Somogyi Néplap, 1967. február (24. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-26 / 49. szám

KILÉPÜNK A VILÁG ELÉ

A

viiágorgánumoík kul- túrrovatának olvasói mostanában magyar nevekkel ismerkednek. A Madách Színház, a Pécsi Balett, az Állami Hangverseny- zenekar, a Nemzeti Színház és más magyar együttesek előadásairól, vendégszerepléséről szóló tudósításokat, kritikákat böngészne«. A mi újságaink is örvendetes gyakorisággal adnak hírt magyar regények, irodalmi antológiák kiállítások és filmek külföldi sikeréről. Az elismerő visszhang, a közönség és a kritika élénk reagálása, a további ismerkedésre bejelentett igény azzal biztat, hogv végre sikerül a nagyvilág kulturális értékeinek cse- reforgalmába kerülni. Az elmúlt századokban, miközben a magyar irodalom és általában a művészetek hazai műhelyei európai hatásokhoz, példaképekhez igazodtak, Európa nagyon keveset ismert s még kevesebbet fogadott el a legjobb magyar költőit, írók és zeneszerzők alkotásaiból. Ez az egyoldalúság sok jogos panasz forrása lett Különösen a mi századunkban volt indokolt az a nézet, hogy a magyar szellem vívmányai több figyelmet érdemelnének. Hiszen az első világháború előtt és után már nem egy-egy nagy egyéniség, hanem két-három nemzedék színe-java vált érdemessé a nemzetközi fölfedezésre. A magyar írók műveihez világirodalmi mércével is közelítő kritika elfogultság nélkül megállapíthatta, hogy a legérettebb, legeredetibb teljesítmények széles körű visszhangra méltóak.

A visszhang azonban sokáig elérhetetlennek látszott Alig néhány magyar költő és író neve-műve jutott túl az országhatáron. S közöttük is hány volt az érdemtelen, az olcsó sikerek várományosa! Talán Petőfi volt az egyetlen, akiről érdeme szerint tudomást vettek külföldön, de még ő sem válhatott akkor népszerűvé, olvasmányélménnyé. Mellette két zeneszerző: Liszt és Bartók

reprezentálta az elit műveltségűéit előtt Magyarországot, a magyar művészetet. Film- művészetünk alig volt, színházkultúránk és képzőművészetünk pedig az irodaiamnál is kevesebb lehetőséget kapott a nemzetközi hírnév kivívásához. Mindennek okairól — főleg az irodalmi vonatkozásokról — sokan és sokat elmélkedtek. Polémiák is indultak, csupán a diagnózis volt vitathatatlan: nyelvi

akadályok, társadalmi különbségek, történelmi fejlődésünk megkésése és sajátos volta következtében áttörhe- tetlen falakba ütközünk.

A Kosztolányi szavaival jellemzett helyzet: — néma gyermek minden kis magyar — történelmileg lezárt periódus. Mégis érdemes megemlíteni, hogy legyen mihez mérni a kialakuló új helyzetet, a solcfelől érkező elismerés értékét. A sok jó próbálkozást és eredményt, amivel két évtizede találkozunk. Nemzetközi kapcsolataink fejlődésében, a magyar művészet méltó elismertetésében a hatvanas évek gyorsabb ütemet és nagyobb akciórádiuszt biztosítanak. Mégsem volna helyes megfeledkezni az 1945-ös történelmi fordult jelentőségéről. Arról, hogy a negyvenes és az ötvenes években jelentek meg az első nagy példány- számú magyar antológiák, regények, vers- és elbeszéléskötetek a Szovjetunióban. Orosz közvetítéssel jutott el irodalmunk híre sok más országba is. Következő lépésként jelenítek meg költőink és íróink a szomszéd népek nyelvén és a nyugati könyvkiadás fórumain. Jelzésképpen említem csak a nagy sikerű orosz Petőfit, a magyar költészet évszázadait átfogó szovjet válogatást, a Csongor..., valamint Az ember tragédiája, Ady és József Attila orosz

fordítását, modern elbeszélőink francia antológiáját. József Attila és Radnóti Miklós francia, olasz, német, angol nyelvű kötetének visszhangját. Németh László, Illyés Gyula, Füst Milán, Lengyel József, Juhász Ferenc, Somlyó György, Simon István, Szabó Magda, Fejes Endre és sok társuk kedvező nemzetközi fogadtatását. Az Irodalmi sikerek mellett színjátszásunk, filmgyártásunk és képzőművészetünk térhódítása is annak kimondására bátorít, hogy az utóbbi évek nagyon kedvező minőségi és mennyiségi változást hoztak a magyar kultúra exportjában. Ez pedig a tények regisztrálásán túl már néhány következtetésre Is módot ad. Válaszolni segít a kérdésre, hogy vajon mit vár tőlünk a világ, mivel szerezhet további híveket Európában és a többi kontinensen is a magyar művészet.

A párizsi magyar képző- művészeti kiállítás iránti érdeklődés méretei kellemes meglepetést szereztek. A siker tanulságai is hasznosak lehetnek. Ha megfelelő keretről és igényes, csak a fontosat kiemelő válogatásról gondoskodunk, fölfigyelnek ránk. A nagy európai kultúr- korszakok magyarországi vívmányaink bemutatása a művészi események zsúfolt programját kínáló francia fővárosban is tömegeket vonzott. Nemcsak a párizsiak, hanem a világ minden részéből érkező turisták is fölfedezték: van egy kis ország a Dunánál. amelynek művészei elragadó szépségű gótikus, reneszánsz és barokk alkotásokat hagytak az utókorra. A képzőművészeti hagyomány Európa előtti feltárását segíti elő a vizuális hatás közvetlensége. Kétségtelen, hogy a betűnek nehezebb visszhangot biztosítani. A párizsi siker mégis, ennek figyelembe vétele után is arra figyelmeztet, hogy múltunk értékeivel szemben sem közömbös a világ. Tőlünk függ, megtaláljuk-e kincseink közvetítésének korszerűen hatékony formáját, a külföldi közönség igényeihez hangolt módszereit.

M

ilyen törekvések és lehetőségek motiválják eredményeinket, a rólunk kérdezők, velünk barátkozók kérdéseit? Kádár János elvtárs kongresszusi referátuma érintette ezt a problémát, s a legfontosabbat emelte ki: a nemzetközi visszhangot kiváltó művek hatásának . titka, hogy új utakra tért nép életét ábrázolják. Más szóval: egy nagy történelmi vállalkozás konfliktusait és energiagazdaságát teszik átélhetővé.

A közelmúlt években sok vita folyt arról, mivel vagyunk exportképesek? Nyugati irodalmi irányzatok ön- állótlan átvétele, külsődleges utánzása vagy pedig a magyar társadalom és a történelem sorskérdései felé forduló alkotói program biztosíthat- ja-e inkább a sikert? A vita eldőlt. Az európai közvélemény hosszú éveken át és a legkülönbözőbb fórumokon az utóbbira szavazott. Félreérthetetlenül nyilvánította véleményét: a dekadencia, az elidegenedés, az ellensúly nélküli pesszimizmus életérzését, a szakadék felé rohanás szorongását Nyugat művészei mélyen élik át, és módjuk van a fölfedezés eredetiségével fogalmazni. A szocialista országok, köztük Magyarország művészeitől nem a nyugati mesterek utánzását, hanem azt várják, hogy saját világuk fölé tartsanak tükröt. Magukról és népükről az önállóság igényével valljanak. Eeghalásosabban talán Sartre fejezte ki ezt az igényt- Prágai előadásán arról száll«

hogy a kor nagy regényeit, drámáit, filmjeit a haladó nyugati értelmiség ma Kelettől várja. Fontos művek — mondta Sartre — ott születnek, ahol fontos dolgok történnek. Ami pedig most a legfontosabb: a szocialista

társadalom gazdasági megalapozása, építőinek anyagi ás szellemi emelkedése. Az elkerülhetetlen akadályok legyűrése. a szükségszerű ellentmondások feloldása. Erről szólnak, közvetlen vagy közvetett jelentésükkel ehhez a témakörhöz tartoznak az utóbbi évek kiemelkedő magyar sikerei: a Rozsdatemető, a Húsz óra, a Hideg napok, a Szegénylegények és még néhány film és regény.

Fordított előjellel ugyanezt az igazságot erősíti a sikertelenség: drámairodalmunk és a legtöbb idegen nyelven megjelenő magyar regény csekély hatékonysága, semmitmondó filmjeink gyér keresettsége, a moderneske- dő képzőművészek többnyire érthető elszigeteltsége.

Desanka Maksimovic:

INTELEM

Elmondom, haidd, a titkomat:

ne hagyj magamra, sohasem, ha valaki zenél.

Megeshet, mélynek, bársonyosnak érzem egy szempár egészen közönséges tüzet.

Megeshet velem, úgy érzem, örvényébe kap a zene, s minden férfinak nyújtom a kezem.

Ilyenkor megeshet, hogy szépnek ítélem szeretni a tünékeny alkalmi szerelmet.

Elmondhatom, megeshet, ha zene bujtogat, legdrágább titkomat: hogy mennyire szeretlek.

Ó, ne hagyj magamra sohasem, ha valaki zenél.

Dudás Kálmán fordítása

A következtetés ezek után nyilvánvaló: a világhódítást ambicionáló magyar művésznek nem kell kétfelé kacsintgatnia, j nem kell különböző igények! kielégítésének kompromisszu- ' mát keresnie. A külföldi és a hazai közönség voltaképpen ugyanazt várja. Határozott nemzeti jelleggel bíró, progresszív célú és ihletű valóságábrázolást, az élet javításának krónikáját.

Dersi Tamás

ERKÖ

Az Újságíró rafinált ember volt. Leült írógépéhez, megirt egy cikket, majd lemásolta, hogy a másolat is eredetiként hasson. Fütyült, jókedve volt, mert ismerte a piacot, és tudta, ahány szerkesztő, annyi ízlés.

Első útja az Oroszlánszívű Szerkesztőhöz vitte. Köszönt, átnyújtotta a kéziratot, leült az íróasztal elé, és rágyújtott egy kubaszivarra. A jó illatú kék füstöt a levegőbe fújta, várta a hatást Oroszlánszívű Szerkesztő tíz percig olvasta a kéziratot

— Micsoda lagymatag írás ez, fiam? Tőled nem ezt vártam, Neked neved, tekintélyed van. Téged úgy jegyeznek a piacon, mint a legbátrabbak egyikét. És most? Hát szerinted csak a főosztályvezetők hibásak ebben az országban? Hát már te is azt hiszed, hogy nálunk csak a minisztériumi osztályvezetőket lehet bírálni? A minisztereket nem? Te szerinted ki a felelős a tárcáért?

Füstölgőit még, káromkodott, beszélt arról. hogy- mennyire csalódott az újságíróban, aztán elővette hatalmas grafitceruzáját, és »javított«. A Szerző meg volt elégedve a jelenettel, előre tudta, hogy körülbelül ez történik. Ellcöszönt, mert tudta, hogy' kézirata jó kezekbe került. Útközben bekapott egy pohárka konyakot, aztán fölment a Nyúlszívű Szerkesztőhöz. Itt ő kínálta cigarettával a Szerkesztőt, és hozzátette: » Micsoda jó lapot csinálsz, bátyám!« Azután átadta a kéziratot. A Nyúlszívű végigolvasta a cikket, és bátortalanul megjegyezte. hogy ez így nem közölhető.

Vallató Géza:

HÉTKÖZNAP

Szürke,

és feltűnően hasonlít ikertestvéreire.

Kemény munkát követel, fürdik verítékünkben.

Aztán átnyújtja

ajándékait:

kenyeret

és életörömöt. **fi'

LCS KÉT

— Ha megengednéd, javítanék valamicskét ezen az egyébként nagyon tartalmas íráson, tudod, a hangvétele. Egyetértesz vele, kis kollégám?

A Szerző egyetértett. A Nyúlszívű titkárnője konyakot hozott, az újságíró felhajtott egy pohárkával, a Szerkesztő ásványvizet ivott. Fél óra alatt megegyeztek a javításban, másnap megjelent mind a két lapban ugyanaz az írás. A következőképpen:

Az Oroszlánszívű Szerkesztő lapjában Romlik a közerkölcs hazánkban? címmel a következőket olvasta saját tollából a szerző.

»■Fölkerestem régi barátomat, a minisztert, akivel együtt töltöttem inaséveimet. A miniszter azt mondta, szervusz, komám, mi szél hozott hozzánk, te eretnek? Szevasz, válaszoltam, és egyenesen a szemébe mondtam, öregem, romlik nálunk a közerkölcs? Légy szíves, mondj valamit erről lapunk olvasóinak.

A miniszter behívatott néhány embert, feltételezhetően tanácsadóit, és megkér lezte i<- lük, mit szólnak ahhoz, mit állít az ő kedves komája.

A titkárnő közben italokat hozott és a nemzeti szokáshoz illetően feketét. A behívott vezetők közül az egyik azt mondta, hogy az újságíró elvtárs olyan ismerősnek látszik. S megkérdezte tőlem, nem dolgoztam-e valaha a rendészetnél. S amikor ott dolgoztam, nagyobb volt-e az erkölcsi rend hazánkban, mint ma? És ha eltalálta, miszerint ott dolgoztam, föltenne egy keresztkérdést nekem: Miért dezertált, miért lett újságírói

f FELHŐKRE NYÍLÓ ABLAKOK

(Mező Sándor fölvétetele.)

Taszosz Livaditisz

ARCOKKAL ZSÚFOLTAN

Néha eszembe jutnak az emt> erek, kiket ismertem, a gyerekkori pajtások, akikkel kagylót gyűjtögettem, egyesek meghaltak, mások elmerültek az idő örvényeiben, az, akivel együtt harcoltam

— látom a havon vagy a sebtében megásott gödörben —

az, aki nem tért vissza, az, aki áruló lett,

az, aki megadta magát. Eszembe jutnak börtöntársaim.

a röpcédulák, amelyeket csináltunk, az egyedüllét,

melyet mindnyájan nappalig ittunk,

a hosszú kémlelések az ablakoknál,

a halottaktól vett búcsú néma percei.

Emberek — jóravalók vagy semmit érők, határozottak vagy tétovázók, mind hagytak egymásra valamit

— még ha semmit se hagytak, akkor is»

Annyi sző, annyi mozdulat, annyi arc zsúfolódott belém, hogy nem vagyok már csak én.

S mikor te, kedves, engem elüldözöl, ajtódon kívülre zárod a keserűség egész világát»

Görögből fordította: Papp Árpid

VÁLTOZATTAM

Azonnal megadtam a keresztkérdésekre a keresztfeleletet.

— Jobban fizetnek.

— Hát igen, az anyagi húzóerő ... És az öntudat, az smafu? Magának a pénz az istene? — kérdezte újra, de az eredeti kérdésemre senki sem válaszolt. Az ötödik konyaknál megegyeztünk azért. A föltett kérdésemet nyitva hagyjuk, ez a kis cikkecském amolyan vitaindító lenne lapunkban, és kérjük valamennyi kedves olvasónkat, szóljanak hozzá.

Róka Gedeon hírlapíró,

az Oroszlánszívű Harsona különtudósító ja.«

Ez jó, röhögött a Szerző, aztán kezébe vette a másik újságot »Nézzük, mit csinált cikkemből a Nyúlszívű!«

Javult a közerkölcs hazánkban címmel Nyúlszívű lapjában a következő sorok láttak napvilágot a Rafinált Szerző tollából:

»Bekopogtam a minisztérium egyik csöndes, szerény osztályvezető elvtársának szobájába. Egy ügynek vagyunk katonái, tehát mindketten azt mondhatjuk: jó napét kívánok. Egyenesen n szemébe mondtam: szerintem javult a közerkölcs, valamint a fű- szeniziiiek áruellátása. Több és büdösebb a pálpusztai, c sóletot ts vnntha jobban konzerv'L ik volna ez idén. ízletesebb. Ön. kedves osztályvezető elvtárs, hl újságíró lenne, mit írna erről t Hogy ne tűrjék öndicsérc*- nek, mert tudvalevő, lapunk olvasót ezt nem szeretik.

Az ősz:ályvezető lévén szerény ember, behívatott néhány arra járó altisztet, és tőiii <c kért tanácsot, mert mint hangsúlyozta, ö hisz a kollektíva erejében, bölcsességében. Egy fiatal kartársnő közben felbontott három bambit, és mindenkit kedvesen végigkínált. Az osztály- vezető ásványvizet ivott. Közben az egyik altiszt fölismert, és bár valaha tegeztük egymást, most illendően magázva kérdezte: Nem dolgoztunk mi néhány évvel ezelőtt együtt a konzervgyárban? Emlékszik, tisztelettel, belső anyagmozgatók voltunk mind a ketten. Sajnos, közben bevezették a rakodótargoncákat, és mindketten elkerültünk onnét.

Azután ez a derék ember, aki együtt ette velem a munkások kenyerét, és aztán lett a minisztérium öntudatos dolgozója, szintén megkérdezte, miért és hogyan lettem újságíró.

— öntudatból, hogy az osztályomat szolgáljam itt is — válaszoltam, és szerényen, halkan hozzáfűztem még: — Állítólag, legalábbis főnökeim szerint talentum vagyok.

— Hát igen, az öntudat a legerősebb húzóerő. Biztosan kevesebbért vállalta az elvtárs ezt a rögös pályát.

A kedves kis epizód után a jelenlevőkkel megegyeztem abban, hogy nyitva hagyjuk az eredeti kérdést.

Róka Gedeon hírlapíró, a Nyúlszívű Csingilingi különtudósító ja.«

»Hm. ez sem rossz« —motyogta a szerző, és már maga sem tudta pontosan, mii. is írt eredetileg.

Saha And»