Somogyi Néplap, 1967. július (24. évfolyam, 154-179. szám)
1967-07-30 / 179. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1967. Július 30. A BALTA Hiába ordítozott Ted, nem futott oda senki sem, pedig a bűntudatos hegyfalak — a geológus lábára szikla zuhant — segítették a maguk módján, felerősítve vészüvöltését, de hiába vijjogott az ezernyi visszhang, nem jöttek szabadítok. — Nyugalom! — búgta. — Nyugalom! Nyugalom! Rögtön rá recsegve kezdett játszani egy vérpezsdítő torreádordalt, lelkes lármával, mint egy cirkuszi zenekar. — Megnyugodtál tőle? — kérdezte a fülkínzás után. A mutatósán bonyolult szerkezet sértődötten válaszolt: — Én mentőgép vagyok, nempedig mészáros — duruzsolta. — Megoperállak! Odafent pedig gúnyosan mordult fel valami. Aztán kőszilánkok zápora zuho— Gazemberek! Hol késlekedtek? — , sikoltozta a kopár hegység. Szabadon maradt jobb lába kétségbeesett dühhel rugdalta a bamba kőtuskót, mely csaknem térdig temette magát alá s szétroncsolva a balt. Nagy néha egészen fent megmoccant a függőleges, szürke fal, mintha óvatosan előrehajolva lesne le a szerencsétlen fiatalemberre, aki verítékezve küszködött poros tövében. Minden ilyen kis moccanás újabb lazulást jelentett. Azt, hogy bármikor elindulhat az egész hegyfal, és Ted véglegesen eltűnik a sok millió tonna kőzet alatt. — A balta megmaradt...! — nyújtózkodott hiába Ted. Kaparászó ujjai nem értek el odáig. A hézag ha gyermekarasznyi lehetett. Ha elérheti — gondolja —, csonkolja sajátmagát, és így még megmenekülhet, ha ugyan el nem vérzik. De nem érte el a síkos nyelet, — Gyorsan pusztítsatok el majd — könyörgött a szakadék meredélyeihez, csipkés párkányaihoz, de azok könyörtelen magasságban vonultak a nyöszörgő semmiség fölött, aki Ted volt. Kínozták, hagyták élni még. — Dűljetek le már! Aztán csöngetés közeledett, vidám, rapszódikus, mint egy farsangi meneté. Ted eltompultan • hallgatta, és nem lepődött meg már akkor sem, amikor egy lónagyságú, ezüstös, pókszerű valami torpant meg fölötte és csitítgatni kezdte bársonyosan lágy asszonyi hangon. — Megnyugodtál? — keskeny homlokzatán lilásvörös lámpák pislogtak aggodalmasan. — Az életkedved máris visszatért! Ugyebár? — Tökéletesen — könyökölt fel Ted a porból. — De add csak ide gyorsan a baltát... Éppen fölötte állsz! A baltát! Érted? — tagolta, mintha nehéz felfogású egyénnel vitázna. — Lecsapom a lábam, és vihetsz máris, mielőtt ránkomlik a hegy! (Erdei Sándor rajza) gott alá, figyelmeztetésül, mert a sziklafal aludta évmilliárdos ácsorgását. Rogyni készült. — A baltát! — csapkodott maga körül Ted. — A baltát, te fölpiperézett idióta! Hogy a sátán vinné el ezeket az automatikákat! Nincsen bennük semmi önkezdeményezés! A baltát — hörögte. — Nem érted?! Rendületlenül udvarias maradt a fémpók. Két ütemet is lejátszott valamelyik ősi polkából jelezve, hogy tettrekészen optimista és elnézi a sértéseket, — Megtudhatnám a vércsoportodat? — emelte föl egy végtagját a sok közül. A mozgékony ízek találkozásában tű csillogott. — Ha nem tudnád, az sem baj. Vérképet csinálok. Nos? — AB-csoportos vagyok! — rikoltotta Ted halálos félelemben. — Mit fontoskodsz, te állat? Aki megkonstruálta az agyadat, nagy ökör volt! Mentőt várok, és egy bürokrata érkezik! — verejtékezve könyörgött; — Édes öregem, ide avval a baltával! Az elégedetten zümmögő gépezet süket maradt Ted rimánkodására. »Félrebe- szélsz« — zümmögte — és néhány végtagjával ügyesen pattintotta fel saját hátának födelét, és csörömpölve tettvett, válogatott a száznyi műszer között. Cseppet sem zavarta, hogy a gyanús meredély már egyfolytában csikorgott, mint egy indulatos fogsor és hogy tőle alig háromlépésnyire disznó nagyságú kődarab csapott be, erőteljes csattanással. — Gyönyörű műtét lesz — mondta elégedetten a bársonyos hang. — Elaltassalak? — A baltát... — susogta Ted, már mindennel kibékültem — A balta. A balta... — tenyereit megadónn szorította rá szemére, hogy mitse lásson majd a hegy- omlásból. — A pokolba a bányatársasággal! ' — Ne szidalmazd munkaadódat! — korholta a gép. — <3 jóságos! ö könyörületes, ö ad neked kenyeret! Imádkozz érte, hogy minél tovább álljon fent. ö a mi édesatyánk! Ted idegsokkosan röhögve hallgatta a gép zagyvasá- gait. Az pedig megörült. Ragyogtak lámpaszemei: »•Vérnyomásod lement, derűs vagy. tehát nem kell altatás. Elég lesz a helyi érzéstelenítés is!« Az érszorftókkal, sebészkésekkel, tamponokkal, tűkkel megtűzdelt karjai előrelő- ! dúltak az alkonyati fojtott: forróságban, de a sok min- | denhez szokott hegy sem állta tovább ezt a komédiát, és a problémát pillanatok alatt oldotta meg. Harsogva omlott le a szűk völgybe, mintha mérgéhen vadul nevetve káromkodna valaki. Darázs Endre REZQŐ-VÖLQY Somogyi Pál: SZÖKŐKÚT Ténferegtek, nézdegéltek. Senki sem szólt hozzájuk. Méregették őket, errefelé még szokatlan bőr kalapjukat, szivacskabátjukat és a lapos, zöld gépkocsit, amely olyan volt, mintha ráült volna egy óriás. Jöttek, mentek, nézelődtek. Aztán egy süldölány lépett hozzájuk. — Keresnek valakit? — Nem éppen. » __ De maguk keresnek valakit — állította a lány. — Azt is tudom hogy kicsodát. Oda •Vezessem magukat? Mivel ők csak előőrs voltak, a többiek valami okból késtek még, hát ráálltak a kirándulásra. Gondolták, hogy majd a kültelki szőlők között zúg-bormérés fogadja őket, jó itallal, szivárványos, vén poharakkal. — Menjünk — mondták a lánynak. — Tíz forint — mondja tárgyilagos hangon a lány. — Tíz forint és ryar tartotta is apró markát. — Ilyen kicsi lánynak enyi sok pénzt — ingerkedtek vele az idegenek. — Pontosan ennyit jár nekem — közölte a lány. — Ez a tarifa. Fizettek és nekivágtak. Végtelen kerítések között baktattak nagyon sokáig es egyre a hegynek. —- Nem erre van a Rezgő-völgy? — kérdezte az egyik bőrkalapos. — De pontosan erre — mondta gyanakodva a lány. — Ismerik ezt a vidéket? — No csak úgy, általában. — Végre kzpu nyílt sövénpkapu. Üljük völgynek ment az aranyzöld. cŰlelóilben egy elvadult, hatalmi* kerten át. Kerek völgybe lejtettek, amely olyan volt a dombok szívében, mint egy megszelídült kráter. — Az ott a rezgő — mutatott alá a lány. — Mindjárt helyben leszünk. Sokáig kellett zörgetnie. Csak naay késve szólt ki egy mély és nyugodalmas női alt. — Anna? ! — Igen. — Egyedül jöttél? — Nem. Még mindig várni kellett a hajdani kis vadászlak előtt. Csend volt itt, csak a szél zúgott néha a jegenyéken át. Aztán beléphettek. Tisztaszemű öregasszony várta őket, sze- dett-vedett bútorok közt. A két kitárt ablakon át özönlött befelé a békés világosság. — Mire kiváncsiak? — hajtotta félre a fejét, mint egy figyelő madár. Nem értették a kérdést. Anna biztatta őket. — ö* mindent megmond. Látja a holtakai is. Leghamarább a legidősebb bőrkalapos találta fel magát. — Miből jósol a néni? Kártyából? Kávé- zaccból? — Én nem jósolok — mondta az öregasszony szárazon. — Tényeket közlök. Hamu ból. A hamu a legtisztább anyag. Most egy másik bőrkalapos kérdezett. — Mi lesz a Rezgő-völgy jövője? — Értem — biccentett a jósnő. — Maguk tehát mezőgazdászok. Maguk akarnak itt szőlösíteni ... Anna! A hamustálat! Rezgeti a szürke por, ahogy időnként megrázta. — Kérem. Rósz lapra tettek fel. Jégverést látok, aszályos nyarakat. Ne fogjanak hozzá j — A néni mindig igazat mond — állitotU a lány. — Fogadják meg a tanácsát. — Kár ezért az érdekes házikóért — mond ta a legidősebb bőrkalapos — de le kel j bontani. Maga, nénike, a jövő héten költözik. Az új telepen kap szép lakást. A jósasszony elszürkült. Helyette Anna kiabált. — Kik maguk? Van éppen elég hely itt! Minek akarják elűzni a nénit? Még mások is laknak a völgyben! Szelíden válaszoltak a bőrkalaposok. — Nem űzünk mi el senkit sem. Dehát nagy terület kell nekünk. Erőmű épül ide. Darázs Endre Mint serdülő ezüst nyírfa, égre tör s miként gyémántos nyírfa, aláhull szökken, locsog, énekel, feltör, aláhull, akár az ember. FOHÁSZ Ölelj örömteli karodba, Sodorj Örvénylő hínárodba, Mert mindenségszülő melegség vagy, A halálba hűtő fagy Is Te vagy. Sebző tüskéd keresem Mindenható szerelem. Vallató Géza: KISPOLGÁROK Gondolni? — Minek? Morogva mondj-' — Minek? Hisz , magától értetődik mindé: Aztán vádolnak, vádolnak, vádolnak, mert nem értenek semmit Egy kis nyelvművelés MIRŐL VALLANAK SZAVAINK? Aki múzeumban jár, azért nézegeti érdeklődéssel a régmúlt korok tárgyi emlékeit, mert az edények, ékszerek, fegyverek maradványai elődeink életmódjáról, szokásairól adnak hírt a ma emberének. Gondolunk-e arra, hogy szavaink, amelyeket nap mint nap hallunk, olvasunk és kimondunk, szintén magukban hordozzák múltunk emlékeit? A szótörténet kutatásának műhelyében mai szavaink történeti előzményei tárulnak fel előttünk. Hallgassuk meg néhány szavunk vallomását arról, hogyan változott meg az idők folyamán az embernek önmagáról és környezetéről alkotott képe és ezzel együt gondolkodása is! A változás egyik iránya a konkréttól az absztrakt felé mutat.^ Így vittük át a valamikor kézzelfogható valóságot jelentő szavakat a lélek belső élményeinek vagy állapotának megjelölésére. A rezzenés, rezgés fizikai mozgás, a rezdülés már inkább lelki jelenség, s ugyanebből a szócsaládból származik a rémületet kifejező retten ige is. Aki ünnepélyes, emelkedett hangú beszédben vagy írásban’találkozik az áhítozó, ájtatps melléknevekkel, bizonyára nem gondol arra, hogy mindkét szó a szájtátás képzetét idéaő ó-val függ össze. Az ember viselkedésének, magatartásának külső jeleit figyelte meg először, és ezekből következtetett a belső tulajdonságokra.^ A gúnyol szó eredetig jelentése ’összeráncol, fintorog’. A gőgös ember az, akinek fiidomborodik a gégéje, amikor rátiartian magasra emeli a fejét. Mint ahogy nyakasnak is azt nevezzük, aki nem hajt fejet mások véleménye előtt: önfejű. A hülye szavunk ma is sértő és bántó, pedig már nagyon eltávolodott attól a régi jelentésétől, amely a bamba ember tátva maradó, hűlő szájára utalt. Szavaink múltját vizsgálva, gyakran meglepő rokonságot fedezhetünk fel közöttük. A langyos-nak például közeli rokona a lágy. A fullánk szó eredeti értelme akkor világosodik meg, ha az »-ősei« között felfedezzük a fúr igét. Amikor az orvos gyógyít, bizonyára nem sejti, hogy a beteget jobbítja; pedig a középkorban még így mondták: jógit, gyó- gít. Aki pedig ezt a tevékenységet folytatta, az volt a javas vagy jós, s — mint az utóbbi alakváltozat mutatja —tudományához a jövendőmondás is hozzátartozott. A jós Göcsejben ma is parasztorvost, »-tüdős-» embert jelent. Különös változáson mentek keresztül azok a szavaink, amelyeknek a jelentése éppen az ellenkezőjére fordult. Ki gondolná például, hogy aki átkoz, az voltaképpen áld, mivel e két szó egy tőről fakadt: az átkoz valamikor áldkoz-nak hangzott. A trágya — amely ma a földet táplálja — valamikor emberi tápláléknak, ételízesítő fűszernek a neve volt. így érthetjük meg egy régi szakácskönyv receptjét: »Mikor a húst fel akarod adni, gyömbér és nádmézből trágyát csináltass, az trágyával meghintsed.-« A banya szó hallatára ma mindenki csúf vén asszonyra, a mesék gonosz boszorkányára gondol. Senkinek sem jutna eszébe, hogy kedves, jóságos nagyanyákat illessen ezzel a szóval, pedig valamikor a jobbanya (régebbi formájában: jóbanya) éppen nagyanyát jelentett. (A jó melléknévnek ugyanis ’nagy’ jelentése is volt.) Idővel a nyelvtudat már nem érzékelte p. jóbanya összetett szóban a jó melléknév középfokát, s így tagolta a szót: jó-banya. így lett aztán banya az az öregasszony, akit nem tiszteltek meg a jó jelzővel. S hogy az öregek után a legfiatalabbakról is szóljunk, csőcselék szavunkat említjük meg. Mi köze van ennek" a ma már kellemetlen hangulatú, szedett-vedett tömeget jelentó szónak a kicsinyekhez? Éppen csak annyi, hogy egykor a csecsemőt nevezték csőcselék-nek. A Dunántúlon még ma is csőcselék-nek mondják az összeverődött, gyakran csínyeket is elkövető gyermeksereget. Ami pedig a csínyt illeti, ezért talán régen nem is nehezteltek volna. Mert egészen a múlt század közepéig együtt élt nyelvünkben a két ikertestvér: a csín meg a csíny. Nemcsak az alakjuk volt nagyon hasonló, hanem a jelentésük is; mindkettő egyaránt jelentett ’kedve&ség’-et is, ’pajkosság’-ot is. Ma már — tudjuk — szétvált az útjuk, megosztoztak a kettős jelentésen. Érdekes a kend igének és származékainak története. (Semmi köze a kegyelmed megszólításból rövidült régies, népies kend névmáshoz!) A ken igéből képzett kend ige elavult, de megőrizték további származékai. A képzó mintegy megóvta a teljes alaki pusztulástól, de el is szigetelte. Ezt jelentette ez a kend: ’törülközik’. Egy XVI. századi széphistóiriából idézzük: »-Az atyám vizet tart mosdanom, és anyám keszkenőt kendenem.-* Ma a szónak kend formáját csak a kendő és származékai órák: kendős, kendőz, kendőzetlen stb. Nem nehéz felfedezni a kendő-ben a kend ige melléknévi igenevét. Pontosan olyan alakulat, mint a törülköző, hiszen ez is egy ilyenféle kapcsolatból önállósodott: törülköző ruha (keszkenő, kendő stb.). Eredetileg tehát kendő (azaz ’törfő’) ruha jelzős kapcsolatban élt a szó, amíg nem vált ki belőle főnévi értékkel. ’Törlő’ jelentésben már csak ritkán használatos, annál tartalmasabb és ámyalatosabb mint valaminek a befedésére, összefogására használt kelmedarab’. Ez áll jól a menyecskék fején, ezt terítik vállukra az asszonyok és leányok, ha fáznak: »-Hideg szél fúj, édesanyám, adja ki a kendőm...« Rojtos, fekete kendőt viselnek az idősebbek; csipkéset kezükben a leányok. Ahány változat — annyi hangulat. De volt régen egy másik jelentése is a kendő-nek: ’arcfesték, arckenőcs’. Pirosító festékül ugyanis ilyen festékbe áztatott ruhadarabot — kendőt — használtak. »Szinhányó kendővel fényi amaz rút varas orcáját« — Írják valakiről a XVIII. sz. elején, nem éppen hízelegve. Aki tehát ilyen kendőt használt, az kendőzte arcát, magát. Sok érdekeséget elmondanak szavaink a múltról, ha hozzáértő nyelvészek faggatják, vallatják őket. Egykor — ha majd múlt lesz a jelen — bizonyára nem kisfejtörést okoz a jövő nyelvészeinek, hogy megmagyarázzák, miért jelentett a XX. század hatvanas éveiben — némelyek nyelvhasználatában — ’szép’-et, ’jó’-t, ’kellemes’-et, ’vidám’-at és ’örvendetes’-et az éppen ellentétes jelentésű haláli meg állati melléknév. Dr. Szende Álad»
