Somogyi Néplap, 1967. október (24. évfolyam, 233-258. szám)

1967-10-01 / 233. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1907. október L Somogyi Károly: AZ ÉN APUKÁM... KultúrfilrM Szegényes viskó­ra szegezödtek a kamerák. — Bizony gyere­kek — mondta nedves szemű munkatársainak sírástól remegő hangon a főrende­ző — e kunyhóban jött e világra ko­runk legnagyobb tudósa .. Aztán beljebb kerültek. — A szoba — zokogta a filmes — íme, a szoba, ahol ringatták a bölcseiét... A kamerák egy helyiséggel tovább vándoroltak. — Ez az a kony­ha — csókolta meg a kemencét a fő­rendező —•, ahol úgy szeretett má­kospatkót rági- csálni... A forgatókönyv írója a nagy tu­dós egyetlen és itt elő unokahugát ölelte át mély ér­zésekkel, és csak a pofon józanítot- ta ki. — Tisztára az ő stílusa — tapo­gatta feldagadt arcát a filmíró. — Micsoda kemény határozottsági Ezután filmsza­lagra került egy sánta macska, melynek dédpapá- ját még a nagy tudós aobta kútoa gyermekkora paj­kos éveiben. — Elég lesz a szalag? — aggo- üalmaskodott a felvételvezető. — Elég lesz? A főrendező rá­förmedt. — Nem spórol­hatunk! Nagy élet nagy filmje lesz ez! Nem spórolha­tunk! — Kérlek! — mondta a kurblis­ember és engedel­mesen irányította gépét a kiskapura, amelyen át a nagy tudós eltávozott a külvilágba. — Arébb, jóem­ber! — mondta a főrendező egy idős emberkének, aki éppen nyomako- dott be a szűk kapun. — Kérem, én vagyok az a kis­fiú — közölte az öreg —, aki a nagy tudós zápfogát ki ­verte, amikor a nagy tudós tízéves volt. — Ja az más — mondták a filme­sek, és filmre ke­rült még a hajda­ni kanasz — hord­ágyon hozták, de hozták — aki kürtje szavával szokta riogatni a nagy tudós szüle­inek egyetlen hí­zóját, hogy fárad­jon ki a mezőre. Még vagy ötven hajdani játszótárs, lánypajtás meg közeli és távoli rokon és ismerős öröködött meg a filmszalagon, ami­kor végre beállí­tott maga a nagy tudós is. — Kezdhetjük? —■ kérdezte kacé- ran és beállt a kamerák elé, de azok hallgattak, mert a főrendező elgondolkodott. — Nézze, kérem — mondta végre a filmes —, nem szívesen lépném túl a költségkere­tet. De megten­ném, meg én, ha magának érdeke­sebb volna az ar­ca. Sajnos a ke­gyed képe nem filmarc, nem. Még elromlana a ke­gyedről szóló film egészséges összha­tása. Darázs Endre NÉVNAPj Az ünnepelt a házigazda 23 éves lánya, a közeli vá­ros takarékpénztárának al­kalmazottja. A vendégek: a lány közvetlen főnöke, csoportvezetői rangban, harmincöt éve ellenére csaknem teljesen kopa­szon, nagy pocakkal, to­vábbá a hivatal helyettes vezetője — ötven év körü­li, szikár férfi, sima, feke­te hajában alig néhány ősz hajszállal, valaha a város ünnepelt futballsztárja; no meg Edit két közvetlen munkatársa: egy hallgatag revizor, harmincéves, há­romgyermekes családapa, s végül egy szőke, magas lány, ujján karikagyűrű: két hete volt az eljegyzése. A lány szobájába terítet­tek, a szétnyitható aszta­lon. A vendégeken kívül csak Edit bátyja, a falu egyik boltvezetője ült asz­talhoz, az anya a felszol­gálással volt elfoglalva. — Nekem azt mondták, csak az itallal foglalkoz­zam — jelenti be hangosan az apa. ötven év körüli, testes parasztember, foga- tos a tsz-ben. Olcsó, szür­ke, de láthatóan csak ki­vételes alkalmakkor viselt öltönyben van, nyakkendő nélkül feszül vastag nya­kára a régi szabású, de tiszta fehér ing. Tulajdon­képpen az ő gondolata volt a névnap megrendezé­se is, azzal, hogy szeretné megismerni lánya főnökeit, munkatársait, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy e vendéglátással is segítse Edit útját a férjhezmenés felé, de hogy mennyivel, hogyan juttatja közelebb hozzá, maga sem tudta volna megmondani. — Lá­nya nem lelkesedett az öt­letért, nem tartotta alkal­masnak sem a családját, sem a lakásukat vendég- fogadásra. — Ezt is meg kell tanulni, meg szokni is a mai világban — biztatták még a szomszédasszonyok is, míg végül Edit bele­egyezett. RÉGEN VOLTAK I NÁLA VENDÉGEK| Mióta a városba helyez­tette magát a helyi szövet­kezeti irodából, a barátnői is elmaradoztak. így több­ször beutazott vasárnap délutánonként is munkahe­lyére, moziba, színházba, vagy éppen csak sétálni, esetleg a presszóba ült be egy feketére. Ha 'itthon volt, nem találta helyét a felemásan berendezett leányszobában, ahol az új csillogású bútordarabok mögött régimódi sublót terpeszkedik, rajta Sigma márkájú tv-készülék, a másik falnál fehér vas­ágy, fölötte feszület, Krisz­tus fehéren fénylő testével, mellette Szinnyei-Merse Majálisa és még néhány reprodukció. Az apa teletölti a poha­rakat vörösborral: — Leves előtt negyven cseppet! — emeli ;föl a magáét. — Nem így tartja a mondás, Kovács bácsi! Utána! — figyelmezteti a csoportvezető. — Mindegy. Majd utána is. — üti el a tévedését a házigazda. A vendégek kelletlenül nyúlnak a po­hár után, inkább csak il­lendően kortyintanak belő­le. — Nem ízlik, uraim? Pe­dig a lugasról van, akkor szüreteltem, amikor a többi már jócskán, elfori. De itt ráért, aztán alapo­san érlelhette még az ok­tóber végi nap is. Ilyen ünnepi alkalomra tartogat­tam. — Érezni rajta, határo­zottan — jegyzi meg a he­lyettes hivatalvezető. — De majd inkább vacsora közben. — Na persze. De mi lesz már azzal a levessel? Mintha csak erre várt volna, megjelenik a házi­asszony egy öblös, virágos­mintás tállal: sárga húsle­ves gőzölög benn, hosszú- metélttel. — Csak nem lakodalom­ra készültek? És hol a vőlegény? — kedélyéske- dik a pocakos csoportveze­tő. — Lakodalomra? — vil­lan fel a házigazda. — Majd arra is Sor kerül. Igaz, kislányom? És már­is tisztelettel meghívom az urakat, ezt a kedves társa­ságot. A többi most rnár Editke dolga. Pedig nem csúnya, szemrevaló kis­lány, jó állása van, hozo­mányt is kapna, csak úgy látszik, válogatós. Pedig azt hittem, városban hama­rabb elkel. — Ugyan, apu! Mi va­gyok én, árucikk? — íor- tyan fel az ünnepelt. Edit amolyan se szép se csúnya leány. Átlag magas, egy ki - csit vékony, de blúzát ap­ró, kemény mellek feszítik, haja a divatnak megfelelő­en frissen tupírozva. Bal füle alatt elég hosszú forradás piroslik. Megbízható mun­kaerő, a mozgalomtól sem zárkózott el: gimnazista korában KISZ-vezetőségi tag volt, itthon utána egy évig a titkári teendőket látta el. Párttag, de amióta a városban dolgozik, eltá­volodott a falusi alapszer ­vezettől.- TESSÉK URAK! \ Leves után negyven csep­pet! Ahogy önök mondták. Fél pohárral isznak, csak a hallgatag revizor húzza ki egészen. Otthon nemigen adódik rá mód, egyedül tartja a családját, soha fit- lémyi zsebpénze sincs. No meg a házigazda is üresen koppintja le a poharát, aki láthatóan már érkezésük előtt is jócskán kóstolgatta az újonnan felbontott hor­dó tartalmát. Főtt tyúkhúst hoznak, paradicsommártással. A helyettes hivatalvezető ismét megjegyzi: — Akárcsak a lakoda­lomban — és hozzáteszi: — Ügy látszik, nagy becsben tartják itthon Editkét. — Nem mondom,' igye­keztünk mindent megadni neki — válaszol nem kis dicsekvéssel apja. — Ta­níttattuk, küldtük az egye­temre is, de létszámfeletti lett, másodszor meg nem próbálkozott. Tanárnő sze­retett volna lenni. De már nem bánja, jó helye van, és ha. egy érdemes férjet is segítenének szerezni... — Ej, apu, mindig csak azon jár az eszed! — Jól van, lányom, de falun a huszonhárom esz­tendő már... — Mással sem tudod un­tatni a vendégeket? Pillanatnyi zavart csend, mindenki a tányérja fölé hajol, és igyekszik elmerül­ni a tyúkhús boncolgatásá­ban. Az apa szólal meg, sok­kal csendesebben mint eddig: — No, jól van, iszen nem akarok én zavarogni. Szabad lesz a poharakat, urak? Nem tud körülmenni, a székek és a sublót között nincs annyi hely. Csend­ben csurgatja tele a felé­je nyújtott poharakat, majd fogja az üres üveget és kimegy. RÁNTOTT I CSIRKÉT HOZNAK \ uborkasalátával, petrezsely­mes krumplival. Két hosszú tál, alaposan meg­rakva barnapiros húsdara­bokkal. Aztán két tortát, aprósüteményt tesznek az asztalra. A házigazda tele üveggel tér vissza. A csoportvezető lopva rápillant, és elége­detten állapítja meg, hogy föltételezése nem csalt: Kovács bácsi a pincében ismét jól ráhúzhatott a hé- bérre. — Na, uraim, hát nincs nóta a boromban? Olyan csendben ülnek. — Nem látod, hogy esz­nek még? Hogyan tudsz ilyen lenni? Jobb lesz, ha mérsékeled az ivást ma es­tére — korholja éles han­gon a lánya. — Miért? Talán részeg vagyok? Uraim! Döntsék el önök: részeg vagyok én? — Ugyan, Kovács bácsi! — nyugtatja a csoportve­zető. — Hol vagyunk rrii még attól? Addig jó né­hányszor meg kell emelni ez a szép talpas poharat. Próbáljuk csak! A házigazda örömmel ra­gadja meg a magáét, és löki oda nagy lendülettel a vendégek poharához. Lánya rosszalló pillantást vet rá, de nem szól. Nagyjából befejezték a húsételeket, csak a három- gyermekes fiatal apa baj­lódik még egy jókora comb­bal. — Tessék süteményt is fogyasztani — lép be a há­ziasszony. — Editke, kínáld a vendégeket! — Parancsoljanak, bát­ran. Jóska, maga, úgy tu­dom, szereti az édessége­ket. Kávét ne főzzek még? Vagy később? — Ráér még vele — mondja a helyettes hiva­talvezető, mivel úgy érzi, az ilyen nagy fontosságú kér­désekben tőle várják a fe­leletet kartársai. — Hagyják azt a városi flancot mára! — tör ki a házigazda. — Most falun vannak, itt a jó kis vörös­bor, amilyent úgy sem kapnak az első osztályú vendéglőben sem, erre az alkalomra tartogattam, hát ezt igyák, ne azt a fekete löttyöt! Egészségükre! Mert azt mondja a nóta is: Völ­gyet keres a folyó is ... Erős, reszelős hangján, tökéletesen rosszul énekel­ve harsogja a dal első so­rát, jól megnyomva a név­előt, a fejével is vág egyet, közben a bor a poharából a damaszt asztalterítőre loccsan. — Igazán nem bírsz ma­gaddal, apu? — csattan fel a lánya. — Ja, igen, a staffirun- god — motyogja apja a foltra meredve. — Nem látszik meg — igyekszik a házigazda vé­delmére kelni a vendég menyasszony, aki talán most szólalt meg először. — Nálunk is egyszer... — és egy történetet kezd mesélni a mellette ülő boltosnak, aki ugyancsak hallgatagon ette végig a vacsorát. — Uraim, engedelmet ké­rek, tényleg nincs nóta a boromban? — néz szét a házigazda szinte kétségbe­esve a vendégein. — Pedig úgv hallottam, egy-egy hi­vatali mulatságon olyan jól tudnak énekelni. Kivált­képp a Fintér úr — int a csoportvezető felé. — Azt hittem, egy jót mulatunk ma este. — Éppenséggel még nem késtünk el — kényszeredik a vendégek helyett is a boltosfiú. — Én nemigen tudok nó- tázni, nincs jó fülem hoz­zá, de majd ha a felesé­gem bejön! Azt hallgassák meg, kérem! Évekig elő- énekes volt a templomban. — Apu! — szól rá a lá­nya. — Na! Volt! Most már nem az. Szereti a lányát, tudja, hogyan kell vísélked- ri érte. Miért? Az urak közül senki nem járt temp­lomba valaha? — »Én is jártam vecsernyére, valamikor nem is olyan régen. Imádkoztam az istenhez, hogy tégedet adjon vissza nékem ...« (Stotz Mihály rajza.) Pintér úr, a pocakos cso­portvezető, szép tenorján énekli az érzelmes magyar­nótát. A házigazda segíte­ne, próbálkozik is, de hiá­ba, teljesen botfülű, nem tudja beleakasztani hangját a szárnyaló dallamba. A többiek belekapcsolódnak, hátradőlnek a székeiken, maguk elé fújják az is­mert dal strófáit: »Bocsássa meg az úristen, a templomba nem tudok betérni.«- ÉLJEN , I A PINTÉR UR! | Meg valamennyien! — ki­áltja boldogan a házigazda. — Micsoda hangja van! Mi­ért nem "ment kántornak? Igaz, most nem sokra men­ne vele! Koccintanak. — Hát az tudják-e? Any­ja, hogyan is van az a ba­dacsonyi nóta? Az asszony sötétmintás kartonruhában, fehér kö­tényben az ágy szélén ku­porog. Éles, magas hangján kezdi a nótát a badacsonyi kéknyelűről. Egy darabig hallgatják, a második sor­nál többen bekpacsolódnak. — Milyen helyes kis tár­saság! Ügy szeretném látni valamennyiüket Editkém lakodalmában! — sóhajt fel az apa. — Megint az a lakoda­lom! — fakad ki sírva az ünnepelt. — Nagyon útjá­ban vagyok itthon? — Édes kislányom, hát miért sértesz így meg a vendégek előtt? Iszen én csak minél előbb boldog­nak szeretnélek látni. Na. Ne sírjál. Editke lányom. Simogatja a haját, a lány durcásan rándítja a vállát. — Na, mi a nótád? Pin­tér úr majd elkezdi a ked­vemért. Igaz, a mai fiata­lok nem ismerik ezeket a szép magyarnótákat. Akkor inkább az enyémet: Sárga rézből van a pipakupa­kom ... Hosszan elnyújtja az utolsó szótagot, de senki nem tart vele. Zavartan el­hallgat A lány kimegy, behozza az előre elkészített kávé­főzőt meg tálcán a poha­rakat. — Azt sem tudja: Totót asszonynak, totót a lánya, körülkacskaringós a szok­nyája? Edit a barátnője mellé ül, és összebújva kezdik dúdolni: Domboldalon áll egy régi kunyhó ... — Na, ez is egy nóta. Mai. Lehet erre mulatni? A fenét! Inkább azt, Pin­tér úr: Jó bor, jó egész­ség... A csoportvezető elkezdi, valamennyien fújják. A lá­nyok sértődötten hallgat­nak el. A házigazdán re ész­revehetőbb az elfogva oltott, tekintélyes mennyiségű bor hatása. Meg-megbi'len, sza­vai összecsúsznak, egvre h.angoskodóbb lesz mozd” l3t?9Í V>f'J,r»r*,7r+'>1or«aVV5 rak. Silrűn fni+örf^+.. kín*1 a helvettrs híva tál szabadkozik, hogy nem tud többet inni, a háromgyer­mekes revizor szó nélkül nyújtja a poharát — Na, édes kislányom, haragszol-e még? Az apa zavaros szemmel ölelgeti a lányát, meg akar­ja csókolni a nyakát, de Edit durván ellöki magá­tól. — Na. A nótádat — da­dogja újra átölelve. — Rendben van — mo- solyodik el furcsán a lány, és elkezdi: »Az én apukám egy olyan híres bohóc volt, mint amilyen még nem volt sohasem...« Bambán vigyorogva néz körül az apa, közben lánya vállán tartja súlyos tenye­rét, szerszámnyéltől kiszé­lesedett ujjait. Edit egye­dül énekel, elég jó hangja volt, kellemesen csengő szoprán. A vendégek lesütött szem­mel hallgatják a dalt Nem néznek föl, még egy pil­lantásra sem. A csoportve­zető az öngyújtójával baj­lódik, a helyettes hivatalve­zető zavarában öt szem cukrot rak a kávéjába, ho­lott egyébként csak kettő­vel szokta inni. — »Az én apukám egy olyan híres bohóc volt, mint amilyen még nem volt sohasem.« Az apa maga elé réved, tétován nyúl a poharáért. Lánya rászól: — Az nem a tied! Kü­lönben is elég lesz mára! Pintér úr kihasználja a pillanatnyi csendet: — Azt hiszem, későre jár. — Igen, asztalt kellene bontani — kap a kezde­ményezésen főnöke is, a menyasszony pedig már fel is állt. — Hát csak nem mennek el? Iszen még nem is mu­lattunk! — kanja föl a fe­jét a házigazda, aki hirte­len mintha kijózanodott volna a bejelentés hatására. — Fiam, töltsétek a vendé­geknek! KÖSZÖNTÉK I A VENDÉGLÁTÁST, \ hogy igazán finom volt minden, dehát holnap is egy nap lesz, különben is éjfélre jár. higgyék el, kel­lemesen szórakoztunk, na­gyon jól éreztük magun­kat, és nyugodjon meg, Kovács bácsi, van nóta a borában, hiszen az ének sem hiányzott, további jó egészséget. Edi.tkónek mi­előbbi férih“zmenést még “gyszer köszönünk mindent, ió éjszakát, a viszontlátás­ra!

Next

/
Oldalképek
Tartalom