Somogyi Néplap, 1968. április (25. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-14 / 88. szám
költészet ünnepe Irta: Csoóri Sándor i.f tödik esztendeje, í J hogy néhány so- vas felhívás jelent meg: április íázan- egyedikét, József Attila születésnapjait, avassuk a toöfttészet napjává. Legyen ez a nap országos emlékezés és egyúttal legyen az éllő, körtém magyar költészet ünnepe is. Pontosam emlékszem a felhívás mérsékelt fogadtatására- A kishitűség, meglepő módon, épp a legállletékiesebheket: a költőket fertőzte meg. Az volt a véleményük — a véleményünk —, hogy reklámot lehet csinálná mosópornak, napszemüvegnek, a csípőt födet- Jenül hagyó fürdőruháknak, de nem lehet a köl- tósaetoek, mént ahogy nem lehet a fájdalomnak, a ragyogásnak vagy a tömegcikként éLőálMt- hatatlam szerelemnek. Öt érv elmúltával meg- bőkkenve fordulunk hátra. A kishitűség összeomlott. Amiben nem akartak hamm a költők, az olvasók egyszerűiben hinná kezdtek. Hümmá kezdtek, mert ügy létszák, szükségük volt rá. Nem az ünnepre, hanem a költészetre a mindarra, amit a versek közvetítenek. AM ösztönösen vafl önmagánál, jól tudjuk, megértésre vágyik. Ez nemcsak a költőre vonatkozik, nfki verset ír, hanem az olvasóra is, aki leplezetlenül bevallja, hogy verseket akar haUaná. Azt hiszem, erre a jelenségre érdemes leginkább föStfigyéM a (költészet napján. Miméi több olvasó figyel a versekre, annál több ffigyel önmagáira is. Semmi se következik ebből természetesebben, minthogy a költészet nem más, mint alapvető emberi kapcsolat. S okam, még komoly gondolkodók is szembeállítják napjimkban a tudományt és a költészetet. Szembeállítják ahelyett, hogy az összhangot keresnék köztük. Mire is törekszik a tudomány és mire a költészet? Szerintem ugyanarra, csak más eszközökkel, miás rendeltetéssel. A költészet ugyanúgy újjászüli, szétszedi, elrendezi a természetet, akárcsak a tudomány. De méginkább ezt teszi magával az emberrel. Megszüli, elveszti, elindítja maga és mások felé. Fölismerni tehát nemcsak az atomok mozgását keli, hanem az érzelmekét is. Megismerni nemcsak a csillagokat kell, hanem a szenvedélyeket is. A társadalmiakat és az egyénieket egyaránt. Érvet másfélét is említhetünk. A huszadik század tudománya ésszerűségével együtt is látomásszerű. Ugyanúgy jelen van a költészetben is. Fodor András: HON VA Q V Minden úton felétek jöttem, tudtam, hogy rátok kell találnom. Szelíd saroglya: domboldal az égen, esteli fény a fákon. Fentröl, a fakorlát mellől elindul valaki, integet. Szemében rejtett izgalom. Nem kérdez, csak vezet. Sürög az udvar. Hova is jöttem? Valami régi lakodalomba? Kezemet rázzák tisztes öregek, köszönnek sorba. Egy lány virágot ád, pirult arcát arcomon érzem. Most súgja meg, hogy vőfélye leszek. Karonfogva kísérjem. Szemek vigyázó tükre, bizalom körémsűrült parázsa. Talán így röppent föl a lélek tekintetektől gyúlva lángra. Találkoztunk már. Tizek az arcok valahonnét mindig figyeltek. Minden kis részleten föleszmél bennem az elfelejtett. Egy ferde váll, egy sarlófeszülésű nyak büszke rajza. Emlékszem rá, a pilleívű szájra, mézszínű hajra. Én jártam már ezen a tájon, abban a télben is jártam egyszer. Deres tarlóval homlokán szigorú szépen néz egy öregember. Rokonaimtól hogyan búcsúzzam? Mennék. Nem tudok mégse. A halsiklású asszony derekán is marasztalás kötése. Már kél, már visszasajog a honvágy: jövök még! — hirdeti váltig. Lombok alól a fénydelejes arcok bogárzó csendje világlik. Lódul velem az út, az ég megzendült érckorongja. Mi éz a bongás? Hová repülünk? Mesébe? Gyerekkoromba? Fekete bolyháit az éj ködök hamvába ejti. Lehet-e mámor csodálatosabb, mint céltalan örvény suhataga közt is egymást keresni? Ágh István: VIRÁQOK Virágok, díszzsebkendők, zsabök, gyöngyházgombok, fülbevalók, lefekszem, közétek, pipacsok, lóherebojtok, lucernafüggők, fölöttem hullámozzatok, átsüt a nap a szirmokon, még árnyatok is szájpiros, érlila és emlőfehér, még árnyatok is illatos, pacsirtaként akartam én égből alátok hullani, tenyerek simogassatok, fodrok, kacsok, öleljetek, akartam, mint egy kisgyerek világgá menni közietek, virággá lenni közietek, átsüt a nap a szirmokon, magamra lesek messziről, csúnya és idegen vagyok, mint réti kő, mint a csömör, mimt halott a ravatalon, lélegzetem föltámadás, születés, ha észreveszem fejeteket az ingemen, fejeteket a vállamon. Berták László: TE NAP, guruló arany-gombolyag, sose fogy el a sugarad? Tekerődák vak bolygóidra, macskaszem-fényű csillag húzza, s te ontod, mintha millió rokka, fonógép fonná szüntelen. Tudom, nem kelsz te fel sosem, mert le sem nyugszol, örökmozgó. Begurulsz reggel keleten, kigurulsz este nyugaton. Nem kísér végig utadon, csupán egy tábla napraforgó. Mégis naponta kihalászod sötét öbléből a világot, s húzod, magaddal nem törődve, megszállottan, mindig előre. Hadd legyél te is példaképem, örökös tevékenységben, másokért vállalt szolgálatban, te magabiztosan szerény, te mindenütt jelenvaló, nagyapám az örök anyagban. Sípos Gyük: Nagy napsütés — erős árnyék Nem vagy te gonosz ember. Mért szégyelled magad, ha kicsit boldogabb vagy, ha egy kicsit szabad? Tele vagy félelemmel, a múlt is rádtapad, ös-babonák növesztik benned az újakat. A mosollyal — a könnyel mérleget játszanak. Vagy egy vak fönn a mennyben. nagy lenn seregnyi vak. A hegy páros a völggyel, a kerék fönt s alant, fizettek, fizetned kell, árnyékot vet a nap. ügy kellene már lennem, hogy ne számoljanak e szörnyű egyenleggel se idegek, se szavak. Takáts Gyula: NEMCSAK JELE Az irigység engem sosem gyötör. Melyen munkálok, kimért a kör, akár a jegygyűrű, amellyel kötöttek kemény fegyelemmel tehozzád s magamon át csapni nem világcsodát, de azt, mint a bognár keze, hogy a dolgokat tovább vigye! össze, hogy fogja és tartsa, mint a küllő, ha kiszabta A föld ne sírjon utána. A metszés se, hol átvágta a szerszám ... így lenni a háznál, mint képlet a négyszögű táblán, amelyik tiszta és egyszerű, — nem arany, acélgyűrű! — melynek értelme nélkül a példa soha el nem készül. Ily keményen kimért a kör. Az egész s nemcsak jele gyötör! Ténagy Sándor: Arcunk napfogyatkozása Belefájdul a szemem, ha téged keres a lábam, ha hozzád közelít szám szántása néma, meghallod-e? amit kezem mutat, láthatatlan, mint a hó árnyéka, meglátod-e? elutaztam a gyermekkorból, elbúcsúztam, mindent becsomagoltam, de nem veszem hasznát semminek arcunk napfogyatkozásában elhalványul a föld, a viz, a kd, nem látunk semmit, mindent elfelejtünk. Burányi Ferenc: MEQBOCSATOM Neked még azt te megbocsátom, hogy nincs mit megbocsátanom, kegyetlenül jó vagy te hozzám, a jóságod már fájdalom, neked még azt is megbocsátom, hogy vak gyanúsításaim miatt én bűnhődöm, felőröl a magam-fabrikálta kín, neked még azt is megbocsátom, hogy szüntelen kedvembe jársz, s már nem tudom, mi ejt karomba; odaadás vagy megadás, neked még azt is megbocsátom, hogy már e csöpp kétség miatt még selymes szóval simogatni rendelt sorom is vádirat, neked még azt is megbocsátom, hogy tiszta vagy, mint... Nem tudom. Csak azt tudom, hogy tisztaságod csak úgy hiszem, ha piszkálom, mert égi már e tisztaság, hogy földibb legyen — szennyezni kelt Neked még azt is megbocsátom, hogy megcsallak valakivel. Bella István: A VERS SZÜLETÉSE Az első szót a föld mondja ki. Az anyaföld, de aztán a dermedt tél térdei, limlomjai között beszélni kezd a gyermek. Beszélni? — Nyivákolni, sírni —• csecsemő még csak — nézni az iszonyat magas lábú fát, telt szájjal irmi a fröcskölő fényt, falni a havat. Enni a fagyos homokot, a szürkés égről lekapart, hólyagzó meszet, S mozdulni: beszélni. Kesernyés arccal rázni a csörgő vizeket. De lassan meghasadnak a hantok, a fagyott tél lassan fölenged. Jönnek az első boldog hangok, Hóvirág á-k, ibolya m-efe. Majd újabb kínok, jégfehér kések, fények fogzása, olvadás gyors cs-éi, csöngő csettintések, feszes t-ék, rügyhasadás. £ újra az izmok igéi, különvált fények, mozdulat S egyszerre elkezd minden élni, főid, ég, levegő, kutak. Ss újra a jelzők zöld dagálya, füvek, erőtől duzzadó lombök, ágak spartakiádja: virágok, dobverők, lobogók. S aztán — már világhatalom: férfi és szerelmes a vers. S az elmúlás — még nem tudom. De nem is érdekes. Somlyó György: MESE A BOLDOQTALANSAC/RÓL AJcik kétségbeesetten mímelik azt ami másokból ágy fakad mint a virág ágyak porondján fogcsikorgató mosolyá trapéznők arcukon a vágy hirtelen csalánkiütéssel vagy mozdíthatatlan sápadtság rezzenthetetlen közönynek vagy libabőrös ámokfutók görcsösen ősszeszontottak vagy örökösen tátogók mint a madárfiókák csőre akik sohasem találják meg testük kibogozhatatlan gubancán a szál vakító végét s megkövültén várják vagy őrjöngve hajhásszák a Messiást a mesebeli királyfit a hím-Ariadnét aki gyöngéd fonalával végre vala fiára elvezeti őket reflekszeik összekuszált útvesztőjében az elérhetetlen a köznapi tét veknek is kijáró megváltáshoz Összetartozásukra ez is figyelmeztet. Persze, eszközeik ereje és hatása miatt óriási köztük a különbség is. Versékkel nem lehet soha elpusztítaná a világot, de az agresszor hidrogénbombáival igen. Ez — ahogy mondani szokták, — tény, az emberiség egyik lehetősége. De ugyanígy tény, hogy az ember, és így az emberiség is, mindig több mindenkori állapotainál, cselekedeteinél : lehetőségeinek együttese. A költők ebből az együttes lehetőségből a megmaradás lehetőségeit keresik. A hal költészetről esik szó, ezek a gondolatok az első lélegzetvétel után dőnyomiulnak. S rögtön utat készítenék más gondolatoknak is. Ha a költők kiteljesedett élete a vers: akikor minden vers életigenlés. Még a leg- megrázóbbak és a iag- tragilkusabbak is. Fogadjuk el egyik jugoszláviai kortárs író, Ládán, véleményét, aki azt vallja, hogy az a társadalom, amelyben az igaz költészet nem lehet hasznos, nem is társadalom. Ügy vélem, fölösleges részletezni, hogy érmék a gondolatnak nemcsak politikai kiterjedése van. Hisz a politika a z emberi létnek csak egyik csillagképe, ha erősen sugárzó is, nem az egyedüli. Ott van még szomszédságában a szeretem, a halál, a test, a természet, a kisebb s nagyobb katasztrófákat sodró sors és ezernyi más. Mikor József Attila ezt írja ars poeticájában: »a min- denséggel mérd magad« —, éhhez az egyetemességigényhez ad mércét. Életművében, ő maga. ezt valósította meg.
