Somogyi Néplap, 1968. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-21 / 17. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap. 1968. január HL Takáts Gyula: EGY FLÓBERTPU, TÖRTÉNETE A téli könyvvásáron új művel jelentkezett Takáts Gyula. Az Egy fióbertpuska története önálló regény, de szerves része a költő eddigi munkásságának. A regény egyik kritikusa, Tüskés Tibor többek között ezeket írja Takáts Gyula üj művéről: »Arra jó csak — mármint a fló- bertpuska —, hogy az író rá emlékezve, róla szólva, felidézze szükebb hazáját, a somogysági tájat s az élményeknek azt a világát, melyet gyerekként megismert. Jelkép tehát itt a puska, az emlékeknek azt a kovászát jelenti, amely egy fészekalj- nyi gyereket, tíz-tizennégy éves fiúkat és lányokat egymáshoz köt.» Az alábbiakban egy részletet közlünk a regényből. M ár azt aztán, hogy mikor virradjon — legalábbis nekünk —, azt a fogadalmunk nem szabta ki. A zsalun a fény még alig szitált át, és az ágyamnál máris csak hallom, motoz valami. Biztos a Recski, a macskám. De az a macska Samu volt, hosszú hálóingben. Ott állt, mintha engem vigyázna. Állt a flóbertes őr, és vigyázott az ágyam fejénél. Erre aztán én is talpra csapódtam, és guszfólni kezdtük nagy meleg örömmel a meglelt puskát, melynek ezüstcsillagai végre a kezünkben táncoltak. Tusán ott állt a fekete szarvas és a réz- és ezüstindák között ott repültek a madarak, a fácán, a kacsa és a galamb. A hihetetlenül könnyű kis mestermunkából alig érezhető finom fegyverolajszag párolgóit szét a hajnali derengésben. Nagy felbuzdulásunkban pedig addig-addig célozgattunk, sürögtünk és csattogtattuk üresen a kakast, míg aztán fölcsattant a Poncius Pilátus a másik szobából. Nyílt az ajtó, és már ott is termett hosszú alsóban a nagyapánk. Szakasztott úgy, mint amikor elrepült a fecskés óra súlyzója. De most egyszerre a flóbertre tenyereit. — Zsiványoík, se ebéd, se alvás!... Nesztek! — És azzal, mint a karvaly a csalogányt, vitte is. De a rég látott könnyű kis jószág, ahogy ő is a kezében érezte, csak megfordította nagyapánkat. Leült közénk, mint János a hegyen. Aztán ahogy jól szemügyre vette a flóber- tet meg engem és Samut, látva a nagy pirosságot rajtunk, kinyitotta a vaspántos konyhaajtót, és a puskával együtt kilódított bennünket az udvarra. Egyenesen János elé. ö azonnal letette a küszöbre a fát, és minket a fáskamra melletti ki® ' szállásba vitt flóbertestül. — Ide figyeljünk! — azzal a szerszámos, mindenes polcáról levette a csavarhúzót. és leszerelte menten a gyönyörű puskáról a závárzatot. Aztán kivette az agyból a csövet. Szomorúságunkra háromba vette a flóber- tet. Belenézett. Szemünk elé tette. Villogot a cső, de nekünk a ragyogóan tiszta puskát még ragyogóbbra kellett suvikszolnunk. Aztán meg ósszecsavami. Üjra szétszedni, és a nagy gyakorlásra, épp reggelire, beállított apánk. A körtefa alatt terítettek most is, mint mindig szép időben. De ilyen reggelit... Csupa meglepetés. Mint ünnepnapokon. A kávézás közben egyszer csak belenyúlt apám a tarka mellénye zsebébe, és onnan kivett egy szép kék szemű golyót. Csak úgy csillogott a reze, a szeme. Aztán fölnézett a fa csúcsára, amelyen szintén csillogott egy szem kötrte. A töltény hüvelyénél is rezesebbre érett már. Ott lógott, ahol valamikor talán a lármás sas tollászkodott. — Na, Samu, elkapnád-e? — mutatott a körtére. Samu egyből elértette. — Ha pottyan, és nem lottyan. — Zsivány lesz ebből — csavarta bajuszát büszkén öregapánk. Samu akkor a körte alá állt , apám meg célzott, öregapám közbevágott: — Ha fuccs, én következek, Laci. Azzal ő is kivett a mellényzsebéből egy golyót, és a kifli mellé tette. És mi tagadás, kétszer lőtt apám, kétszer öregapám, egymást váltogatva, és nagy izgalom közepette a körte csak sértetlenül függött a szárán. Az ötödik csattanás után aztán Samu elkapta röptében, és odatette öreganyám elé a sértetlen, szárán szakított császárkörtét. Apám csak ennyit szólt: Gyakorlat teszi a mestert.. Délután peki is látunk... Megkezdjük a .céllövést! Ezt már nem egyedül nekünk mondta, mert hiány nélkül ott állt velünk együtt nyolc fiú és öreganyánk oldalán Sári és Bella is. Hogy, hogy sem, Mestrics Kálmán már oda is tett az asztalra egy föibontatlan, húszdarabos patronos dobozt. Aztán Csana rukkolt elő. — Ügy látszik, fölkészültek a legények — mosolygott Ku- kucska. Md pedig szomorúan néztünk össze, mert csak nekünk nem volt egyetlen töltényünk se. Akkor öregapánk — a lányok kivételével — pénzt nyomott minden kárvallott kezébe, és csak Bodó puskaműves nem értette, miért lett egyszerre a kilences golyós töltényeknek ekkora kereslete. Nem is érthette, hiszen nem hallatszott le a boltjáig az öt lövés csattanása. — Egyszázhatvan golyó — számolta ki Lukács. Csak néztünk, de még nagyobb lett az ámulás, amikor megérkezett Jurasich Gerzson, a hajóskapitány. Ö volt az, akit mindig megcsodáltunk, ősz haja a tarkóját mint ezústkoszorú övezte. És ezt a kunkor hajkoszorút körbefogta mindig a lapos tengerészsapka arany zsinór ja Hófehér, aranygombos vászonruháján a kék árnyékok a messze, tinta- színű tengereket és a városszerte suttogott kalandjait idézték, melyeket még csak növelt az a tette, hogy amikor az elvesztett háború után otthagyta Velencét, itt városunkban a házát és kertjét, a városka ámulatára, három méter magas kőkerítéssel íalaztatta körül. Akár egy erőd, olyan volt ez a ház a város kellős közepén, amelyből csak a fák koronája és a pávaház félhol- das tornyocskája kandikált ki. — Eleget láttam e világból — röviden ezzel indokolta tettét De mi, gyerekek is tudtuk — mert kiszivárgott Bebes tanár úrtól, akinek a nagy csigákat és tengeri kagylóit ígérte és apánktól is — hogy Jurasich Gerzson kapitány magas kőfala mögött csodálatos, messziről hozott világot rejteget. Most pedig hóna alól egy tekercs céltáblalapot húzott elő, és a töltények mellé tette úgy, mint egy hadvezér a csata terveit. Délutánra aztán meghívták szüléink Bebes Ferencéket is, akik egyenesen a múzeumból jöttek. Ketten mindig, mert az asszony olyan volt, hogy ott is a férje mellett ült Még ha csak ült volna, de mint az egynótájú óra, unos-umta- lan azokkal a szavakkal egy- végtében kérdezgetett Ez a nagy szervezés sehogy sem volt az ínyünkre. Nem így képzeltük el a mi puskánk felavatását Persze hogy nem! Védnökség alatt, amikor már itt van a saját kezünkben a zászló! Amikor már maga köré gyűjtötte a sereget! És most md lett? ... Kirándulás! M indenki láthatta, ha az arcokról olvasni tudtak volna, hogy apá- mék jobban örültek ennek a cécónak, mint mi, a huszárvárt sereg. Az uzsonnacsomagolás ".T és a sok aprólékos felkészüléssel csak lépésről lépésre lohasztották le a kedvünket. Végül is irn,mélámmal vonultunk szüléink előtt. Még jó, hogy a puskát én vihettem, és így mellém csapódott a többi is. Csak lél füllel, messziről hallottuk a törtfínetet, amikor a kapitány hajója öt hétig mozdulatlanul vesztegelt a végtelen óceán kellős közepén, mert a vitorlákat még szellőcske se billentette meg. Kicsit lelassítottunk. — Akkor volt, hogy a vitorlások még a gőzösökkel versenyezve szelték a tengereket! — mesélte Gerzson, és elbeszélésének tüzéből az ásás ggpK Jí&d «B** J Jnrn-- . öfeMSf Kovács József: SZŐLŐHEGY TÉLEN (Babits-illusztrá dó) is kitűnt, hogy ő is a vitorlások pártján állott. És amikor egyszerre, kitört a vihar — akkor már odahúzódtam én is. Bella öcsi is tátott szájjal néztek föl sebhelyes arcára. Csak bámultuk, mert akkor tudtuk meg, hogy ott, akkpr Kapta ezt a sebet, mert az egyik leszakadt árboc kötélzete végigvágott rajta. Így érkeztünk a folyóhoz, amelynek csörgedezése csak megállította a tengerészt — Így kezdtem én is!... Nézzétek csak — mutatott, mint egy parancsnoki hídról a ladikra. — Mert ez is oda visz! — Es mi lelkiismeret- furdalással néztük Keglovich parton felejtett szurkos tek- nőjét, melyet csúnyán cserbenhagytunk. — Innen egy ugrás a Sió. Aztán le a Dunán ... És a tengerek! — kiáltotta oly hangosan, hogy a vak molnár is odabámult Anyánk és Bebesné, akik már látták az Adriát nagy odaadással hallgatták tovább, is a tengerészek és a tengerek világáról Jurasich Gerzson történeteit. De mi már kikötöttünk. Pontosan a homokbánya torkában. Ez volt a Verseny és a gyakorlat kiszemelt terepe A Nemesék bányái. Anyámék a tengerésszel felültek a homokfejtés partjára. Kitűnő terep volt ez a céllövésre. A hatalmas dombhullám ölében, mint gyönyörű sárga kagyló ragyogott elő az óriás homokbánya villogó löszfalas arénája. Anyámék fönt ültek, mint lelátón a zöld gyepen. Apám pedig velünk együtt rendezkedett A szőlők alatt külön világ volt eddig is nekünk ez az omló, forró falakkal és barlangokkal teli meredek Szahara. Nem egy kocsi homok az udvaron! Nekünk homokhegyeink voltak. Három-— négy emeletnyi partokkal, barlangokkal és hasig merülő, forró homoktengerekkel. Toronymagas szakadékok, melyeknek meredek faláról repülni tanultunk a külön erre a célra drótozott és folzsi- nórozott hatalmas kofaernyőkkel. Ügy szálltunk ezekkel a lilakék ernyőkkel, mint ma a betonok fölött az ejtőernyősök bóbitái. Sokszor a szélben még csomagokat is vitettünk velük. S ha váratlanul az ég felé kifordult az ejtőernyőnk, ott volt a zuhanásban a biztosíték, a térdig süppedő, forró homok porondja. Náci bácsi, a rettentő bányaőr, nagyobb veszély volt, mint á zuhanás, a repülés, amely mindannyiónkat vonzott, hiszen Jurasich Gerzson hajóskapitányon kívül a legnagyobb példaképeink ők voltak, a frontról hazatért hadirepülőink, akik nemrég még itt köröztek városunk fölött. Kereplő, tüsszügő motorjuk fabordás vászonszám yakon röpítette géppuskáikat. És hogy vágták halálos bukfenceiket a háború után csak játékból és virtusból is tornyaink fölött! Olykor úgy lecsaptak ránk a mezőn, hogy hasra kellett vágódnunk. És azt is tudtuk, melyikük volt. Mert ránk nevettek a nyitott ülésből... ök nevettek, igen, a mi példaképeink, az első repülőmotorok megnyergelői. Micsoda világ volt a háborúviselt, városvégi bádog- és deszkahangárok közül! Ott segédkeztünk sokszor az indulásoknál is. És a hat közül csak a sánta Rutkai őrmester maradt meg városunk csodájára. Csak az ő sírjára nem vittünk mezei virágcsokrokat, mert ő még most is köztünk bicegett. De a többi? ... S most új tétre duirrogott a játék. A céltáblák már ott sorakoztak. Mi pedig húsz lépésre előttük hasaltunk. Szorongtunk a verseny miatt, melynek már a díját is kitűzte a kapitány. A zöld bányapart magasából meghívta magához a társaságot. Meghívta abba á várba, amelynek udvaráról csak a pávák kiáltozása hallatszott ki, és még a postás sem láthatta, csak a küszöbét. És annak, aki a legjobb körszámot lövi, annak különdíjat is ígért »-És mit adhat ő?« — erőlködött a képzeletünk. A puskapor, a verseny, a titok, a díj feszítő nómaságSomogyi Pál: UTOLSÓ FALEVÉL A fáról, mely nyáron Gyümölccsel volt áldott, 'agyöklével az ősz leverte a le „ De fent, a csuoasz ágon Egy szál ott maradt S mint utolsó harcos csatázik, Csatázik a széllel, faggyal, dérrel, Reszket, küzd, él — Vértelen, sápadtan. Látni akarja még a napot, A kék eget, Síbor alaonyatoi. Sötét felhők alatt Lapulni szeretne még, Dideregni a hideg esőben, Birkózni a viharral egyedül, Betegen, reménytelenül, De az ágon fent... Oh, te fonnyadt, fáradt falevél, En megértelek, Félsz a sártól, lehullástól, De hogy segíthetnék nelced Legyőzni a győzhetetlent?! Konsztantyin Kovaj: Ó, MENNYIT KÓBOROLTAM! O, mennyit kóboroltam! Hogy szerettem az életet! A szívemet nem óvtam, S íme, most meg hajszolt, beteg ... Mindent elénekelni, Mindenkit szívünkre ölelni: Mégsem lehet! Anatolij Bertinszkij: JAJKIÁLTÁS Kószáljuk a füvei — nem kiált, hallgat makacsul. Nekiesünk: zúzzuk a gránitot, hallgat konokul. És a fa is, mikor a fejsze szívébe vág. S a hal, mikor kopoltyújánál fogva egy kővel fejbe verjük. Ám ha bennünket fog el olykor a fájdalom, szívszaggatón kiáltunk — a mi jajunkban nemcsak a magunk: az egész földkerekség . fájdalma jajgat. (Papp Árpád fordításai. / Szirmay Endre: MADÁRCSAPATBAN Kék tollú, sebes madarak éles csőrükbe f ogva visznek, szányat bont az aggodalom gyermekkori emlékeimnek. Gyomromat, szememet kiosztom az éhes madárseregnek, ők egyre jobban rikácsolnak, szívemet kérik — nem engednek. Suhog a kéklő messzeség, villog a csőrök hideg kése; a szenvedés feledni tanított, a felejtés meg szenvedésre. Jankovich Ferenc: TÉLI TUS Még az ablak is sziklás, csillaghabos. Vad, kemény nesz ölel; félnapon át viseled Mária-üveg koronád, míg lábad acélforgácson tapos. Figyelem rabja, biztos, de óvatos mozdulatokkal jár két kezed a pad rángó testén, másra nem is szabad gondolnod, csak amit teszel. Pedig be sok lefejtett érzés, vágy, kín, gond feszül melled: vasporos talárod alatt s az agy zárt ablakain is belül, hol ünnepes, féltett fényképekül várnak: hű nőd s két iskolás fiad — akiknek két kezed mindent megad. gal és lázzal töltötte meg az unalmasnak indult délutánt. És egyre csak feszültebb lett, ahogy sorba egymás után csattogtak a céltábla lapján a golyók, jelezve rajtuk a szerencse és ügyesség csillagait. Az ólomlövedékek is homokspricceket vágtak a táblák mögött. Mi volt ehhez képest a huszárvári búcsú lövöldéjének légpuskacsatéja? Ott csak a bádog kopogott, vagy nagyot durrant a vadász, hanyatt esett a táncosnő, bimbire ült a Pléh Jutka. Vagy leugrott a szirtről a zergebak, és csinálta gépies mókáját a többi bádogfigura. De itt most visszafojtott némasággal figyelt mindenki Bebes tanár úr összeadásaira a névre szóló céltáblák lapjain. Az eredményeket egymás után mondta be aoám. Nem épp a legnagyobb dicsőségünkre, mert a puskapor- szagú bányai verseny hőse, ki tudja, hogyan, a harapós és köpködős Kardos öcsi lett. M ost aztán a változatosság kedvéért Lukács, akinek kedvence volt, nem a serpenyőbe tette, mint a padláson, hanem hirtelen a nyakába emelte, és vágtázva hordozta körbe-kör- be a homokarénában, mint a cirkuszban a paripa. hogy hirtelen térdre rogyással a homokba vesse győztes lovasak
