Somogyi Néplap, 1967. április (24. évfolyam, 78-102. szám)
1967-04-26 / 98. szám
Szerda, 1S67. április 86. 3 SOMOGTl NÉPLAP Díszoklevél ötven évért Ebben a családban apáról fiúra szállt az asztalosmesterség. Három nemzedéken át a gyalu, a fűrész, a véső volt a férfiak szerszáma. S romantikus a család története is: a nagyapa Svájcból jött Kéneséire, ö volt az első asztalosmester Somogybán. Nevét megőrizte a megyei tanács falán elhelyezett emléktábla: Mózer Jakab készítette a vármegye- háza minden bútorát. Külföldet járt ember volt az apa is. Fiatal korában Bécsben, Németországban is dolgozott. A műhely minden gyereknek álma volt A szerszám hozzátartozott a fiúk életéhez. Ellesték apjuk mozdulatait, kifürkészték az anyag titkát. Mózer Gyula tízéves karában olyan játékbútort csinált hogy Beremendan verekedtek érte. A végén kisorsolták — a készítője nyerte meg. Aztán eladta a gyógyszerésznek, mert az vágyott utána a legjobban. Négy kislányát szerette volna megajándékozni vele. Ezzel kezdte pályáját a ma hetvenhat éves mester. Több mint ötven évvel ezelőtt váltotta ki az iparengedélyt. Ka- darkúton dolgozott akkor, s ott dolgozik ma is. A KIOSZ díszoklevéllel tüntette ki ötmegvaltozasarol. Ma már üzletben veszik a bútort. — Pedig, kérem, az az igazi, amelyik tömör. Most már az ablak- és az ajtótokot is a TÜZÉP-nél vásárolják. — Ha fiatal volnék, akkor berendezkednék parkettagyártásra... Ez azonban csak vágy. Gyula bácsi beteg, nem szabad dolgoznia. A díszoklevél szimbólum a falon. Három nemzedék munkásságának elismerése. S előleg a gyerekeknek, akik magasabb fokon mennek tovább“’ a dédapjuk megkezdette úton. Bajos Géza Rokokó bútortól paraszt- bútorig minden útnak indult ebből a házból. S ugyanolyan lelkiismeretes munkát adott ki a keze alól, bárki volt is a megrendelő. — Nem olyan iparos voltam, hogy összecsapom a munkát, s jöjjön a pénz. Mindig az volt az elvem, hogy kifogástalan legyen. Annak örültem, hogy tudtam gyönyörködni a munkámban. Gyerekkorától a gép volt a mindene. S most, ősz fejjel nézve vissza a megtett útra, ezt mondta nekem a kitüntetett asztalos: — Elértem a célomat, megvettem minden gépet Volt olyan, anút magam csináltam. Ez a tél nagyon komisz volt. Nincs rendben az egészsége. Az oklevelet is a helybeli iparostársak vitték el neki, nem lehetett ott az ünnepélyes átadáson. Sokat beszélt az igények venéves kisipari munkásságáért Mózer Gyulát — S van-e, aki folytassa az apáról fiúra szálló mesterséget? Az öreg asztalos csontos kezét összefonta az álla alatt — Velem befejeződött... Egy fiam jogász, kettő pedig belső építész. Büszke a fiaira, mindegyiket számba veszt László magasabb fokon folytatja az asztalosságot — bútorokat tervez. Pálnak komoly megbízatásai varrnak. Egy kollektívával első dijat nyert a balatoníöld- vári kaszinó tervezésére kiírt pályázatim. Aztán az egri színház, a budai vár belső tervezésében szintén részt vett Amikor hazajön a két fia, már megy is a műhelybe. Szívesen eldolgozgatnak ott ötven év alatt sok minden készült Mózer Gyula múlre- lyében. — Sok szépet csináltam, hirtelen nem jut minden eszembe. Szociális juttatásokra évről évre nagyobb és nagyobb összegeket fordítanak a barcsi Vörös Csillag Termelőszövetkezetben. Az a gyakorlat honosodott meg itt már az általános és intézményes gondoskodás bevezetése előtt, hogy a szövetkezet önerejéből támogatja a rászorulókat; a közösség támasza az öregeknek, a betegeknek, s szervezetten törődik velük. Nemes cselekedet részükről, hogy dz öregek és munka- képtelenek központi járadékát havi 80 forinttal kiegészítik. A régi feltételek mellett folyósított nyugdíjhoz 120—120 forintot tettek hozzá. Aki jogosult rá, havi 150 forint segélyt kap házastársi pótlékként. Valamennyi idős ember évente két mázsa búzát, ötven kiló árpát meg 450 forint készpénz kap. A rászorulóknak mindent kezdvezményesen fuvaroznak haza. Tűzifát csekély pénzért, majdhogynem ingyenesen juttat nekik a közö jség. A betegek segélyezése is -már hosszabb idő óta rendszer a barcsi Vörös Csillagban. Mindenki számára hozzáférhetően a központban is meg az üzemegységekben is építettek meleg vizes zuhanyozót, üzemi fürdőt. Korszerű étkezdéjük minden igényt kielégít. A Balaton mellett üdülteti mind több és több tagját a szövetkezet. A járási művelődési ház rendszeres anyagi támogatásának gondolatával is foglalkozik a szövetkezet. Mindennek anyagi alapját a barcsi Vörös Csillag magas színvonalú termeléssel teremtette meg. K. 3. Egy színházi találkozó tanulságai PÉLDAMUTATÓ SZERÉNYSÉGGEL választotta ünnepségei címének a Somogy megyei Tanács, a kaposvári Csiky Gergely Színház és a Színházművészeti Szövetség a dunántúli színházak találkozóját, és nem a fesztivált. Ha a fővárosból és a vidéki kulturális centrumokból ideérkezett szép számú szakmai közönség és a kaposvári nézők sokasága a fesztivál ígéretében ül be négy napon át a színházba, bizonyos, hogy csalódás én. De akik egy szerény találkozóra jöttek, azoknak mindenképpen kellemes meglepetést szerzett az esemény. Mert a találkozóból olyan rangos, igényes, jól szervezett összejövetel lett. amely becsületére válik nemcsak Kaposvárnak, a megyének, hanem a közreműködő dunántúli színházi társulatoknak is. A négynapos rendezvénysorozat, amelynek keretében a győri, a veszprémi és a kaposvári színház egy-egy prózai előadását és a Pécsi Balett repertoárjának kisebbfajta keresztmetszetét láthattuk, sok szempontból elérte a célját. A szó szoros értelmében véve találkozó lett, amelyen a színházi szakma, az irodalom, az újságírás nagyon sok érdemes képviselője adott egymásnak randevút Valljuk meg őszintén: a vártnál lényegesen jobb eredménnyel zárult tehát ez a összejövetel, hiszen valószínűleg kevesen gondolták, hogy ilyen nagyszámú és igényes közönség ül be esténként a kaposvári színház előadásaira. AZ OK. amiért a dunántúli színházak találkozója a fesztivál rangját még nem érhette el, az előadott müvek színvonalában, a darabvá- lasztás esetlegességeiben keresendő. És nem volt a jelentős eseményhez méltó az új magyar drámáról szóló vita sem. Az esetlegesség megmutatkozott mindjárt a nyitódarabnál is. Taar Ferenc darabja gyönge. A győri Kisfaludy Színház színvonalát nem ez a fajta darabválasztás, rendezés, és — Görbe János és Solti Bertalan nagyszerű produkcióját kivéve — nem is ez a színészi játék jellemzi. Ha ez a találkozó a seregszemle igényével indul, hely télén következtetéseket vonhattunk volna le a győri társulatról, így csak arra gondoltunk. hogy éppen nem volt tarsolyukban alkalmasabb új magyar darab. Nem a veszprémi Petőfi Színház színvonalának átlagát tükrözte az az előadás sem, amelyen Sarkadi Imre nagyon igényes, irodalmi veretű, de torzóban maradit és végig nem gondolt darabját láthattuk. Az a társulat, amely pesti színházaknál következetesebben és tervszerűbben illesztette egymás után műsorába Németh László, Gáspár Margit, Gyárfás Miklós és mások értékes darabjait, és amely színház bemutatta Madách Mózesét is, nem ezen a közepes színvonalon tart előadásokat. Ilyenformán a Ház a város mellett című Sarkadi-darabnak ez a veszprémi előadása sem adhatott hírt általában e színházról, legföljebb csak jelezte az igényt és az irányt EGYEDÜL A KAPOSVÁRI SZÍNHÁZ volt az, amely erején felüli produkálóval lépett a nézők elő Szívből kívánom a kaposváriaknak, hogy valamennyi előadásuk ilyen kitűnő legyen, de szinte elképzelhetetlen, hogy ez lehetséges. Az a káprázatosán szellemes, minden részletében gondosan kicsiszolt előadás, amelyben Sándor János, a fiatal rendező jóvoltából Görgey Gábor Rokokó háborúját élvezhettük, a színház hétköznapjairól ugyanúgy nem adhatott képet, ahogyan a másik két produkció a színház ünnepnapjairól. De azért a célt amiért a találkozót érdemes létrehívni, mégis a kaposvári előadás szolgálta elsősorban: azt a magasra állított lécet tette elénk, amelyet bizonyára ritkán ugrik át a társulat de amely magas léc nélkül még az apróbb ugrásoknak sem érdemes nekifeszülni. Végül érdekes és rokonszenves színfoltja volt a dunántúli találkozónak a Pécsi Balett föllépése. E táncos és zenei produkció szerencsésen ékelődött be a prózai esték közé. Biztosan tudom azonban, hogy általában nem az a jellemző a pécsi Nemzeti Színházra, hogy repertoárján nincs új magyar darab. Most ez a ritka eset fordult elő. de hiszem, hogy egy előzetesen jód megtervezett találkozóra másképp készül a pécsi társulat is. A LEGNAGYOBB EREDMÉNYT abban érte el a du| nántúli színházak találkozója, hogy kitűnő alkalmat adott a tapasztalatcserére, a kötetlen beszélgetésre. az 1 eszmék és gondolatok baráti vitájára. Nem a hivatalos vitára célzok elsősorban, amely különböző okok miatt a vártnál rosszabbul sikerült, hanem a napsütéses utcákon tett sétákra, az alkalmi kirándulásokra — és ne szégyelljük: éjfél után a színházi klubban és a grill ben lezajlott társalgásokra is. Az volt éppen a példamutató a kaposvári rendezésben, hogy nem kívánta feszes programokkal agyonzsúfolni ezt a négy napot A kötetlenség ezúttal nem a fegyelmezetlenség és a lazaság jele volt, inkább azt a fölismerést tükrözte, hogy felnőtt, értelmes emberek akkor is tudnak beszélgetni, ha erre meghatározott időpontokkal és témákkal nem kötelezik őket A másik nagy eredménye a találkozónak, amely szántén nem lényegtelen: egy megye és egy város reprezentatív bemutatkozása. Az ország minden részéből Kaposvárra érkezett színházigazgatók, rendezők, szcenikusok, színészek, íróig esztéták megismerhették, hogyan él, művelődik, fejlődik egy kedves dunántúli város — és ez sem lehet elhanyagolható célja az ilyesfajta összejövetelnek. Köszönet mindezért: a jó szándékú lelkes rendezésért, a laza programért, a város bemutatkozásáért és a vendégszeretetért a megyei tanácsnak, a kaposvári színháznak, a Színházművészeti Szövetségnek. KAPOSVÁRON EZ VOLT AZ ELSŐ színházi találkozó, és ezt, mint hallottam, újabbak követik Somogyország fővárosában. Amiben a kaposvári találkozónak előre kell lépnie, az következik talán az előbb elmondottakból is. Tervszerű, tudatos előkészítő munkának kell megelőznie az összejpvetelt, valamennyi dunántúli színháznak csak a legrangosabb új darabjával érdemes ide eljönnie, és a vitát a mostaninál kevésbé széles és az előadásokhoz szorosabban kapcsolódó témákból lehetne kitűzni. Mindezek segítségével bizonyára jobban lehetne elérni a célt, hogy a dunántúli színházak találkozója, amely igényes, példamutató és jó hagyományt kezdő vállalkozás, az igazi fesztivál rangjára emelkedjék. Gábor István ÉRDEMES! A magyar dráma ügye, napjaink hazai színpadi irodalmának és színpadi művészetének, a kettő kapcsolatának és ellentmondásainak ügye sokkol nagyobb szabású kérdés, semhogy holmi szubjektív elmélkedés, el- érzékenyült emlékezés alapján! szolgálhatna. Okom van rá, hogy rögtön indításul magam elé tartsam pajzsul ezt a tényt —, pontosabban azt a másikat, hogy én is tisztában vagyak mindezzel. A dunántúli színházak fesztiváljáról kívánok ugyanis utólag néhány szét ejteni. Nagyon remélem, hogy közreműködésem objektív részében — amelyen a tudósítói és publicisztikai értődik, valamint az, hogv a zsiiritagsággal járó megtisztelő feladatnak is iparkodtam tárgy'lagoaan eleget tenni — senki semmit nem észlelhetett az ügy iránti elfogultságomból . Az .esemény lezajlott. Hullámai — amint ez már most, néhány nap múltán nyilvánvaló — mindenütt örvendetes mozgást hoztak létre, ahol ez feladatuk volt. Immár tehát magunk között vagyunk. És ebben a körben elárulhatom: lelkem mélyén, suttyomban elfogult voltam. Ezt azért is mondhatom meg utólag, mert Kaposvárnak, ifjúságom rajongva szeretett városának (ki nem szereti rajongva saját ifjúságának komor időkben is boldogító színterét) semmi szüksége nem volt az én titkolt ió;ndulatomra. Mindazok a művészek és szakemberek, akik a szerencsésnek mondható alkalommal srican látogatták meg Kaposvárt és szálkáját, nem is csekély meglepeNO téssel állapították meg, hogy a találkozó kimagasló művészi teljesítményét a vendéglátó társulat művészei nyújtották. Ezt ők mondták, illetve írták részben — nem én, a kapóst. És itt jön — mert vonzásának, elnézést kérek, ellenállná képtelen vagyok — az a bizonyos személyes kitérés, amelyért már jó előre szabadkoztam. Létének érdekében és indokául csak annyit tehetek, hogy igyekszem mentessé tenni az érzelgősségtől N os, ez a kedves színház (amelyet legközelebbi rekonstrukciójakor remélhetően megszabadítanak idegen piros színétől, s visz- szaadják neki az eredeti fehéret) nekem természetesen a legkedvesebb a világon, s az is marad egyszer s mindenkorra. Nem csak a színház szót tanultaim meg itt a közeiében, hanem a szó lényegét, értelmét Is. Anélkül, ami velem e színház »térségében-« megesett — s ne gondoljanak csak igazi eseményekre, hiszen egy gyereknek sokszor esemény az is, arait a felnőttek észre sem vesznek — bizonyára nem kerülhettem volna a színház fogalmának közeiébe. A folyamat persze csoda módon összetett, sokszor az ember szinte maga sem követheti. Mert milyen egyszerű volna azt mondani, hogy itt ismerkedtem meg a Bánk bán s a Tragédia nemes veretű soraival, amikor a gróf Somssich Fái reMgmmázium «hasLÁM, felelő osztályaiban ez volt a kötelező anyag, s az akkori társulat ifjúsági előadáson ezt prezentálta. Valódi volna ez, csak igaz nem. Mert bevallom utólag, olykor bizony meg is szöktünk ilyen előadásokról, és azt még ma sem kötelező bevailanom, hová. Olykor viszont úgy, de úgy elkapott áz a benti, színházi világ, hogy csak tátottám a számat, és az életet egyszerűen csodálatosnak találtam. A színésznőkről nem is beszélve. És akkor hátra volt még a legnagyobb szenzáció. Kijöttünk az előadásról, és azt láttuk, hogy héttől tízig fehér lett a világ, leesett az első hó. Hogy az milyen öröm, azt a drámaírók talán nem is tudják. Hiába, gyerekek voltunk még és nem tudtuk, vajon a homályosan felfedezett g'-ndolat, vagy a csúszkálásra alkalmas hó öröme az igazibb és a nagyobb-e. Őszinte leszek: máig sem tudom. Azt gyanítom, hogy rossz a kérdésföltevés. E dolgokat nem lehet elválasztani — aki megkísérli, rendkívül rossz drámákat fog írni. És itt gyorsan be is fejezem a különös vargabetűt. A színházról, amely az első tőle telhető örömökkel és élményekkel ajándékozott meg, amikor még nem is sejtettem, hogy valaha értékelnem, mérleg 1 nem kell efféle dolgokat (zsűrizésről nem is beszélve) — íme, most valami komolyat is kell mondanom. H át megpróbálom. Az egyik mindjárt az, hogy szívből megerősítsem a hitet, amely ezt a találkozót, a dunántúli színházakét Kaposváron életre segítette: no lám, érdemes! Ha hajdani szűkebb hazám színészei, rendezői és lelkes, kulturált tanácsi vezetői talán azt hinnék, hogy kívülük senki nem tudja, milyen keserves a küzdelem az igényék növeléséért, az emberek műveltségi szintjének emeléséért egy nem különösebben »kiemelt« megyében — tévednek. És mégis, ennek tudatában is okos és jogos azt mondani: igen, igen, érdemes. Nincs másik út, csak a néptől el nem szakadó igényességé, amelyen érdemes járná, ami egyben azt jelenti; haszn s és eredményes is. Az utánkid- logás, a csalóka népszerűség- hajhászás lehetséges, ideig- óráig kényelmes megoldás — de semmiképpen nem út. Ha csak nem úgy, mint a zsákutca, amelyből út már semerre sem vezet, csupán visszafelé. No de mi szocialista kultúráról beszélünk, amelynek a céljai nem mögöttünk, hanem előttünk vannak. Amint a korábbiakból részben gyanítható, sejtek valamit Kaposvár színházimItúrá jatt ak helyzetéről, nehézségeiről, fejlődéséről Annál nagy /bb örömmel mondom: r. megye, a város kultúrájának irányítói, színházának művészei és vezetői olyasvalamit kezdoméaseztek és tettek, amilyent még eddig soha. Gondolataik és tetia.k jelentősége egyszer csak — éppen ezért — szinte széttörte a megye határait, és talán a kezdeményezőket is meglepő módon, országos úgy- gyé lett. Az országé, ame ynek viszont ügye kell legyen Kaposvár, Budapest, M csolád, Püspökladány minden hétköznapja és hétköznapi tette is. N em túlozom el a dolgot — hiszen az is hiba volna. A dunántúli színházak első találkozója, ezt valamennyien tudjuk, Olyan messze volt a tökéletestől >és a legkevésbé gondolok holmi elhelyezésben fogyatókossá- g tkra, ho’ott ez is fontos), mint mondjuk a R ácokó háború, a kaposváriak fesztivál- darabja a remekműtől. És mégis, az ügyre csakúgy, mint a kaposváriak darabválasztására és erkölcsileg, anyagilag méltán honorált megvalósítására, részrehajlás nélkül elmondható: sikerült, legjobb törekvéseink irányába esik, a szó legjobb, tartalmas értelmében korszerű. Az ilyen pillanatokat — a kulturális előrehaladás szempontjából az a néhány hónap, amely a találkozó egészének meyérle’.étóhez szükséges volt, nvugodt lélekkel nevezhető pillanatnak — jól meg kell ragadni. Somogynak sem mindegy, de az országn-k sem, hogy mire jutunk a hagyományképzés, a tradícióteremtés szándékával, amely együtt született a találkozó gondolatával. A magyar dráma végre valaihára pezsgiés állapotába jutott ügyének végtelenül nagy szüksége volna valami olyasr- féle átfűtöttségű, meggyőződéssel és hittel tele bázisra, amilyenné ez a lejátszódásában még eléggé kezdetleges, légköre, lényege tekintetében ugyanakkor egészséges találkozó fejleszthető. Nem mondanám hangzatosain azt, hogy immár csak a somogyiakon múlik, létrejön-e Kaposváron ez a bázis. Azt ellenben mondhatom, hogy sok áll rajtuk, aminthogy ezúttal is sok múlott. És azt is hozzá lehet tenni: az időpont, az új magyar dráma jelenlegi helyzete és néminemű nekilódulása kedvez az ügynek. Nyilvánvaló, hagyomány csak akkor lesz ebből a jó kezdeménjezésből, ha a tartalmas lelkesedés nem lohad le, mert az ügyes »lelkesedés« tulajdonképpen csak szó, jelentés nélkül, és a következetes műsorpolitikai és szervező munka a következő találkozó sikere érdekében azon nyomban megindul. Babérokra lehet ülni, csak éppen a maradandó, értékes sikert nem lehet kikölteni így. Erre minden valamirevaló siker után szükséges figyelmeztetni, jó nagyon vigyázni. M egbocsátható önzésből is írtam mindezt. Szeretnék ott lenni a következő kaposvári fesztiválon s majd ismét a következőn, és úgy örülni, szívből és végtelenül, mint annak idején, a szép tiszta, fehér hónak. Ez bizonyára érthető. Kaik András
