Somogyi Néplap, 1967. május (24. évfolyam, 103-127. szám)
1967-05-07 / 107. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1961. májas T. szegény F. RÁCZ KÁLMÁN: rerekkoCSALÁDI BÁNAT Itemettük Oszkárt. rátái kenyeres pajtásam volt, s gyerekkorától betegeskedett a veséjével. Családja úgy vigyázott reá, olyan melegházi életet biztosított neká, hogy Anna nővére férjhez sem ment: aggszűz maradt, Oszkár első számú istápolója, betegségének rabja. Oszkár házassága sem változtatott a család ragaszkodásán, anya és nővér kitartott mellette, annál Is inkább, hiszen Boriskának meg kellett osztania magát férje és hivatása között. Boriskát, a tanítónőt nem kevésbé becsülték a városban, mint Oszkárt a helyi gimnázium magyar nyelv és irodalomszakos tanárát Oszkár megérdemelte övéinek bálványozását: finom lelkületű és nagy tudású ember volt A végtisztességén részit vett a fél város, és több búcsúbeszéd hangzott el a ravatalánál. Elsősorban mint nagyszerű pedagógusit méltatták, de voltak, akik irodalomtörténeti munkásságát is kiemelték, különös tekintettel a magyar világi líra kialakulásáról szóló dolgozataira. S mindenki, aki közelebbről ismerte, őszintén meggyászolta. Én is me gsirattam a régi barátot és diákéveim egyik tanúját, a hajdani vézna legénykét. Mennyi, mennyi délutánt ütöttünk el kettesben a városka erdejében vackor- és galagonyaszedéssel vagy bigejátékkal! Mert Oszkárnak csak ezt az ártatlan játékot volt szabad gyakorolnia, tilos volt neki a futball vagy a füleslabda, ezekkel való győzködés ártalmára lett volna. Bár nekem mindig az volt a véleményem: túlságosan is ügyelnek az egészségére, túlságosan is ápolják benne a beteg pszichózisát. Az utóbbi esztendőben valahányszor egykét napra felruccant Budapestre, mindig nálam szállt meg, s Ilyenkor csak módjával volt szabad szellőztetnem, a dohányzástól pedig tartózkodnom kellett a lakásban. Mindezt jó szívvel elviseltem Oszkár kedvéért, ahogyan egy-egy látogatása után a leggondosabb csomar golásban küldözgettem visz- sza neki valamelyik érmelegítőjét vagy kötött mellénykéjét, amit elfelejtett becsomagolni. Nem volt se szeri, se száma az ilyen holmijainak, és nyáron is magas szárú cipőben járt Elhantolása után a családot olyan zárt gyűrűben vette körül az együttérzők sokasága, alig tudtam elköszönni a mély gyászba borult anyától, nővértől és özvegytől. A legközelebbi vonattal visszatértem Budapestre. O szkár halálának él- só évfordulóján ismét fölkerekedtem, hogy meglátogassam a hozzátartozókat Valószínűtlenül napsugaras, szép nyári délelőtt volt Amikor benyitottam az évtizedek óta szivemhez nőtt kis családi ház árvácskával, kardvirággal és százszorszéppel beültetett udvarába, megpillantottam Annát, a nővért; a nyitott verandán ruhákat kefélt Szívélyesen fogadott, de volt valami kelletlenség az arckifejezésében, mintha azt gondolta volna: éppen rosszkor jöttél, halaszthatatlanul fontos dologban zavartál meg. Oszkár öltönyeivel foglalatoskodott, megismertem az ő szolid szabású, két gombsoros zakóit Annán nyomot hagyott az elmúlt esztendő, szeme körül élesebben kirajzolódott a szarkalábak pókhálója, nyaka már olyan ráncos volt, mint a tyúk bőre. A temetésen viselt fekete ruhájában volt, úgv festett, mintha azóta le sem vetette volna. — Kedves magától, hogy eljött az évfordulóra — mondta, egy nagy, nyeles kefét szorongatva. — Hiszen maguk gyerekkori barátok voltak. Szegény Oszkár, még ő is élhetett volna, de hát nem mindenki egyformán szerencsés. Az utóbbi félmondat, valahogy úgy éreztem, félreérthetetlenül nekem szólt, amiért egyelőre még életben vagyok. Bementünk a lakásba. A félig elsötétített ebédlőbein ült a matróna korú anya és Boriska, az özvegy. Ültek és hallgattak. Mihelyt megláttak, az anya szeme elé tartotta vakítóan fehér zsebkendőjét, Boriska pedig sírva fakadt. Zavartan htimmögtem vigasztaló szavakat, és éreztem, hogy ezek a szavak viaszból vannak, nincs bennük különösebb élet, különösebb meggyőződés. Istenem, egy esztendő alatt bele lehet törődni a legjobb barát elvesztésébe is. Anna átölelte sógornőjét. —• Ne emészd magad, Bo- riskám, ne emészd magad... — lehelte most már ő is a könnyei között. — Ö, szegény Oszkár, hát el kellett menned... — Az isten rosszul válogat — szólalt meg a matróna sírástól elvastagodott hangon. — Mennyi hitvány ember marad életben, de mennyi... Boriskának egy nagy könnycsepp gurult az orrára, észre sem vette, Anna morzsolta el a zsebkendőjével. — Nyugodjon meg, drága mama — intette Anna a matrónát. — A mi Oszkárunk nem halt meg, itt van közöttünk, és itt is marad mindörökre... Jaj, egészen el is feledkezünk magáról a nagy bánatunkban — fordult felém Anna, s a kezét tördelte. — Ugye, velünk ebédel? De nem számítottunk magára, azt eszi majd, ami éppen készül. — Köszönöm — feleltem. — Nem akarok alkalmatlankodni. A déli autóbusz- járattal visszautazom Pestre, még várnak a kötelességek. — Ahogy gondolja — mondta Anna láthatóan megkönnyebbülve. — Persze, a hajsza, a lótás-futás. Mindenki töri magát valami után, mindenki akar valamit az élettől, csak a mi szegény Oszkárunk ... Nem fejezte be, erőt vett magán, aztán kisietett a szobából. A másik kettő felszárította könnyeit, die egvre hallgatott Nem volt lelkierőm, ho~” megtörjem ezt a kenetteljes csendet. Boriskát nézegettem. Milyen életerős, csinos asszon-"' lehet vagy negyvenkét-negyvenhárom esztendős, még férjhez mehetne, ez volna az élet természetes rendje. De úgy látszik, nehezen vigasztalódik, egy év után már nem volna szabad, hogy ennyire átadja magáit a gyászának. Oszkár sem kívánná, amilyen emberséges ember volt Már-már nekibátorodtam, hopv tapintatosan szót emeljek a reménytelenségbe vesző halottsira- tás ellen, amikor az előszobából férfiban gokra lettem figyelmes. A nna nyomában egy deresedé hajú, tagbaszakadt férfi lépett a szobába. Tarka kockás sportinge a könyökénél felgyűrve, kék sortja a kelleténél kissé rövidebb volt vastag combja és lábizmai csak úgy dagadoztak. A nyakán bőrtokos fényképezőgép, a vállán degeszre tömött strandtáska csüngött. Már puszta megjelenése is hadat üzent a penészillatú, szomorú környezetnek. — Miért ez a félhomály? — kiáltott fel rosszallóan. — Jaj, ne! Hagyja a zsa- lugátereket, Ball ági — kérlelte Boriska, és kezébe temette arcát. — Dehogyis hagyom! — mondta Ballagi, és egyenesen az ablakhoz ment; kitárta a zsalugátereket — Nem is értem, miért nem ülnek ebben a gyönyörű időben a verandán vagy az udvaron. Vétek ilyenkor behúzódni, hallottak ilyet! Ballagi végre észrevett, és bemutatkozott A világosságban már rémlett, hogy láttam ezt az embert Oszkár temetésén. Egyike volt azoknak, akik a tantestület koszorúját elhelyezték a ravatal lábánál. Akkor kevésbé, de most úgy ahogy volt, szellősen, nyáriasan öltözve és sürögve-forogva, hamisítatlanul utált a hivatására. Csak a pedagógusok tudnak ilyen elfogulatlanul, ilyen lelkesen kamaszosak lenni, talán a diákjaikkal való szüntelen érintkezés folytán. Még Oszkár is valahogy, minden törékenysége és koravénsége ellenére, egy eminens nagy diák ma(Stotí Mihály rajza.) radt, teljes lelki és testi habitusában. — Egész éjszaka le sem hunytuk a szemünket — jegyezte meg a matróna. — Oszkárra emlékeztünk, a mi drága Oszkárunkra. — Tudom, nehéz napjuk van ma, Sas néni — mondta csendesen Ballagi. — Éppen ezért kellett volna pihenniük, még hátra van a délután. Hogy altar kimenni Sas néni a temetőbe ilyen állapotban? — Igaza van, kedves ... Majd meglátjuk... — bizonytalankodott a matróna. Annának felcsattant a hangja. — Mama, hogy képzeli ezt? Nem mehetünk ki mama nélkül, mit gondolnának az emberek? — Majd meglátjuk, lányom ... — mondta a matróna zavartalanul. — Az emberek tudják, hogy a nyölcvanhatodák esztendőmet taposom, és a jövés-menés bizony már nehezein,re esik. — Ügyis van, Sas néni — helyeselt élénken Ballagi. — Én mindenesetre pontosan itt leszek. Most kiszaladok az erdőbe a fiainkhoz, megnézem: milyen tábort esz- kábáltak maguknak. Én főzöm majd nekik az első gulyást, a maga receptje szerint, Sas néni. Mindig a maga receptjei után igazodom, ha főzőkanalat veszek a kezembe. — Nyughatatlan ember — sóhajtott Boriska, de nem kerülte el figyelmemet: meleg pillantásokkal méregeti ezt az élettel teli, szakács- kodé férfiembert — Holnap maga is kijön velem a táborba — szólt Boriskának. — Letelt a gyászév, nem kuksolhat szabadsága alatt a négy fal között Hamar itt lesz a szeptember, magának is erőt kell gyűjtenie a srácaihoz. B allagi családiasán »csókolom-«-ot köszönt az asszonyoknak, velem kezet fogott, aztán elrobogott. Még hallatszottak döngő léptei az előszobából; Anna sziszegve méltatlankodott; — Ügy jön ide ez az alak, mintha italboltba jönne. Ilyeneké a világ. Bezzeg a mi szegény Oszkárunk... Már sírásra görbült a szája. Boriska megszólalt: — Annus, most én kérlek téged, ne emészd magad ..; Anna ekkor esdeklően ráemelte tekintetét. —■ Tudom jól, mit akar itt ez az alak. Téged akar, Boriskám..; De ugye, nem hagysz itt bennünket? ... Sírba vinnél mindkettőnket, ha elhagynád a bánatunkat... Ó, szegény Oszkár, hát el kellett menned ... Ugye, nem hagysz itt bennünket, Boriskám? Tudom, itt maradsz velünk, a család nagy bánatában .;. Boriska hallgatott. Húsos, de egészségtelenül halvány arca már egészen maszatos volt az össze-vissza mázolt könnyektől. — Tudom, hozzánk tartozol ... őhozzá... — folytatta Anna el’nalóan és sóhajtozva. — Ez a Ballagi, ez a nagyszájú Ballagi, mintha mindig italboltból jönne ide. Ilyeneké a világ. Bezzeg a mi szegény Ősz..: Ősz,:. kárunk. S Anna újra zokogni kezdett, a matróna is szipogott. Boriska azonban száraz szemmel, elgondolkodva nézett maga elé. Már nem volt kétségem; Anna, ez a kificamodott lelkű vénlány zsarolja érzelmileg és iparkodik fogva tartani Boriskát. Tehetetlenül és idétlenül feszengtem a helyemen; egyedül az vigasztalt, hogy nemsokára mennem kell. De megfogadtam, ha legközelebb is ezt a helyzetet találom itt, kezére játszom a rokonszenves Ballaginak. Ketten, ki-ki a maga módján, de közös erővel csak kimenekítjük Boriskát ebből a csillapodni nem akaró családi bánatból. — LÁTOGATÁS ZŰRJÉN ORSZÁG BAN Híradás zűrjén nyelvrokonainkról Olykor elfogja az embert a kíváncsiság, hogy családján, szúkebb rokonságán túl mi lehet távolabbi atyafiságával: hogy megy soruk, mi történt vélük. Egy-egy népnek éppúgy megvan a maga rokonsága, miként az egyes embernek. Megvan a miénknek is. És a magyar embert nem kevésbé érdekli a maga atyafisága, mint a más nem- zatbélit: fölikeresásük, .megismerésük nemcsak ildomos kötelesség, hanem szükségünk is van rá. Népünk rokonságát kutatva tulajdon múltunkat, hozzá annak is legrégebbi darabját, történelmünk hajnalát deríthetjük feL Igaz, mi ugyancsak mesz- szire keveredtünk az atya- fiságunktól, akár mérföldben, akár esztendőben számolunk. Testvémépeink, nyelvrokonaink (a' finnek, észtek, lappok, zűrjének, vot- jákok, vogulok, osztjátok, cseremiszek, mordvinok) sok ezer kilométerre élnek tőlünk. Az az idő is rég volt már, amikor eleink együtt éldegéltek valahol az Urál hegységtől alig nyugatra, a Káma, Béla ja, Csuszavaja partjain: öt-hatezer esztendeje armak. De sem a rengeteg idő, sem a hosszú út nem tarthat vissza attól, hogy néhanapján föl ne kerekedjék egyikünk-mási- kunk, s ne induljon rokon- látogatóba. Így utazott e sorok írója tavaly ősszel másodízben zűrjén nyelvrokonaink földjére. Zűrjén atyánkfiái (vagy amint ők nevezik magukat: a komi nép) a Szovjetunióban élnek, akár a finneken és lappokon kívül valamennyi rokonunk. Szúkebb pátriájuk ugyancsak északra esik: az Urálitól nyugatra, a Felső-Káma, Vicsegda, Mezeny és Pecsara folyók vidékén több mint félmillió négyzetkilométeres területen Iáknak. Ekkora nagy földön szóródott szót a 431 000 zűrjén. Délebbi falvaikban javarészt földművelésből élnek. Az éghajlat ugyan jóval hűvösebb a mienknél, de a föld zsíros: megterem azon a gabona, krumpli, zöldségféle, kender, a legelőn s kaszálón dús a fű. Persze ahogy északabbra haladunk, kurtább a nyár, hosszabb, zimankósabb a tél, a talaj fagyott és sovány. Erdő meg víz azonban rengeteg van mindenfelé Zürjénországban, s az is eltartja az emberfiáit. Az erdő tele van gombával, amiből télire is jut bőven, sózva, szárítva. Bogyóféle: ribizli, áfonya, szeder is van elegendő. Húst is ad az erdő. Rá is fér a zűrjén emberre, mert disznót nemigen tart, a marhának, birkának sincs bővében. De a sűrűben fogoly, fácán, fájd jócskán kerül hurokra vagy csővégre, nyúl, szarvas úgyszintén. Pénzmagra is az erdei prémes állatok vadászatából tesz szert: nemes gereznájukat eladja. A folyó és tó bővében van a vízi szárnyasnak, halnak — ez is a zűrjén konyhát gazdagítja. Az északibb végeken kiritkul az erdő, és helyet ad a tundrának, ennek a hol köves, mocsaras, hol zuzmóval dúsain benőtt sík vidéknek. Ennek a tájnak a rénszarvas a jellegzetes állata. Hatalmas nyájakban ridegen pásztorolják télen, nyáron. Takarmányozni nem kell, tápláléka csupán a tundrái zuzmó, moha, amelyet télen a hó alól kapar ki. Ez az igénytelen és szívós jószág a zűrjén ember életének alapja azon a vidéken. Szánját rénszarvas húzza, ruháját, lábbelijét rénbörből készíti, a cérnát hozzá a szarvas inából sodorja, csontjából tűt, késnyelet farag, húsát megsüti, -főzi, -füstöli vagy -fogyasztja. Sátrát is, amelyben té'en-nváron át kint lakik a tundrán, rénszarvas bőréből készített borítóval fedi be. Ebben a régi, hagyományos zűrjén világban az utóbbi évtizedek során megjelent az ipar meg a város is. A rengeteg erdőben a fejsze csattogását apránként elnyomja a villanyfűrész si- vítása. A fa kitermelése és feldolgozása fűrésztelepeknek, vegyipari üzemeknek ad munkát. Kincseket rejt a zűrjén föld méhe is: antracitot, rezet, olajat. A geológusok felderítő csapatai nyomában megjelent a bányász meg a mérnök, és ma itt is, ott is fúrótornyok magasának, kémények füstölnek, kohók szikráznak a taj- gában meg a tundrán. Vorkuta, Uhta, Inta, Pecsora városa mind az utóbbi ötven esztendőben nőtt ki a semmiből. Hanem a városok közül a legrangosabb, legjelentősebb a zűrjén »►főváros-«: Sziktivkar. Századunk elején négyezres sárfészek volt Tíz esztendeje már hatvanezres város. Ma pedig 120 000-nél több lakost számlál. Akármerre tériil- fordul Sziktivkarban az ember, látja, hogy egy csaknem félmillió négyzetkilométernyi terület központjába csöppent Két repülőtér, pályaudvar, folyami kikötők bonyolítják le a forgalmat, s kötik össze ezt a távoli, északi vidéket Moszkvával, Lemingráddal — déliét Gyárat jócskán találunk a zűrjén fővárosban, hajóépítő üzemektől a tejkombi- nátig De nemcsak az iparnak, közlekedésnek, távközlésnek központja ez a város, hanem a művelődésnek is. Van színháza (az idén már a másodikat hozzák tető alá), rádió- és televizáó- állomása, főiskolája, különféle technikumai, több tucatnyi középiskolája. A mozikban olykor magyar filmet is adnak. Működnek itt tudományos kutatóintézetek, van zűrjén írószövetség és kiadóvállalat. Napilap is, folyóirat is jelenik meg ennek a kis népnek a nyelvén, & boltban meg polcszámra válogathat az olvasni vágyó a zűrjén regények, novellás- és verseskötetek között. A jövevény utazó szívesen időzik el a zűrjének körében. Vendégszerető, kedves, barátságos emberek a mi északi atyánkfiái, eszük fürge, kedélyük derűs. Akármennyire messzi keveredtünk el egymástól kilométerben is, időben is, nem feledték el a vélünk való rokonságot, sőt o’yfcor úgy látszott, hogy ők inkább számon tartják, mint mi. A gverek már az iskolában tanul róla, de egyszer egy ugyancsak távoli faluban is arról kezdtek faggatni szíves vendéglátóim: hogyan s mint is vagyunk mi, rokonok. Persze ha egyikünk magyarul, a másik meg zürjé- nül tozd beszélni, ma már nemi Vn értjük meg egymást. De ha nekiülünk és türelmesen kezdjük összeszedegetni azokat a szavakat, amelyeket közös őseink hagytak reánk, tucatszámra lelünk hasonlatosaikat: ha változtak is, csak egy tőről fakadtak. A magyar anya zürjénül any, ha az asszonynak varrni kell, ez zűrjén nyelven vumi kole, ha a vadászok közül az egyik lőni mén, azt mondj ák: ötyik lüni mune. Évről évre egy-kót zűrjén ember el is látogat miliozzánk; a szovjet turistacsoportokba jut belőlük is. Öröm tapasztalni, milyen szeretettel beszélnek odahaza a mi népünkről, országunkról. Igazi baráttá, rokonná nem a fizikai közelség tesz embereket. Esztendők és kilométerek ezreinek ellenére közel állhatnak egymáshoz azok, akik a szívükben s elméjükben őrzik a rokonság éi-zését, tudatát. Mint a mi távoli s mégis közeli nyelvrokonaink, a zűrjének népe. Vászoly! Erik tudományos kutató
