Somogyi Néplap, 1967. június (24. évfolyam, 128-153. szám)

1967-06-25 / 149. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1967. június SS.

EGY KIS NYELVMŰVELÉS

Hogyan ragozzuk az ikes igéket ? A PILÓTA

Az én pilótám nem levegőben jár. Nagyon is a földön él: az országutak vándora.

Nem tudom észrevették-e már: mostanság, ha sofőr címmel titulálnak valakit, sértetten felhúzza az orrát. Gépkocsivezetőnek hosszadalmas a címzés. Körütményeskedés van benne.

Pilóta. Ez már mond valamit Rangot ad, sőt hatalmat A pilóta azt mondja:

— Nézze, elvűként, arra a kátyus útra be nem viszem magáéit a kocsim. Reggel mostam. Sétáljon csak egyet innen ugrá&nyi az egész! A maga mankói még frissek, bírják azt a kis strapát Addig elücsörgök itt, vagy behajtok inkább a sógor ék hoz a szomszéd faluba, harapok valamit, úgyis éhomra indultam.

Szóval: a pilóta az pilóta.

—• Na, tessék! Most megint lehorgooyzunk? Mi az ördögéit magának kocsi, ha minden tyúklépésen megáll, kiszáll. Ahhoz bringa is megteszi Na jó, nem mondtam semmit. Tessék, lehet kiszállni. Mikor jöjjek magáért? öra múlva itt állok. Gilt?

Nem gilt, de mit tehetek? Ügy is tőle függök. Nekem félóra elég volna a dolgaimra, legfeljebb majd beülök a presszóba, kihúzom ott, amig végez; nem ronthatom el a passzióját

— A presszóban? — Oké. Legalább vendége leszek egy duplára. Na, viszlát

Már másfél órája lesem a pilótát Ügy látszik, jól érzi magát.

Szerkesztői

üzenetek

— Na, itt is vagyok. Mondtam ugye, hogy nem tart soká. Jöhet a kávé. Felhajtom és repülhetünk, mint a madár. Hová is kell még? ... Ja, tudom. De tempózzunk aztán,

de falhat valamit, vagy egy hűsít... De, ha nem: nem. Nem erőltetem. Itt a kulcs, települjön a kocsiba. Csak a rádiót hagyja békén, nagyon gyenge az akku.

•-' ’V

akkor nyomás, az áldóját!,.. A fene egye meg, egészen fejembe ment a konyak. Persze, sörrel volt. Valahol meg kell inni egy kávét Na, majd nálatok, pajtikám... Remélem, főztök otthon?

Egészen besötétedett Az a nyavalyás megint bentragadt. Legszívesebben eflülnék egy buszra, irány haza, itthagynám a fenébe. Csakhogy már az utolsó járat is elment

— Na, remélem, nem unatkozott. Mért nem kapcsolta be a rádiót? Élhetetlen egy ember! Égy kicsit elidőztünk ma, de sebaj. A napidíj se kutya, igaz? • Nekem ugyan mindegy, mikor érek be, én átalányt kapok, de magának kell az óra. Ha tizenkét óra a nap, miért ne legyen meg magának? Ne mondja, hogy elsajnálom azt a harmincegy froncsii Elvégre piacról él az emiber. A mozinak mór lőttek. De én magáért ezt is megteszem ... Azért most mér jó lesz gázt adni a menetnek, mert rénkvirrad ... Na, beérünk, ne feledje alávésni a menetlevelet. Tudja, milyen háklls a főnök, csak magának lenne rossz ... Egy kicsit be- lémásztunk ma a kilométerekbe, pedig alig van valamim hónap végéig. De maga, sokfelé kell, hogy mászkáljon. Hiába, ilyen a munkája! Nem lehet azt odabent, előre kiszámítani, hogy merre mennyit menjünk és ne mászákáljunk feleslegesen.

Barna Tibor

Kerék Imre:

Ezért világítsa

Egy szeles, fénylő, hajnalon elindulok egyszer, tudom

mint a legkisebb harmadik: mérkőzni érted holtomig.

Mióta élek, sejtem én: feléd taszít a jó remény

fürgén, fiatalosan, mert ott-1

hon beígértem az asszonynak, hogy este moziba viszem. Hát akkor gyerünk! Spurizzon be arra a tanácsra. Én csak cigiért ugróm be a cseh óba.

A fene vinné el, legalább ne zárná be mindig a kocsiajtót

Az ember pocsékká ázik. Már egy trafikot megvehetett, amióta elment

— Halló! Egy kis nyugi. Képzelje, összeakadtam egy haverral. Fene tudta, hogy gebines itt Na, gondolhatja, hogy nem örültünk szárazon. Jól is esett egy kis gyors- kalória. Maga is beléphetne valamire. Jó, jó, tudom, hogy muzulmán hitű: nem szeszei,

Dudálni kellene, hogy a fene... Ma már ez se megy moziba az asszonnyal.

— Nyugi, nyugi... Nem

kell mindjárt borzolódni, meg felverni a falut Elvégre a pilóta Is ember: mit tülköli

össze a világot? Jár talán egy kis kikapcsolódás ebben a rohadt hajszában. Mindjárt vágtázunk, de most már megvárnánk a zárórát Húsz perc az egész, hazavisszük a havert; nem nagy kitérő, alig tizenöt kilométer.

Végre megyünk. A havernak elől kell a hely:

— Nem haragszik, ha mállóm ül a haver? Tudja, ritkán találkozunk, jólesik ki- dumcsizni magunkat. Maga ül eleget elől. Stimt? ... Hát

KARINTHY FRIGYES

Szavak *

Lapunk szerkesztőségébe sokan küldenek kéziratokat: verseket és prózai írásokat közlésre, illetve olyan kéréssel, hogy mondjunk bírálatot róluk. Változatlanul minden beérkezett írást elolvasunk, elbírálunk. Levélben viszont csak azoknak válaszolunk, írásaikról bírálatot csak olyanoknak mondunk, akiknél a tehetség valamilyen jelét fölfedezhetjük.

Alábbi olvasóink — sajnos — nem közölhető kéziratot (kéziratokat) küldtek.

K. József Balatonboglár; T. Béla Kadarkút; N. Károly Kaposvár, K. Ferenc Kaposvár; S. Mária Kaposvár, Cs. József Balatonszárszó; M. Ferenc Varász- ló; Sz. József Kaposvár; K. Éva Kaposvár; Sz. Zoltán Marcali; R. Pál Kaposvár; K. István Komló; B. Géza Siófok; A. Zsuzsa Kaposvár; V. Ibolya Somogy taraóca; K. Lajos Budapest: Cz. Mária Inke; Cz. István Inke; G. Rudolf Kaposvár; L. Gábor Siófok; K. László Monostorpálya; K. Ferenc Balatonboglár; Cs. Anna Nagybajom; Sz. József Somogy- fajsz.

E

zt ideaes emberek ismerik, ezt az idegességet, a szavakkal roló játékot — nem is szójáték, az megint más, annak, ha rossz is, megvan a mentsége, hogy valami rejtett elmésséget akar mondani, célja van, mulattatni szeretne. Arra az ideges szó- ficamításra gondolok, ami hasonlít bizonyos ideges, szórakozott mozdulathoz, mikor el akarjuk terelni a figyelmünket, vagy koncentrálni — ujjropogtatás, dobolás az asztalon, fülcimparángatás, állhúzogatás (mintha szakállat simogatnánk).

Az emberekkel, sokféle emberrel érintkező, folytonosan beszédre, szavakra utalt városi emberben — hát még ha mesterségénél fogva is szavakkal dolgozik szegény! — válhatik ideges kényszerré ez a szavakkal való babrálás.

Közöttünk, szavakkal dolgozók, írók és beszélők között, ebből a szempontból kétféle fajtát különböztetek meg: éspedig olyant, aki szintén így van ezzel a dologgal, mint én, és olyant, aki letagadja, hogy így van vele. Én most őszintén be fogom vallani, hogy vagyok vele.

B

evallom neked - is, i ifjú hívő, aki a villamoson miközben tiszteletteljes pil• Nyolcvan esztendeje, 1887. Június 24-én született Karinthy Frigyes, századunk egyik legsokoldalúbb alkotója, humorista, költő, fró, műfordító. F.bből az alkalomból közöljük karcolatát.

\

lantásod elárulja, mire gondolsz: arra gondolsz, hogy én most biztosan halhatatlan remekművek alapját építem magamban, vagy verset komponálok — nos hát, bevallom neked, hogy az elsiető cégtáblákat nézem, és mindegyiken elolvasom a feliratot, de fordítva, hogy mi jön ki belőle. És százszor rájöttem jnár, hogy -takarék- az visszafelé -kérakat-, ami pontosan -kirakat«-nak hangzik. És őrült öröm volt, mikor hetekig való visszafelé-olvasás után ilyen felfedezésekre bukkantam, hogy -szerda-, az visszafelé -adresz- és -szeretni- az visszafelé -interesz-, és -kelet- az visszafelé -telek-, és -ingovány-, az -nyávogni-, ki sem mondhatom mennyire irigyeltem költőtársamat, Babits Mihályt, aki rájött, hogy -erőszakos- az visszafelé -sok a szőre-, és -római fővezér-, az -rézevő fia, Mór-.

É

n bevallom, hogy én minden szót, ami eszméletembe kerül, mielőtt felhasználnám, előbb megszagolom, feldobom, leejtem, kifordítom — játszom vele, mint a macska az egérrel, csak azután kapom be. Az én rokonom volt, aki az elemi iskolában ezt a csodálatos dolgot kitalálta, hogy aszongya: -egy telendő, két telendő, tisztelendő-. Én bevallom, nem bánom, legyek csak ón hülye, a többieknek joguk van letagadni — hogy mikor a szén- kereskedő feljön, és előadást tart nekem, komoly családapának a közelgő télről és a kokszról, hogy én közben ezt ismételgetem magamban görcsösen: -én kokok, te koksz, ő kok-. És mikor egy rezgő szakállú miniszterrel beszéltem egyszer, és ő azt mondta: -mérvadó-, és magamban azt kérdeztem tőle: -mér ne volna vadó-, és mikor azt mondta: -ám, mérlegeljen-, azt felelte neki az én lelkem titokban: -ám jó, mér ne legelje-?, valamint jót hitvesemnek, aki csitított, hogy ne mérgelődjek, annyit feleltem bensőmben: -mér ne gelőd- jek?if n bevallom, ha ezt a

^ szót hallom, hogy -sze- lámlik-, akkor én villámlást látok, mert mennydörög és szelámlik.

Én bevallom, sok évvel ezelőtt, mikor azzal a híres vezérrel, Prenk Bib Dodával azok a megrendítő dolgok voltak az újságban, én megálltam az utca közepén, s mielőtt érdemben foglalkoztam volna a tragédia európai

s hogy meglelhesselek: talán világra ezért szült anyám,

ezért világítsz koponyám

' alatt,

akár egy tiszta gondolat,

mely formát, szavakat keres, hogy végül így lehess

erőm fogyhatatlan bázisa, hitem fém-katedrálisa,

lágy kenyerem, nehéz borom, égy csillag-bogas ostorom;

szerelmeddel fölékesíts, szívemhez lánggal közelitS

s tűzés májusi madarat — hordjalak örökkön ingem

alatt!

jelentőségével, előbb gyorsan elmondtam magamban a következő verset:

Étles lányom, Bib Doda,

Én is úgy bibtem doda,

Még tizenhatéves koromba.

Én tudom például, hogy -naplemente-, ez egy szép magyar szó. De nekem olaszosan ejtve is tetszik, hangsúllyal az utolsó előtti szótagon, így -naple-mente!-, vagy franciásan: -néplömant-. Nekem ez a szó, hogy -tanítani-, mindig négerül fog hangzani, és az a szó: -hajlam-, mindig zsidóul, így: -ohajlam-. Én, ha egy angol regényben tizenegy borostyán- fésűről van szó, pillanatig se felejtem el, hogy ezt magyarul kell olvasni, így -eleven embercomb-. És -harisnya«, ez a szó mindig feltételes marad nekem. Ha risnya — de nem ris.

M

ert nekem a szó, azonkívül, amit jelent, érzéki gyönyörűség is, külön, önálló életű zengése nyelvnek, szájnak, fognak, toroknak — számomra nemcsak keserű gúny, de ízes élvezet is, amit Hamlet felel Horá- tiónak.

— Mit olvas felséged?

— Szó, szó, szó ...

S rögtön észreveszem, hogy így is lehetne értelmezni például, más kiejtéssel:

— Hogy van felséged?- Na, szó, szó, szó.

Gyakran intézik hozzánk ezt a kérdést olyanok, akik jól látják, milyen nagy a zűrzavar, a bizonytalanság ikes igéink ragozásában. Nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert olyan nyelvi változásról van szó, amely még nem zajlott le végképp, s nem lehet megjósolni, mikor, hogyan fejeződik be. Kiváló nyelvtudósunknak, Gombócz Zoltánnak a szájából többször is hallhattuk az egyetemen, még a húszas évek elején, hogy néhány évtized alatt megszűnik a ■tülön Jkes ragozás. Azóta csaknem fél évszázad telt el, ás még ma is töprenghetünk, hogyan feleljünk a föltett kérdésre.

Az egész középkoron át határozottan különbséget tettek az ikes és az iktelen ragozás között. Akkoriban tudniillik még elevenen élt a beszélők tudatában az ikes ragozásnak visszaható és szenvedő Jelentést kifejező szerepe. A szenvedő igék használatának visszás zárultával

mind kevésbé volt szükség az ikes ragozásnak jelentésmegkülönböztető funkciójára. Már a XV. században akadtak olyan Igék, amelyeknek ragozása ingadozni kezdett, mégis mondhatni, csak a XVII. század második felében sűrűsödtek »szabálytalansággá« ezek a jelenségek. Bizonyosra vehetjük, hogy már rég nem volna ikes ragozás, ha Révai Miklósék föl nem támasztják a XIX század elején. Megszűnt volna, ahogy nyelvjárásainkból is kimúlt némi maradványát nem számítva. Jól mutatja az akkori állapotot, hogy még olyan választékos stílusú műben (tragédiában!) is, mint Katona József Bánk bánja, ilyesmit olvashatunk: * » ... látod, leer es zkedefc« — mondja Gertrudis királyné az Előversen- gésben; »Bánk bán, emlékezek szavadra« — ezt pedig Melinda mondja az első szakaszban ; sokszor találkozunk a műben a bátorkodók igealakkal; stb.

Révai Miklós tekintélye tehát győzött; az ő álláspontját fogadta el az újonnan létesült Magyar Tudós Társaság, Akadémia (Verseghy Ferencével szemben), s Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai meg a többiek művei általában a Révai vallotta ikes ragozást és helyesírást terjesztették el. Az iskolai tankönyvekben is az vált uralkodóvá, így gyökereseditek meg Révai történelmi szempontú tanításai a köztudatban, s az ikes ragozás a népnyelvi, sőt olykor az irodalmi szokás ellenére nagyon is merev formában »szabály oskodott«. Nem egy írónk azóta bátran lazítgatott az iskolai szabályokon, s több nyelvészünk, nyelvművelőnk felfogásával egyezően hirdethette Simonyi Zsigmond: »Minden a mellett szól, hogy rázzuk le az ikes igát, beszéljünk és írjunk úgy, ahogy a magyar népnek legnagyobb része« (Helyes magyarság. 1903. 88. lap; a

későbbi két kiadásban szó szerint megismétli ezt a követelést).

így küzd egymással mindmáig az iskolai hagyomány és az élő nyelvszokás. Űjabb nyelvtanaink már józanabbul számot vetnek a nyelvszokás változásával, s nem erőltetik a régifajta szabályszerűséget Vitathatatlan tény, hogy az ikes ragozásnak nincs meg többé századokkal ezelőtti je- lentésmegkülönböztető szerepe; tudomásul kell vennünk, hogy az ikes ragozásnak ma

még élő alakjai a régi állapotnak megkövesedett maradványai, s ezeknek napjainkban rendszerint nem jelentés- megkülöböztető, hanem stílusbeli, hangulatkifejező szerepük van. (Alig-alig akad egy-két ilyen igepár: hall — hullik, eltör — eltörik.)

Ezek után mihez igazodjunk hát az ikes igék ragozásaiban? A választékosabb stílusban iparkodjunk a régi szabályos- iággai ragozni főként az -ódik, -ödik, -odik, -edik, -ödik, -ódzik, -ődzik; -kodik, -kedik, -ködik; -kozik, kezik, -közik óépzőjű igéket, az úgynevezett állandó ikes ekei, azzal a korszerű megszorítással, hogy a feltételes mód jelen idejének egyes első és harmadik személyében, azonkívül a felszólító mód egyes harmadik személyében mindinkább az iktelen alakok érvényesülnek; vagyis így beszélünk és írunk: én vesződnék, ö vesződné; én fogódzanék, ö fogódzana; vesződjön, fogóddzon. Az (én) vesződném, fogódzanám, (ő) vesződjék, fogóddzék formának csak a nagyon ünnepi, emelkedett stílusban van helye. Ezeket az állandó ikes igéket a kijelentő mód jelen Idejének egyes számában még így ragozzuk: vesződöm, ve- sződöl vagy vesződsz, vesződik; fogódzom, fogódzol, fogódzik; a felszólító mód egyes első személyében: vesződjem, ;fogóddzam, második személyében: vesződjél vagy vesződj, fogóddzál, vagy fogóddz. De a felszól (tó egyes első személyben vesződjek, fogóddzak-féle alakok is egyre jobban terjednek. Legszi- vósabbnaik látszik a kijelentő mód egyes első személybeli ikes -m rag: vesződöm, játszom stb. De ható forma: vesződhetek, játszhatok.

Az -dk rag az utóbbi évtizedekben gyakorta hozzátapadt sok -z és -ász, -ész képző jű igéhez a kijelentő mód alanyi ragozásának egyes számbeli harmadik személyében: cimbalmoz — cimbalmo- zik, vacsoráz — vacsorázik, reggeliz — reggelizik, időz — időzik; halász— halászik, horgász — horgászik, vadász — vadászik, eprész — epré- szik. Az ilyen igéket azonban nem kell ikesen ragoznunk! így helyes tehát: cimbalmo- zok, vacsorázok, reggelizek, időzök, halászok, horgászok, vadászok, eprészek. Ter- mésztesen így látjuk A magyar nyelv értelmező szótárában is. A felszólító módban ekképp jó: cimbalmozzak, vacsorázzak, reggelizzek, időzzek; halászszak, horgásszak, vadásszak, eprésszek. Mégis lépten-nyo- mon ilyeneket hallunk, olvasunk (alanyi ragozásban!): cimbalmozom, vacsorázom, reggelizem, időzöm; halászom, vadászom; stb. Egy jónevű írónk így mondta nemrég a televízióban: horgászom! Ebben ne kövessük!

Valami furcsa félelem, a műveletlenség vádjától való rettegés arra késztet igen sok embert (kivált fővárosunkban), hogy épp a kijelentő mód jelen ideje alanyi ragozásának egyes számú első személyében ilyen »-ékes« ikesen ragozza az efféle iktelen igéket: (Mindennapi edzem;

versenyzem; (Szovjet diákokkal) levelezem. Az Állami Könyvterjesztő Vállalat így buzdít bennünket könyvvásárlásra: »Remek ötlet! ...Karácsonyra könyvet ajándékozom!« (Füles 1966. dec. 4.) ötletnek jó, magyarságnak rossz. Helyesen mindez: ed- zek, versenyzek. levelezek, ajándékr»»’

.. Ferenczy Géza