Somogyi Néplap, 1967. július (24. évfolyam, 154-179. szám)

1967-07-30 / 179. szám

Yagánlap, 1987. júlhts SO. 7 SOMOGYI NÉPLAP VÉSZI ENDRE: Ószi Rudi A z első ilyen meghökkentő eset a piacon történt, ahol az azelőtt sosem látott zöldsségeskoía így szó­lított meg: — Kérem, művész úr, a jó húslevesbe ne gyenge kapottat tessék kérni, hanem öreg sár­garépát, az aztán be­leadja az ízét Körülnéztem, sem­mi kétség, a címzés nekem szól. Éltem a gyanúval, s a fodrásznál kurtára myírattam a hajam. De alig telt él né­hány hét, az utcán a nyakamba ugrott egy vanília illatú nő. — Édes művészkém, hogy s mint! — kiál­tott rám vidáman, és a rejtély kezdett megvilágosod­ni, mert így folytatta. — Még mindig Füreden? Még mindig ott muzsikál? A kérdés kis horgán fönn­akadt a lényeg Nyilván va­lami nagyon szeretetre mél­tó és nálamnál érdemesebb művésszel, egy muzsikussal, népzenésszel, sőt ha szabad mondanom, egy cigányprí­mással tévesztenek össze. De annyi erőm mégsem volt, hogy visszautasítsam a meg nem érdemelt rangot. A hiú­ság elernyeszti az ember szívósságát kasággal öltözködő muzsi­kusszerű fiatalember. Az asszony váratlanul odajött hozzám, kezet nyújtott, ked­vesen a szomszéd székre te­lepedett, és megkérdezte: — Jól utazott? — Jól — mondtam. A mu­zsikus segélykérőén rám pil­lantott — Sört? — kérdezte a nő — éppen most csapolunk. Ez egy ilyen üzlet — eset­tül tett a két ujjával és már­is elment, csak egy kis szap- panillatatt hagyott | maga (Szőnyi Gyula rajza) ' magasságom úristen! Most hát, pajtás, fuccs az egész­nek, pedig annyira számítot­tam itt maradni. Nem va- vogy én rossz prímás, nézd csak a kezmet és a bandám is elmegy. Dehát, ilyen a szegényember szerencséje. Pedig már a címem is föl­írta, miegymás. És itt a gye­rek, ami lesz meg az új ru­ha, kérlek, amit csináltattam, mert ide új ruha kell... Fényes volt a homloka, a szeme is gyanúsan fényes. Nagy, sötét, több ezer éves A MŰ FOGADTATÁSA (100 évvel ezelőtt jelent meg a Töke első kötete. Franz Mehring Marx Károly élete című könyvében beszámol a korszak- alkotó mű nemzetközi fogadtatásáról. Itt közölt részletünk a könyv egyik fejezete.) * * * A z a remény, amelyet Engels a Tőke első kötetének befejezése után úgy fogalmazott meg, hogy Marx e »-li­dércnyomás lezárása« után egészen más em­bernek fogja magát érezni, csak részben ment teljesedésbe. Marx fő gondja egyelőre könyvének sikere maradt. 1867. november 2-án ezt írja Engels- nek: »-Könyvem sorsa idegessé tesz. Nem hallok és nem látok semmi mozgást.-» Akkor, amikor Marx a fentieket írta, könyve még alig két hónapja látott napvilá­got, alapos bírálat megírásához ez túl rövid idő volt. Amennyiben azonban nem az ala­posság veit a lényeg, hanem csak az, hogy némi »lármát csapjanak« a könyv körül — s Marx az Angliában elérendő hatás kedvé­ért eleinte azt tartotta a legszükségesebbnek —, annyiban Engels és Kugelmann jelentős sikereket értek el. Számos lapban, köztük polgári lapokban is előzetes ismertetéseket helyeztek el a könyv megjelenéséről, s itt-ott léközöltették magát az előszót Ezenfelül élő­készítettek egy — az akkori idők fogalmai szerint — bomba hatású reklámot is: Marx életrajzának és arcképének közzétételét a »Gartenlaubé«-ban. Marx könyve, ha nem is mindjárt az első hónapokban, de alig valamivel később né­hány igen jó kritikát kapott fgy Engelstől a »Demokratisches Wochenblatt«-ban, Schweitzertől a »Social Demokratában és Különösen hangzott Freigligrath ítélete az első kötetről, amelyből egy példányt Marx ajándékba adott neki. Marx és Freiligrath 1859 óta barátilag érintkeztek, habár barát- ságuk ege, harmadik személyek hibájából, olykor be-beborult. Freiligrath szívélyes kö­szönetét mondott a »Tőke« első kötetéért Levelében azt írja, hogy nagyon sok tanul- ságot, gazdag élvezetet merített a mű tanul­mányozásából. A siker, vélte Freiligrath, ta­lán nem lesz túl gyors és túl hangos, de csendes hatása annál mélyebb, és tartósabb lesz. »Tudom, hogy a Rajnánál sok kereske­dő és gyáros lelkesedik a könyvért. Ezekben a körökben be fogja tölteni a tulajdonképpe­ni célját — * mellékesen a tudósoknak mint forrásmű nélkülözhetetlen lesz.» Egészen másként nyilatkozott Ruge, aki a kommunizmust legszívesebben megfojtotta volna egy kanál vízben, s akinek a feje egyáltalán nem volt túlterhelve közgazdasági ismeretekkel, viszont hajdanában, mint új- hegelista jól megállta a helyét »Korszakal­kotó mű, írta Ruge, ragyogó, sőt olykor va­kító fényt vet a különböző társadalmi kor­szakok fejlődésére és hanyatlására, vajú­dásaikra és borzalmasan fájdalmas napjaik­ra. Az értéktöbblet levezetése a meg nem fizetett munkából, a korábban maguknak dolgozó munkások kisajátításának elemzése, a kisajátítók kisajátításának megjövendölése valóban klasszikus. Marxnak széles körű tu­dományos képzettsége és nagyszerű dialel ti­kos tehetsége van. Hasonlóan vélekedik Lud­wig Feuerbach is, csakhogy ő, saját fejlődé­sének megfelelően, nem annyira a szerző dialektikáját tartotta fontosnak, mint inkább azt, hogy a »könyv igen gazdag rendkívül érdekes és teljesen vitathatatlan, jóllehet hal­latlanul zsúfolt tényekben». — Még mindig Füreden. — Akkor az Anna-bálon megint találkozunk — bizta­tott az asszony, és a keze­men hagyott némi vanília il­latot. M indezt el sem monda­nám, ha nem az aláb­bi kedvéért. Mert ez­után is találkoztam múvész-önmagammal, de most már mint gyakorlott szélhámos, jót is cseleked­tem a nevében. A hegyek között csavarog­tam a nyáridény küszöbén, mikor a lombok még zsengén zöldek, a fiatal platánok ke­ményen tartják leveleiket az ég felé, mikor a nyárfák tükrös csillogással rezegnek az üvegnél átlátszóbb, tiszta világban. Mondom, csavarogtam, és így közben betótertem egy hegyi vendéglőbe. A kertben vakítóan fehér, zúzott kavics, az asztalokon illedelmesen tiszta térítők és a virágok körül fiatal darazsak ki­csiny motorjainak zúgása. Ünnepi hétköznap délelőtt. Leültem és várakoztam. A pincér nem jött. Ez amolyan gebines kiskocsma, talán nem is volt itt pincér. Rajtam kívül még egy má­sik asztalnál ültek. Éreztem, valaki figyel. Ketten voltak ott, egy feszülő bőrű, telt asszony, mintha most kelt volna ki valami duzzadt habfürdőből, és igen, egy művész, vagyis egy friss tar­utón. E kkor a másik asztalnál fölállt a kolléga. Su­tán, kissé féloldalas nyakkal, mint akit megkínzott a huzat, közelí­tett hozzám. Hangjában mollra fogott panaszsággal megszólalt — Pajtás, drága pajtás, te nem is tudod, mit csináltál nekem... — egészen közel leült hozzám — te is mű­vészember vagy, én is az vagyok, hát megértheted. Ez a gebines úrinő már majd­nem leszerződtetett a bandá­val, amikor jöttél te. Nahi- szen, ez kellett ennek a maszek nőszemélynek. Ahogy te beteszed ide a lábad, paj­tás ... már ne haragudj, hogy így beszélek, de te is művészember vagy, én is az vagyok ..., szóval ahogy meglát téged, azt mondja: sok a gázsi, amit követelek, pedig isten engem úgy se- géljen, nemrég nősültem, most lesz gyerek... szóval már ott tartottunk, hogy megnézte az igazolványt, vagyis lekáderezett, aztán elromlott minden. Kidumál­ta, hogy miről is van szó. Hogy ő őszi Rudit várja, mert az egy országos hírű prímás, rádióból közismert és igazán ő azt szeretné. Ezt pedig azért hozta elő, mert téged, Rudikám éppen most kellett hogy ideszállítson az a Vihar Béla: KÖSZÖNTÉS EGY GYÜMÖLCSFÁHOZ Lombhajad koszorúját a szerelem sugártejével öntözi aranykoporsójából a Hold. A fuvallatban megremegsz, miként a zászlók selymes fodra, így állsz egy esti kert közepén tétován, vágyakozóan, karcsú gyümölcsfa, elvarázsolt, néma királyleány. Látom, most lassan kitárod köntösöd, amelyet az alkonyat suhanó orsója szőtt árnyakból, csendből, majd bimbód kék tüzet, e halvány gyertyalángot magasba emeled, s jellel válaszolnak reá az égi körben virrasztó örök csillagok. szeme van. — Mert ha megfennél ne­kem valamit, pajtikám, te is művészember vagy, én is az lennék, egyszer föl, egyszer le, ki tudja kinek, mikor és hogy... és te nagy prímás vagy, a rádióból közismert. Nézett, nézett, immár a le­endő újszülött féléimével a tekintetében. Fölemeltem a fejem, igaz­ságosan, tisztán viszonoztam a tekintetét Az asszony még mindig a söntésben tett-vett, és vala­mit magyarázott. Nyilván rólam beszélt, a rádióból közismert őszi Rudiról. — Hát ne mondd rólam, pajtás, hogy ón nem vagyok jó szaktársád — felálltam, nyújtottam a kezem —, üze­nem az asszonynak, én már máshová szerződtem. A gá­zsihoz pedig ragaszkodj. Ha gyerek lesz, kell a pénz. És gyorsan kimentem. E gy magas útról, ahon­nan lelátni a vendég- lőkertbe, visszanéz­tem. Az asszony, meg a prímás megint egy asztal­nál ült. A prímás az én sö­römet itta. Láttam, ahogy kezet fognak. Bizonyára megegyeztek. Josef Dietzgentől ugyancsak a »Demokra­tisches Wocheblatt«-ban. Marx nemcsak En- gelsről, akinél ez magától értetődő volt, ha­nem Schweitzerről is elismerte, hogy tudja, hol vannak a dolog súlypontjai, és egyes té­vedésektől eltekintve egész jól átrágta ma­gát az anyagon; Dietzgent pedig — akiről Marx csak könyve megjelenése után hallott először — mint filozófiaikig tehetséges főt üdvözölte, anélkül azonban, hogy egyébként túlbecsülte volna. Az első »szakember« is hallatott magáról már 1867-ben. Ez Dühring volt, aki a Meyer- féle lexikon »Függelék«-ében ismertette a könyvet; Marx úgy vélte, hogy Dühring nem érezte meg, hogy a »Tőke« fejtegetéseiben milyen új alapelemek vannak, de azért nem volt elégedetlen ezzel a bírálattal. Sőt, »na gyón tisztességesnek« mondta, habár sejtette, hogy Dühring nem annyira az ügy iránti érdeklődésből és megértésből foglalkozott a könyvével; mint inkább a különféle egyete­mi nagyságokkal szemben érzett gyűlöletből. M arx dialektikus módszere ugyanis egyeseknek valóban érthetetlen volt. Ez különösen abban mutatkozott meg, hogy még olyanok is, akik nem voltak rossz- akaratúak, sem közgazdaságilag járatlanok, csak nehezen tudtak eligazodni a »Tőkéd­ben, míg mások, akik alig rendelkeztek köz­gazdaságtani ismeretekkel, s többé-kevésbé ellenségesen álltak szemben a kommunizmus­sal — viszont valamikor otthonosan mozog­tak a hegeli dialektikában —, nagy lelkese­déssel beszéltek Marx könyvéről. F ordításban az első kötet először Orosa* * országban jelent meg. Marx már 1868. október 12-én közli Kugelmann- nal, hogy egy pétervári könyvkereskedő az­zal a hírrel lepte meg, hogy a fordítás már nyomás alatt van, és kérdi tőle a fotoprogram- ját (aláírásának kópiáját) a könyv címlapjá­ra. Marx nem akarta ezt a csekélységet »jó barátjaitól«, az oroszoktól megtagadni, hi­szen a Proudhon elleni könyve is, úgyszintén a »Politikai gazdaságtan bírálatához« sehoí sem volt olyan kelendő, mint Oroszország­ban. A dolog azonban mégsem így áűt A fordí­tás ugyan csak 1872-ben jelent meg, de ko­moly, tudományos teljesítmény volt, amely »mesterien« sikerült, mint befejezése után maga Marx is elismerte. Az orosz cenzúra a fordítás kiadását a következő indoklással en­gedélyezte: »Habár a szerző, meggyőződése szerint, teljes mértékben szocialista, s az egész könyvnek teljesen határozott szocialis­ta jellege van, de figyelembe véve egyrészt azt, hogy a könyv előadási módja egyáltalán nem nevezhető mindenki számára hozzáfér- hetőnek, s másrészt azt, hogy bizonyítási módszere szigorúan tudományos, matemati­kus — a bizottság kijelenti, hogy e könyv bírósági úton való üldözése lehetetlen.« E zzel egy időben kezdett napvilágot látni a francia fordítás, mégpedig ugyanolyan formában, mint a szin­tén akkor megjelenő második német kiadás: részletekben. Az angol fordítást pedig, amelytől pedig oly sokat várt, Marx már nem élte meg. FÜST MILÁN:* BESZÉDES QYERMEK Homályos térség, egy kis­fiú térdel a közepén, és egy hang szól valahonnan. A GYERMEK: Én olyan jól játszottam. EGY HANG: És mit ját­szottál, gyermek? A GYERMEK: A földön ültem egy szekrény mellett. S a szekrény alatt volt egy szép, színes tányér s abban színes ezüstpapírok, s én ezekkel játszottam. A HANG: De mit? A GYERMEK: Azt nem tudom már megmondani. Csak azt tudom, hogy minden­félét képzeltem erről a pa­pírról — gyönyörű aranydió­kat, képzeltem hozzá még egy szép kis menyasszonyt, s közben nagyon jól is érez­tem én magamat. * Nyolcvanadik életévében el­hunyt Füst Milán Kossuth-díjas költő, író. Első verseskötete 1913-ban, első regénye 1920-ban jelent meg. ö vezette be a ma­gyar irodalomba a szabad verset. Különösen történelmi drámáival ért el jelentős sikereket. Kiemel­kedő prózai müve — az idegen nyelven Is — több kiadást meg­ért. A feleségem története. 1948- ban az elsők között tüntették ki Kossuth-dijjaL A HANG: És aztán mi volt? A GYERMEK: Oh, iste­nem! Beszéltek a szobában, de én semmit se figyeltem rájuk. Egyszer aztán föl­emeltek az ablakhoz, hogy nézzek csak ki rajta, esik kin a hó, s a téren, úgy mondták: a hófüggöny mö­gött ott baktat Rosen bácsi, hogy nézzem csak, mennyi­re igyekszik, mennyire siet mifelénk, mert biztosan ne­kem hoz megint, ki tudja, mit, hogy milyen mulatságos dolgokat, például azt a könyvet, amelynek a címe: Tom Tit száz kísérlete és produkciói. S habár én ilyen­kor ujjongani szoktam, ilyenkor el voltam mindig ragadtatva, még tapsolni is szoktam és olyasmit kiáltoz­ni, hogy — istenem, jaj, mit hoz nekem a Rosen bácsi — úgy látszik, mámoros voltam bódult az ezüst papírtól. (Szünet. Tűnődve:) Én olyan jól játszottam. A HANG: És még ki volt • szobában? A GYERMEK: Oh voltak ott egypáran, Tinike is ott volt. Hol van most Tinike? A HANG: Tinike nem halt meg, tehát odaát maradt, de te meghaltál, tehát itt vagy. A GYERMEK: Oh én iga­zán meghaltam? (Szünet, senki se felel. Könyörögve:) Én olyan jól játszottam. A HANG: És még ki volt ott a szobában? A GYERMEK: (Tűnődve:) És miért kellett nekem meg­halnom ? A HANG: Torokgyík, mit csináljunk? Torokgyík. (Kis szünet). És még kik voltak ott a szobában? A GYERMEK: Anyám. (Szünet. Hirtelen észbekap, sikoltva:) Hol van most édes­anyám? (Csönd, senki se fe­lel.) A GYERMEK: Oh, milyen kegyetlenek vagytok. (Zokog­va:) Hol van most édes­anyám? (Zokogása egyre el- halóbb:) Hol van most édes­anyám? Jaj, ugye, nem hagysz? (A tér lassan elsöté­tül, t a gyermek eltűnik). A felsőfokú oktatás Bulgáriában Bulgáriában 1939-ben mind­össze 5 főiskola működött, 7 karral. A múlt oktatási évben már 26 főiskola működött az országban, 44 karral. A hall­gatók száma elérte a 32 000- st, s 50 százalékuk állami ösz­töndíjban részesül. Tavaly 5400 előadója volt a főiskoláknak, fele annyi, mint shány főiskolai hallgató volt az országban 1939-ben (10 169). A háború előtt a bolgár egye­temeken összesen 453 profesz- szor, docens és tanársegéd ok­tatott. Műszaki főiskolák egyálta­lán nem voltak Bulgáriában a felszabadulás előtt. Akik mérnökök akartak lenni, kül­földön tanultak. De 1954-ben már 18 műszaki főiskola mű­ködött, s abban az évben 1900 hallgató szerezte meg a hazai mérnöki diplomát. A 8 285 000 lakosú Bulgáriá­nak ma már több mint 120 000 felsőfokú képzettség­gel rendelkező szakembere van, V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom