Somogyi Néplap, 1967. november (24. évfolyam, 259-284. szám)
1967-11-26 / 281. szám
SOMOGYI 8 Vasárnap, 1967. nevem bér H álóingben megyek ki a balkonra. Félszandál van rajtam, a másik lemaradt útközben: leesett, hallottam a köp pallósát A szandál pántjai közt hideget érzek, szétárad • testemben, egészen az arcomig ér. Ez nem a kő hidege, se nem a hajnalé. Egy koránkelő autó felköhög. Különben csend van. Az utca még alszik. Visszabújok az ágyba, fejemre húzom a paplant mint gyerekkoromban, amikor égboltot varázsoltam a paplanomból. Most nincs varázslat Mért csinálok ügyet belőle? Üjra megtenném. Nincs varázslat, de megbánás sincs. Déneske, szegény srác... Akkor is folytan azt gondoltam: szegény, szegény, szegény. Kinyitotta az ajtót, megkérdezte, hogy minek jöttem, s én azt mondtam, azért, hogy osztálytársad vagyok, és ne légy egyedül. Rossz lehet neked egyedül, hisz sírná se tudsz... De csak gondolatban mondtam, a tekintetemmel. Átvitt egy szobán, ahol a kicsi húga hintázott. Egy motorjavító műhely volt alattunk, dohogtak zúgtak a gépek, a parkett mintha remegett volna, a talpam átvette a remegést De es csak később volt A zúgás, a remegés. Eleinte észre sem vettem. A iBBKrenjM mi egy Ida kézitáskát, összehajtogatott pongyola volt rajta. Beakasztotta • pongyoláját, a zsebéből egy szemüvegtokot húzott elő. ... Olyan torrá vizád su~ hanyocauk, hogy szinte szúr. A bőröm gőzölög; de ez a hidegség nem múlik el, ez az üres hidegség. Lápták tél éve jár egy vízipoló-játékos- sál, azóta hízott meg, mert utána állati éhes, a dívány mellé van készítve sült szalonna, csülök rozskenyér, mindent befal, másnap is zsíros a szeme... Déneskén még mindig az a gyűrött ing volt, melyet az iskolában viselt. — Ebben aludtál? — kérdeztem tőle, amikor meglátogattam. — Nem aludtam. A kór- házfolyosón ültem Apával. Reggelig ültünk a pádon, amikor anya meghalt — Fürödj meg. Vegyél föl tisztát. Elmenjek? — Ne... — mondta gyorsan. — Ülj le. Amíg fürdött, kinéztem az ablakon, egy tűzfalra nyílt Felette az ég mintha "cementből lett volna. Csupa fal, csupa kő. ' — Készen vagyok — Fürdőköpenyben állt mögöttem, vedlett, bordó frotirban, melyből kilógtak a szálak A diványon ültünk egymás mellett — Az ott az édesanyád? — Egy bekeretezett fényképre mutattam. — Nem ilyen volt — Milyen volt? Nem felelt. A kishúga beszaladt, hogy a segédkező némi kéri a festeni való ruhákat. Jó, mon ta, és meg se moccant. — Mennyi rumli... gyászruha, gyászjelentés. Apa összeír egy csomó címet. Talán már az iskolában is Címek jártak a fejében. — Mikor lesz a temetés? Megint nem felelt. — Menj ki, Muoika ... Hintázzál! — Szabad? — kérdezte a kishúga és elnyargalt. .. .Valahol felszaladt egy redőny. Utána egy másik, egy harmadik Ez a nap is akár a többi. Már egész világos van. Mi változik? Berobogok az iskolába, ott elmúlik a szorongás, a hideg ség. minden ... A diványon ültünk, a szeme olyam volt, mintha piros cérnával lenne beszegve. Azt mondta, elmagyarázza a számtan- példát, hogy megértsem végre. — Hány kilométerre távolodtunk a csónakkal a kikötőtől a folyón fölfelé, hogy négy órán belül visszatérjünk, ha a csórnak sebessége nyolc kilométer/óra, a folyó sebessége pedig két kilométer/óra? — Hangosan beszélt, mégis áthallatszott a másik szöveg, a néma, mely lesben állt a kiálló ádámcsutkájában. — Figyelsz? — kérdezte. A füzet remegett a kesében. — Ha mái eljöttél... tudom, csak sajnálatból. Ne... ne tiltakozz. Gyerünk tovább. A csónak a folyón fölfelé hat kilométeres, lefelé tíz kilométeres sebességgel halad. — Déneske... — Térdére tettem a kezem, a merev botlábára. — Próbálj aludni. — Nem akarok ... Sose voltáé itt Ha már eljöttél, legyen valami hasznod belőlem. Ott tartottunk... figyelj. Ahhoz, hogy z kilométerre eltávolodjunk felfelé i/6 őrá szükséges ... Innen a visszaúthoz. — Feküdj le... Legalább Ití nyújtózol egy kicsit — Mellbe taszítottam, hártra- zökkent, tenyerével tartotta magát — Hadd, hogy befejee— Erid) a francba! — Elrántottam a tenyerét, a díványra nyomtam. — Lefékezel! Így... Ne merj moccanni! Elnyúlt, szaporán lélegezve, mintha moot hagyta volna abba a birkózást Fakó bőrén virítottak a szépiák. Sohasem tűnt fel, hogy Ilyen csúnya. A szeme túl világos, agyonmosott-kék. Pici, vértelen füle eláll. Csudára megsajnáltam. — Ki vagy merülve. — Végighúztam a kezem rajta, lehorgonyoztam a hegyes térdén. — Fogadjunk, hogy egy-kettőre elalszol. Lehunyta a szemét — Na, látod. Fog ez menni. — Megbuksz — mondta rekedten. — Ha átvennénk együtt... A visszaúthoz x/10 óra szükséges. Mivel összesen négy óra időnk van... — A karomba kapaszkodott — Négy óra időnk... — Aludj! Nincs egyéb bajod, mint... Magaddal törődj! Elzúgok, hát elzúgok! — Rátenyereltem, a díványhoz akartam szegezni, amikor megéreztem a frotírkö peny alatt a botlábát Megsimogattam. Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyen légy Ilyen nyavalyás. Üjra meg újra végigfutott a kezem rajta. Feltápászkodott, rámnézett. — Most sajnálsz... — Fenét sajnállak! — Egyszer haza akartalak kísérni. Azt mondtad, menjek a francba. — Az előbb Is azt mondtam. Hát aztán?! — Megcsókoltam előbb az egyik arcát aztán a másikat Nem csókolt visz- sza. . Jobbról balra és balról Jobbra forgatta a fejét mintha keresne valakit. Egész testében remegett mint azok a gumin függő kis majmok, amelyeket utcai árusok lógatnak le a kosaruk széléről. Volt valami az arcában, amitől a szívem a torkomba mászott Ennyire örül nekem?! Soha senkinek a szeméből nem sütött felém ilyen öröm ... ilyen ámu- ló, ilyen döbbent... ilyen önmagát rábeszélő, hogy mindez igaz. M utatóujját végighúzta az arcomon, a szájam szélén. Bekaptam az ujját. Te szegény, gondoltam, örülj, mégj eb ban örülj! S akkor Is azt gondoltam, amikor rámzuhant s magamon éreztem csupasz lábszárát A parketta alat feldübörgött a javítóműhely az ajtó mögött csikorgót* a hintát tartó kötél vaskampója. Vadul hintázhatott a kis húga. Mindez igaz, mondtam én is, de egészen másképp mondtam, mint ő. Rémülten mondtam, hiába »tudtán mindent-«. Ö volt a mennyezet, az ő arca, rajta túl nem láthattam. — Ilyen boldog... soha.. — mondta és én azt mondtam, »rendben«, feltámasztottam az állát, a szeméé, néztem. A szeme homálya volt, s mintha a pupillája ban magamat pillantottam volna meg egész piciben. — Életem legboldogabb .. soha még ilyen boldog... — dadogta. Majd hirtelen talpra ugrott, zokogni kezdett Gyerekesen, bömbölve, nyitott szájjal. — Bocsáss meg! Bocsáss meg! — kiáltotta va lakinek, aki nem volt aszó Kerék Imre versei SZERELMEM: FORRADALMAM t&rlós földeken At amuftláb csatakos virradatban bival.vhomlokú hegyre föl szélmosta völgyeken keresztül futok feléd dübögő szívvel csillaggal sárral arcomon futok feléd s tudom elérlek szerelmem forradalmam hozzád taszít a születésem apám szomorú sorsa vásott kölyökkoromban te derengtél szegények legendáiban te tüzes vassal koronázott élve keresztre-fe szí tett százszor elvetélt százegyedszer önmagadat újraszülő ragyogó főnix-madaram itass át a véreddel engem kezemhez mocsok ne tapadjon bitem kútja ki ne apadjon veszendő testemet növeld egyetemes méreteidre te kínokban halhatatlan szerelmem: forradalmam ÍGY ÉLNI Az volna Jó, mindig igy élni: megbüvöiten, idézve nézni, ahogy a szürke virradatban, a színek összhangja kicsattan, s ölelkezve a végtelennel ablakomon belép a tenger; rácsodálkozni a világra, mintha szemem először látna, először tapintana ujjam; ujjongani fölszabadultam Az Tolna jó, mindig így élni: bort inni, madarat igézni, várni valami szebbet, jobbat, mitől a lélek fölragyoghat s mint a fák: virágba borulva gyönyörködtünk egymásban újra — véges határaink kinyiinak, szivközelből ragyog a csillag a röpülünk szelekbe — tárt szárnnyal eggyő — mosódni a világgal! Opotija 1967 Juhos A FÖLD VONZÁSÁBAN Tüskés csillagom, forradalmas robbanásokkal — újuló, hatalmas, gravitációddal Oledre-ftlelő, nyugalmat, békét sosem MA örökmozgó, törsz a kiszabott pályán előre élet és halál határán. A kék-sugaras űrből látlak, menekülve is vágyódom utánad szeszélyes, gyönyört! asszonyaié — győzelem és kudarc! Lábam alá utakat raktál, a nők, társak szemének megmutattál s ki röpítettél, hányszor, mészkövek közé falazó magányból a súlytalanság szédült mámorába, kínok édenébe, gyönyörök poklába; Jégkorszakok dühéből kiemeltél magasabbra a fellegckné! — innen is téged vigyázlak, ahogy fölragyogtat a távlat s pörögsz mosollyal, könnyel arcodon örökegy a mindig — változó úton sosem-szűnö Igyekezettel, hegyekkel, évszakokkal, emberekkel. bábon.. • ESTI FÉNYBEN EGY KIS NYELVMŰVELÉS Plasztik vagy plesztik ? Neon tudom, megfigyelték-e már, sokan milyen kínosan törekszenek arra, hogy az angol eredetű szavakat igazi angol módjára, a franciákat meg ékes franciasággal ejtsék ki magyar beszédükben. Szinte jobban ügyelnek rájuk, mint a magyar szavak helyes kiejtésére, mert meg akarják mutatni műveltségüket, s nyilván szivükön viselik más nyelvek eredetiségét, tisztaságát Pedig bizony a nyelv története azt mutatja, hogy az ilyen származású szavakat előDb- utóbb minden nyelv a maga sajátosságai, természete szerint alakítja, nem kell tehát szégyenkeznünk amiatt, ha egy-egy idegenből kölcsönvett szó kiejtése nyelvünkben megváltozott, nem egyezik meg a kölcsönadó nyelvben való kiejtésével. De ne beszéljünk általánosságban. Egy idő óta azt tapasztalom, hogy a rádióban és újságjainkban egyre gyakrabban hallunk és olvasunk plesztik-röl, plesztik-ből készült tárgyakról, a plesztik-nek az iparban való felhasználásá- róL Nemrég az egyik Rákóczi úti üzlet kirakatában láttam, hogy ott is plesztik- ből készített esőköpenyeket ajánlanak. Ennek a sokféleképpen felhasználható, áttetsző műanyagnak valóban az angol nyelvből kölcsönöztük a nevét, s ott valóban ilyenformán ejtik ki ezt a szót Csak azt nem szahad elfelejtenünk, hogy a magyar nyelvben nem plesztik, hanem plasztik formában került át Így tartják számon szótáraink, s így ismeri a köznyelvet beszélők nagy része. S ami még fontosabb, ez a plasztik nem áll egyedül a magyar nyelvben, szép számú rokonsága van. Szinte mindenki tudja/ mi az a plasztikai műtét, azt is tudja, hogy a szobrászművészetet is szoktuk — már igen régóta — plasz- tiká-nak nevezni, a plasztikus kifejezés, azaz érzékletes, szemléletes kifejezés sem ismeretlen a legtöbb embernek, a szilárd anyagok plaszticitása, azaz for- málhatósága is, gyakori kifejezés, a pla'sztilin-t, más szóval gyurmát meg minden általános iskolai tanuló ismeri. Ebbe a családba bizony nem illik a plesztik, hanem csak a plasztik forma. De ha nagyon erőltetik az angol nyelvet tudók a plesztik-et, még megérjük, hogy plesztikus ábrázolás-ról meg plesztikai műtét-ről fogunk legközelebb hallani. Ez az előkelősködés, vagy talán inkább így mondhatnánk: tudálékosság nemcsak ebben az egy példában mutatkozik meg. Gyakran hallom például a kitűnő szovjet író — So- lohov — nevét így ejteni: Szolohov. Nyilván úgy gondolja, aki így mondja, hogy az idegen szavakban, nevekben levő s betűt mindig sz-nek kell olvasnunk. Még inkább terjed a Rókus kórház nevének Rókusz ejtése, nyilván ugyanilyen okból. Pedig ez igen régóta ismert és használt név nálunk, bár az újabb időben meglehetősen ritka. S régen mindig s hanggal ejtették, ahogy a királv helyettesét jelentő palatínus szó sem volt régen palati- nusz. József nádort pala- tinus-nak mondták mindig, s a fiát országosan így ismerték: a nagy bajuszú palatínus Pista. Csokonai Dorottyájából is nyilván sokan ismerik ezeket a sorokat: »Rárándítia Izsák pengő muzsikáját S a palatínusnak elkezdi nótáját.« Ha már a Rókus-sal és a palatínus-sa! latin eredetű jövevényszavaink s betűjének kiejtésére tértünk, válaszoljunk még arra a kérdésre is, melyik, formában helyes a gyakran használt építészeti műszó: statika vagy sztatika. A mérnökök egy rész» — főként az építészek — stati- ká-nak mondják és írják, mások meg, az általános mérnökök inkább sztatikának. Az utóbbiak nyilván nagyon helyesen akarják kiejteni ezeket a latin eredetű szavakat, s úgy gondolják, hogy a statika éppen olyan nevetséges lehet, mint ha valaki erő szum helyett az írásképnek megfelelően azt mondaná: ego sum. Pedig hát nem így van a dolog. Latin eredetű jövevényszavaink sz hangja a magyar nyelvben általában t alakban jelentkezik: Ambitus, árgus, aulikus, brutális, kardinális, principális; vagy s-sel kezdődik: skapuláré, skála, skandalum, skófium, skorbut, skriba, skrupulus, spácium, spatula, speciális, spektákulum, spekulál, spirális, spirituálé, spíritizmus, spongya, spontán, stagnál, stallum, steril stb. De idézhetünk olyan latin eredetű jövevényszavakat is, amelyek egészen közeli rokonságban vannak a statiká-val, s ugyancsak s hangzóval kerültek át nyelvünkbe. Stabil helyzetről beszélünk, nem sztabil-ról, példát statuálunk, az állomás régi nevét stácíó-nak mondjuk, de említhetjük még a mennyiségtan konstans szavát vagy a konstatál szót, aztán a statáríum-ot, a sta- tisztiká-t, a státus-1 és így tovább. Azaz mégse tovább, mert a legutóbb említett szónál, a státus-nál nyilván többen is megjegyeznék, hogy ezt talán Inkább státusz-nak kellene mondani. S az Is lehet, hogy még a sztátusz kiejtésnek Is akadna pártfogója. Ez a vitás szó, a státus vagy ahogy sokan mondják: státusz — Értelmező Szótárunk megfogalmazása szerint — az ugyanazon foglalkozási, hivatali csoportba tartozó, oda kinevezett alkalmazottak összességét, létszámát jelenti. Ezt szokták mondani: ő is a mi státuszunkba tartozik; nem tudták fölvenni, nem volt üres státuszhely. Persze helyesen így kellene mondani: státus, státushely. A múlt században még igen gyakori volt a státus szó, csak lassanként váltotta fel a nyelvújítás alkotta állam. Az államférfi státus- férfi volt, az államköltség státusköltség. De beszéltek státusfogoly-ről, státustitokról, státusformá-ról, státus- polgár-ró\ is. Manapság már kissé megváltozott a státus szó régi értelme, de azért nem kellene a kiejtését is megváltoztatnunk, jobban beleillik nyelvünkbe s a többi hasonló szó rendiébe, ha nem státusz vagy pláne sztátusz lesz, hanem meg- masad státus-nak. Sajnos, ez a tudálékos latinoskodás manapság egyre terjed, minél kevésbé tudunk latinul. Ma már a fambus is }am- busz lesz, sőt az ipse is tp- szé-vé finomult. Talán fölösleges is megjegyeznem, ha az említett szavak eredeti latin formáiét latin sző vegben, mondatban, szókapcsolatban idézzük, akkor az ; sz-ező formát használjuk Tehát a státus cm zárja ki az in sztátu naszcendi-t, a spontán a szpente szuá-i vagy a spirituálé a szpiri ■ túsz szanktusz-t. De még a spiritus rector is megfér köztük. Dr. Lőrlncze Lajos
