Somogyi Néplap, 1968. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-25 / 199. szám
Vasárnap, 1968. augusztus 25. 4 SOMOGYI NÉPLAP A félelem offhona Fénylő dallamok A lakásban elképzelhetetlen rendetlenség. Szennyes ruhák hevernek szanaszét, mosatlan edények, romlott élelmiszer, por átható szaga keveredik a levegőben. Szekrényt nem .látok a helyiségben, az utcai ruhák halomba szórva a sarokban. Nyitva hagyták az utcára nyiló két ablakot, a szél be-besöpör, apró papírdarabokat, szemetet hajt a piszkos padlón. Némán állunk az ajtóban, nehéz egyszerre felfogni a látottakat. Ebben a környezetben »él« a két gyermek: a hároméves Beáta és a kilenc- hónapos Ervinke. Beáta felül az ágyban, fakó arcából félelemmel tekintenek tágra nyílt szemei. Szót sem szól, csak húzódik hátra. Kedvesen szólnak hozzá, megsimogatják. Már nyújtja két vézna karját, szeméből kiszökött a félelem, helyében valami jóleső csodálkozást látok. Az öltöztetésnél engedelmesen viselkedik. Amikor elkészülnek, szorosain kapaszkodik öl- töatetője szoknyájába. Ervinke siralmas ruházatban hason fekszik farácsos kis ágyában. Fejét a rácsok közé szorítja, onnan pislog kifelé. öt is kiveszik ágyából. A rendőrség a Kossuth tér 5. sz. alól a kórházba vitte Horváth Gyula tót gyermekét, mivel a csecsemőotthon állapotukra való tekintettel nem fogadta be őket A szülők Másnap becsöngeték a lakásba. Rövid idő múlva fekete hajú fiatalasszony dugja ki a fejét. — Az újságtól? Fogadom magi ..at... — s széles mozdulattal befelé mutat. A szobát a tegnapihoz képest kicsit rendbe tették, ki is szellőztettek. Kis asztal mellé ülök egy nyikorgó, szí- nehagyott székre. Horváth Gyuláné velem szemben ül le. Mohón kap a cigaretta után. Nem látni rajta semmi különösért, sem bánatot sem tö- rődöttséget. Azt mondja, ledőlt egy kicsit ebéd után, jólesett a pihenő. Kérdem milyen volt az első éjszaka gyerekek nélkül. Vállat von, mindössze ennyit mond: »Nem egy jó érzés«. Kissé elfut az ingerültség, azt vártam, hogy legalább beszél a kicsiről, mégis csak ő az anyjuk. — Szereti maga egyáltalán a gyerekeit? összerezzen, ^váratlanul érte a kérdés. Gondoltam, ingerült lesz, kiabálni fog. Ezt sem bánnám, csak lenne már benne valami emberi megnyilvánulás, nem ez a langyos, méla nyugodtság. Mélyen leszívja a füstöt, maga eíé tartja a cigarettát, nézi, ahogy a kékesszürke, kacskaringós vonalak leválnak a parázs végéről. Nem néz rám, maga elé beszél. — Igen, szerettem a gyerekeimet, mint minden anya szereti. De én elrontottam az életemet, s ezen nem lehet segíteni. Rosszul éltem a férjeméi az állandó anyagi problémák miatt. Ö nem dolgozik. A keresetemből a hónap első hetében már semmi sem marad, elissza, elszórakozza. Nem mondom, én is vele vagyok. Hát csoda, ha nem tudtam a két kicsinek rendesen enni adni?! — Mondják a házban, hogy a gyerekek rengeteget sírtak. — Lehet, mi nagyon keveset voltunk itthon. Egyszer már el akgft válni a férjétől, de aztán megint összeköitöztdk. A férfi állandóan fenyegette az asszonyt, egy éjjel rátörte az ajtót — A férje szereti Beát és Ereinkét? Az asszony tekintete felpa- rázslik, arcán őszinte harag fut át. — A férjem gyűlöli a gyerekeket Érti? Gyűlöli! A hirtelen támadt csendet a csengő rekedt berregése szakítja félbe. Megjött a férj. Elegánsan öltözött, középkorú, fiatalos mozgású férfi. Minden mozdulatából, minden szavából csöpög az udvariaskodás: a sunyi megalázkodás lanyha szorításával fog kezet. Sört hozott, az üvegeiket az asztalra állítja. Fontoskodó hangon hozza tudomásunkra, hogy mennyire örül látogatásunknak, meg hogy az ő házában a vendég igen nagyrabecsült személy. Cirkalrnas, , hosszú-hosszú mondataiból igyekszem néha értelmet kilopni, nehezen megy. A legegyszerűbb kérdésre is percekig adja a vá— Mit szól hozzá, hogy elvitték a gyerekeket? — Én erről most hallok először. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni, az én beleegyezésem nélkül történt. De meglesz ennek még a böjtje! — ön ütötte is a gyerekeket. — Na és, ha ütöttem, mindenki úgy neveli a sajátját, ahogy tudja. Ugye, ebben igazat ad, drága uram. Mert úgy volt az régen is, hogy ... — ön a hajánál fogva többször kiemelte az ágyából Beátát, szíjjal is kegyetlenül megverte. — Én, kérem, nyugodt ember vagyok, nem szeretem, ha provokálnak, ezt ajánlom az ön figyelmébe is, uram. Honnan veszi ezt? Láitta? — Beátának nagy helyen nincs haja. Kitépték. Várom, mikor tör ki, de még tartja magát. — Hát igen, kiemeltem, nézze csak, ennyire felemeltem a hajánál fogva meg ütöttem is a szíjjal. Én állat- idomár is voltam ám! Nem, ez nem lehet igaz. Ilyet normális ember nem mondhat, Egvre puskaporosabb a levegő, nagy erőfeszítésembe kerül, hogy valami nagv durvaságot ne vágjak a a fejéhez. Hirtelen hangsúlyt vált, a múltjáról beszél. Elmondja, hogy kereskedő volt Kaposváron, sokan ismerték, ötvenhatban disszidált, itthagyta előző, második feleségét és két gyermekét. Kanadába ment. Hatvankettőben visszajött. Miéit? Ezt válaszolja: csak. Munka sehol sem kellett, ahogy mondja, dolgozott már vagy harminc helyen, már nem is fér a személyi igazolványába. Rövidesen megnősült. Innen már ismerjük a történetet. — Miért hagyta ott egymás után a munkahelyeit? — Sehol sem éreztem magam jól tíz napnál tovább. Én kérem nem segédmunkát végezni születtem. Nem érdekel a múltja, az érdekel, amit a gyermekeivel művelt. — Amikor a második gyermeket szülte a felesége, egyedül maradt a másik, ön teljesen egyedül hagyta. — így van. S ha úgy akarja, hát éhezett is a gyerek. És nem sírt, hanem üvöltött. De az egyik szomszéd kis időre magához vette. Felállók, nem hallgatom tovább ezt az embert. Nem is ember ez. Amikor elmegyek, mélyen meghajol. »Legyen máskor Is szerencsénk, remélem rövidesen ismét megtisztel bennünket látogatásával!« A szomszédok BAKSA JÖZSEFNÉ: — Életemben kevés ilyen szörnyűségnek voltam tanúja. Higgye el, mindent megtettünk, hogy segítsünk. Csak kinevettek bennünket. Egész nap, egész éjjel a gyermeksírás hallatszott tőlük. A rendőrséghez, majd a bírósághoz fordultunk segítségért, szerencsére elvitték a két apróságot tőlük. MURAY JANOSNÉ: — Ételt vittem át nekik. Szegény gyerekek úgy voltak, ha volt valami, akkor ettek, ha nem, hát nem ettek. Mutattam az asszonynak, hogyan kell a házimunkát végezni, de kinevetett. Szörnyű emberek. KISS LÁSZLÓNÉ: — öt gyerekem van, tudom mi a kötelessége egy anyának. Nem tudtam elnézni, ami Horváthéknál megy. Amikor az asszony szült, magamhoz vettem Beátát Szegényke halálra rémült a víz csobogásától, sikoltozott, amikor meg akartam mosni a kezét. Horváth módszeresen kínozta, ahogyan ő mondta: »idomította« a gyereket. Egyszer például egy pohár kefirt tett a kiéhezett gyerek elé, s ha hozzányúlt, ráütött, őszintén remélem, hogy soha többé nem kapják meg a gyerekeket. Beata és Ervinke sorsa már jó kezekben van. Szeretettel veszik őket körül, ápolják, etetik őket Talán még ki lehet törölni rövidke életükből a szörnyű hónapok emlékeit. Sintér Dezső csoport a főtéren haladt. Egy idegenvezető kalauzolt bennünket. Az első tiz ember hallotta is rnit mond. a többiek találgattak, egymásnak magyaráztak. Március 17-ét írtunk. De a nap májusi sugarait táncoltatta a házakon. Jóleső érzés volt végignézni a színes öltözeteken. Az afrikai diákok kedvelik a sárga-kék, moher ingeket, a. vietnami lányok tarka selyemruhákat öltöttek magukra. Az iraki, lengyel, mongol és görög fiatalok kevesebben voltak, észrevétlenül elvegyültek a társaságban. Az arcokat figyeltem. Tekintetük habzsolta a fényt, a nyugalmat, a jószágot. Az afrikaiak feszes, kecses járása testük és lelkűk egyensúlyáról árulkodott. Elcsendesedett a beszélgetés. Mindenki csak lépdelt és gondolkodott. Néha ki-ki buggyant egy daliam ajkukon; ilyenkor otthon kószálhattak. Ereztem, megváltozott az atmoszféra, sokkal ünnepélyesebb a hangulat, mint hogy ezt egyetlen viccel is meg szabad zavarni. Mentünk. A májusi sugarak testünkön lejtették korai táncukat. ’ — Te ki vágyj — szólított meg egy hang. — Én görög vagyok, athéni, és beszélgetni szeretnék. Oldalra néztem. A szemüveg mögül meleg barna szempár várta válaszom. — Én magyar vagyok. Szívesen beszélgetek — mondtam. Egy sárga bot nyúlt mindig előre, tapogatva a biztonságot, hogy aztán a test is ránehezedhessen. Csak most vettem észre, hogy... — Szeretek élni. És te? — szakította félbe a gondolatom. — Én is. — Beszélgessünk az életről. — Jó. Te mit tudsz mondani róla? — Azt, hogy van halál, és ha erre rádöbbentél, akkor egész életedben tudsz az életről beszélni. Megállt, kihúzta magát, megrándította vállán a zakót, és újra elindult. — Gyere, siessünk. Erezni akarom a levegő súlyát, ellenállását. Le kell győznöm mindent... — Nem értem ... — Nekem az életben nem voltak nagy pillanataim, pedig szerettem volna. Ha arra gondolok, otthon harcolnak, mivé lett Periklész állama, hogy nyomorék lett a földem. Erezni akarom a levegő ellenállását is, csak úgy tudok itt tanulni, ha naponta legyőzök valamit. — Mit nevezel te nagy pillanatnak? — Valami szépet. Amikor az ember annyira fél már, hogy megdicsőül az esetleges győzelemben. Ha pedig nem, elbukott. L eejti a fejét. Zokogna most, ha nem tartaná magát. Felém fordul, jobb kezéből átveszi a sárga botot a balba, és megszorítja a csuklóm. — Lukerisz Panajotisz vagyok, görög, athéni diák ... Tovább ment. A májusi sugarak a sötétkék zakó arany gombjain hajlitgatták fényderekukat. — Lukerisz, bocsáss meg ... és a lábad?... Talán otthon? Megdöbbentem kérdésemtől. Szinte akaratlanul csúszott ki a számon. — Ne kérj bocsánatot, hisz a vak is látja. Nem otthon, ez még a háború ... — Háború? — lepődtem meg. Hirtelen számítással se lehetett több harmincévesnél. — Igen. Anyám karjában lőtték el a jobb lábamat, hároméves voltam. Csend. — Es? — ennyire futotta erőmből. — És azóta testemben hordom a háborút. A jobb kezemben mindig érzem a puskáiul végét, a szívemben pedig az élet utáni vágyat egy névvel aranyozva, Szotirisz Petrulász. — 0 ki? — ö hős. — Mikor élt? — Tegnap, de azt hiszem ma is. A világ legjobb barátja volt. Az én barátom .., Mentünk. A májusi sugarak elvesztették fényes kacagásukat. — Az én életemben nem voltak nagy pillanatok... A húgom közgazdasaái egyetemre jár. Véletlenül egy razziába került néhány éve, és bebörtönözték. Egyszer jön Szotirisz. »Te, Lukerisz, sztrájkot szerveznek a városban, és néma tüntetést. Gyere, van kiért mennünk. A húgod szabadságáért, az igazságért.« Mentünk. Leültünk a nyirkos kőre a többi fájdalmas lélek mellé. Ültünk, izmaink elszunnyadtak a nagy semmittevésben. Még ütni sem lehetett... Felnézett az égre. Állkapcsa megrándult, és összeszűkült a szeme, mellkasa föl- emelkedett, s kilehelte a szörnyű feszültséget magából. — Aztán rendőrök, katonák, lövések, füsibombák, es... Fölvetette a fejét, rám nézett. Azt akarta, hogy lássam, mindig lássa valaki a tiszteletet, a szeretetet a szemében, ha ezt kimondja: — Szotirisz halott. Szotirisz Petrulász athéni diák, 19í cm magas, kék szeme volt és óriási embersége. Szotirisz Petrulász nem lélegzik többé. Hej, Szotirisz, hej .. . Lopva temettük el egy idegen városban, az én vezéremet, ö lett a sugalmazom. Egy szökőkútnál megálltunk. Kezével, mint valami selymet, vagy a féltett kedves testét, simította meg a köveket. — Görögországban is ilyen a kő. Görögországban sok a kő, csak a szökőkutakból nem folyik a víz. Görögországban szárazak a kutak és némák az ajkak. Csak egy ember énekel. Mikisz Theodorakisz. ö megénekelte a barátomat is. Dalának címe: Szotirisz Petrulász. A művelődési házhoz értünk. A diákok bevonultak a- öltözőbe, mert délután műsort adtak a város közönségének. Én meg lezuhantam egy székre, és talán egy pillanatra olyannak éreztem az élet ízét, mint Lukerisz. Bicegő kopogást hallottam a kövön. Lukerisz volt. — Szeretném, ha az első sorban ülnél — mondta és elsietett. Figyeltem kemény vállát, szép barna haját, és éreztem a fa koppanásaiból. észre sem veszi, hogy fél keze hároméves kora óta egy faragott botot markol. Az első sorba ültem. Már sértette a szememet a piros bársonyfüggöny. Tele voltam várakozással. Vajon Lukerisz szerepel-e? Hiszen a négyszáz diákból legfeljebb ötvenen lépnek színpadra. Meg hát... Még a gondolattal sem akartam megbántani, eltereltem figyelmemet a műsorról. A piros függöny lassan húzódott fölfelé. Mongol népdal, vietnami néptánc, összefutott előttem minden. Szophoklész jutott eszembe: »Sok van, mi csodálatos a földön, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.« A selyem ruhák hajlongtak, suhogtak, szólt a furulya, rezgeti a levegő. Es a székem valahol egészen mélyen volt ebben a forgásban. Sejtettem. Nem szerepel. Ekkor a konferanszié bemondja a következő számot. Mikisz Theodorakisz Dal a szerelemről, énekli egy görög diák. Hirtelen óriás térré tágult a színpad, a szürke belső függönyt golyószóróktól lyuggatottnak láttam, s valahonnan messziről egy apró, barna hajú ember indult meg. Biccenés, kopogás. Bic- cenés, kopp... kopp, ezerszeres hangerővel kopp. A hangszóró veri vissza az erősödő kopogást. L ukerisz jön, mosolyog, keze markolja a botot, lenéz az első sorba, megáll. Néma csend. Karjára akasztja a kampós fát és énekel. Dalt, a szerelemről. Fénylik az arca, tekintete már rég felölelte a termet, a Balkánt is. Énekel. Gyönyörű hangon. Lukerisz él. Ezekben a pillanatokban élhetett igazán. A nap búcsúzó sugarai pedig belopóztak a reflektorok fényébe, és Görögországig táncoltatták az éneklő dallamokat. B. Zs. Épül a gázvezeték Jól halad a középnyomású gázvezeték építése a Ksnhnl üi szakaszon. Víz alatti laboratórium Az NSZK első víz alatt működő laboratóriumát 1969 májusában fogják első ízben kiprot’ó ni. Ebből az alkalomból négy tengerkutató akarja megvi s áini az Északi-tengerben fekvő sziklasziget, Helgoland eiő.t húsz majd negyvenöt méteres mélységben a tengerfeneket. A kikísérletezett szerkezet nagyszabású tengeri és orvosi tanulmányok célját fogja szolgálni. A tengeri élet figyelemmel kísérése mellett főleg azt akarják tisztázni, hogyan reagal az ember szívműködése és vérkeringése a nyomáskamrában vagy azon kívül végzett fizikai munkára, illetve a hideg vízben való huzamosabb tartózkodásra. A kutatók feladata lesz továbbá annak a megállapítása is, hogv milyen táplálék a legmegfelelőbb a tengerfenéken folytaié ' let számára. Képünk a 46 köbméter térfogatú víz alatti e o atórium modelljét és váz- latrajzát ábrázolja »bevetés k" n«. A munkában álló laboratórium állandó rádió- és tel »vízió-összeköttetésben van a szárazfölddel.
