Somogyi Néplap, 1967. március (24. évfolyam, 51-77. szám)
1967-03-05 / 55. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1967, március 5. SZAKONYI KÁROLY: Qános és Qánűska-T t óraikor Jánoska azt /í 1 mondta Novák Évának. ti Te, Vica, nekem haza kell mennem. Sajnos. Novák Éva nem nagyon értette mit mond, mert a jégpálya hangszórói egy kerin- gőt harsogtak. Körülsiklotta Jánoskát, korcsolyái szép ívet rajzoltak a fiú köré a jégen. Megkapaszkodott Jánoska karjába, puha barna haja a lendülettől az arcába csapódott — Mondtál valamit? — Igen, Vica. Nekem, sajnos, haza kell mennem. — Ó, máris? És megint? Tegnap sem maradtál zárásig. Pedig csuda jó a pálya. — Sajnos — hebegite Jánoska. — Várnak. — Ki a csuda vár? — kérdezte Novák Éva. Ellökte magát a fiútól, csinált néhány ügyes figurát hátrafelé, aztán visszakorcsolyázott. Szép, vékony élű arca piros . volt a friss téli levegőtől. Jánoska nagyon rés telte ma- magát — Az öregem vár. Akar valami fontosat.. Vagyis mondta, hogy menjek haza fél hatra, mert akar valami hogyishívjákot, .. nem tudom, mit — Menjek én is? — kérdezte Novák Éva. — Hát te maradhatsz... — Jánoska szeme összeszűkült. — Itt van Bíró Gyuszi, ugye... — Ne marháskodj — nevetett a lány. — Bíró Gyuszi! Elmegyek haza én is. Ha te nem vagy itt, úgysem ér semmit az egész korizás. De azért még futhatunk egy kört, nem? — Persze. — Vagy nagyon kikapsz? A lány kuncogott, de Jánoska nagyon bosszús volt hát abbahagyta. Megfogták keresztben egymás kezét és ügyes lendülettel nekivágtak. — A fene egye meg! — szitkozódott a fiú. — Legyek csak egyszer a magam ura! Megszorította a lány csuklóját válluk összeért. Szépen siklottak a reflektorfényben a fehér pályán. A keringő még szólt. A hideg az arcukba vágott kerülgették a korcsolyázókat, siklottak. Jó meleg volt Novák Éva tenyere. Jánoska a kisujjával simogatta a lány csuklóját. Nagyon jó érzés volt így, egymásba kapaszkodva száguldani a jégen. Időnként a lendülettől összeért az arcuk, Jánoska érezte Novák Éva hajának enyhén kölnis illatát. Nem ismerte a köinifajtókat, de nagyon kellemes illat volt Visszaértek a melegedőhöz. — Tényleg menned kell? — kérdezte kifulladva Novák Éva. Kicsit nekidőlt a fiúnak. Párát lehelt, amint beszélt, Jánoska a fehér fogakat nézte, a kipirult lányarcot; ügyetlen- kedve magához húzta, de amaz kiperdült nevetett, megfogta a kezét, és vonszolta a kijárat felé. — Kikapsz otthon! — kacagott Novák Éva. — Várj! — mondta Jánoska. A lány megállt Szemben álltak, a fiú kicsit magasabb volt, pedig egy osztályba jártak. — Na? — kérdezte Novák Éva. Egy otromba fickó nekiütődött, Jánoska majdnem elvágódott. — Mégis, jobb lesz, ha megyünk — mondta a lány. Kinn, a melegedőben, lecsatolták a korcsolyákat. Furcsa volt lépni korcsolya nélkül. Együtt mentek a földalattin; Novák Éva egy megállóval előbb szállt le, mint Jánoska. — Szia! — köszönt a lány. Szíjra fűzött korcsolyáit .megemelte, a vasak összecsörren- tek. — Szia! — mondta Jánoska. Egyszer majd megcsókolom, gondolta. Majd lesz egy olyan alkalom. Talán a jégen. Amikor már kevesebben vannak. Csak ne kellene mindig hazamenni. /E~\ otthon az anyja azzal fo/ J gadta: — Apád már tü\ y relmetlen. Eredj be hozzá. Fintort vágott, de az anyja rászólt. — Meg ne lássam ezt még egyszer! Ledobta lerrcberdzsekjét, a sáliját, a kesztyűjét Az anyja szedegette föl a földről. — Azt akarjátok, hogy megszakadjak? Törődtök is ti vele! — Itt van? nézett ki János, Jánoska apja a szobaajtón. — Na, megjöttél végre? Azt mondtam, ötre légy itthcv— Azt mondtad, hogy ötig lehetek a jégen, — Már megint ez a vita! — sóhajtott Jánoska anyja. Bement a konyhába, és becsukta az ajtót. — ötig a jégen! — mondta János. — Amikor én már ötre itthon vagyok! Amikor^n sietek, felugrálok a villamosokra, hogy itthon legyeik, és tovább építsem neked a vonalat Jánoska ott állt az ajtó előtt féllábra ereszkedve, unottan, lógó karral. Novak Évával ko- rizhatnák a jégen, gondolta. — Na, most ne állj itt, hanem gyere, gyere. Nézd meg, mire jutottam, addig is, egyedül. Az apja kitárta a szobaajtót Különös fények égtek a padlón a szoba homályában. Alulról világították meg a férfi borzas fejét, gyűrött ingjét, amit ráncokba szorított a csikós nadrágtartó. — Csukd be már az ajtót! — szólt János. A fiú cipősarkával belökte az ajtót. — Na, nem is érdekel? — kérdezte az apja — Csak azt ne mondd, hogy nem érdekel. Amikor neked, csinálom, amikor annyira odavagy érte... Egymásra néztek. Az apa arcán ideges mosolyba futottak a ráncok. Piros és zöd fények világítottak a földről, az egész szobát behálózó, játékvasút síned, állomásai, őrbódéi, sorompói, alagútjai mellől. Parányi szemaforok, lám- pácskák fényei. — Megépítettem a nagy viaduktot! — mondta lázas örömmel János. A fiú zsebre tett kézzel állt, nézte az apja arcát. Ma reggel talán nem borotválkozott, az ő- szes szakálltüskék beborították az állát Egyszer csak nem állta a tekintetét. Félrefordította a fejét. A tompán csillogó síneken két szerelvény vesztegelt. Személy és teher. Diesel-mozdony és gőzös. A könyvszekrény mentén a sínek szabályos, harmincöt fokos emelkedője egy merklin- hídba torkollt, a híd alatt ke-: resztbe futott egy vágány. De másutt is: a sínek összevissza tekergőztek, hirtelenjében nem is lehetett tudni, merre visz útjuk. — Na, mit szólsz hozzá? — kérdezte János. Vigyázva, hogy kárt ne tegyen a bonyolult vaspályában, a viadukt- ho’ lépdelt. — Szabályos emelkedő. Képzeld, mennyit kellett kísérleteznem, amíg rájöttem, hogy hány fokos emelkedőt bír ki ez a masina. De most felfut rá, csak látnád! Ez most a pálya legveszélyesebb szakasza. Voltaképpen elég labilis, de így legalább ugyanolyan kilengése van, mint akármelyik nagy viaduktnak. Itt aztán van egy kis izgalom. Gondoltam, megvárlak a végső munkálatokkal, de... ugye... te ott a jégen... Jánoska nekidőlt a falnak. Miért van az, töprengett, hogy a lányok olyan helyesek, kedvesek, de ha az ember Kicsit magához akarja ölelni őket, mindjárt kisiklanak? Fedig én (Szlovák György rajza) igazán, pzeretlek, Vica. Én igazán szeretlek. Tőlem nem kel! félned. Én szeretlek. Vica. — Na, nézd csak — mondta az apja —, na, nézd, kapcsoljuk csak be a Dieselt. Mondjuk a Dieselt. Légy szíves. Holnap nem jövök haza, gondolta Jánoska. Nem, akármi lesz is. Ott maradunk zárásig a jégen. — Légy szíves! — szélt János. — A hatos őrháznál vesztegel a Diesel. Látod, tilos a jelző. Légy szíves, tedd szabaddá a pályát. Most tizenhét óra, ötvenhét az idő. A természetesen igazolj . hehe... Pályaépítés. ’kívüli akadály. .. Légy ff vés, ott a hatos őrháznáí.,. — Apa — szólt halkan Jánoska —, most ne. — Nem értelek. — Most ne. Jó? — A hatos őrháznál... — Ne, apa, most ne. János, az apa ott' térdel a viaduktnál. A szabályos emelkedőnél. Két keze tehetetlenül lógott a földre, amint térde’ t. Még mosolygott. — De hát miért? Majd meglátod. .. Jánoska megfordult. Állt a csukott ajtóval szemben, égett a torka. — Most mi van veled? — kérdezte János. — Nincs készen az algebra. — Nincs készen? Ó, hát tudod, hogy majd együtt megcsináljuk. Majd vacsora után. Jánoska megfogta a kilincset. Istenem, gondolta, Vica, szeretlek. Vajon érzed-e? Tudod-e? Nem merte kinyitni az ajtót Sértés. Azért azt tudta, hogy sértés. Megforrósodott kezében a kilincs. Hallotta, hogy az apja feláll, valami csörrent, talán az egyik sínpár. Hallotta, hogy az apja a nadrágja térdét porolja. — Miattad csinálom az egészet — dohogta János. — Sietek haza Villamosokra ugrálok. Miattad építem az új vonalakat. Annyira odavagy érte. Mit gondolsz, nem lenne más dolgom? Nékem! Miért nem kiabál? — gondolta Jánoska. — Ha kiabálna, jobb lenne. » ajtó egyszer csak kinyílt. Kinn volt az előszobában. Várt. A gázóra kattogott — anya főzött a rezsón. Kinn az udvaron égett egy lámpa, a szél lóbálta, mint a jégpálya fölött a fényeket, Vica, gondolta, istenem, Vica. Halk zümmögést hallott. A Diesel elindult a hatos őrháztól. Kattogott a váltókon. Most a viaduktra kapaszkodhat fel, erőlködik a motorja. Anya résnyire nyitotta a konyhaajtót és kikiáltott: — Aztán majd gyertek vacsorázni! DEVECSERI GÁBOR KÉT VERSE Zöldfa, Gellérthegy utca Hajdani, kocsmai fái: téglaporos ravatal; szemben a házkapuval, honnan a hangja rivall ifjúkorunknak, a friss, édes örökre ma is. Látom, ez az épület itt búcsúzik és születik. Am az a hajdanidé • nékem a hcjnalidő, s lesz noha szebb ez a más, nékem az alkonyulás. Egy perc Megtréfált a Duna: belőtte tavasziszél-nyillal tüdőmbe - orromba — illatát7 — szagát immár hány évtized-magát! Ily sűrű volt és így oldott föl engem az elszállt nyarakkal együtt-lebegnem magam fölött. Ö, milyen egyszerű a boldogság! Mint sí'-oman a fű lengtem örök-percben a járdaszélen, mint ki magamat vidáman túléltem. Egy kis nyelvművelés Anyanyelvűnk egészsége Erről a témáról beszélhetünk képletesen is, de nem képletesen is. Általában inkább a betegségről szoktak beszélni, mint az egészségről. Az orvostudomány azonban ma már mindinkább »gyógyító-megelőző“ (tehát nemcsak gyógyító). Így a nyelvművelés is lassanként a nyelvi »sebészet“ mellett egyre inkább nyelvi »közegészségüggyé«, sőt esetleg megelőző nyelvi »járványüggyé“ válhat. A nyelvi betegségek egy részével csakugyan orvoshoz kell menni, illetőleg a gyermekek esetében — de ha kell: a felnőttek esetében is — gyógyítva nevelő logopédushoz (beszédhiba-javító szakemberhez). — Erről talán majd máskor szólunk részletesebben. A képletesen elnevezett nyelvi »betegségek«, sőt »járványok« ellen, karöltve hadakozik a piros ceruzás magyartanár, a nyelvi szerkesztő és a rádió meg a TIT nyelvművelő előadója. Ezekről sem írunk most, hiszen a sorozat legtöbb írása ezzel foglalkozik. Itt csupán egy harmadik fajtára térünk ki, amely a közfelfogás szerint inkább hiba, ügyetlenség, mint betegség. Arra szeretnénk rámutatni, hogy lehet belőlük tényleges betegség is. Anyanyelvűnk egészségének megőrzése kívánja, hogy felhívjuk rá a figyelmet. A legtöbben jártunk már úgy, hogy »nyelvi hibát követtünk el« valamilyen körben. Ki így, ki úgy. Egy-két személyes példa: A Duna—Tisza közéről származtam Pestre, megcsodálták, hogy garabó- nak mondtam a garaboly-1 (nem is tudtam ez utóbbiról, mert nem láttam leírva); sőt volt, aki magát a szót is furcsállotta, mert minek az — úgymond — a kosár helyett. — Sokáig nem szerettem leírni azokat a szavakat, amelyeknek az írása előttem indokolatlan módon eltért a kiejtéstől, például a kisebb (ejtsd: kissebb), a küldd (ejtsd: Küld) esetében. — Az ikes igék ragozását mifelénk legtöbben »eltévesztik«, én is. — Csaknem egy évtizedig nem mertem használni a pontos- vesszőt. — Vagy: olyan szót használtam hivatalos megbeszélésen (épp a francia eredetű blamázs szót), amelyet másként nem tudtam volna említeni, de én is éreztem, hogy más is érezte, hogy inkább meg kellett volna kerülni valamilyen módon. — Nagyon sok ilyen példát találhatnánk mindenfelé. De hol van itt az egészség kérdése? Nem magában a »hi- oázásban«, hiszen ez nehezen kerülhető el sok esetben. (Néha természetesen elkerülhető.) Sokkal inkább a »hitja« fogadásában és a felismert hiba visszahatásában a hibázóra nézve. Itt nem szeretném külön hangsúlyozni, hogy milyen fontos a tapintat a nyelvi »hi- bázóval« szemben is. Főleg felnőttek esetében, akiknek már kialakult a nyelvi gyakorlat tűk. Ha nem akarunk ellenségeket szerezni a nyelvhelyesség ügyének, akkor bizony rendkívüli körültekintést kíván a javítás. Nem felejtem el, hogy egyszer egy nyelvészértekezlet vége felé az egyik résztvevő felállt, és mindenkinek fejére olvasta a kiejtési hibáit. Természetesen fontos a nyelvészek példamutatása, de ezen a megbeszélésen éppen nem abban versenyeztünk, hanem tartalmi kérdésekről beszéltünk. Az említett felszólalás után az értekezlet »elnémult«; ez a közbelépés inkább ártott, mint használt az ügynek. A felismert hiba vissza! tása kedv, :őtlen lehet, ha rög tön nem kapunk a »rossz« helyett egv jóra, joV^n Azért hívjuk pozitív — alkotó nyelvművelésnek — a mai nyelvművelő tevékenységet, mert nemcsak a hibák ellen irányul, hanem útmutatást ad a helyes használatra. Itt érvényes a párhuzam az egészség- neveléssel, amely ugyanilyen értelemben »pozitív« jellegű. Az egészségnevelés szakemberei jól tudják, hogy a tiltó funkció, vagyis az elrettentés félelmet eredményez. Félelemből pedig ritkán származik helyes magatartás. Az anyanyelv — bizonyos szempontból — alapja a gondolkodásnak. Ezért igen káros lehet, ha valaki a hibá- zástól való félelmében nyelvi gátlások alá kerül, s nem úgy beszél, ahogy gondolkodik. (Az írásban már ez némileg másként áll.) Sokan emlékezünk egy-egy zavart, kapkodó, erőlködő emberre, aki közlésben, kifejezésbeli gátlásokkal küszködik. A gátlás oka sokféle lehet: • tájnyelvi ejtés (főleg, ha ennek helytelen társadalmi megítélésével van dolgunk); nem irodalmi nyelvi grammatika; szűk szakmai szóhasználat a szakmán kívül; fiatalokra vagy különféle csoportokra jellemző zsargon; kevésbé csiszolt stílus; kevésbé »finom« mondathanglejtés; elhanyagolt beszédhiba (például hadarás); és még sok egyél* A hibák egy része másodlagos jellegű; vagyis az egyik — rosszul kijavított — hibából származik egy másik. — Bármilyen okból keletkezik is a beszédbeli gátlás, nem válik senkinek sem hasznára. A felismert nyelvi hiba után tapasztalható túlságosan óvatos, zavart beszédben van némi hasonlatosság a hazugság elkövetésekor érzett kényelmetlenséghez, »bűntudaUt-hoz. S ezért kell felhívni arra a figyelmet, hogy a nyelvi »helyesség« keresése nem mehet a nyelvi kifejezés »őszinteségének« rovására. Ha választani kell, akkor inkább őszintén beszéljünk néhány kisebb »hibával«, mint hibátlanul, de keresett módon. Hiszen a helyesebb kifejezésmód elsajátítása is csak akkor lesz igazán eredményes, ha nem álarcként, hanem magatartásunk szerves részeként használjuk. Az anyanyelvi művelődés legalább három vonatkozásban túlmutat önmagán, Először a kifejezés eszközének jó karban tartása elősegíti a beszédnél mélyebben levő, a gondolkozáshoz sorolható tevékenységet. Másodszor segít felismerni és elhárítani a társadalmi gátlásokat eredményező nyelvi jegyeket. (E két kérdésről majd egy másik alkalommal még bővebben szólunk.) S harmadszor: valamennyi feladata hozzájárul az egyén és a társadalom egészséges »lelki állapotához«. A nyelv- művelés és a »mentális higiéné«, vagyis a szellemi egészség ügye szorosabban összefügg, mint általában gondolni szoktuk. A mentális higiéné szempontja elsősorban a társas köz. lés kereteden válik fontossá: a »lelki« egészség ugyanis nemcsak az egyén belső egyen-, súlyát jelenti, hanem a másik emberhez — a munka közben, a szervezett együttműködésben és közlésben megnyilvánuló — viszonyát is. A nyelvtisztaság — ha nem korlátozzuk másodrangú kérdésekre, hanem az egész nyelvi tevékenységre értjük — a mentális higiénének, vagyis a ■»szellem« egészséges állapotának egyik része. Így tehát, ha összerakjuk a nyelvművelő munka kisebb- nagyobb részét, akkor az egész tevékenység messze túlmegy a nyelvészkedésen, nyelvcsőszködésen; a társadalomnak és az azonos nyelvet beszélők nemzeti közösségének '•’etében jelentős ténv«»-* f»v ..-taj O. , ar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi intézetének tudományos munkatárs*
