ember lehet — gondo­lom —, s mire habot ver az arcomon, bebizonyosodik, hogy valóban az. Csupa haj- longás: Kérném tisztelettel, tisztelt uram, elvtársam, vagy nem tudom hogyan tiszteljem. Tikkadozunk, tikkadozunk? Már elnézést kérek, én úgy vélem, az esőfelhőket az atomrobbantások űzik el felő­lünk! Mire a félarcom levedli a szőrét, bizonyosnak érzem, hogy ezzel a magló-sovány emberkével már találkoztam valahol, ha fergeteges neve nem Is mond semmit. De hol is? Az obsitostarisznyában, néhai katonaidőm alatt, ö volt a zászlóalj-borbély, csak­hogy akkor még Burlyák Fe­rencnek hívták, ami szintén valami fergeteget jelent oro­szul. Kívülről tudta a hadi­jelentéseket, s bár sohasem szagolt puskaport, a visszavo­nuláskor négy medália fitye­gett a mellén, ű az, ha a fe­ne fenét eszik is! S már újra hajlong: Kész vagyok, tiszte- lettem! Nem húzott a kés? Nem. köszönöm! Legyen más­kor is szerencsém! Az ajtóig hajlong. Furcsa fergeteg az, amelyik ennyire alázkodik! Intézem a dolgom, megebédelek a kisvendéglő­ben, s egy pohár sörre a ta­nácstitkár is mellém telepe­dik. Szóba hozom neki Bur- lyákot, akihez az ő Ferge- teghyjük annyira hasonlít, s majd fellöki az asztalt, akko­rát kacag. Alig tudja abba­hagyni. — Ö az — kacag —, valaha Burlyák, most Fergeteghy, de egy hete fergeteges is. Teg­napelőtt este a KIOSZ Kadar­ka asztaltársasága diplomát is adott neki róla. — Ha ezt tudom, nagyobb respektussal kezelem. Miért tüntették ki? Már fuldoklik a kacagástól. — Mert leterítette a Szá­razvillámot! Két-két pohár sör kellett hozzá, hogy kikerekedjen a Burlyák-Fergeteghy Ferenc fergetegessé változásának históriája... Negyvenöt márciusában a vitézség reményében valahol Sopron körül nevet magyaro­sított Burlyák, s hadizsák­mányként húsos-bögyes fri- zőmőt hozott haza, aki Ferge- teghyné Száraz Vilma névre váltotta ki az ipart. S hogy a fergeteg ne járjon egyedül, ezután a szárazvillám nyer- gelte a hátát Nem vagy te ember, Fergeteghy — prüsz­költ az urára —, inkább csak Burlyák. Minden éjjel hor­kolsz a mennybemenetel he­lyett, de bezzeg száraz a gi­gád! Most is hiányzik a ko­szorús bögréről négy forint! Hová tetted? Addig nincs va­csora, míg meg nem mon­dod! Megittad a barátaiddal? Ügy! Levonom a napi tíz Kossuthod árából! Szegény Fergeteghy több mint két év­tizedig tűrte a Szárazvillám csapásait, pedig az iparostisz­tesség ugyancsak csiklandoz­ta. Egy-két fröccs a jó bará­tokkal, ultiparti krajcáros alapon, billiárdjátszma zsíros viccekkel fűszerezve! Nem volt ő potyás soha, és íme tíz­filléresekből guberálta a fröccsrevalót, szende mosoly- lyal nyugtázta a potyát. Sőt otthon a pincében is Száraz­villám fejtette le a saját ter­mésűt, és a kulcsot a kötény­madzagján hordta. Még az volt a szerencse, hogy a régi cimborák inkább sajnálták, mint megvetették a hajdani ivócimborát. Sőt az emanci­pálásán törték a fejüket Még Bocaccio Dekameronját is el­olvasták, hogy férfiúi rangjá­ba visszasegíthessék, mégsem a bölcs olasz adta az ötletet, hanem Székács Simon, az ács, akivel valaha együtt farics- kálta az inasiskola padjait Burlyák. S mindennek alig egy hete. A kacagó tanácstitkár itt már olyan élethűen mesélt, hogy a történet megelevene­dett előttem: Szárazvillám buszra ült, és a szomszéd faluba ment, hogy kolléganője befesse a haját. Előtte persze végrendelkezett: Minden vendéget felírsz Fer­geteghy, és az isten legyen ir­Répai Lajos Benjámin László: HASON LATOK Csiszolt csatarfejek a csillagok. Leszorítva velük egy fekete . doboz műanyag fedele. A dobozban — De nem is csavarok: Világító halak a csillagok. Az óceán mélyén ... De nem halak: Tojások, fekete kotlós alatt. Mégsem tojások. Szétszórt ékszerek. Zsákmányt leső tigrisszemek. Rajzó méhek. Gyermekláncfű-magok. Kovácsműhely szikrái. Csillagok. Mit nem beszélsz? Hogy mind, külön-külön, — saját helyén — irdatlan plazmagömb? No: ott! De itt: hunyargó csillagok. Pásztortüzek, gyöngyök — hasonlatok. HENRYK BARANOVSKI CSÓNAKMESTER METSZETE galmas neked, ha egy peták is Hiányzik! Szombati nap volt. teie a bolt, teljes a szégyen, nem csoda, hogy a mester fel­lázadt ellene. Birtokba vette a kasszát, irány a csapszék, s áldott jó pária szíve még az útonjárókat is bekiabálta, hogy a szívességíröccsöket húsz esztendőre visszamenő­leg megszolgálja. Megeskü- dött. hogy a felszabadulás hu- szönharmadik esztendejében végre ő is felszabadul, ami- kot Székács Simon, az ács a homlokára csapott, és felkiál­tott: — Persze, hogy felszaba­dulsz, Feri, már az is meg­van, miképpen! — Hát hogyan? — Mire való a villámhárí­tó? Csodálom, hogy eddig nem jutott az eszembe, ho­lott nálunk már huszonnégy esztendeje bevált! — Mi vált be? Mondjad már! — Engem is falt az asz- szony, míg egyszer úgy el nem döngettem, hogy bele­száradt a szó. Azóta úgy élünk, mint a páros galam­bok! — Valóban? — Elhiheted! Körülöttünk figyelt a köz­ség valamennyi egyenjogosí- tásra érdemes férje. Biztatták Fergeteghyt, itatták Burlyá- kot, s záróra után egészen a kapujáig kísérték, miközben a Klapka indulót harsogta ... S másnap reggel egy ked­vetlen Szárazvillám szomor­kodott be Székács Simonék­hoz, ahonnan a tejet hordta. — Mi van veled, Vilmuci? — kérdezte Székácsaié. — Mi volna? A Székács-re­ceptet használta az uram! Azt mondta, hogy Simontól ta­nulta! — Simontól? Hiszen az egy ujjal se nyúlt hozzám! — csodálkozott a komaasz- szony. — Igaz, napi tízes nyakolajravalót adok neki. és a borravaló is az övé. Szé­gyellném, ha potyázna . . . El is váltam volna tőle! Szárazvillám nem vált el, inkább békét kötött Fergeteg- hyvel, akit azóta Ferikémnek szólogat, s napi tízessel gyá- molít a borravaló mellett. A Kadarka Asztaltársaság pedig kiállította a diplomát: Alul­írott bormegisszák tanúsítjuk, hogy díszelnökünk, Fergeteg­hy Ferenc úri és hölgyfodrász uram egyenjogúsította a riga- lyosi férfinemet! Amikor este az autóbusz- megállóhoz ballagtam, színes bársony tányérsapkában a helybeli dalárda tagjai ma­síroztak el mellettem, élükön a borbéllyal, aki jó-hasas bo­rosüveget lóbált. — Hová, Fergeteghy úr? — kérdeztem. — A székházba — vi­dámkodta. — Az Alkotmány ünnepi műsorhoz gyakoro­lunk, s ugyebár nagy a nyári hévség, elkél egy kis nyak­olaj hozzá. Most vette ki a hűtőszekrényből a feleségem! Vagy nem ígv gondolja? — Dehogy nem! Elvégre az alkotmány a személyes sza­badság alapokmánya is, s be­csülendő, ha őnagysága it tudja! — Persze, hogy tudja, ha nem is ilyen kacskaringósan. — Hát hogyan? — Hát úgy, hogy amelyik kutya egyszer már átúszott a Körösön, másodjára már könnyebben átúszik rajta! — Mosolyogva a tányérsapkája ellenzőjéhez szalutált...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom