Somogyi Néplap, 1967. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1967-09-10 / 215. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1967. szeptemberit.

HASON

Ott feküdt a napon kinyújióz- va, hason fekve és »Buddhá«-hoz illően, mozdulatlanul. Negyedórája, félórája? Fész- kelődésemet minimálisra csökkentve pihegek az árnyékban, és nézem a mozdulatlan és kinyújtózott »Buddha« kétrészes fürdőruháját, s azt amit a fürdőruha mutatni enged. Teltkarcsú hölgy, lány, asszony ez a nőnemű lény — ez a mozdulatlan »■Buddha«, hosz- szú, manapság férfiasnak nevezendő hajjal, sütnek, esküdnek, válnak, halnak meg és fúrják egymást, de a kinyújtózott »Buddha« fekszik hason immáron lassan egy órája, teljesen mozdulatlanul.

Ah, most megmozdul. Igen lassan, mint valami lomha, feszülő bőrű kígyó, át- vonaglik a hátára. Nőiessége be- lehetykélkedik a napsugárba, a kék égbe, csípője igen takarékos mozdulatokkal helyet keres magának, aztán folytatódik a szertartás, ennek a női fakir6 bírja a napon, én bírom az árnyékban. De vajon mit akarhat? Valóban, valami napimádó szekta tagja? Vagy, már nincs ereje fölkelni? Mert ez már nem napozás, ez már magas fokú edzés ahhoz, hogy valaki sértetlenül járja végig majd egy izzó pékkemence belsejét...

És most, igen most felül a nő. Lassú mozdulatokkal feláll, nyújtózik és bekiált mellém az árnyékba, egy alacsony kis köpcös, félájult férSamu hatvanéves volt már. SUHA ANDOR Fekete, erős vonalú, nagy csontú arc, férfias ráncokkal és hófehér göndör haj. Szemöldöke viszont koromfekete.

Szőrmémén to: ilyen voltál ember, de látod fejeden a téli világot? Alakja vékony, de izmai kemények, lábai fürgék.

Bánta is Samu az ilyen külsődleges ellentéteket. Semmit sem bánt egyébként. Boldog ember volt, kocsmáros. Nagy olajbama szemét minden reggel ötkor rámeresztette az első vendégre, és amikor az első féldecit kiöntötte, már húszán voltak a kocsmában. A lakásuk is a kocsmához volt ragasztva. Időnként nagyon gondo- zottan és ápoltan kijött a felesége, akit a pult mögött megölelgetett, és ha maradt még ideje a munka és a felesége között, azt a pénz számolásával töltötte. Néha aludt is, de ezt Samu nem számította az élethez.

Felesége érdekes asszony volt. Korban illett Samuhoz, de lehet azért is, mert százkilos volt, hiszen az ellentétek vonzzák egymást. Intelligens, finomlelkű teremtés, a kocsmaügyekkel nem foglalkozott. Még negyvenötben ismerte meg Samut, amikor a férfi éppen megtért a hadifogságból. Kocsmát nyitottak, nem politizáltak, ötvenhatban a régi vendégek tűiébe súgta Samu, hogy nála most is kapni Kossuthot és Munkás cigarettát. Az egyik régi ismerősétől azt is megkérdezte, mikor jönnek már az oroszok? Az ismerős följelentette, Samut másnap behívatták és megverték. Kijött és mérte a törkölypalinkát, mintha mi sem történt volna. Pénzéért a följelentőnek is adott. November 5-én viszont nem hallotta meg ennek a férfinak a rendelését, és nem is szolgálta ki.

1 — Kérem, ón nem hallom, ide nem hallatszik, amit maga mond. Viszont van egy baráti javaslatom. Mától kezdve járjon maga Szantoffernéhez. Az ilyen trógerok mind odajárnak. — Ezt mondta minden indulattól mentesen.

Boldog volt, felesége is értette férje lelkét, és örült annak, aminek a férje örült.

Egy tavaszi éjszakán Magda meghalt. Kicsiny szíve nem tudta kiszolgálni hatalmas testét. A halál váratlan volt, az asszony sohasem panaszkor dott. Amúgyis boldog, egészséges embereknél senki sem várja, és nem is hiszi a halált A temetés után a barátok összebeszéltek, nem hagyják Samut, féltek, hogy öngyilkos lesz. Beosztották egymás között a felügyeletet. Minden este más házhoz csalták. Minden vasárnap más családnál kellett ebédelnie. A feleségek a patyolatot is vállalták, a takarítást is. A férjek éjfélig sakkoztak vele.

Kétszer be is rugatták, Samu másnap alig tudta mérni

a pálinkát.

»►Szegény« — mondogatták és már vasárnap is mindenki úgy tervezte a menüt: Samu ezt szereti, Samu így szereti.

Samu hálás volt, és hat hónapig bírta is ezt a boldogságot. Ekkor odavette magához az üzlet takarítónőjét. Megosztotta vele magányát, pénzét. A nő értelmes, tisztá teremtés volt És ami ennél fontosabb: elég formás és fiatal. Égett a keze alatt a munka. És megvolt benne a jó és okos nőknek az a különös tulajdonsága, hogy elhitette a férfival, felnéz rá, örömmel fogad mindent, amit kap tőlp, s amit ő ad, az csekélység.

A dolgot először egy enyhén púpos tisztviselő vette észre, aki, más öröme már nem lévén, napestig hitelben vedelte a kisüstit Samunál.

Másnap a szomszédos bankban mindenki tudott mindent. Kilenckor bejött a helyettes igazgató, áld eddig a legjobban szívére vette Samu özvegységét, s a következőket mondta:

feti, dehogyis süt- teti, égetteti magát a nappal.

Nézem. Bámulom: hogy az ördögbe bírja ki ennyi ideig a napon hogy nem kap gutaütést, miért nem olvad el, vagy szikkad ki ennyi idő alatt, s egyáltalán, hogyan lehet ilyen mozdulatlanul feküdni. Körülötte nyüzsög az élet az árnyas fák alatt és a medencében, élesedik vagy tompul a külpolitikai helyzet, repülőgépek 'N'" szállnak fel és r°I zuhannak le, jéghegyek — jéghegyek! — úsznak le északról délre, emberek születnak áldozata a Napistenhez: mozdulatlanul fekszik tovább, 33 fok árnyékban!

Nem, most már azért sem mozdulok. Itt az ideje, hogy megfigyeléseimet az emberi, s ezen belül különös tekintettel a női természet iránt befejezzem, hogy egy nagyobb tanulmányban kifejthessem: mit

bír az ember, ha nő? Izgek-moz- gok, verítékezem az árnyékban, pedig engem még vádolni sem lehetne teltkarcsúsággal, lágy és makacs hőguta kerülget, de a férfi se kutya: ha

finak. Biztosan a férje!

— Jenő, nézd csak ... Még egy óra és barníbb leszek, mint Piri... Nekem ne hencegjen a jugoszláv tengerpartjával. .. —

szól, s egy méterrel arrébb újra lefekszik, fizikusi pontossággal bemérve a legmegfelelőbb beesési szögét a Nap sugarainak. Felnyögök, és négykézláb clvonszolom magam. Még öt percig nézem, s menthetetlenül napszúrást kapok, ö pedig fekszik tovább, kinyúj ■ tózva ismét, hason. ..

Gyurkó Géza

Igaz, a bal oldali vendégek is húzták, mert Samu a harmincas években Olaszországban élt. Egy asztaltársaság minden alkalommal külön-külön megkérdezte őt:

— Hogy is volt az, Samukám? Igaz az, hogy te a fasizmus elől menekültél Mussolinihez?

— Marhák vagytok — röhögött Samu, és a többiek is vele nevettek.

Samu tiszteletre méltó, tapintatos ember volt, hitelt iá adott és társaságban is tudott viselkedni. Volt még egy nagy erénye, amit az emberek nagyon szerettek benne: sohasem sértett meg senkit, őt viszont büntetlenül lehetett íroclizni.

— Vegye tudomásul, Profyovin úr, szégyellem magamat, és ha ön egyedül lesz a hortobágyi pusztán, akkor sem fogadom az ön köszönését. Egyébként mindannyian ezt üzenik önnek.

— De nekem már alig van időm hátra, és én is szeretnék boldog lenni... — nem tudta tovább folytatni, mert faképnél hagyták.

Fájt egy kicsit, hogy megszakították vele a baráti kapcsolatot. Senki nem beszélt vele, senki nem hallgatta meg ezért később rákényszerült az ügyvédi munkaközösség segítségére. Bírósági úton volt kénytelen behajtani azt a néhány ezer forintot, amit haragos barátai ittak meg hitelben valamikor nála. A városban Samunál mérték a legjobb kisüstit

FÖLDES MIHÁLY:

„Julcsa

11

is

a

„Jedzö

t 11

ur

LADÁNYI MIHÁLY:

* Fölöttem süt a hold

Letörlöm-e arcodról az esőket csókjaimmal? oly mindegy ez itu már nekem.

Ahogy az ősz a fagy beálltán a virágról, lemondok rólad, szerelem.

Akár valami puskát, térdére vesz a tél, más veszélyeknek adom életem.

Fölöttem süt a hold, de nekem az a hold nem az ígéret földje fenn.

Naponta készülök sorsomra, s mint a szél a letaposott fű szagát terelgetem.

ÜGY ÁLTALÁBAN, fura

az emberi természet, n;m igaz? Következésképpen sokra jták és nemkülönben fura a juhászféle emberek természete is. Ámde az már mégiscsak sok, amit Bagó-Juhász, és Büirbajusz Bódog műveltek egymás ellenében a divatos vetélkedések okából. Bagó- Juhász a Hároimilevelű Lóhere birkáit kezelte, Bürbajusz Bódog a Virágzó Gyümölcsösét. Egymás mellett díszlett eme nagyhírű két közös. Mindenben versengtek egymással, nem csoda, ha a bir- kásaik se nyugodtak. Amikor Bagó-Juhász robogót vett magának, Bürbajusz Bódog

KÉK VÍZ, SÁRGA FAL

(Folytatás a 7. oldalról)

— Persze — mondtam nem kevésbé gúnyolódva. — Róbert mások hiszékenységéből és sajnálatából ól. Egyébként valószínű, jobban mint maga.

— Vegye tudomásul, hogy én sajnálom az ilyet. Ha furfangos is meg nem dolgozik is, mégis csak istencsapás az ilyennek ez — s rábökött a sarakba ágaskodó falábra. — Nem szeretem, hogy ide rakja. Le is takarom minden nap ezzel a felmosó ronggyal, látja?

— Persze, értem asszonyom, ha jönnek a vevők ugye...

—Isten csudáját a vevők! Én nem akarom mindig látni. Ha maga ismeri, mondja meg neki, vigye máshova ezt a ... szóval, hogy máshova vigye a lábát, vagy hagyja otthon. Megmondja neki?

— Jó, majd’ megmondom.

K int a strandon megkerestem Róbertét. Azaz kerestem volna, de nem találtam. Mert nem a strandon volt. A vasútállomástól durva sóderral szórt út vezet a Batthiányi utcáig, a jobb és a bal oldalon zöldségüzletek, fodrász-, trafik,

lángossütő és könyvüzlet, talán ez Zamárdi legforgalmasabb része. Ahogy az állomás felé tartottam a strandolás után, a sóderes úton egy sárga fal tövében ráakadtam Róbertra. Akár csak a Rókus- kápolna tövében, éppen úgy gubbasztott ott, csak a faláb hiányzott mellőle. Átadtam neki a tejesasszony üzenetét.

— Tudod mit, kispajtás, teszek én az üzeneteire, majd mondja meg nekem, ha valami nem tetszik. Ahhoz persze nincs benne kurázsi, mi? Sajnálja a szegény nyomorékot, és üzenget. Nem meri a pofámba mondani. Röhögnöm kell. Na gyere, igyunk egy krigli sört.

Elmentünk sörözni, ö fizetett. Azt mondta, jó napja volt.

Másnap reggel a szokásos időben mentem a tej ivóba. Róbert is ott volt. Már befejezte a reggelizést, és éppen indulni készült. Láttam. a tejesasszony valamiért nagyon ideges, engem is szótlanul szolgált ki. Ügy lökte elém a fonott kosárkába tett zsömlét meg a bögrébe öntött fél liter tejet, mintha én tehetnék valamiről.

— Viszlát, szépasszony — mondta Róbert, és lecsatolta a falábát, a sarokba tette, indult kifelé.

A faláb azonban megcsúszott, vagy véletlenül eldőlt, és ahogy lezuhan!, összetört két- három pasztőirtejes üveget, amelyek egy fémládába voltak beállítva.

— Bocsánat — mondta Róbert, és kiment.

Talán nem is volt nagy a kár, de a tejesasszony idegességtől és mérgétől piros arccal felkapta az eldőlt falábat, az ajtóhoz rohant, és Róbert után kiabált:

— Hallja maga, szerencsét-,, len, be ne tegye ide még egyszer a lábát! Megértette? — azzal kivágta az út középre a protézist.

— Délután a sörözőben — kurjantott vissza nekem Róbert, miután felcsatolta falábát, és megindult az állomás és a Batthiányi utcát összekötő sóderos út felé. Az ajtóban álltam, éá biztosra vettem, hogy délután újra sörözünk, de ma én fizetek.

egy 350 köbcentis Jávával licitált rá. Bagó-Juhász kiszúrt magának egy Trabantot. Erre aztán Bürbajusz Bódog egy jóképű Opel Kapitannal szándékozott replikázni. Eddig ez nem rendhagyó eset. Ott kezdődött a baj, amire Bagó-Juhász elszánta magát. Vett egy dupla adag patkány- mérget, összekeverte ezt egy kilónyi friss birkahússal: a ►►Jedző úr«-at akarta megetetni vele.

»►JEDZÖ ŰR« Bürbajusz Bódog kiraffinált puli kutyája volt. Tapasztalt pusztai diplomata, minden hájjal megkent négylábú birkacsősz. A gondjaira bízott állatok kitűnően engedelmeskedtek neki, elstrabancolá&ról szc> sem lehetett, ha a »»Jedző úr« nem aludt. Márpedig sohasem aludt. Birkái éber állapotában legalábbis nem

Hát ennek a »►Jedző úr«- nak akadt néhány olyan tulajdonsága, amit Bagó-Juhász gyomra semmiképpen nem vett be: például teljes odaadással védelmezte a társadalmi tulajdont, főként akkor, ha ez mármint a társadalmi tulajdon — a Virágzó Gyümölcsös leltárában szerepelt.

Szóval: ha egy gyönyörűen fejlett tenyészhirka áttévedt valamiképpen Bagó-Juhász ártatlanjai közé, a »»Jedző úr« éjszakának idején föl kerekedett, faintérosan odasom.poly- gott ama gyülekezethez, és gyöngéden visszaterelte az eltévedt jámbort eredeti lakóhelyére. A »Jedző úr« eme akciói mindig kiválóan sikerültek, peaig »»Julcsa«, a Bagó-Juhász pulija amúgy igen éber hölgypuli hírében állott, s nem igen szokta némán eltűrni az idegen pulik arrafelé járkálását. A »Jedzö úr«-ét mégis eltűrte, mert ez a gavallér aztán értette, miként kell a pulihöigyekmek a szépet tenni.

Végtére is, nem lehet pontosan tudni, ellensége volt-e Bagó-Juhász a társadalmi tulajdon védelmezőinek vagy sem, de a »Jedző úr«-ra megneheztelt. Ezért határozott oly kegyetlenül. Ez pedig olyasvalami, amit józan ászszel bajos megérteni. Mert az, hogy két juhász agyonveri egymást, sohasem számított a régi időkben különleges eseménynek Versengtek győzött az erősebb, amelyik nagyobbakat tudott a másiknak odasózni. Arra azonban soha, semmiféle időkben nem akadt példa, hogy egy vérbeli juhász egy belevaló puli életére pályázott volna.

Tehát úgy intézte, hogy merő véletlenségből Bürbajusz Bódog legszebb birkája megintcsak áttévedjen hozzá. Setét éjszaka volt, csillagta- lan, párás. A birkák gyanútlanul kérődztek a settenkedő tragédia árnyékában. »Julcsa« felkapta ugyan a fejét, amikor Bagó-Juhász működni kezdett a patkányméreggel meg a vagdalt birkahússal. Figyelmesen végignézte a műveletet, odaszagolt a csemegéhez, de amikor Bagó- Juhász azt mondta neki: »ettől meggebedsz, ha falsz belőle« — megértette a sük- lit. Leheveredett a gyöpre, a saját combját használván matracnak, s tűnődött. Eközben Bagó-Juhász a megfelelő helyre kitette a halálos lakomát a »Jedző úr« számára, s mint akinek semmi nem háborgatja a lelkiismeretét, álomra hajtotta a fejét.

Amilyen nagy szívbéli nyugalommal feküdt, olyannal kelt. Már jó előre kifundálta miképpen vigasztalgatja mai ' ádáz riválisát, Bürbajusz Bódogot a »Jedző úr« szomorú kimúlása okán. Fölébred,

szétnéz és lám: — a vendégbirka nincs sehol, a »Jedző úr« teteme nincs sehol, de még a halálos lakoma sincs sehol. Ellenben »Julcsa« boldogan nézelődik amarra átal- fele, Bürbajusz Bódog tanyája felé, ahol a »Jedző úr« éppen illemtudásra oktatott egy önfejű kost

BAGÓ-JUHÁSZ LEÜLT.

Mindig ezt tette, amikor meglepődött. Rágyújtott remek Öld River pipájára, amelybe illatos Feinschnitt keveréket tömött — és vakar ód zott egy sort. De mert észbeli képességeit mégsem a birkáitól örökölte, hovatovább rájött a rejtélyre.

Pontosan arra, aminek történnie kellett. »Julcsa« elásta a mérgezett örömvacsorát, mielőtt a »Jedző úr« ál- taljött volna az eltévedt birkáért. Kellőképpen örvendezlek egymásnak, enyelegtak valamicskét, s aztán — lám, mennyire' terjed a társadalmi tulajdon tisztelete — »Julcsa« egy darabon segített a »Jedző úr«-nak a véletlenül elkóborolt négylábú gyapjas jámbort Bürbajusz nyájába visszaterelni.

Miért mutatkozott »Julcsa« olyannyira előzékenynek? A »Jedző úr« talán női természetét babonázta meg? Ebben lehet valami, mert hiszen, semmi sem lehetetlen, mert minden lehetséges. Mégis, azt rebesgették, mintha »Julcsa« és a »Jedző úr« már »tudott« volna a két közös tervezett egyesüléséről. Akkor pedig a két nyáj sem marad külön. Ez esetben viszont a »»Julcsa« meg a »Jedző úr« együtt folytatják majd a fel- ügyletet a gyapjas négylábúak felett.

OKOSAK A PULIK. Néha

még a gazdájuknál is okosabbak...