Somogyi Néplap, 1967. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)
1967-09-10 / 215. szám
▼asäraap, 1967. szeptember 19. J SOMOGYI NÉPLAP SOMOGYI PÁL: Tekele- ßtd A kubányi sztyeppék fölött nyárfamagasságban állt a nap. A nyári mezőség sárgászöld szőnyegét hosszú sínpár, két végtelenbe futó ezüst vonal szelte át. A vasút mentén aranyszínű kalásztenger hullámzott A búza- és rozskalászok hajlongva zizegtek, énekeltek, akár az airatólányok alkonyaivá jt, mikor már nem tűz úgy a nap. Az ide sötétlő erdő felől hársfaillatot hozott a kaukázusi szellő. Az erdei kanyarulatból tehervonat kígyózott elő. Lassan, prüszkölve közeledett a mozdony, nehezen cipelte nagy terhét, a hosszú szerelvényt. A márhavagonokban magyar hadifoglyok zsúfolódtak össze. A Kárpátok galíciai lábánál 1915 május végén egy hajnali ütközetben estek fogságba Most ki sem néztek a kocsikból, alélten feküdtek a vásott padlón, nem érdekelte őket a táj. Hallgattak komoran, dühösen, s ha beszéltek, egyéb témájúk nem volt, mint az evés. Éheztek. Olykor, ha meg nem feledkeztek róluk, egyik-másik áldomáson kaptak fél kiló komiszkenyeret, s a fekete, korpás, savanyú masszát rögtön felfalták ilyenkor. Azután éheztek tovább. Tarr Jóskát is csúnyán megviselte a koplalás, de azért gyakran el-elgyönyör- ködött a gazdag mezők, a szép búzavetósek és rozstáblák otthont idéző, kedves látszegény embert meg kutyának nézik. Azok is vagyunk mi, kutyák. Magyar kutya, orosz kutya, mind egy kutya, ha kussoL A körül állók meghök- kenten meredtek Tímárra, Jóska is. De ő átnézett rajta, valahová messze, talán Somogyba, oda, ahol az ő verejtéke áztatta a rögöt Emlékezett a tavaszi szántások idejére. Szeme előtt megcsillant az ekevas és a homlokáról lecsepegő verejték. Látta az ekéje nyomán hasadó friss barázdákat, melyek örömet és bizakodást keltettek benne. Kigyúlt lelkében minden tavasszal a remény: »Talán egyszer, egyszer majd eljön az idő, amikor magamnak...-« Nézte a viruló mezőt, erdőt, feje fölött az éneklő pacsirtát. Hajnalban füttyszóval kezdte, verejtékezett, de vígan gázolta a guruló, barna hantokat. Este káromkodással végezte ... Ilyenkor úgy érezte, hogy a szántás nemcsak a földbe, de homlokába, a szívébe is mély barázdát hasít És nemegyszer kapta rajta magát vetés idején, hogy a kezét, mely széles ívben hintette a magot, valami düh, valami lappangó fájdalom ben eltűnt a katonák szeme elől. A többiek most sem szóltak, csak arcukkal helyeseltek, mások — kevesen — hümmögve félreálltak. Aztán ismét hallgatás következett, hallgatás és sóhajok. A sztárzsi törte meg a csendet. Odaszólt a máráma- rosi Horovitzhoz, az tudott jól oroszul: — Mi az? Mi történik itt? Miért veszekednek ezek? — Parasztok — mondta Horovitz szinte mentegetőzve. — Gyönyörködnek a földben, és szidják az urakat A sztárzsi bólintott. Elfordult, ki az ajtó felé. ö is nézte a végeláthatatlan kubányi sztyeppét. Szegény ördög volt maga is. Értette az idegen katonák szomorúságát. Hiszen neki is a föld a mindene, álma, vágya, öröme, szomorúsága. A jószág, a harmatos mező. Ej! sóhajtott hangosan, de senki sem hallotta, elnyelte hangját a vonatkerék egyhangú kattogása. Így csak magának, magában káromkodott keserűen. Kenderszínű, lebegő bajusza alatt pattogtak a szavak, mint a tűzön a rőzse. Györffy László: ványában. Most éppen nyílt pályán állt meg a vonat. Jós« ka leugrott a vagonból, s mikor az itt sztárzsinak nelendíti erősebben a rendesnél ... Ilyenféle gondolatokat ébresztettek ibenne Tímár szaKÉK VÍZ, SÁRGA FAL vezett őr nem látta, kiszaladt a mezőre, felkapott egy rögöt, és ragyogó ábrázattal rohant vele vissza. Már indult a vonat, mikor félkapaszkodott. — Ide süssetek! — szólt lelkendezve — micsoda főd! Lassan mozdultak a kedvetlen emberek, de a »fődet-«, a bamásfekete rögöt végül mégis az egész vagon körül- állta. Nézték, nézegették. — Fekete föd! Höj, de jó véna ebbü* vagy öt-hat hód — sóhajtotta Jóska. — Gyönyörű főd! — Ez osztán főd! — lelkesedtek egyre többen. Tarr Jóska bütykös, kérges tenyerén ringatta, becézte a porhanyós göröngyöt — Hogy tudsz, te pajtás, örülni a más földjének? — Tímár János volt a kérdező. Mélyen fekvő bogárfekete szemét várakozóan szegezte Jóskára. — Hát mér ne örülnék, mér ne szeretném? Más főggye, igaz — mondta elgondolkozva —, öl ég kár... de hogy szép, fekete főd, az már szentigaz. Hát te nem szereted a fődet? — fordult János felé. — Hogyne szeretném. Minden ivadékom cseléd volt, csak apám lett napszámos a kőművesek mellett, én pedig asztalos. De azt mondom, mostoha anyánk nekünk a föld. Elkívánja minden erőnket, verejtékünket. És mit ád vissza? Komiszt... Komiszt, ha civilek vagyunk, komiszt, ha katonák vagyunk. És kit hizlal a föld? — körülnézett, várta a választ. De senki sem szólt. A többi is várt: ő kezdte, ő fejezze be. — Megmondom én, ha nem tudja egy se — folytatta Tímár. — A dologtalant, a grófot, a papot, a zsandárt, a gazdag pógárt, a bérlőt... A vai. Talán egy percig sem tartott, míg mindez átvonult Jóska agyán, de megvillant tőle a szeme. Kerek arca sima maradt, csak két búzaszőke szemöldöke között jelent meg mély, sötét ránc. Az elgondolkozó arcon most már nyoma sem volt ellágyulás- nak. Tarr Jóska kis mozdulattal felvágta a fejét. A jobb kezében eddig oly becézve tartott földdarabot összemor- zsoita, és kivágta a vagonablakon. — Igazad van, testvér! Igazat beszélsz. Igen, nem anyánk, hanem rossz mostohánk nekünk a főd. Szentigaz ez is ... Hej, de azok a kutyák! — csikorgatta fogát, és arrafelé fenyegetett, ame- re a magyar határt, a grófi kastélyt sejtette. — Izé, kérem szépen, baj társak — lépett közéjük Pálffy Ede, az önkéntes, az egyetlen úrféle a vagonban, aki eddig hátul ült és töredezett fogú fésűjével fekete császárszakállát fésülgette. — Én azt mondom, kérem — hangzott idegenül a kissé vékony, éneklő hang —, kár az ilyen beszéddel izgágás- kodni —i gyűrt-mart katona- sapkáját egy előkelő mozdulattal leemelte a fejéről, bo- bogyószemei hunyorogva csillogtak. — Mert kérem szépem — folytatta —, mindenki tudja ... izé... hogy is mondjam, hogy nagy szükség van a parasztra, de az úr is kell. kérem. Mert hiszen mondják kérem, mi lenne a világgal, ha béresek, kovácsok meg tislór legények lennének az urak és a miniszterek? Azok aztán elkormányoznák az országot. Jól néznénk ki! Szép kis rendet csinálnának azok. — Azok csinálnának is! — Keményen- koppant Tímár János szava, a vékony hangú önkéntes nemcsak elhallgatott, de mintha meg is semmisült volna tőle, hirtelenéA Rókus-kápolna tövében, a Rákóczi útra néző sárga fal tövében, ahova valamikor Mezőkövesdről és környékéről jártak fel az asszonyok, hogy matyó babáikat kiállítsák a hímzéseikre téve, és naphosszat kuporogjanak a sámlin, néha egymással beszélgetve ízesen, paiócosan, néha álluk alatt idegesen igazgatva kendőiket, unatkozva, bámészkodva — a Rókus-kápolna tövében szokta Róbert maga mellé fektetni a lábát Mármint a falábát Feltűri a nadrágszárát, és kimutatja a csonka combmaradványt. Időnként — de szó nélkül — kinyújtja tenyerét, hogy hulljon a kinyújtott tenyér alá tett kalapba húszfilléres és új ötvenfilléres, hátoldalán a perspektíva rajzos törvényének megfelelően ívelő Erzsébet-híddal. Néha forintos is hullik a kalapba. Néha De gyakori és érthető az ideges fintor is. Érthető, hogy a magamutogató, kitárulkozott oomtocsoink, ízléstelen, ideges értetlenségre in- gerli a járókelőket. Régen volt, talán igaz sem volt. Mármint a háború. Legalább is, hogy így fintorogjon vissza az emlékezetekbe. No meg aztán, hátha berúgott Róbert, és egy villamos vágta le a lábát. Miért kell rögtön srapnelra, aknára tüzérségi lövedékre, ebből következő amputációm gondolni? Villamos is lehett, részeg is lehetett. N yáron még a Rókus- kápolna tövében is, akárcsak a többi ház között, megreked a forró levegő. Róbert ilyenkor szabadságra megy, hogy kihasználja a Balaton idegenforgalmát. Azaz a városból szabadságoltatja megát Megteheti, hisz önálló. — Sok ilyenkor odalent a külföldi kispajtás — mondta nekem tegnap, miután politikai és italkívánalmainkat, természetesen csak a fülledt hőség miatt, kellő részletességgel megtárgyaltuk. — Eleget kell tennem az egyre növekvő idegenforgalomnak. Különben is nemzetközi turista év az idei — kedélyes- kedett tovább, és kezdte fel- csatolni a falábát. — Ami azt illeti, néhány helyen már én is megfordultam, kispajtás, persze nem kimondottan turisztikából. Ä múlt héten olvastam az egyik újságban, hogy valamelyik lelkes, hazánk gazdasági életét, atyai gondoskodással féltő újságíró azt javasolta, hogy rendezzenek lovas túrákat a külföldiek számára. Mert hogy ez hozza a valutát, kispajtás. Gondolom, a magam módján én sem maradhatok ki a budiból, igaz? Ich werde nách Plattensee fahren. — Leutazol a Balatonhoz? — Miért ne? — És hol laksz majd ott? Van ismerősöd? — Hogyhogy ismerősöm? Egy vityillóm van Zamárdi- ban, kispajtás. A két fiammal közösen vettem. Hat évig gyűjtöttem rá. Már tavaly is ott voltam egész augusztus végéig. Ott a helyem, kispajtás, minden nyáron, nem igaz? — És miért nem csinálRadó György: SZEPTEMBER BOLQÄR FÖLDÖN Szeptember bolgár földön, hol, űzd az ellenséget, szállt ősi hajdúk-ének, a hegyekből, hol a haldokló Hadzsi Dimiter körül táncolnak tündérlányok, és a nap tüzel, csak tüzel, ereszkedtek le partizánok. Szeptember és szabadság, őszi láz. Üszkös rom bár, de újra bolgár az ősi ház. Hol Cirill és Metód írást alkotott, s Bojána őrzi ősi ikonjait, ott, hol a Hilendári a török éjszakában fényt terjesztett s keletkeztek iga alatt kis olvasókörök, és a bolgár szó széjjeláradt, Trnovó századoktól simára koptatott szűk utcáin mindennap újra fel-feltámadt. Rózsavölgyek, dohányföldek fölött ös hajdúk-ének új szárnyon szárnyal, Vapcarov öntözte meg vére harmatával, mikor gyilkos-útján a hajdani töröknek a náci-hordák puskái dörögtek. De, űzd az ellenséget, szállt ősi hajdúk-ének, s a hegyekből, ahol már géppisztollyal harcoltak a lányok, ereszkedtek le partizánok. Szeptember bolgár földön. tatsz magadnak egy műlábat — kérdeztem akaratlanul is. — Ez hozzátartozik az üzlethez, kispajtás — és ráütött a fahusángra, valahol a combja tájékán. Tompán csattant a fán a tenyere. — Ez gyámoltalanabb és rondább, meg aztán úgy a szívemhez, akarom mondani a combomhoz nőtt. Megszoktam. Na, szervusz, sietek, mert lekésem a vonatot, és még ebédelni is haza negyek. A botjára . támaszkodva sietősen elvonult, de látszott, akár sétapálcaként is forgathatná a kezében, semmi szüksége rá. Két héttel később ismét találkoztunk. A zamárdi tejivóban reggelizett — Hát te? — Szervusz. — Én is lejöttem nyaralni egy kicsit — De én nem nyaralok ám itt kispajtás, én dolgozni jöttem ide. Igaz, szépasszony? — és hátrakacsintott a harminc év körüli kiszolgálónőnek. — Vigyen el az ördög — dörmögött magában a kiszolgálónő. Róbert kicsit süket is volt így nem hallotta, én viszont igen. Hogy mindegyikünk kiitta a maga fél liter tejét elmajszoltuk a zsömlénket, Róbert szó nélkül a pult mögé ment, lecsatolta a falábát a sarokba támasztotta, és odaszólt a tészta képű kiszolgálónőnek: — Viszlát, szépasszony, majd délben jövök. Szervusz. — Azzal fölvett a pult alól két mankót, és a mankókra támaszkodva kikocogott. — Maga ismeri? — kérdezte tőlem hirtelen és elég ingerülten a kiszolgálónő. — Igen, még Pestről. — Hát hallja, vagy két héttel ezelőtt bejött hozzám ide. Megreggelizett, mint most, megitta a tejét, aztán megkért, hogy ide tehesse a sarokba ezt a ... szóval a lábát. Mert a strandra megy, azt mondja, és nem tudja hova tenni, meg hogyha ott a fü- vön hever, mindenki megbámulja. Tudja, hogy van az, sajnálja az ember. Hát megengedtem. (Folytatás a 8. .oldalon)
