Somogyi Néplap, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-14 / 164. szám
Vasárnap, 1968. július 11. SOMOGYI NÉPLAP PALVAN Bókolnak a reflektorfényben a vasút menti fák. Az állomásokon a szolgálattevő magasra emeli a zöld lámpát, hátralép. aztán tiszteleg. A kilométeróra a kilencven és a száz között mozog. A Dieselelektromos mozdony gyorsan nyeli a távolságot. Mögöttünk a pullmankocsikban emberek beszélgetnek. Itt, a vezetőfülkében csak az átszűrődő motorzaj duruzsol. Az arcizmok feszültek. Két szó ismétlődik egymás után: — Szabad? — Szabad. — Aztán néhány másodperc múlva: — Adja? — Adja. Röviden ez azt jelenti, hogy a következő állomás fogadja a szerelvényt, s biztosítja az áthaladást. A műszerfal sok mindenről beszél. Lépési Lajos motorvezető csak ritkáin szól. A kétezer lóerő nem engedi másra terelni a figyelmet. A percenként felbúgó dudahang pedig a mozdony kérdése: ébren van-e a személyzet? Ha erre a hangra hat másodpercen belül nem ad a vezető vagy helyettese gombnyomással választ, a gyorsfék működni kezd. — Akkor halad az ember, ha tartja a menetrendet. Különben sokszor kell használni a féket, s ez időkiesés. Kaposvárról két perccel később indultunk. Kiskorpádnál már behoztuk ezt. Amikor az ember először beül a vezetőfülkébe, úgy érzi, hogy a motor legyőzte. Innen fentről vékonynak látszanak a sínek, labilis a pályatest. Ez az érzés azonban hamar elmúlik. — Mi arra szoktattuk az embereket, hogy ne érezzék a motor erejét — mondja két váltó között a kísérőm. Herka János főintéző. — Az a jó, ha a vezető szemében törpe lesz a mozdony. Akkor ő az úr. A motor tizenkétezer kilométert fut havonta. A vezető három és fél ezret utazik. Lépési Lajos lassan húsz éve járja a síneket, a mozdony talán egy esztendeje. A száma M—62 100 S, ez a szám a sor végén azt jelenti, hogy a századik magyar Diesel-elektromos mozdony száguld velünk Gyékényes felé A hegesztett síneken dalolva pörögnek a kerekek. — Merre járunk? — Csurgó közeleg. A fákról már ismerem ezt az utat. A facsoportok sok mindenről beszélnek nekünk. — Jó ez a mozdony? — Van ereje. — De kényelmes is? — A gőzössel nem lehet ösz- szehasonlítani. Tizenhat évig jártam vele. De közben kdké- szölt az egészségem. Csönd. A motor már nem dolgozik. A szerelvényt a lendület viszi. Gyékényesen vagyunk. — Milyen érzés megérkezni a végállomásra? — Minden vasutas felsóhajt ilyenkor. — És a megtett útra gondol? — Leginkább arra, ami még visszavan. Amikor közeleg a nyugdíj, akkor előre néz az ember. A g'alambősz hajszálakat csak most veszem észre itt az állomás reflektorfényében. A feszül t arcizmok megeresztenek. Több mint két óra időnk van még. Mivel töltjük? — Kimegyünk a fűtőházhoz, megnézzük az alját. Nagy volt a sebesség. A motor rendben van. Csak az Adriatica érkezik késve át a határon, összesen ötvenhat tengely. A motorral együtt hétszáz-hétszázötven tonna. Spliti, prágai, varsói, római és budapesti kocsik sorakoznak a szerelvényben. Indulunk. A mozdony két perc alatt éri el a száz kilométeres sebességet. — Le kell dörgölni a késést — mondja a segédvezető, Végh János. Gyékényesen friss víz került a kancsóba, abból húz egyet. Éjszaka van. Nemrég múlott éjfél. — Nem álmos? — Gyorsvonattal alvás nélkül nem lehet indulni. Ha el- álmosodom, enni kezdek. Ez nálam mindig bevált. — Meg kidugja az ember a fejét az ablakon. A levegő használ. — Három óra körül a legnehezebb, akkor fel szoktunk állni. Kaposvárig nincs megállás. Innen a vezetőfülkéből messze látni. A Balaton felé is meg a Dráva felé is villámok cikáznak. — Ugye, múlik az idő? — Még sohasem utaztam ilyen jól — mondom. Később erre válaszol a főintéző: — Ha lehet, én mindig a motorban utazom, s nem a szerelvényen. Ez sokkal szebb. Az ember mindent lát S aki ismeri a jelzéseket a vonalakon, annak még szórakoztatóbb. Kellemes július éjszakai szél vág be az ablakon. Sűrűbben szívjuk a cigarettát. Hiába, elmúlt éjfél. — Érzi, milyen szépen dolgozik a motor? — Maga nagyon szereti ezt a gépet — mondom a vezetőnek. — Lehet ezt nem szeretni? Nézze, milyen érzékeny. Mozdít egyet a volánhoz hasonló sebességváltón, s a kilométeróra előreugrik... Kercza Imre A fizetésen felül... Az új mechanizmusban a vállalatoknak a nyereségből kell fedezni a bejáró dolgozók útiköltségét. Különösen érzékenyen érinti ez az építőipart. — Mennyit tesz ki az útiköltségre fordított összeg? — kérdezt ük í n ke Sándortól, a Tanácsi Építőipari Vállalat igazgatójától. — Az első félévben nyolcszázezer forintba került nekünk a dolgozók utaztatása — hangzott a válasz. — Egyébként nemcsak ez az egyetlen olyan kiadásunk, amelyet béren kívül juttatunk a dolgozóknak. Hat és fél millió forintot tett ki az év első hat hónapjában az idénypótlékra, különélési díjra, a gyermekgondozási segélyre, a szállásköltségre, a különféle segélyekre, SZTK-ra, valamint a védőruhára és üdülésre kifizetett pénz. Tetemes összeg ez! Talán jobban érzékelhető, ha elmondom, hogy az első félévben mintegy tizenötmillió forint volt a kifizetett bér. Ennek tehát mintegy az egyhar- mada a béren kívüli juttatások összege. Természetesen az említett költségek közül egyik-másik (pl. a szállásköltség) nem növeli a dolgozók személyi jövedelmét. Ám e költségek zöme olyan plusz, amelyet nem az elvégzett munkáért kapnak. Példaként a 15 százalék idénypótlékot említem. Ez az első félévben 1 028 000 forint volt — mondta az igazgató. Bizonyos esetekben nemcsak a pénz előteremtése állítja nehéz helyzet elé a vállalatot, hanem az emberek magatartása is. Az újonnan fölvett dolgozók egy része haimar elhagyja a vállalatot A fölvett utazási költséget persze esze ágában sincs visszafizetni. Ügy kell behajtani. Képzelje el, milyen munkát ró ránk a mintegy kétszázötvenezer forint beszedése. Egyébként az utazási jegyek kezelése, kiadása is külön apparátust igényel. Itt szeretném megjegyezni, hogy nehézkes az utazási rendelet végrehajtása. Mi bizonyos díj fejében szeretnénk a MÁV-val elvégeztetni ezt a feladatot, az azonban nemigen megy. — Vajon a vállalat régi dolgozói sem törődnek a közösség érdekeivel? — Dolgozóink többsége megérti, hogy annak a pénznek az előteremtése, amit különféle juttatások címén osztunk ki, nem könnyű. Különösen most nem az. (Köztudott, hogy ha a bank nem hitelez, s az egyszámlánkon nincs pénz, nem tudunk fizetni.) Akadnak azonban olyanok is, akik fittyet hánynak erre, s még mindig a régi módon gondolkodnak. Ezeket igyekszünk meggyőzni arról, hogy a vállalatnak nagyon jól kell dolgozni, ha biztosítani akarja a bért. a juttatásokat. Arra törekszünk, hogy megértessük, mivel csak a kész munkáért fizetnek nekünk, számunkra létkérdés, hogy határidőre átadjuk a létesítményeket — fejezte be nyilatkozatát In-ke Sándor. Sz. N. . __________3__________________ cA „kellet oátaszöl Olvastuk a Film Színház Muzsikában — többek között — Ladna László nyilatkozatát is, a lap színigazgatókhoz intézett évad végi kérdései sorozatában. A nyilatkozat néhány részlete tartalmilag hamis, tehát nem háborít fel és nem késztet szenvedélyes vitára. A polémiát azonban megköveteli. Nem a Csiky Gergely Színház igazgatójával, hanem egy szemlélettel, amely Kaposváron immár egy évtizede képtelen megérteni a kritika szerepét és célját, s vele együtt elfogadni a szíri- kritikát, mint önálló művészeti ágat Lacina László álláspontja voltaképpen senkit sem érhetett váratlanul. Tanácskozásokon, vitákon, személyes beszélgetéseken is kiderült már, hogy a kritikának valami érthetetlenül »sajátos«, inkább a színház bevételi tervét szolgáló szerepet szán. Nem a művek elemzését, a produkció művészi erejének elismerését, hibáinak feltárását kéri számon, hanem azt, hogy »miért nem szeretjük« mindenáron a színházat. Nem a közönség marxista szellemű orientálását várja elsősorban a kritikától, hanem azt, hogy hatására megteljék a színházterem. Vagyis a rosszról is jót, a selejtesről is örömódát, a hibásról is egyértelmű elismerést. És ezt mi sohasem vállaltuk. Mit olvashatunk a nyilatkozatban? »Az országos sajtó figyelemmel kísérte színházunk bemutatóit, és a megjelent tAfftí0 egy ember célhoz ért... »Aztán, hogy nőtt, az iskolában sem jutott neki soha pad. »Nőj csak! Tanulni még korán van meg minek is nyúznád magad?« — mondták minden bciratáskor mikor a fű már dértől ősz, a lucskos tarlókon kell a pásztor s a seregélyt elűzni — csősz.« (Váci Mihály) Akaratlanul is a költőnek a szegényparasztak gyermekeinek sorsát döbbenetes erővel ábrázoló sorai jutottak eszembe, amikor életéről, sorsának változásairól beszélgettem Soós Árpáddal, a Ba- latonboglári Áljami Gazdaság gépesítési főmérnökével, a pártszervezet titkárával. Egy kis időre szerepet cserélve ugyanis ő kérdezett: — Emlékszik még ugye, mit ért, mennyit jelentett a múltban öt pengő... ? Néhány hónapnyi különbséggel egyidősek vagyunk — mindketten 1929-ben születtünk — így nagyon is jól tudom, mit ért öt pengő egy olyan családnak, ahol a filléreket is számon tartották, hát bólintottam. — öt pengőt kellett volna apámnak fizetnie havonta, hogy gimnáziumba, kollégiumba fölvegyenek, de nem volt... S hiába szerettem, tudtam tanulni, s hiába küzdött értem Pálos György tanár úr — emberségéért ma is hálásan emlékszem rá —, a múltban csak elérhetetlen vágy maradt számomra, hogy valamikor is közép- vagy felsőbb iskolába mehessek... □ Nehéz, küzdelmes utat tett meg Soós Árpád, amíg mai beosztásáig eljutott. S azt, hogy sikerült célhoz érnie, nem csupán a rendszerünk Nyújtotta tehetőségeknek, hanem kitartás sának, akaraterejének is köszönheti. Gyerekfejjel, ösztönösen is megérezte, hogy 1945 elején sorsdöntő változások történnek. A kecskeméti parasztfőiskola hallgatójaként vasárnaponként teherautóval, gyakran biciklivel járja a falvakat, a tanyákat, s magyarázza a hozzá hasonló egykori szegényparasztoknak, hogy mit akarnak a kommunisták. Az Agrártudományi Egyetemen lesz 1952-ben párttag, vizsgáinak sikeres letétele után pedig a túrái gépállomáson főmérnök, majd az állami gazdaságok csömöri iskoláján tanár. Tizenegy évvel ezelőtt került Balaton- boglárra... 0 — Milyen gyorsan elröppentek az évek! — áll meg beszéd közben néhány pillanatra, s aztán a közelmúltra és a mára terelődik a szó. Európa-szerte jó hírnévnek örvend a Balatonboglári Állami Gazdaság. Borait millió üvegszám szállítják évente külföldre, s az itt termett szőlő, őszibarack gépkocsikban, vagonokban eljut Európa szinte minden országába. Az idén százharmincegymillió forint értéket kell megtermelniük. — Nem lesz könnyű feladat — mondja gondterhelten. — A tavasa fagy több milliós kárt okozott. Három pártalapszervezetünkben sokat tanácskoztunk arról, mit tehetnénk azért, hogy a fagy — és aszálykárok ellenére is nyereséggel zárjuk ezt az évet Beszélgettünk erről a szocialista brigádokkal is. Valamennyien egyetértettünk abban: az eddig elnyert hét élüzem cím kötelez mindnyájunkat. A KMP megalakulása 50. évfordulójának tiszteletére munka- versenyt szerveztünk, több árut szeretnénk ex por tálni, A tervezettnél, ez pedig mindenkitől gondosabb munkát igényel. □ Hajnalonként rendszerint a gépműhelyt keresi föl először. Huszonhatmillió forint értékű korszerű munka- és erőgépe, tehergépkocsija, szőlőművelő, borászati stb. gépe van a gazdaságnak. E gépek karbantartásáért, üzemképességéért elsősorban ő a felelős. Sok időt, áldozatot kíván a pártmunka is, hiszen hat éve párttitkár és azóta megyei pártbizottsági tag is, tanfolyamokat is vezet. — Többet tanítottam itt, mint tanár koromban — jegyzi meg mosolyogva S ki vállalkozna arra, hogy megállapítsa az éjszakánként töprengéssel töltött órák számát, mert a taggyűlésekre, a megyebizottsági ülésekre készülni kell, s ez nem kevés időbe telik. □ Havi ot pengő hiányzott, ezért nem tanulhatott a múltban Soós Árpád. S mennyi tehetséges, tanulni vágyó fiatal előtt maradtak akkor zárva a közép- és felsőiskolák kapui? Három fiának és ezernyi más tanulni akaró fiatalnak »jut iskolapad«, s nem »pásztor« vagy »csősz«, hanem az lehet, amire erejéből, tehetségéből telik. S ezért is érzem Soós Árpád szavaiból: érdemes volt eddig és érdemes lesz a jövőben is dolgozni ... Kérdeznem sem kell, szavaiból megismerem a gazdaság gondjait, terveit, a maga és a többi kommunista törekvéseit. Róla is írt a költő e soraival: »Szeretnék olyat tenni —- 6 csak egyszer: miről megleli fiára ismer sok egyszerű, távoli rokonom! S míg tettemet emlegetik, s komoly szavaklcal nevezgétnek engem, ők dicsekednek, büszkén én helyettem: »Közülünk származik!« Saal»! László kritikák jelentősen segítették színházunk művészi fejlődését. Nem mondhatjuk el ugyanezt egyértelműen a helyi lapban megjelent színikri- tilcákról«. (Valószínű, a Somogyi Néplapról van szó, mi ugyanis még sohasem írtunk a »helyi színház« bemutatóiról). Abban viszont egyetértünk az igazgatóval, hogy korántsem »egyértelműen« beszélt lapunk színházpolitikai tevékenységéről. Nincs szükség arra, hogy bizonygassuk: melyik lap kíséri jobban figyelemmel a Csiky Gergely Színház tevékenységét. Olvasóink jól tudják, hogy a Somogyi Néplap munkatársa — hivatásához méltóan — minden bemutatón ott van, elmondja — néha túlságosan is finoman — jó szándékú véleményét az előadásról, előzetes riportokban számol be az újság a művészileg értékesebb darabok előkészületeiről, bemutatja új művészeinket, segít a bérletezésben és így tovább. A fővárosi sajtó — elismerjük — néha magasabb színvonalon, de általában a Budapestről jött nagybácsi rózsaszín szemüvegén át babusgat, s egy évben jó, ha •két—'három alkalommal »odafigyel« és segíti a művészi fejlődést. Nem mondtuk soha, hogy a kritikus tévedhetetlen, nem is ringatjuk magunkat olyan illúziókban, hogy a kritika minden megállapítása egybeesik a közönség s a szakmai közvélemény ízlésével, álláspontjával. A kritika szubjektív műfaj, az ítéletalkotás nem könnyű, és igen felelősségteljes dolog. De ezt szakmai fel- készültség, egy bizonyos kitekintés az országos színházi életre, olvasottság és felkészülés előzi meg, s igyekszik minimálisra csökkenteni a szubjektivitást. Lacina László kifogásolta például a Víg özvegy kritikáját, s nem értjük, miért, hisz jóval korábban levette a műsorról, mert belátta, hogy rossz volt a produkció. Miért írjon róla jót az újság, kit csapjon be, és milyen céllal? Máshelyütt választ ad Lacina László saját aggályos- kodására. Ért mondja a Film Színház Muzsikának: »Ha nem értük is el minden esetben azt a színvonalat, amit szerettünk volna — és hogy miért? — maradjon ez a mi belső ügyünk«. Nos, nem maradt »belső ügy«. Mert lehet titkolózni, lehet egy darabig — látszólag — véka alá rejteni a színház belső bajait. De ezek a belső ügyek — ha nem váltak is színházi pletykákká a közvélemény előtt — igenis hatottak. Érződtek a színészek hangulatán, meglátszottak a produkciókon, észrevette őket a közönség, s természetszerűleg tükröződtek a kritikákban is, amelyek — talán e belső ügyek miatt — nem tudtak egyértelmű elismeréssel adózni a kevésbé sikeres produkcióknak. A nyilatkozat tehát — éppen mert igaztalan — nem háborít fel senkit. De arra int, hogy inkább a »belső ügyeket« kellene rendezni, mintsem kiásni a csatabárdot a »helyi sajtó« ellen; a felelősség átruházásával próbálkozni azzal az újsággal szemben, amely mindig — s ezt szerénytelenség nélkül állíthatjuk — szerette, szereti és sokszor érdemen felül is elismeri színházunk erőfeszité- seit. Jávori Béla
