Somogyi Néplap, 1968. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-14 / 11. szám

▼asárnap, 1968. január 14. 8 SOMOGYI HÍPLAf A cserépzsindelyes és nádfedelű apró épületek messziről olyannak látszot­tak, mint egy delelő, tarka te'aén- csorda. Tehéncsordát, ménest vagy juhnyájat még nem lehetett látni a sztyeppén, a hó csak nemrég tűnt el, de már tóhelődött a kikelet, ibolyákkal, kankalinokkal ékes, zöldselyem ruhát öltve magára, mint ser­dülő lány, aki az első báljára készül. Négy óra járásnyira volt a major, hová Tarr Jóskát, a magyar hadifoglyot, a lágerből mun­kára kivitték A somogyi béreslegény, amint a száguldó kocsiról nézte a kubáni szteppék barázdáit, szinte a tenyerén, az ujjai között érezte a fi­nom porhanyó, barna földet, melynek olyan a tapintása, mint mikor az ember a nagyatádi őszi vásáron jófajta meleg gúnyát tapogat. Nézte a mezőt, szeme csillogót, szíve farsangi táncot járt örömében: éppenúgy, mint amikor Ambrus Balázs lakodalmán megismerte a Marit. Madarak röppentek föl a kocsi előtt, éne­kük hírnes fonalán emelkedve a magasba. Szellő nótázott a fülük mellett Föld ... mező... madarak... szabadság... A legény szíve-lelke, egész valója együtt lüktetett a kora tavaszi mezőkkel. Bankás dombon haladtak fölfelé. Az almás­szürke lassítani kezdett Jóska ösztönösen emelte az ostort, hogy a ló fényes farára csap­jon. De a gazda, ki mellette ült megfogta a kezét: — Ne üsd, fiam, a lovat — szólt meleg han­gon, és szelíd szemével jóságosán nézett Jóska arcába. — Az ártatlan állatot ütni a legna­gyobb vétek. Vallásos ember lehet az öreg, gondolta Jós­ka. — Talán megver az isten érte? — fordí­totta fejét a gazda felé. — Ami nincs, az nem verhet meg. Aki megver, az te saját magad vagy — válaszolta a gazda kissé prédikációs hangon, és őszes, fekete szakállát simogatta, mely kuszáit volt, mint a bozótok, melyek az utat szegélyezték. Az almásszürke lépésben haladt föl a domb­ra. Rövid hallgatás után a gazda ismét meg­szólalt: — Mert mi magunk vagyunk a jó és ma­gunk vagyunk a rossz. Bennünk van az isten, ca bennünk van az ördög is. Lelkünk a bűnök büntető bírája g lelkünk a jónak jutalmazó jója... Jóska meglepődve fordult szembe a gazdá­val. Most jobban megnézte ezt az embert, kit eddig egyszerű muzsiknak vélt, de most lát­ta, hogy tévedett. Talán nem is paraszt... »Nincs isten— magunk vagyunk az isten meg nz ördög is—« Ez a beszéd szeget ütött Jóska fejébe. Egész hazáig gondolkodott rajta. Most már egy kicsit félénkebben és több tiszteletadással újra meg újra végigkémlelte a mellette ülő : azdát, kinek nyugodt arcvonásai jóságot mu­tattak. A gazdát Szemjon Konstantimovics Nazárevnek hívták. Foglalkozása gimnázdúmi tanár, de már vagy tíz éve: otthagyta a katedrát. Elvei miatt összekülönbözött az igazgató­val. Hazament parasztnak apjától örökölt 34 í yeszjatyin kiterjedésű birtokára, amely Ku- bány egy lankás, dombos, erdővel szegélyezett f zép részén feküdt. Gondozott, rendes gazdál­kodás folyt itt. A barmok tiszta istállóban álltak. A gazdasági szerszámoknak pajtát épí­tett Nazarev. Az egész majorban rend és tisz­taság uralkodott. A tomácos faépületet, melyben hajdan az öreg úrék laktak, Szemjon Konsztantinovics lerombolta. Helyébe két egyforma, cserép- zsindelyes kőházat építtetett. Az egyikben ő lakott, a másikban a cselédek. Nazárev la- 1 ása három szobából és konyhából állott, s három személy népesítette be. Nazárev, Szo- nya, a tizenkilenc éves lánya — ki egy tanító­nővel való szerelemből származott — és Du- nyasa, az öblös emlőjű cseléd, helyesebben mondva házvezetőnő, ki, ha a szükség úgy kí­vánta, a feleséget is helyettesítette. Nazárev dolgozószobájában a falon, a cár helyén Tolsztoj nagyított képe függött. A sa­rokban, az ikon helyén Tolsztoj arasznyi mellszobra állt A magagyártotta otromba, c iófa könyvszekrényben Tolsztoj összes mű- \ei; folyóiratok és könyvek foglalták el a legtöbb helyet, ami hely még fennmaradt, i zt a többi orosz klasszikusok töltötték ki. . üllőid: író egyetlenegy sem kapott helyet Nazárev könyvei között • Szemjon Konstaniinovics, ki a tolsztoji igaz­rúgok apostolának vélte magát, ki istent nem 1 mert, cár.t nem., tisztelt, fahatikus orosz volt. »Oroszország a világ. törzse. Az orosz agy a ' ilág. esze. Az orosz nép Európa ősereje. Mi \ agyunk hivatva arra, hogy a világon ural- J orijunk.« Ilyen elvei voltak. De Tolsztojt se >gadta el mindig. Néha vele szemben is a saját igazságait jegyezte be könyvébe, melyet f z »Igaz igazságok« cím alatt már vagy tíz t ve írt. Nazárevsemmiféle munkát nem vetett meg. > A munka az imádság« címmel egész fejeze­tt írt a könyvébe. A cselédeivel igen jól bánt. »Ha mindig jói akarod magad érezni, légy jó iIliidig mindenkihez...« Cselédeit, soha le ; ín szidta. Gorombán se beszélt velük. Szép szóval a legképtelenebb dolgokra is rá tudta venni őket. A cselédek szerették »Áldott jó ember a mi urunk« ■— mondták Jóskának. > í; az, hogy egy kicsit olyan ... de azért ilyen j i ember nincs több ezen a vidéken...« ‘.Egyszóval'Jóska most igen jó helyre került. A Kerenszkij-kormány híre kissé megkésve jutott el a majorba. Na­zárev hozta a hírt Nevetve jött ha­za a városból: — Nagyon jól van — mondta — örvendetes változás. Kerenszkij nagyszerű timber. Igazi orosz szocialista. Nagyon jól van. Nagyón is ideje már; hogy elhajtották azt a — -Ufeát íTökfilkó alatt a cárt értettaj — Szemjon Konstamünovics, én úgy gondo­lom — állt Jóska a gazda elé —, ha nem té­vedek, ha nincs cár, akkor most mar kell, hogy béke legyen. Akkor most talán béke is van?... — Szó sincs róla — nevetett Nazárev. — Kerenszkij háborús párti. Szó sincs róla. Ha­nem arról van most szó, hogy ezekután egy­kettőre végzünk Wilhelmmel, aztán hazame­hetsz te is... . . — Vacak az egész — legyintett Jóska. A körülálló cselédek sóhajtoztak. Az uradalomban, mintha mi sem történt volna, minden tovább folyt a régi mederben. Künn a világban az ágyúk dörögtek, az anyák sírtak, a háború tovább folyt... D ér csillogott a háztetők zsindelyének peremén, az istállók és pajták szal­ma tetején. Délutánonként már érez­ni lehetet a tél hószagú leheletét. S nemsokára csendesen, mint a mesz- sziről jött vándor, beköszöntött a tél. Az egyik éjszaka, mikor már térdig érő hó­ban gázolt jószág és ember, furcsa neszre lett figyelmes '.Jóska. Kinézett az ablakon. Lapát­tal, ásóval a kezében Filipov, az óriás ter­metű béres, a ferde nyakú Pása férje, ki Na­zárev legkedvesebb embere volt, furcsán, mintha lopni menne, lopódzott el az ablak alatt. Utánalopakodott a gazda is, szintén ásó­val a kezében. Ez feltűnt Jóskának. Az utóbbi időben mint­ha történit volna valami a gazdával. A min­dennapos munkától visszahúzódva élt, a köny­veit bújta. Örökké mosolygó arca elkomorult. De Jóska ebből semmi rosszra sem következ­tetett: »Bogaras egy kicsit az öreg, rágyüttek a bógarai.« Most azonban elfogta a kíváncsi­ság: »Mit csinálnak ezek éjnek idején ásó­val ...« Óvatosan, hogy a másik két nőtlen bérest, a szobatársait fel ne költse, felöltözködött, cs kiment. Csendes, tiszta, téli éjszaka volt. A csillagok, mint hűtlen szeretők szemei, hideg fénnyel mosolyogtak le. A holdas éjszakában a lopakodó emberek nagy, sötét árnyékot vetettek a fehér hóra. Nazárev, Filipovval a legutolsó pajta háta mögött állt meg. Jóska utánuk surrant, * az istálló végéből figyelte őket A két ember szorgalmasan ellapátolta nagy darab helyről a havat, aztán lázas buzgalommal ásni kezd­ték a kemény, fagyos talajt Jóska nézte «zt, és hallgatta Nazárev dühös szavait. — Inkább Itt rohadjon el, mint azok a rab­lók hordják szét... Szavamra mondom, F.li- pov, rosszabbak azok a rablónál, rosszabbak, hidd el __ — De én bizony isten nem értem, kik ás miféle népség azok... — recsegett a nagy ember rekedtes basszusa. — Frontról szökött dezertőrök. Városi cső­cselék. Van azok között zsidó, tatár, német, minden, csak tisztességes orosz nem. Ástak. Lihegve, szorgalmasan. A beszélgetés halkabbá vált. Nazárev hig­gadtabban, suttogva ejtette ki a szavakat Jóska közelebb húzódott — Bolsevikoknak nevezik magukat. A ve­zérüket egyenesen Wilhelm küldte ide. Vala­mi Leninnek nevezik... — Legjobb volna ásóval meg kapával fo­gadni őket és kiebrudalni a majorból, ha ide- gyünnek — morgott Filipov. Mikor már több mint egy órája dolgoztak, leszúrták az ásólcat, a gazda körülkémieit, nem lát-e valakit De semmi mozgást nem észlelt. Az uradalom, a hóködmön alatt, éde­sen aludta éjféli álmát Jóska odalapult egy cö­löp mögé, hogy észre ne vegyék. A kést ember elindult a szalmakazal felé. Nemsokára egy- egy nagy nyaláb szalmával tértek vissza mely- lyel behintették a gödröt Aztán a magtár felé tartottak. Jóska várt »Mi készül itt?« Fázott. De nem érezte a hideget A kíváncsiság, az iz­galom fűtötte. Tele zsákokat cipelve tértek vissza. Tartalmát beleönitötték a gödörbe. Az­tán visszasáettok ismét a magtárba. Jóska odasurrant Megnézte. A petyhüdt szalmán, a hold fényében, lágy csillogással arany lőtt * búza. Jóska belemerítette tenyerét, s gyö­nyörködve, az ujjai közt lecsurgatta a magot Majd gyorsan vissza osont búvóhelyére, mert már csikorgó«, a hó, a két ember nehéz lé­pése alatt Hordták a búzát órák hosszat Szalmát hin­tettek rá. Elföldelték és a tetejére rásimítot­ták: a havat, mintha mi sem történt volna. Jóska kivárta az utolsó mozzanatot is, majd vissza lopod zott a házba. Sok gondolat cikázott át ez idő alatt agyán. »Miért mindez? Miért titkolóznak?« Furcsának és érthetetlennek tet­szett neki, miért nem szabad a többi cseléd­nek is tudni erről, ha már el kell ásni, el kell rejteni a gabonát »Tolvajok... csőcselék; zsidók, németek, bolsevikok... a vezérüket Wilhelm küldte ...?« Nem értette az egészet »Nazárev jó ember.« Jó a cselédekhez. Sok igazságot bár ’különös igazságot hallott tőle. Bizonyára nem rossz szándék fűti ebbel! cse- ’ekedetében se. Zavaró* a világ, tolvajoktól fél, hát biztosítja a gabonát Jóska végeredményben ezt Is Nazárev jó­ságának tudta be. De ezekután még több fi­gyelemmel kísérte a gazda minden cseleke­detét lépését. Ez most mér sokkal nehezebb volt mint azelőtt, mert az úr megszűnt to­vábbra is parasztikodni. Egyáltalán paraszti Y&ftiL ZfefcéMtt 1-**, egész nap a lakásában volt olvasott és írt Mire kitavaszodott, a gazda egészen lesová­nyodott, a gazdaság elhanyagolódott E gy alkalommal katonák jöttek a ta­nyára. Hat lovas katona. Sapkáju­kon a régi cári jelvény helyén ötágú vörö6 csillag volt, melyen a sarló és kalapács hajlott össze barátságosan. A cselédek körülállták, megbámulták őket, majd összesúgtak: — Bolsevikok ... ezek a bolsevikok. Jóska megnézte őket tetőtől talpig. Oroszok voltak valamennyien. Az egyik fiatal, szőke legényke volt az arca szelíd, a szeme szinte gyerekesen tiszta. Szakállas muzsik a másik, olyan egyszerű, mint a többi paraszt csak vörös csillag volt a kucsmáján. A többiek szintén hangos, nyílt, egyszerű emberek. A lefestett tolvaj népségből semmit sem talált rajtuk. A katonák összeírtak kilenc lovat, köztük Kőikét, Jóska kedvenc lovát is, azonkívül ti­zenegy tehenet Az állatokat meg is jelölték. Jóska ott forgolódott közöttük, szerette vol­na őket megszólítani. Sok mindent szeretett volna megkérdezni tőlük. De a katonák, kik nem sokat időztek a tanyán, annyira el vol­tak foglalva a saját dolgukkal, hogy erre sem idó, sem alkalom nem adódott De többé -kevésbé választ kapott kérdezni- valódra abban, amit a muzsik külsejű katooa mondott a cselédeknek: —... a tehenek a katonaság élelmezésére kellenek A lovakat pedig besorozzuk. Kell a ló, mert sok elhull a harcban, míg megtörjük az úri bandát... — Na és a földdel mi lesz? Ügy mondják, földet kap a szegénység. Igaz ez? — kérdezte az egyik csontos aroú béres. — Sor kerül arra is, eivtársak, és pedig nem is sokára. Minden földnélküli szegény földet kap. Szétosztjuk ezt is itt Hány hold ez itt? — mutatott jobbjával a tanya körüli mezőkre. Filipov gondolkodott, de senkinek se szólt Az is meglehet, hogy ezek is csak úgy mond­ják a földet — gondolta. Nazárev jó ember és igazságos, erről meg volt győződve. De az a muzsikábrázaitú katona is nagyon közel jött a szívéhez avval, amit mondott... Nazárev istállóból istállóba vezette a kato­nákat nyájasan, udvariasan mutogatta jószá­gait Jóska mindenütt a nyomukban volt Se- hogyse ment a fejébe Nazárev viselkedése. Mikor az úr egyedül volt Filipovval, mikor senki más nem hallotta, rablóknak, csőcselék­nek nevezte a bolsevikokat. Most meg... Jós­ka most látott először ellentmondást a gazda cselekedetei és szavai között... Ki hazudik? Nazárev vagy a muzsik ábrázatú bolsevik? És fiikor jól meggondolta, megrágta a dolgot, rá­jött, hogy a gazda caalafintáskodik. A cselé­dek előtt szidja őket, szemtől szembe pedig jó képet vág... »Vörös csillag... (Minálunk vö­röset a szocialisták hordanak.) A jelvényük sarló meg kalapács; egyikkel is, másikkal is dolgozni szokás... rablók nem, az szentigaz... urak se, ha az urak ellen vannak... Fődet oszlanak az arra éhes szegények közt. Fő­det! ...« Erre a gondolatra megdobogott a szive, ki­derült az arca. »Ejnye, ezek az igaziak!« Most már furdalta a lelkiismeret, miért is nem beszélt velük, a békéről, a forradalom­ról, mindenről... Beesteledett. Megitatta a lovakat, elvégezte a teendőit, ledőlt a fekhelyére. Gondolkodott. Éjszaka sem hagyták aludni a történtek. Nyugtalansága kihajtotta az istállóhoz. Csil- lagtalan, homályos éjszaka volt. Az istálló­ajtóban szokatlan neszt hallott Suttogó be­szédet... Belesett az ajtón. »Filipov és a gazda?« A gazda kezében mécses és egy üveg. A mécses fénye rávetődött az üvegre, melyben kékes-lila sűrű folyadék volt Nazárev arca feldúlt, az egész ember úgy festett, mint mi­kor a fronton ellenséges katonák szuronyro­hamra mennek. Filipov ábrázata szintén sötét volt Két kezével feszegette az egyik ló száját A gazda fellépett a jászol szélére i a ló ki­nyitott szájába öntött a folyadékból. A ló nyögött, fejét csavargatta, azon igyekezett hogy kiszabadítsa Filipov kezéből. De moc­canná alig tudott a vas izmú karok között A folyadék kékes-lilán csillogva, lassan, minit a méz, folyt a ló torkába. Majd Filipov el­eresztette a ló fejét és hirtelen félreugroitt mint aki attól fél, hogy megégeti magát A fiatal pejló krákogni kezdett, mint a részeges ember, mikor egy hajtásra fél üveg vodkát iszik ki. Megrázkódott hátán a szőr felborzadt Orrlikai lassan kitágultak, kivörösödtek, mint egy-egy tulipán, s kékes, forró párát fújt ki. Filipov rosszallólag csóválta a fejét, de már elmarkoáte keserű, dühös mozdulattal egy másik kijelölt lónak, egy szép fiatal, sárga kancának a fejét Nazárev véreres szemei ki­dülledtek, amint öntötte, csurgatta a ló tor­kába a folyadékot Jóskát odaszegezte az Istállófélfához a döb­benet »Mit csinálnak ezek? Mit csinálnak a beso­rozott lovakkal? Hogy az isteilét líeki! Hát Nazárev, ki ustorral se üt a lóra, ez a Nazá­rev mérgezi ezt az állatot? örült ez az em­ber? ... Nem — száguldott át Jóska agván a gondolat —, nem bolond ez, hanem úr!... Nem szabad hagyni a besorozott jószágot Kell sok elhull a harcban az úri bandák ellen« — emlékezett a vöröskatona szavára. Jóska zsebébe nyúlt, a bicskáját kereste. Ki­nyitott késsel rohant a másik istállóhoz. A kijelölt lovaknak eivagdalta a kötőfékszárait, és elkezdte őket az udvarra terelni. Az ajtó­ban szembetalálta magát a gazdával. Nazárev majd hanyatt vágódott, mikor Jóskát meglátta. — Mit?! Mit csinálsz te itt?! Te! Mit akarsz?! — suttogott rekedten a gazda, és ijedt, ellenséges, haramia arccal nézett Jóska elszánt, kemény arcába. Jóska odalépett az almásszürke mellé: — Nem hagyom! — Ki innét! — ordított most már Nazárev. — Az én lovaim! Az én lovaim! — Hozzá ne érj! — kiáltott Jóska, és félre­lökte a gazdát. Nazárev az istállóajtóban álló Filipovhoz fordult, és kétségbeesetten ráförmedt: — Fogd le! Ellenség! Fogd le! Filipov némi habozás után nehéz léptekkel, érthetetlen szavakat mormolva közeledett Jóska felé. Egyik felől a gazda, másik felől a béres támadtak rá. — Megtévesztett ember! Te! — beszélt Jós­ka Filipovnak. — Te legyilkolod a besorozott jószágot A jószág a szegényeké, a katonáké. Holnap a föld is az lesz. Földet kapsz te is meg a gyerekeid is... Földet!... F ilipov megtorpant, megállt. Összehú­zott szemei tágra nyíltak. Karjait leeresztette. Homályos, lomha agyá­ban megvillant valami. »Föld!« A tudata alatt, mint hamu alatt a parázs, már régen lappangott egy érzés, vala­mi kesernyés, meleg érzés, melyet megnevezni nem tudott volna. Melyet nem mondott senki­nek, magának sem vallotta be. A bolsevikok felpiszkálták ezt a parazsat, és most a legény szavai világossá tették az egészet. »Föld... földem ..., nem másé. Saját kenyerem.« — Mit állsz?! Fogd le! Na, te! — bődült rá a gazda. A bérest szolgai ösztöne mozdulatra kény­szerítette. Pár tétova lépést tett a legény felé. — Üsd! — üvöltött Nazárev, és az égő lám­pát Jóskához hajította. Jóska két ’kezével ki­védte arcát, a lámpa üvege felkarcolta a ke­zét, a petróleum a fejéire loccsant. A legény a fejéhez kapott, kés villogott a kezében. Filipov látva a kés villanását, gondolkodás nélkül rávetette magát a legényre. Jóska v - dekezett. Rúgott, de az óriási ember, mint e' medve ráhasalt, lefogta. Nazárev jobb kezével belemarkolt a légéi szájába, szétfeszítette. Másik kezével az üveg után nyúlt A dugót szakállas áliával kifeszí­tette az üvegből. — Megdöglesz! — hörög!!». — Ne hagyj el, testvér! — törtek ki a sza­vak szaggatottan a legény torkán. Filipov mereven nézett rá. Csillant az üveg a sötétben. Jóska utolsó erőfeszítéssel elfordí­totta arcát A folyadék csörgött... Filipov feleszmélt. A szánalom az ártatlan legény iránt és a gyűlölet a gazdával szem­ben fcllobbant benne. — Eh! — nyögött hatalmasat, mintha szol­gai ösztönének láncait tépte volna el, mintha szeméről hályog feslett volna le, a gazdában fölismerte az ellenséget, Jóskában a testvei 1. Eleresztette a legényt Bal kezével kává' . a gazda kezéből az üveget, mely az istái1 > falán loccsant szét Jobbjával Nazárevet vág­ta mellbe úgy, hogy az a jászol alá zuhant. Jóska felugrott Fülét nyakéit égette a fo­lyadék. Sziszegve szaladt ki az istállóból. A cseládház felé futott ökleivel bezörgette az ablakokat — Emberek! Gyilkolják a jószágot! A jószá­got! Emberek! — fölsebzett tenyeréből raga­dós vérnyomok maradtak az ablakon. A cse­lédek ingben, gatyában, ijedt, álmos ábrára - tál tódultak ki. — Mi az? Mi van? — Hol? Ki? — Megfogni! — Mi? Az udvaron a lovak nyugtalanul nyerítet­tek, kapáltak. Az istállóból kihallatszott Na­zárev könyörgö hangja. Az istálló felé tódul­tak. Sötét volt, hideg eső permetezett. A te­henek, a bomyok a karámban félzaklatva, el­nyújtott bőgéssel bőgtek. Jóska elsőnek rohant be az istállóba, utána a cselédek. Filipov a jászol mellett fogta a gazdát, mellén össze markolta a tolsztojk't. Nazárev rémülten, csaknem sírva könyörgő k: — Eressz! Iván Vasziljevics, eressz el, ha is tent ismersz!... — Rossz lélek vagy — morgott rá Filipov. Többet egy szót sem szólt A gazdát fogta, épp úgy, ahogy az előbb a lovat A körül;' ló cselédek ámuló lármás kérdésedre n:m vá­laszolt Lassú mozdulattal feléjük fordult, gignézte őket Egyesek baltát, mások vasvi szorongattak görcsös ujjaik között Filip v visszafordította fejét, s csak ennyit monüott: — Ez!... A cselédek értelmetlenül nézték a gazdát Jóska kivezette Kaikét, fölpattant rá, és ki- vágtatott a tanyáról. Sebes galoppban ti tott, mire megvirradt, már beért a faluba. A bolsevikokat kereste. Nagyon hamar meg is találta őket a községházán. A parancsnok el ■ kéretőzött Izgatott hangon előadta a történ­teket Nazárevet még aznap letartóztatták. Jóska lovával együtt ott maradt a bolsevi­koknál. Katonaruhát kapott, karabélyt és egy kissé horpadozott hüvelyű, régi lovassági kar­dot és a lovára nyerget örült A fegyverét szorongatta, becézte, fegyvert, melyet annyi utálattal nézett a nag háborúban, most szent eszköznek érezt; , melynek segítségével a Nazórevektől meg a többiektől megvédik a jószágot, embert, föl­det ... A fülén, nyakán még rajt volt a fehér kö­tés, mikor századával elindult a frontra, » t^hArair éítal fellázított kozákok letörésére. Somogyi Pál: i A JÓ EMBER 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom