Somogyi Néplap, 1967. június (24. évfolyam, 128-153. szám)

1967-06-11 / 137. szám

Vasárnap, 1967. juntas ti. 7 SOMOGYI NÉPLAP GYÖRFFY LÁSZLÓ IN MEMÓRIÁM R. M. Kiálts csak! Van-é aki felelne néked? A szentek közül melyikhez fordulsz? (Jób könyve 5.) HENRY OORE Angol zászlót lobogtat a szél a Műcsarnok bejárata fölött. Henry Moore szobrász kiállítását ren­dezték meg Budapesten. «-Annyira mestere az emberi test valamennyi súly- és egyensúlytörvé­nyének, mint maga Michelangelo«— mondja a művészről Herbert Read neves művészettörténész, kortárs, Puskin egy mondatára hivatkozva. Képünkön Fekvő alak cimű szobra. A kiállítást június 18-ig tartják nyitva. anata német veit, vallásos, és egy arany nyakláncot csatolt a nyakam­ra, mikor elváltunk. Nem szeret­tem a németeket — »O Mária sine lare angináié concepte ad tua pra- esidia nos currentes ora pro nobis« — O Mária, eredendő bűn nélkül fogantatott a te védelmedhez menekülőkért könyörögj éret­tünk — ez volt a Szűz Máriát és karján ülő kisdedet ábrázoló nyakláncra írva. Renata a háború alatt született, és vallásos volt Mi­kor a városban találkoztunk, csali annyit kérdezett, hogyan mehet vissza a szállodába, ahonnan- eljött Aztán megmutattam neki a várost: főútvonalakat, kirakatokat, Duna- partot Néhány nappal később nagyapám kertjében kötöttünk ki. Hat hétig éltünk együtt, ásónak, kapának és egyéb kerti szer­számoknak épített bódéban a tó mellett, nagy­apám kertjében. Abban az évben megölték Dallasban Kennedyt és lemondott Hruscsov. Renata szép volt, ápolt, olyan kölnit hasz­nált, amit addig még nem ismertem, és le­fekvés előtt mindig tejkrémes vattával dör­zsölte le az arcát. Néha még az sem zavart, hogy németül kellett beszélnünk. Hogy fél- szegsége feloldódott, hogy megszeretett és megszerettem, nagyon kedves és gondoskodó volt nappal és éjjeL Nagyapám kertje aneon- vilagítással, modem üzletekkel és szállodák­kal kiépített fürdőhely szélső házai között húzódott. Két héttel ezelőtt eladta a kertet a bódéval együtt, és megkért, utazzam he­lyette a hivatalos teendők elintézése végett, őt ágyhoz köti a betegsége. Megtettem. A hivatalos teendőket elvégeztem, a szerszámo­kat és két tábori ágyat becsomagolva M- vittem a vasútállomásra, de két szalmazsá­kot, egy mosdóállványt és valami szekrény- félét otthagytam az új tulajdonosnak. Egy textilgyár igazgatójának. Amikor az ágyakat összedrótoztam, nehogy szétessenek és a két szalmazsákot egymásra tettem, hogy keve­sebb helyet foglaljanak el az amúgyis kicsi bódéban, Renata jutott eszembe. Most hát minden rendben van; a két táboriágyat fel­adtam a vasúton a két szalmazsák itt ma­radt. A vonatindulásig több mint három órám volt Erre nem számítottam. Négy év­vel ezelőtt laktam itt Renátával, azóta még egy órára sem szálltam ki ezen a vasút­állomáson, pedig minden évben néhány he­tet a tó mellett töltök. Most, kényszerű szükségből három órát kell itt lennem. Azt reméltem, a hivatalos teendők és csomag- feladás elhúzódik a vonatindulásig. Téved­tem. ecsuktam a bódé ajtaját, rátettem a lakatot, — gondoltam — sétálok a víz­parton, iszom egy kávét a móló melletti eszpresszóban, majd csak eltelik az idő. A tóparthoz vezető kis utca kertjeiben, elszáradt leveleket égettek az asszonyok, a férfiak meg ástak, fűmagot szórtak a földibe, készülődtek a nyárra, hogy nyugodtan henteregjenek a rokonok meg vendégek, ha éppen nem mennek a strandra, vagy csak úgy ebéd után egy kis szundiká­lásra otthon maradnak. A vendégekért és rokonokért, a vendégekből és rokonokból él itt az egész környék; az élelmiszerből tok és szállodák, a jrízparti büfések és ajándéktár­gyakat árulók, a hal- és lángossütők. Ha valaki házat épít, azt is a vendégekre és rokonokra gondolva tervezteti meg. Ilyenkor tavaszodván, a nyári fogadtatásra készülőd­nek; a bódékat átfestik, a kerteket felássák. Négy évvel ezelőtt én is gazdag vendég voltam itt Az eszpresszóba hova beléptem, csak három férfi ült egy asztalnál. En vol­tam a negyedik vendég. A többi asztal üre­sen, középütt gondosan megigazított hamu­tállal sütkérezett az üvegtáblákon beverődő napfényben. A három férfi kapatos volt már, a fekete meg savanyú. Rossz feketét ittam mór, de savanyút még nem. No majd nyáron, talán akkor itt is jót főznek. A férfiakon munlcásruha volt, fejükön svájci­sapka, egyiküik kézzel kötött színes sapkát viselt, bort ittak, és az egyik svájcisapkás rekedten és hangosan beszélt: — »•Nem fáj az én fejemnek se köd, se harmat. Csak ak­kor fájt a fejem a múltkor, mikor neki­mentem a villanyoszlopnak. Idegességemből, mert az asszony úgy kiabált velem. Hát csak azt mondom, nem bor ez a palackos, nem embernek való!« — azzal megfogta a poha­rat két ujjal, a kisujját meg eltartotta a pohártól, gondolva úgy elegáns, és a többiek­kel koccintva, félig kiitta. Renátát az első napokban, hogy megér­keztünk ide, elvittem a híres borharapóba. A pince baltivei alatt csak az asztalokra állított gyertyák fénye világított, és jó bur­gundit ittunk. Lopótökszerű üvegben hozták, alján egy csap volt. A gyertyafényű sötét­ségben hangosan énekelt egy német turista­csoport — »Trink, trink... — aztán magya­rok fizettek a prímásnak, és ők következtek az ardibálásban.; »A hargosi csárda ...« A boltívek alatt megrekedt cigaretták és gyer­tyák füstje, a kurjantások ás ütemes ének­lés, de még a fülszaggatóan játszó, magyaros gúnyába bújtatott zenekar: egy hárfás, ctte- rás, klarinétos és két hegedűs, még ők sem tudták, a csendes, egymás megismerésével elfoglalt, talán kissé szentimentális hangu­latunkat elrontani. Nagyon örültünk egy­másnak akkor este és éjszaka. Renata apja 1944-ben halt meg a zsitomiri visszavonulás­nál, anyám 1945-ben egy boltíves pincében, ami persze nem volt olyan régi, mint a bor­harapó pincéje. A sötétség és gyertyafény vi­szont valószínű ugyanolyan volt, csupán az ordibálás helyett inkább repülőgép zajt lehe­tett hallani. . örülöttem most nappal volt, csend, a három férfi sem beszélgetett, kas» sé kókadtan bámultak maguk elé, az üvegtáblákon beverődő nap föl­melegítette az arcom és kezem, mintha csak nyáron a vízparti betonon fe­küdnék. Az egyik férfi, aki szidta a palac­kos bort, énekelni kezdeti Szaggatottan, mindenáron jókedvet erőltetve magára: »Le­ment a nap a maga járásán, sárgarigó szól a Tisza partján, sárgarigó meg a fülemile, szép a rózsám, hogy váljak el tőle«. — A többiek csitították, a felszolgálónő dur­ván rászólt. Kifizettem a savanyú kávét, még borravalót is adtam, egy forintot, ahogy szoktam, és kisétáltam a vízpartra. A sétá­nyon, az egyik üres pad előtt megálltam. Itt összevesztünk. Valószínű, csak apró félre­értés voll már nem emlékszem pontosan, hisz rosszul beszélek németül és ezért vagy azért, többször volt közöttünk félreértés. A járókelők idegesen néztek ránk, és én szé­gyelltem magam. Nem azért, mert vesze­kedtünk, hanem azért, mert valaki, egy idő­sebb férfi azt mondta: »Ezek is ide jönnek veszekedni. Maradnának ott, ahová valók! Na, persze, a valuta.« — Tovább sétáltam, egész a mólóig, majd végigmentem a mólón, és a vihart jelző oszlop tetején himibálódzó kosár alatt megálltam. Pár lépéssel odébb, a korlátnak támaszkodva, egymás ujjára húztuk a gyűrűt egyik este. Enyhe szél fújl halszagú víz csapódott az orrunkhoz, és csil­lagos volt az ég. Ez volt az eljegyzésünk. A városban vettük a gyűrűket^, az ő pénzéből. Utána a borharapóba mentünk és késő éj­szaka haza. A bódéba. Kettőnk közül ő volt a tapasztalatlanabb szerető. Egy halászhajó húzott be a móló mellé, a munkások sorra kiszedték a hallal teli kosarakat, és egy kis lovaskocsira rakták. Ott álltam a partra ra­kott kosarak mellett. Néhány hatalmas, nyolc-, tízkilós harcsát is láttam az egymásra gyömöszölt halak tetején. Néhány kosarat kiürítettek. Vasvillával hányták a halakat egyik kosárból a másikba, mint a szénát. Amikor az eljegyzésünk éjszakáján a kor­látnak támaszkodva beszélgettünk, Renata azt kérdezte: — Hiszed, hogy volt egy Krisz­tus és létezik egy Isten? —Igen, volt egy Krisztus, de az nem názáreti volt, ahogy a bibliában áll. — Hanem? — Názáreti volt, csak nem úgy, ahogy a bibliában. — Miért, szerinted mi a biblia? — Egészségügyi szabályok példatára és történelem. Csodálatos könyv. — És Krisztus? — Politikai agitátor és mint ilyen nagy­szerű ember. A nép persze gyakran semmit nem szól, vagy nem szólhat, ha a vezetőit ki végzik, a zsidók is ezt tették. — És a keresztre feszítés? — A kereszt római kivégző eszköz volt. A csodatevő és megfeszített Krisztus-legenda. Viszont minden embernek példaképe, aki a szabadságot és emberséget követeli. Nagy ember volt. — Hogy te milyen nevetségesen és föld­höz ragadtan gondolkozol — csapta össze a kesét Renata, és kicsit meg is sértődött — Hált mit nevezel te szabadságnak és mi­kor érzed magad szabadnak? — Talán ha megismerem a saját szándé­kaimat és mindig megvalósíthatom őket — Ezt nevezheti az ember a halak sza­badságának is, hisz azok oda úsznak, ahova akarnak, nem igaz? — A halak nem ismerik a saját szándé­kaikat — mondtam mosolyogva —, a halak állatok. Az állatok pedig nem szabadok. — Hanem? — Élnek, egyik napról a másikra. — Akkor mi most állatok vagyunk — mondta Renata, és karját a nyakam köré fonta. — Hogyan? — Élünk egyik napról a másikra, és nem ismerheted a saját szándékaidat, mert azok tőlem függnek, és én nem ismerhetem az én szándékaimat, mert azok meg tőled függnek. Egymásra vagyunk utalva és így a miénk legfeljebb a halak szabadsága. — Amíg a vízben vagyunk — mondtam és megcsókoltam a száját, hosszan, nehogy meg­értse, amit mondtam és joibban utána gon­doljon. cgéheztem. Visszasétáltam a mó­lón, be a házak közé. Az egyik étteremben, ahol szintén eltöl- töttem néhány estét Renátával, megebédeltem. Akkor, nyáron a kerthelyiségben ültünk. A kerthelyiség ilyen­kor még zárva van. Most menüt ettem, akkor meg untuk már az örökös éttermi rántott és sült húsokat Kissé ingerülten szóltam a pincérnek, amikor a leves után nem hozta a parajt tükörtojással. Pedig érthető volt csak menüt rendeltem. Még több mint másfél ónám van — gondoltam magamban, ahogy a karórámra néztem. A sarokban idősebb pár ült A nő nevetségesen kifesve, a negy­venes évek divatja szerint öltözve, fején széles karimájú kalap. Ismertem, 0 volt a bolond Margit Nyáron sohasem lehetett lát­ni a tóparton, csak az utcákon: ismerőst ismeretlent megszólított Olyan mereven néz­tem rá, hogy úgy latsak, észrevette. Moso­lyogva biccentett a fejével, pedig azt se tudta, ki vagyok. Zavart volt még jobban megöregedett mióta nem láttam, és úgy lát­szik, zavarában állandóan mosolygott. A fér­fit is ismertem, aki mellette ült és az egész történetüket A háború Magyarországra so­dorta és megismerkedett az akkor még fiatal és szép Margittal. A férfinak felesége volt Lengyelországban, amikor a háború után visszautazott hozzá, Margit megbolondult. A férfi feleségével együtt Magyarországra jött de a feleség időközben meghalt Minden hó­napban — talán a feleség tudtával is, amíg élt — a férfi megáltogí.tta Margitot, pénzt adott neki, együtt töltöttek két-három napot Az a néhány nap Margit számára orvosilag is világos* józan pillanatokat jelentettek. Mos* is szép csendesen, ültek egymással szemben, a férfi arca erősen barázdált volt és jósá­gosán figyelt Margitra, mintha gyereket fi­gyelne, ahogy szaggatottan beszélt valamiről. Csak kapkodó mozdulatain és szomorú, ne­vetséges öltözékén látszott, hogy beteg. 1945- ben ismerték meg egymást. ifízettem az ebédemet, és az utcára kilépve különösebb megfontolás nélkül, csak úgy elindultam az egyik irányba. A sarkon, az újság­árusnál vettem egy »Magyarorszá­got« Nyugat-Németországban, a spandaui börtönből kiengedték Hesst és két társát. Ez az életfogytiglanra ítélt három patkány is szabad, kiengedték őket a világ legdrágább börtönéből, amit évek óta, csak őértük tar­tottak fenn, havonta válogatva egymást a francia, angol, orosz és amerikai őrök. Ez volt az első gondolatom. Aztán meg arra gondoltam, ahogy véletlenül visszafelé in­dultam az étterem felé, hogy a bolond Mar­git is 1945-ben ismerte meg a lengyelt, ami­kor a nemzetközi bíróság elítélte ezeket a szerencsétlen állatokat. Ezek szabadok, a bolond Margit meg itt ül a lengyelével. De ők legalább még húsz év után is egymás mellett ülhetnek. Vajon mit csinál most Renata, egy vallásos német lány, akit meg­szerettem, vajon mire gondolhat? A nyak­láncot azért azóta is viselem. VALLATÓ GÉZA AZ UTOISO AKCIÓ... (... melyről Mr. Step­hen Molnár tájékozta­tott magyarországi lá­togatása idején, e.gy szűkkörű családi ösz- szejövetelen). A FÜGGETLENSÉG NAP­JÁN csodálatosan tiszta volt a levegő N. amerikai város jó- lőtt. Szőkén izzót a Nap, s az anaerométer mutatója a nul­lán állt. James Caldwell — bár kissé rosszául érezte ma­gát — szerette volna kihasz­nálni a pompás légköri viszo­nyokait és a nagyszerű munka- lehetőséget. A Winkler és Schwarz cég megbízásából őriás kölnisüveget kellett raj­zolnia N. ragyogó egére — füsttel. Rendelkezésére bocsá­tották egy kiszuperált »Musz­táng« vadászgépet, három füsttartályt, védőruhát és két tábla csokoládét. A FELSZÁLLÁS ELŐTT el­lenőrizte a motor működését, az üzemanyag mennyiségét és összetételét, aztán belebújt a prémbélésű kezeslábasba. A gyújtás kitűnően sikerült, s a fordulatszám növelése feibő- gette a viharvert »Musztáng- motorját. Caldwell fokozta a sebességet, aztán maga felé húzta a kormányt. Folytonos csűrössel, mindvégig a city fölött körözve érte el a meg­felelő magasságot. A bedőlés következtében állandóan lát­ta a fellobogózott várost. Ezerkétszázat mutatott a ma­gasságmérő, amikor Caldwell kikapcsolta a motort. — Előbb lássatok valamit, szájtátiak — dörmögte. Sikló —, majd zu­hanórepülésben lement négy­százig. A légcsavar átlátszó korongján félelmetesen nőni kezdett egy háztető ... Cald­well megrántotta a botkor­mányt, és gyújtást adott a mo­tornak. A gyors irányváltozás hatalmas súllyal nehezedett a testére. Arca eltorzult a fáj­dalomtól, de nem törődött ve­le, figyelmét a megkezdett bravúr befejezésére összpon­tosította. A »Musztáng« függő­legesen emelkedni kezdett, aztán csillogó kabinját a vá­rosnak mutatva, s újra zuhan­va — tökéletes saltó martaié­val húzott el a tarka háztetők fölött. CALDWELL ISMÉTLÉSRE KÉSZÜLT... Amilcor a du­gattyúk elhallgattak, és a ve­zérsíkok mögött fölsírt a le­vegő — különös zajra lett fi­gyelmes. Mintha közeledő va­dászgépek zúgnának — gon­dolta, s elkomorodott. Víz­szintes helyzetbe hozta a gé­pet, hogy lássa, melyik irány­ból várható a berepülés. Bár­hogy erőltette a szemét, a kéklő messzeségen kívül sem­mit sem látott. Pedig a zúgás már túlharsogta a »Musztáng« motorját. Caldwell határozat­lan mozdulattal levette a gyújtást. Ekkor az ismeretlen eredetű zaj is megszűnt, és a hirtelen beállt csendbe idege- nes kiejtésű kiáltás hasított: — Félsz, Caldwell? Caldwell rémülten vette tá­ti omásul, hogy a »Musztáng« nem engedelmeskedik. Zu­hant, de érthetetlen módon távolodott a földtől. Fázott. A kiáltás többször ismétlődött. Meghatározatlan idő múlva sikerült felfedeznie a hang forrását. Néhány méterrel fö­lötte a »Musztángjával azo­nos sebességű MÍG vadászgép repült. A MIG-en nem volt kabintető, s egy irtózatosan összeégett arcú, mandulasze­mű férfi hajolt ki belőle. — Félsz, Caldwell? — kér­dezte újra. CALDWELL HIDEGLELŐ­SEN kapaszkodott a kor­mányszerkezetbe. — Ne félj — mondta az égettarcú —, nem bántlak. A halottak már senkit sem bán­tanak. És én halott vagyok. Te öltél meg. — Nem igaz — ordította fel a pilóta. — Nem emlékszel? Amikor a leprakórházat bombáztátok, akkor öltél meg. Ha nem té­vedek, te levegő-föld rakétá­val operáltál, és én azonnal meghaltam. Tulajdonképpen könnyítettél a kínjaimon... Azért jöttem, hogy megkö­szönjem a szívességet... — Sohasem bombáztam kór­házat — nyögte Caldwell. — Feledékeny vagy, Cald- vell. Vagy talán nálatok öt­méteres vöröskereszttel álcáz- | zák az ütegeket? Egyáltalán, f mit kerestél te nálunk? | — Katona voltam — hörög- ♦ te Caldwell —•, parancsot tel- 1 jesítettem ... Főbe lőttek vol- J na... I —Azt megúsztad — mond- f ta az égettarcú — Kitűnő ka- | tona voltál, kitünően vezetted | a Phantomodat. Kíváncsi va-f gyök, vajon a »Musztáng—gal | hogyan boldogulsz? — Ne gyötörj — könyörgött $ Caldwell —, nem én öltelek | meg. j — Hazudsz — mondta a ha- j lőtt. — Ha nem hazudnál, í nem is félnél. De te rettegsz! | Elvesztetted az uralmat a gé- t ped fölött. Még lezuhansz, ésj valami bajod esik... Sírhat- | na az anyád, a gyerekeid .., l Caldwell, én sokat köszönhe-! tek neked. Nem hagylak cser- | ben... ‘ | — Ne! — üvöltött Caldwell | —, ne gyere közelebb, mert | megjárod! | — Vgyan — mondta az ♦ égettarcú —, nincs neked í fegyvered, meg aztán bennem | úgysem tehetnél kárt. Gon- | dőlj az akcióra, amit végre i kell hajtanod. | CALDWELL BELÁTTA, f hogy egyetlen út áll előtte — 1 a menekülés. Bal lábával az | oldalkormányra nehezedett, és ? maximális sebességre kap-1 csőit. Amikor meggyőződött x arról, hogy a MÍG követi, I merész loopinggal rázta le | magáról. De a zúgást, és az i égettarcú kiáltásait szüntele- l nül hallotta. | N. utcáin összecsődültek az | emberek, és lélegzetüket visz- i szafojtva figyelték a »musz- j táng-» mutatványait, amelyek | egyre inkább a sólyom elöl | menekülő veréb manővereire i emlékeztettek. S a rémület J másodpercekig megbénította j őket, amilcor a gép függőleges ♦ vezérsíkja elérte a városháza í tetejére szerelt antennát. | A detonáció után a »Musz- ♦ táng« roncsaiból narancssárga | láng csapott ki, és a tartá- t lyokból kiszabadult füst feke- | le ernyőként borult az ün- t neplö városra. -

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom