Somogyi Néplap, 1967. október (24. évfolyam, 233-258. szám)
1967-10-01 / 233. szám
Vasárnap, 1967. október L 7 SOMOGYI NÉPLAP ERDŐS LÁSZLÓ: K edvenc hősöm nem Old Shatterhand volt, hanem Damjanich. Ha magamra maradtam, legszívesebben azt játszottam, hogy én ő vagyok, s ilyenkor csodálatos dolgok történtek velem. Volt úgy, hogy Kossuth még idejében rám bízta a fővezérletet, s én, csapataim élére állva, áttörtem a vértesek sorfalán, elfogtam és a fülénél fogva vezettem Kossuth elé Windischgrätzet De volt úgy is, hogy Görgei már alá akarta írni a fegyverletételt, mikor én kardom elé állítottam, s utolsó pillanatban megmentettem a helyzetet Legjobban mégis azt szerettem, ha leugrottam Arad magas faláról, tört lábbal átúsztam a Tiszát, Törökországom át Amerikába utaztam, legyőztem Old Shatterhandot, Old Firehandot s aztán Winnetou oldalán beszáguldoztam az egész vadnyugatot. Később aztán másfajta játékokat kezdtem játszani, s az élet kalandjai elfeledtették velem a tábornokot. Mégis megdobbant a szívem, mikor 1944-ben Dachauban ösz- szeismertettek vele a barátai. Apró kis ember volt ez a Damjanich, szőke, pisze, és rendkívül mulatságosan beszélt magyarul. De a bal lábára ő is sántított. Mikor a németek körülfogták őket, leugrott a toronyból, tört lábbal átúszta a Szávát, s az erdőkön át hazaszökött falujába, Mól vébe, ami nagyon kis helység lehetett, mert azóta sem találtam senkit, ciki ismerte volna a nevét. Mivel pedig semmiképpen sem akart rendbe jönni a lába, a partizánok beküldték az usztasák közé, hogy onnan szerezzen nekik értesüléseket. A mol- veiek persze nem tudták, hogy parancsot teljesít, s árulását nem tudták megbocsátani. Kétszer követtek el merényletet ellene, másodszorra súmeg, kapuét, krematórium! Te nyakad nem fej, hanem olyan dagadt uborka, metélve, amit megenni pfuj! N em védekeztem. Látta szegénykém, hogy cigarettára cseréltem a kenyeremet, s nem akartam megmondani, hogy még az is többféle átváltozáson fog átmenni esttelig. Eddigre már ugyanis elpusztultak a barátaink, ketten maradtunk, s egymásra voltunk utalva teljesen. öt pedig egy hete kínozta a láz. Gyötrelem volt látni diarétól kiszáradt apró testét, zavarosan csillogó tekintetét Ráadásul úgy tudtuk, hogy a flekktífuszosnak nem szabad innia, s így még szomjaztatással is bántottam szegényt S hogy valamiképpen segíthessek rajta, megpróbáltam Tannin tablettát szerezni a feketepiacon. Azt a kórházból lopták s csempészték ki az ápolók, és méregdrágán adták akkor is, ha volt belőle elég. Így csak belga barátaim segítségével tudtam lebonyolítani az üzletet — ők voltak akkor a fő cigarettatulajdonosok. Még így is temérdek munkámba került, míg megszerezhettem az áhított gyógyszert Kenyerem előbb cigarettává lényegült, majd több kenyérré, majd újra cigarettává, aztán nem tudom még mivé, végül pedig hat Tannin ára cukorrá változott, s ekkor végre a hiénák vezetője markomba számlálta barátom gyógyszerét Damjanichnak könnyes lett a szeme: — Ti boga! Te nem barát, te édes mama! Sajnos, a Tannin nem használt —. azóta megtudtam, hogy nem is használhatott Este már félrebeszélt Vadul dobálta a testét, és szerb— magyar keveréknyelven magyarázott valamit, a szokásosnál is komiszabbul törve a magyar szavakat Kínlódva, szakadatlanul beszélt, s csak azért tartott néha szünetet, hogy megkérdezze: »te értesz?« Én ilyenkor buzgón bólogattam. Azt hiszem, amennyit okvetlenül kellett, annyit értettem is. Egy molvei kislányról volt szó, akinek csodálatosan gömbölyű a csípeje, s aki ma is úgy tudja róla, hogy ő usz- tasa. Nekem tehát oda kell utaznom a háború után, és meg kell mondanom az igazat jfél után, rövid botjá- JH val a kezében, odajött 1 hozzánk a Stubenältester, és rám parancsolt, hallgattassam el a barátomat máskülönben szétveri a fejét Nemrég került hozzánk ez a Stubenältester, de a lopott koszton gyorsan meghízott, s makor Damjanich meglátta az ablakon beszűrődő fényben kerek arcát boldogan elmosolyodott, s ezt kiáltotta; — Jolanka! Ti boga! Nem politikai volt a mi stubenäl testerünk, hanem közönséges bőnöző, de barátomat még ő sem bírta megverni. Ám azért nem jött zavarba. Felkapta botját, és engem vert agyba-főbe Damjanich helyett Lángeszű ötlet volt ez bizonyos. Betegünk egyszerre magához tért, s reszketve kömyörgött a megvadult embernek, ne üssön tovább, reggelig hallgatni fog. A következő nap története elmosódott emlékezetemben. Harmadnap reggelre barátom valamivel jobban érezte magát, s így kitámogattam a mosdóba, ahol tetőtől talpig lemosta magát Visszautunk- ban láttuk, hogy az udvaron valami nagy cirkusz folyik. Széket tettek ki az ajtó elé, s azon, két melegen öltözött Stubendienst felügyelete alatt, ingben-gatyában egy piszkos kis öregember didergett az Alpok-alji fagyban. A mellén tábla: »Teljesen eltetve- sedett* — Papa! — kiáltott fel Damjanich, és rettentő erővel szorította meg a karomat Megijedtem. Azt hittem; visszatért a delin urna, hiszen tudtam, hogy már nem élnek a szülei. — Nem enyém papa! — magyarázta. — Jolanka papa! Föltépte az ajtót, és az öreg emberhez rohant Rángatta föl a székről, s közben őrjöngve magyarázta a két őrnek, hogy vigyázni fog a papára, soha többet nem lesznek tetvei. Szerencsére lengyel volt mind a kettő, valahogyan megértette magát velük. B evittük a papát a mosdóba s lehúztuk testéről az inget Én visszaborzadtam, mikor megláttam a nyakában nyüzsgő szürke tetveket. Ám nem hagyhattam cserben Damjanichet öklen- dezve és fuldokolva segítettem megtisztítani az öreget. Barátom saját testéről adta át az inget, én pedig valahon- nét egy ócska, de tiszta nadrágot szereztem neki. Az öreg eleinte aligha értette meg, ki rángatja be a barakkba és miért, de aztán megismerte Damjanichot — s ettől fogva undorodva ütötte le magáról a kezét. Ö pedig elébb csendesen könyörögve, majd fejét veszítve, ordítva és sírva magyarázkodott, de a papa nem akarta megérteni. Végül én mentettem meg a helyzetet: — Ti rezumos? — kiáltottam rá és lefogtam a kezét — On druzse! Nye usztasa! Szmrt fasizmus! Az öreg rámnézett, összecsapta a kezét — aztán elsírta magát, és kétségbeesett hangon mondott valamit. Damjanich elfehére- dett — Jolanka férjhez ment — fordította a papa szavait Én pedig a szomorú hír hallatára sem tudtam elnyomni egy futó mosolyt Szerencsére nem vette észre Minden figyelmét az öreg kötötte le. Annyi beszélni valójuk volt egymással! — Papa meg fogja mondani, nem vágyom áruló! — magyarázta boldogan. Mikor végeztünk az öltöztetéssel, visszamentünk a hálóterembe, s én helyére segítettem Damjanichot — s melléje az öreget. Elhatároztam, meghozom értük a legnagyobb áldozatot: otthagyom ágyamat, s keresek magamnak valami zugot. Ám Damjanich nem engedett. — Te maradj! Te vigyázni öreg! — mondta határozottan. Aztán végignyújtózott az ágyon, lehunyta szemét — és többet már nem is nyitotta fel. H anem a papa megérte a felszabadulást Sikerült értesítenem egy szerb ápolót, akiről tudtam, hogy Damjanich barátja, és az valamiképpen beszerezte a kórházba az öreget. Ott aztán egy egész közösség vigyázott rá, hogy átadhassa Jolankának Damjanich üzenetét Diáknegyed épül Szófiában A bolgár fővárosi Drven- cia negyedétől nyugatra 288 hektáron a közeljövőben megkezdik egy diáknegyed építését, ahol 42 000 diáknak, professzornak, tanárnak stb. lesz hely. A hat nagy épületben 31 500 diák fog tanulni, közülük 24 000 a diáknegyedben lakik majd. Sportlétesítményekről is gondoskodnak. Üzlethálózatot és több nagy diákétkezdét létesítenek. A tervek szerint az építkezés 1980-ig befejeződik, s a költségek 90 millió levát tesznek majd ki. Bagó Bertalan: ŐSZI DOMBOLDAL KERÉK IMRE: Nem tudjátok megtörni soha őket Nem tudjátok, megtörni soha őket. Föld alatt lázadnak tovább a holtak, gyűlöletük jégkérge meg nem olvad, golyóval, késsel, bombával dacolnak s a dzsungel ősi törvénye szerint ki elégett: lűzként pusztít tovább, kit felkoncoltak: mint a bumeráng visszafordul, s a támadóra csap; nem tudjátok megtörni soha őket. Nem tudjátok megtörni soha őket. Élő a holttal szövetségre lép és mindenki fizet mindenkiért? gyermek anyjáért, nő a férfiért s új bosszút szül minden egyes halál. Mert őket segíti csak ez a föld, a lerogyók torkával ez üvölt, itt kő, bokor, vas, minden ellenátt; nem tudjátok megtörni soha őket. Nem tudjátok megtörni soha őket Pusztíthatjátok őket mindenütt; míg karjuk mozdul, s lát fáradt szemük, amíg el nem apad lélegzetük — szájukkal a szabadság mosolyog, s nem nyelheti el őket az idő, mert haló porukból új csira nő; mert hitük elsöpri a temetőket; nem tudjátok megtörni soha őket! lyosan meg is sebesült ZágJ. Minütko: ELSŐ SZERELEM rabba vitték kórházba. Itt aztán engedélyt kapott, hogy otthagyja a szolgálatot, s az erdőbe vonulhatott Később — hogy miért, azt még Dachauban sem árulta el — át kellett mennie Vajdaságba, s ott a magyar rendőrség fogságába került Tizenöt évi fegyházra ítélték. Előbb Újvidéken ült, majd a fogház kiürítésekor Németországba hurcolták. Sikerült kibontania a vagon padlóját, leereszkedett a sínekre s a földhöz lapulva kivárta, míg az egész szerelvény átrobog fölötte. Akkor fölállt, hogy újból elinduljon Molve felé, s tisztázza ügyét a barátaival. Hallatlan balszerencséje volt Pár méterre onnan, ahol a sínek közé ereszkedett, két csendőr állt az országúton. — Ti boga! — csikorgatta a fogát valahányszor eszébe jutott ez a találkozás. Veszekedni egyébként is félelmetesen tudott. — Te nekem nem van ni barát értél? — kiáltotta méregtől remegve. — Té eszel dohány, te bolond? Te degelsz Nem siettem. Csak a bélyegeimmel törődtem. Szabad időmben az utcákat jártam, az üzletekben kerestem érdekes bélyegritkaságokat. így a szerelemre nemigen maradt időm. Osztálytársaim közül azonban már majdnem mindenki volt szerelmes. Ekkor világossá vált számomra, tovább nem szabad késlekednem. Először is, mert már kényelmetlen, másodszor, mert lassan már nem marad lány nekem. Elhatároztam tehát, sürgősen szerelmes leszek valakibe. De kibe? Igaz, a suliba sok szép lány járt. Hosszú habozás után kiválasztottam Ljusza Tyimoninát. Bizonyítékokat hoztam föl ellene és mellette. Ellene csak egyetlen érvem akadt: Ljuszát nem lehetett szépnek mondani. Lába hosszú, és arca mindig piros- lott. Mellette viszont sok érv szólt: először is a szomszéd udvarban lakott, másodszor ugyancsak hetedikes volt. Mindezen kívül Ljusza a távolugrás iskolai bajnoka, és a legfontosabb: még senki sem szeretett bele. Sietnem kellett tehát. De mivel kezdjem? Hogyan mondjam el neki? Genykához, legjobb barátomhoz fordultam tanácsért, aki fülig beleszeretett már a kövér Zsánnába. Odamentem hozzá, és azt mondtam: — Genyka, én szerelmes vagyok! Genyka végignézett, és minden érdeklődés nélkül válaszolta: — Már éppen ideje. — És most mit csinálják? Éreztem, hogy ég az arcom. — Kibe? — érdeklődött Genyka. — Ljusza Tyimoninába. — Aha... Az volt az a lány, aki újévkor szavalt az ünnepségen. Egy olyan hosszú... Igen egyszerű. írjál neki levelet, és hívd moziba. — És ha nem akar jönni? — dadogtam félve. — Miért ne? — Genyka szeme tele lett ravaszsággal. — Ki ne akarna moziba menni ingyen? — Ingyen? — Ej, te ... Természetesen meg kell venned előre a jegyeket. Egy zacskó cukorkát is, a szünetben pedig hívd limonádét inni. — És a mozi útin? — Hazakíséred, és a kapuban megcsókolod. — Megcsókoljam? — ennek hallatára minden erőm elhagyott. — Miért, mit képzeltél? — vert vállon Genyka néhányszor. — Világos — mondtam mindenre elszántan. — Köszönöm! Milyen szép is az élet, amíg nem szerelmes az ember. Most levelet kell írnom, mozijegyet vennem. Cukorka, limonádé és mindennek tetejébe még megcsókolni ... Titokban reménykedtem, hogy addig nem jutok el. Legjobb lenne, ha Ljusza egyáltalán nem jönne el a moziba. Vagy ne is írjak neki? Azt nem! Már késő visszavonulni. Este bezárkóztam a szobámba. Egyik változat készült a másik után. Az első levél így kezdődött: »Ljusza! Mikor a nap tüzes aranykorongja ráül a hideg csúcsokra ...« A második: »Olyan vagyok, mint egy csillag. Ha belenéznél a telkembe!-« Ezeket a változatokat összetéptem, és a levél végleges formája ez lett: ‘■’■Szeretlek! Gyere ma öt órára a mozihoz. Moziba megyünk. Sz. L.« (Ez Sztyepán Lebegye- vet jelent.) Másnap tanítás után odaadtam a levelet Lju- szának. Fél ötkor már a mozi széles bejáratánál álltam. Az előcsarnok tele volt lármás emberekkel, és én ebben a lármában reménykedtem, hogy szerelmem __nem jön el. M ire azonban az óra kismutatója pontosan a cifra ötöshöz ért, és Ljusza még mindig nem jött, kétségbeestem. Már jobb lett volna, ha eljön. De Ljusza nem érkezett. Az óra húsz perccel túlhaladta az ötöt, és én izgatottan járkáltam a mozi előtt. Csak fél hatkor ballagtam szomorúan haza... — Na, mi volt? — kérdezte Genyka a következő nap. — Nem jött — keseregtem. — És te szomorkodsz? A lemondás a férfi természetéhez tartozik. Meg kell, hogy magyarázza! — mondta Genyka határozottan. — Tanítás után beszélsz vele. Ha akarod, elkísérlek. ■— Nem. Jobb lesz egyedül. Megmondok neki mindent, határoztam el. Hadd tudja meg újból, hogy szeretem. Néhány óra múlva, mikor megláttam Ljuszát, oda akartam menni hozzá. De Ljusza átment a másik oldalra, amikor észrevettj hozzám pedig odafutott a barátnője. — Te vagy az Sz. L.? — kérdezte ravaszul. — Itt a leveled Ljuszától! Odanyomott a kezembe egy borítékot, és elfutott. Szörnyen vert a szívem. Levél Tőle! Biztosan megmagyarázza, miért nem jött. Talán bocsánatot kér. Vagy máskor akar találkozni. Lehet, hogy azt írja ő is szeret engem? A sarokba húzódtam. Remegve nyitottam ki a borítékot. Benne, nagy papíron, gyönyörű betűkkel mindössze ennyi volt: »Hülye vagy!« Aláírás nélkül. Magam sem tudom miért, visszafutottam az iskolába. Leültem a helyemre. Ezek az alattomos, lelketlen nők! — sóhajtottam, majd a zsebkésemmel nagyon nehezen belevéstem a padba: »Ljusza + Sztyopa — szerelem!« Lassan fölengedett a szomorúság. Még nem tudtam, hogy ezzel befejeződött a gyermekkor, és elkezdődött életem új, eddig még ismeretlen része. Fordította: Révész Mária
