Somogyi Néplap, 1967. június (24. évfolyam, 128-153. szám)

1967-06-25 / 149. szám

Vasárnap, 1967. június 25. 7 SOMOGYI NÜPtAP tersAnszky Józsi jenö Szemöldökía Tisztában vagytok-e ti ve­le, milyen különös egy por­téka a titok? Tudjátok-e, mi­iyen végzetes dolgot műve­lünk, amikor egy érzésünket tzavakra fűzzük? Valósággal gúzsbakötjük. Ha ugyan el bem pusztítjuk. Tudjátok-e, milyen ször­nyű a fecsegés? Sohasem ta­pasztaltátok, hogy csak úgy­nevezett kedves, bizalmas csevegésben kifáradni a vi­lág legrémesebb fáradtsága? Amiben bíztál, abban kéte­lyeid támadnak. Egyáltalán ilyenkor lep meg a csugge- dés az élet becse felőL Fecsegtünk. Vagyis az ér­zéseink virágos kertjéből egy szócsokrot szedtünk, hogy gyönyörködjünk benne. De ezzel hervadásra ítéltük a virágokat Es nagyon ritkán hajt ki újra, mintha töves­tül téptük volna ki őket. Te­hát valóságos tarlót csinál­tunk lelkűnkből, minden szavunkkal Ezért mondják, hogy «köl­tők vérükkel írják verseiket Hiszen a kedélyünk minden. Tíz rossz napod hamarabb vesz el éveket az életedből, mint ugyanannyi, súlyos be­tegségben. És a költők a leg­mélyebbről buzgó forrásból merítenek. Az életelixirjüket öntögetik el úgyszólván. Nem is kétlem, hogy mind­ezt magyarázatostul ott leled valamelyik pszichológiai he- tyepetyében. Én csak egy aranyfüstnyi kis történetet mondok itt róla. Egyszer olyan házban lak­tam, amelynek öreg, rozoga fakapuja volt Kiváltképp fönn, a szemöldökfája kez­dett korhadozni. Hát ebben a szemöldökfában, még ak­kor, amikor először. léptem be a kapun, a repedések egy különös arcot rajzoltak ki pillantásomra Tisztán, szem­beötlően. Ismeri talán min­denki ezt az érzést Itt mí­melnek a felhők sárkány-, garabonciás-, boszorka-alakot Vagy a pocséta. Meg tudom is én mi. Elég az hozzá, hogy flsz- tán láttam az arcot Szakál­las, bajuszos, ösztövér, afféle asszír pofát ábrázolt, amik­nek, mint mondják, vesébe hat a tekintetük. Tényleg ilyen volt, vagy inkább ilyenné vált nekem ez az arc. Sokszor elnéztem haza­jövet, hazulról elmenet és egy időtől kezdve úgy lett, mintha valóságos változáso­kat fedeztem volna fel rajta. És ezek a változások mintha csak pontos kapcsolatban let­tek volna ' cselekedeteimmel, érzéseimmel. Feddő volt, ha valami ga- ládságban utaztam. Csúfon- dáros volt, ha igazi bánta- lom és szomorúság ért. Dü­hös volt és fenyegető, ha kö­zönyösen, szórakozottan men­tem el alatta, megfelejtkezve róla. Barátom volt. Bírám volt. Valóságos tanácsokat kértem olykor tőle, ha di­lemmák nyivasztották egy és más tennivaló felől. Jog­gal elvárhatta, hogy legalább egy adjonistennel üdvözöl­jem naponta. Most is biztos vagyok ben­ne, hogy egyszer, mikor ezt elmulasztottam, akkor tör­tént, hogy hazajövet a kapu előtt egy ácsot látok és a legényét, amint szekercével és fűrésszel felszerelve egy bakon állva, a kapun mun­kálkodnak. Nohát, mondom, ráfért a tatarozás. De azért az az érzés, ami egyszerre rám­rontott, semmiképp sem volt ilyen beleegyező. Belémnyí- lalt szinte az aggodalom, amint láttám, hogy a két markos kézműves éppen a szemöldökfát emeli ki a fél­fák közül, s egyelőre odatá­masztják a kerítésnek. Megálltam, hogy bevárjam, mire készülnek. Talán csak sütnivalót tételeztek bele a koponyámba. És csak most jöttem igazibb zavarba — Hol volna? ... Egy áb- rázat? Hogy az orra vplna ott? Szakállas? Én ugyan nem venném ki sehogy. Ma­nem vetemednek rá, hogy az Hogy így és amúgy, meg- ga látja? én asszírus félistenemet szoktam s inkább áldomást — Hol látnám?... Egyre- megcsúfolni merjék? Pedig- fizetek nekik, csak tegyék, pedés. Azt látom, hoey tar­hát csakugyan. A mester le- amit mondtam. ka, mint a malter, ugrott a bakról, és elemelve Hát ez tényleg megingatta Hümgettek, nézegették és a legennjel a szemöldökfát a derék ember szépészeti sandítgattak egymásra, ahogy a kerítéstől és körülnézeget- véleményét, s azt is, hogy a már nem akartam teljes fél­ve, pont az arcot viselő ol- háztulajdonos szólhat hozzá kegyelműségben maradni dalara mutatott neki, s így a tatarozási hibához. De előttük, és erőltettem a ma­szol*: megmaradt a kíváncsisága. gyarázgatást. Persze, hogy — Na, nézze. Ezt itt kissé — De mégis hát minek? épp az ellenkezőjét értem el lecsapkodja a bárddaL Ez Legalább tessék megmonda- egyre kínosabban vele. csupa torha. A másik fele, ni, hogy tudjstm. Már egyet-kettőt vihogtak látom ép. Ezt fordítjuk majd Ezt már jónéhányszor is- is, mikor tétován befelé in- kifelé az utcára. mételten mondta faggatólag, dúltam. És akkor, ahogy fel­Csanády János MOSZKVA LENINGRAD Végetnemérö nyírfaerdők ezüstözö emléke ringat. Áttörve szűk határok cikcakkját, mintha a világ lett volna hazám, ezt éreztem a robogó ütemben, elcsattogó százkilométerek iramában! Irányunk: Moszkva! Ahol az ezerkilométeres lábakkal lépdelő történelem aranyán alig moccanó ezredévek tompa-zöld csillogása Pugacsovot, Napóleont idézett — mígr félhomályban titkosan derengtek ikonok, szfinx-hallgatású szentek. Visszadobognak elszállt indulók, ahogy a Vörös Térre indulok, és mélyen dübörögnek föld alatt a hajdan felszállt költeménysorok. Majakovszkij szobránál megállók, és életét magam elé idézem, és első kis könyvéből recitálok, amelyben — a vasmaszatos inasnak — elmondta nékem: *Hogyan írjunk vérset?« A gyorsvonattal zengő ritmusok ringatták tovább ezt a dallamot, a cárok sírja, a börtönerőd fölött, a Néva hullámain át, hol ölelésre tárt karok köszöntötték és finn, angol és lengyel, orosz, magyar, s ki tudja még hányféle nép szavával teltek meg az asztalok. Kérdések — válaszok — mosolyok. AZ áruházak színház-karzata. A tengeri szél simító csípése. És végtelen képek az Ermitázsban; válaszaik tüze szívembe-égve. S amit Rembrandt és Michelangelo, Rubljov és Puskin el nem mondhatott, alkonyaikor a Néva kőfalára szorított, fáradt, tüzelő fejemnek rejtjelezték a néma csillagok. j (Szekeret Emil rajzaj Megreszkettem. elhiszi- mikor már ott tartottunk, néztem a szemöldökfára, hát tek-e? Meg sem gondoltam, hogy a szemöldökfát csak- istenem!... Ha nagyképűs- hogy oktalanságot teszek, ugyan a régi módon illeszt- ködnék, úgy mondanám, mikor odaléptem a két em- tette vissza legényével a tényleg eltűnt egyszerre elő- berhez. kapu tetejébe. Mert ott vár- lem is az arc. Nos, igen, úgy — Mester uram __ mond- tam> míg meg nem győző- ahogy rémlátásból ocsúdunk d öm erről. Éreztem azt a magunkra, s ostobaságunkra, különös kis belső válságot, Vagy a mesék érzésével, ha nem bántanák ezt a amik°r, valami kedves, sem- Visszapillantott a szegény le­szemöldökfát Ogy is az a ml titkot l^n kiejtem gunkbol. S úgy tetszik, tam mindegy. magának talán Nagyon szeretném, ezt a ma- gény, hiába kötötte lelkére a az jó öreg, és abban a nyom­öröm ingatott ki tartózkodá- ban szétfoszlott a tündér- ahoev sornból, hogy a barátom rö- kastély és csúf varangy lett 1 i f ióf morfmanlaffotvi a Ír n . 111 m ZS tÜlldér. fontos, hogy megerősítsék félfákat. Hagyják úgy * »■*» “I»- Sä* meem'n,el“m * k-v,„. Nagyot néztek. Az ács af- __ jjos, nézze csak __ többé viszont szakállas, rej­f éle jóindulatú, lomha mackó kezdtem némi zavarral sőt filmes barátomat, tanácsadó- alak volt. Kíváncsian is, für- riadalommal hogy fecsegni mat a szemöldökfában. És ha készően is, de érthetően el- ’ ti- . , mégis erőltetem, hogy visz­vigyorodva fordult hozzám, s y szaidézzem bölcs vonásait és kérdezte: kíváncsi, hát... átható pillantását, akkor leg­És erre ujjammal jelezve följebb az ácsmester csika­Nodehát minek. Hát csak látta hwv torha fW „ab a szemöldökfa repedéseinek róan jóindulatú képe vigyor­íohhlo rSotat Sy rajzát, kiböktem az asszirus gott vissza rám, elsavanyí­] ■ isten, titkát nekik. Természe- tóan, mint aki előtt kínosan Ötölnöm-hatolnom kellett tes, hogy szemüket mereszt- és bosszantóan és nevetsége­csak neki erre, természetes, gették és magukban nem sok sen ostoba voltam. 5HSH5H5H5S5Hi5H53SHSESESH5HS25ia5H5H5H5H5H5H5a5H5HSH5H5HSH5E5H5E5H5E5S5H5H5HSH5HS?I5H5i25H5H5H5H5,H5H5H5c!5H5H5<lSH5H5E5H5H5? Nagy idők tanúi A Proszbeki Mira forga- utait- Felragyog a szeme, tagában kerül t elénk. MOK an}ikor az mo“kvai 85—01 volt a rendszáma, ^versenyről beszél Maso­Följegyeztem, mert moszkvai d]k lett Z^~10^vf ‘ * kollégám ajánlotta, hogy ne eve ^^íjba küldtek.. mulasszam el megismerni ve- Ha sötétzöld sapkájában zetőjét. megpillantják a leningrá­7txin Pavlenko 1917 tava- diák, barátságosan integetnek gS^sikztkLVz0nA gőzfűrtl neki Fjodor Szonceu a 66-22- után autó volánjához ülni — Volgájával jár. Negyven- legszebb álmainak megváló- kilenc éve a Szmolmj sofőrje, sulása volt. Némi: szerep per- ö is amerikai »Paceard-«-on sze neki is jutott abban, hogy ke2dte, tüzérként: muníciót százada meg október előtt a forradalmárok oldalára állt. szállított a frontra. Aztán »Paccard«-jával vitte a vörös- röplapokkal, újságokkal, vö- gárdistákat a Szmolnijba. rösgárdistákkal, csellistákkal — ötyén év a volán mel- száguldozott a Néva-parti vá- lett nagy idő — meséli kedé- ros utcáin, lyesen. Vagy negyven típuson — Vittem én kérem Krup- jártam már. Mintha a holdig szkaját és Clara Zetkint, Kun mentem volna, meg vissza. Bélát és Thálmannt, Huszon- Több mint hétszázezer kilo- nyolcban eMttem Gorkijt a méter... Amúgy terven felül Petropavlovszki erdőbe, ahol csak egyszer álltam le éle- 1905-ben raboskodott Aztán temben, amikor Fétervárott jött a háború. Vittük az Lenint láttam lejönni az inté- utánpótlást a Ladoga-tó je- zet lépcsőjén. Vagy félszázan gén a körülzárt Leningrád- voltak a kocsimon. Nem is nak. A téli blokád, a könyör- engedtek volna toyábbmenni. telein éhség elvitte anyámat Basmakok golyózápora kő- és nővéremet. Két önkéntes zött vitt gabonát Kirgíziába, fiam elesett a fronton. Volhov éveken át rótta Szibéria úttá- alatt temették el a bátyá­mat. Harmadik fiam rokkan­neve A gyógyszer ' » szén egyszerű. Észger égé- legfontosabb felfedezéshez, magamat is beleértve, mivel Felfedeztem Ha Newton még sohsem top- én magam és dédelgetett ta- got. A hatása rengett volna a gravitáción lálmányom vcát régóta a kol- Az első annakelőtte, hogy meglátta az legák büszkesége, úgy gon- élességében a Nagy Igazsá­különleges: perében teljes és tisztaságában jesztőnek hívják. azonban egészen _ ., _ . , _______... n em kevesebbet: lángelmét almát lehullani a fáról, ak- doltam, mindent meg kell megformálódott bennem a csinál az emberből. Ha egy kor biztosan ez az észrevétel tennem, hogy közelebb hozza gondolat, hogy a találmá- kicsit kiismered magad a vá- sem segített volna. De így a befejezést, a várvavárt na- nyom kivitelezhetetlen, hasz­az össze- pót Vladlen Baknov ZSENI LETTEM rosban, akkor megszerezheted hirtelen fölismerte bármely gyógyszertárban, jó­szerivel még recept sem szükséges hozzá. Csupán egyet­len buktatója van a dolog­nak: zseni leszel, ez nem vi­tás, de csak öt percre. Az az ember, aki az ész­gerjesztőt felfedezte, történe­tesen a legjobb barátom. Ak­koriban, amikor a gyógyszer függést olyan dolgok között, még nem volt ennyire alter- amelyek addig teljesen szét­jedt, amikor még se pénzért, szórtnak tűntek, s emigyen megtöltöttem a töltőtollamat, se szép szóért nem lehetett felismerte a Nagy Igazságot, magam elé raktam egy ha- tézetünk igazgatójának, rneOy- kaDni s a legkisebb adaghoz Neked is öt perc áll majd a lom fehér papírt, hogy kéz- részletesen kifejtettem ta­Kdpill, o a ______3_ii-------x—^1— nAl I^cí-vcm-» El 13 maiH plimn íi A m int a barátom mögött becsukódott az ajtó, nálhatatlan és még fölösle­ges is... A második perc le­leplezte azt a tényt, méghoz­zá olyan szikrázó világosság­gal, amelyre bármilyen láng­elme büszke lehet, hogy az agyamban annyi okos gondo­lat sincs, ahány búzaszál a letarolt mezőn. Zsenialitásom fennmaradó három percében megfogal­maztam egy levelet kutatói n­is ENSZ-engedély volt szük­rendelkezésedre. Miután sok- nél legyen, ha majd eljön a lá1 .nvrtrn sok éven át hangyaszorga- nagy pillanat és agyamban UUI retnénytelenségét, séges, a barátom nagykegye- lommal buzgólkodtál a talál- rajzani fognak a Nagy Gon- és engedélyt kérteup, hoffr sen megajándékozott egy egész mányod körül, irigylésreméltó dolatok. S ekkor lenyeltem a e tárgykörben a munkát ab- kerek tablettával a csodálatos tudásanyagot halmozhattál pirulát. Aztán csak ültem és bahagyhassam. Mindenki azt fei. Az _ öt perc elég 1<*Z rá, tűre meüenul vártám sajat ^ hogjr ez a le­elixírbői. — Tudom, hogy már tíz év óta dolgozol a találmányodon Nos, ennyi az egész! — fordult hozzám. — Ez a pi­i K^vcnr kább parancsnak, mint ajan­rula hozzásegít majd, hogy s „ww.hen hogy minden megvilágosod- zsenialitásom első megnyilat- ,, , ,, jék és a helyére kerüljön, kozására, s magam is kíván- vei a zsenialitás csalhatatlan esi voltam, milyen csodálatos jegyeit mutatta, és bonyolult dolgok nyitjára i ..... fogok rájönni pillanatok fSJ ^ az ®nTj?rtfne' 1 ^ tem. De ne feledjük el, Észgerjesztő am>t az elején mondottam: e Utolsó szavai sokkal in­latnak hangzottak. S eközben alatt már nyújtotta felém a kezét, És íme az tu- s benne egy kis plexiüveg máris hatni kezdett. Várako- csodagyógyszer ma már min­egycsapásra befej ezhesd. — Hogyan? Hiszen úgy — *> umurc ---------------- ----------- - — ,, . x d óm, a gyógyszer hatása csak dobozka, melynek mélyén zásomban nem csalatkoztam: denki számara elerheto. On is az értékes ez a nap valóban elhozta tíz- szerezze be a legközelebbi esztendei fáradozásom végső patikäban, mielőbb! öt percig tart? — No és? — kérdezte ba­rátom méltatlankodva. — Egy megpillantottam tablettát Nos, mivel a tehetségemben eredményét Rájöttem olyas­rauorn nutubcu/icuirvmavo.. — -—a./ -*■■ *-----— _ lángelmének öt perc ás elég a senki sem kételkedett, - on- more, amire eladdig soha. Fordította: Zilahi Judit tan tért vissza ... Leningrádnak ona alig van jobb ismerője, mint a Szmol­mj veterán sofőrje Postájá­ban majd minden nap akad­nak baráti levelek szófiai és pesti, bukaresti és belgrádi keltezéssel... A moszkvai Lenin Mú­zeumban kiállított Rolls-Royce mellett ismerkedtem meg Lev Gorohovval, Lenin egy­kori sofőrjével. Ez a szem­üveges, ősz hajú bácsi olyan megkapó közvetlenséggel me­sélt a pirosnyakkendős gye­rekeknek Leninről, mintha most is látná, vagy hallaná dudorászni a hátsó ülésen. — Gorkiba mentünk vele. A tükörben láttam, hogy ma­gába mélyedve ül, valamin nagyon elgondolkozik. Azután dúdolni kezdte azt a fáradt, szomorú dalocskát, amelyiket én is szerettem. Lelassítottam, nehogy abbahagyja .. Sárgult papírlapot mutat; »Adatott Lev Tyimofejevic» Gorohovnak, aki 1918-tól 1924- ig ténylegesen V. I. Lenin személyes sofőrje volt.« A» aláírás: N. K. Krupszkaja. Lev Tyimofejevics nyugdíjas Már nem autózik, de sok­szor ünneplőbe öltözik, el­megy kedves múzeumába, hogy fiatalságára emlékezzék, amelyet Vlagyimir Iljics meJ lett töltött Pirityi Sándo»

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom