Somogyi Néplap, 1966. november (23. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-27 / 280. szám

Tóth Dezeo

ERROL IS BESZELJÜNK...

Négy esztendő művészeti sikerei

V

alljuk meg, nem beszélünk kellő mértékben művészeti életűnk sikereiről. S ez bizonyos fokig érthető. Igaz, hogy akinek a kisujja körme beszakadt, hosszú ideig azt érzi, s aädnek a foga fáj, nem jó közérzetről beszél, még ha egyébként kitűnő kondícióban van is. Sok szempontból természetes, bogy a közéletben, a sajtóban kulturális, művészeti életünk fogyatékosságairól, problémáiról, feladatairól több szó esik, mint elért eredményeiről. S az ás igaz: az eredmények egyoldalú felsorakoztatása megnyugváshoz, a kérdések önelégült eUeplezéséhez is vezethet

De ha a nehézségek szómon tartása tartós egyoldalúságba merevedik, torzítás forrásává is válhat, s nem tudom, hovatovább nem fenyegette bennünket is ez a veszély. Ha művészeti életűink valamely fogyatékossága kerül szóba, túl gyakran találkozni a kritika olyan hangsúlyával, amelyről érezni: hiányzik

mogulé az eredmények ismerete, a fejlődés tényeinek számon tartása, a bizalomnak az a tárgyi alapja, amely megóv a téves általánosításoktól. Gyakori az olyan vita, amelyben csaknem mindenki tájékozottnak bizonyul a bábák, gyengeségek és tévedések felsorolásakor, de alig akad, alá hasonló otthonossággal sorolná fel azt, ami jó, ami érték. Sokszor meglepő elmélettel teremtünk szerves kapcsolatot egyes negatív jelenségek közt, de rendszeresen adósan maradunk a pozitív teljesítmények szerves összegezésével. Nem beszélve arróL, hogy mennyivel nagyobb hévvel továbbítjuk tessz tapasztalatainkat (vagy adjuk tovább másakéit), mint hirdetjük, te valami megelégedésünkre, örömüníkre szolgál.

NéUcülözhetetleriOl szükséges tehát, hogy beszéljünk az eredményekről is, nem egy másfajta egyoldalúság, hanem a helyes önismeret, a pontosabb, reálisabb helyzettudat érdekében. És csak a legutóbbi évek termését szem előtt tartva, neveket, példákat is csak illusztrációképpen, emlékeztetőül idézve.

I

rodalmunk színesebb, elevenebb, gazdagabb lett, problémaköre, témavilága szemmel láthatóan életünk valóságához igazodik. Fölveti a szocialista tudat, erkölcs, életforma kérdéseit; az elavult polgári-kispolgári életvitelt a szocializmus adta lehetőségekkel szembesíti (mint pl. Fejes Endre: Rozsdatemető, Fekete Gyula: Az orvos halála, Goda Gábor: Magányos utazás, Kolozsvári Grandpier- re Emil: Párbeszéd c. regénye). Tükrözi és elősegíti azt a történelmi átalakulást, amely a falu világában megy végbe. Ezzel összefüggésben folyóirataink, napisajtónk hasábjain érdekes szociográfiai irodalom bontakozott ki, s nem egy szerző írásai izgalmas riportköte- tek'cé is kerekedtek (Féja Géza: Sarjadás, Galgóczi Erzsébet: Kegyetlen sugarak stb.).

Darvas József Orosháza, Ily- lyvls Gyula Ebéd a kastélyban című könyve arra bizonyíték, hogy a szociográfia a tegnap és ma történelmi érdekű Ösz- szevetésévé is szélesedhet. A parasztság megváltozott helyzetével — s ugyanakkor irodalmunk életközelségével — függ össze, bőgj' nem egy regény a paraszti életet ábrázolva, nemzeti érdekű kereszt- metszetet <?.. Galambos Lajos isten őszi csillaga c. regiénye

a fordulat évét megelőző idők magyar társadalmáról nyújtott — egy termelőszövetkezet alakulása kapcsán — széles képet Sánta Ferenc Húsz órája ugyancsak a falu világának ábrázolásával az elmúlt húsz esztendőnek jóformán minden ellentmondáséit markolta össze szerencsésen, félreérthetetlenül, egyszersmind társadalmunk fejlődésének dinamikáját is.

Irodalmunk egyre növekvő eszmei-művészi erővel vizsgálja a közelmúlt történelmét. Bírálja a Harfhy-rendszer üres, értéktelen világót, keresi a ma felé méltató erkölcsi és politikai értékeket, mint Németh László Irgalom c. regénye; elvégzi — mint pl. Cseres Tibor Hideg napok, Bóka László Alázatosan jelentem c. műve — az elkerülhetetlen önvizsgálatot; kutatja rétegek, típusok erkölcsi felelősségét. A nemzeti élet folytonosságára kérdező önvizsgálat jegyében szembesítette az utolsó magyar negyedszázad történelmének drámai fordulatait Darvas József Részeg esője; ugyanezzel a történelmet tudatosító szándékkal vezette végig alakját felszabadult életünk küzdelmes fordulóin Nemes György (Egyetlen pillanat). Lengyel József (Elévült tartozás) rendíthetetlen szocialista meggyőződéssel oldja fel a tegnap nemegyszer keserű tapasztalatait.

Líránkra hasonlóképpen a társadalom kérdéseivel való lépéstartás jellemző. Az a közéleti költészet hozta meg a szocialista líra elismereset, s vált joggal a legnépszerűbtjg, amely a ma bonyolult viszonyai köz* is meg tudja ragadni aktuális forradalmi feladatát: Garai Gábor, Simon István, Váci Mihály költészete. A neveknek, címeknek — amelyeket nyilván soká lehetne sorolná — nem önmagukban van a jelentősége; együttesen illusztrálják azt a legfőbb eredményt, hogy nagymértékben megnövekedett irodalmunk realizmusának érvénye, hogy minden eddiginél elevenebb kapcsolatot tart a társadalmi fejlődés menetével. S végül is ez az, amit a közönség növekvő érdeklődése honorál : jelentősen emelkedtek az átlagpéldányszámok. Különösen versesköteteknél feltűnő, hogy míg az öt-hat évvel ezelőtt 800—1200 példányban jelentek meg, ma gyakran 6—8—10 ezres példányszámban látnak napvilágot De ugyanaz a megnövekedett érdeklődés hívja életre országszerte az irodalmi színpadokat, kíséri a rádió, a televízió mennyiségiben, színvonalban gyarapodó irodalmi műsorait.

F

ilmművészetünk az utóbbi években hagyta maga mögött átmeneti »szürke« periódusát, s a hazai közönség érdeklődése és számos nemzetközi elismerés bizonyítja, hogy a kibontakozás útjára lépett. E területre jellemző: azok az alkotások tudtak eszközeikben is sajátosan újat hozni, azok kerültek a hazai és nagyrészt a nemzetközi érdeklődés középpontjába, amelyek a mi mai életünkről adtak őszinte, szocialista elkötelezettségű és épp ennek révén művészetileg is hiteles képet <Húsz óra; Párbeszéd; Sodrásban; Nehéz emberek; Hogy állunk, fiatalember?). A múltban játszódó filmjeink közül ugyancsak azok váltak ki, amelyek

összetett erkölcsi-politikai kérdésekre az egyértelmű

válaszadás igényével feleltek (Hideg napok); amelyekben

elmélyültebb, igényesebb lett a társadalmi kapcsolatok

elemzése, egyén és közösség viszonyának történelmileg konkrét feltárása (Pacsirta, Iszony; Szegénylegények).

A tartalmi igényesség

ugyanakkor műfaji gazdagodással is együtt járt A tizedes meg a többiek, a Butaságom története a filmvigjáték szórakoztató feladatát színvonalengedmény nélkül, eredeti eszközökkel tudták megoldani; olyan jó riport—dokumentum filmjeink születtek, mint az Itthon és az Éjszakára hajnal; a cannes-i és a krakkói fesztiválok első díjai pedig rövidfilmművészetünk eredményeinek nemzetközi elismerését is jelentették (Nyitány, Válás Budapesten). Mindez nemcsak elvont »esztétikai« eredmény — a tartalmi értéket x ebben a tekintetben is a növekvő közönségérdekiődés nyugtázta. Ha a televízió miatt a filmek látogatottsága valamelyest csökkent is, ezen az általános tendencián belül a magyar filmek látogatottságának részaránya évről évre nőtt, s ami talán ennél is fontosabb: a miskolci és a pécsi filmfesztiválok eredményei közt elsősorban tarthatjuk számon a hozzáértő közönség akitivitását.

A magyar drámaírás ilyen eredményekkel nem dicsekedhet, bár értékes alkotások, sikeres művek itt is születtek (Dobozy: Holnap folytatjuk; Gyárfás: Egérút, Illés: Az idegen; Illyés: Bolhabál; Salamon Pál: Magadra kiálts; a Rozsdatemető drámai változata stb.) Színházaink repertoárja azonban gazdag, sokszínű volt Átdolgozások, színre alkalmazások bővítették klasszikus drámai értékeink választékát az utóbbi évelőben (gondoljunk csak a Czillei és a Hunyadiak, a Mózes, a Magyar Elektra, a Kocsonya Mihály házassága kivétel nélkül sikeres bemutatóira). A Tragédia, a Bánk Bán új rendezései e művek rejtett értékeit, újfajta értelmezési lehetőségeit hozták napfényre. A külföldi drámairodalom változatos anyagának szocialista és haladó, antifasiszta, humanista elkötelezettségű drámák adták a gerincét (Arbuzov, Babel, Brecht, Gorkij, Lorca, Bozov drámái, továbbá A helytartó, Marat halála, Az ördög és a jóisten, Beckett c. művek).

Különösen örvendetes, hogy épp az említett darabok előadása kapcsán mutatkozott meg leginkább a rendezői tehetség, az együttesek odaadó munkája. Az sem közömbös, hogy a klasszikusok bemutatása az utóbbi esztendőkben bővült: az elmúlt

évadban színházaink több mint felének volt műsorán Csehov-, Tolsztoj-, Turge- nyev-, Dosztojevszkij-dráma.

Külön lehetne — és kellene egyszer bőven — vidéki színházi kutúránk jelentős fejlődéséről beszélni. Az utóbbi két esztendőben éppen az új magyar drámák bemutatásában — mai magyar drámairodalmunk segítő támogatásában — múlták felül a fővárosi színházakat, ugyanakkor számos produkciójuk emlékezetes eseménye volt az egész magyar színházi életnek. (Az Irkutszki történet, a Rozsdatemető szolnoki, a Mózes veszprémi, a Peer Gynt és a Sirály debreceni, az Antonius és Cleopatra kaposvári, a Bot- lár-ügy szegüli, a legyek

pécsi előadása stb.) S ha ehhez hozzávesszük a szegedi szabadtéri játékok, a gyulai várjátékok — s bár szorosan nem tartozik ide —, a sabariai karnevál, a soproni ünnepi hetek, a baranyai vasárnapok, a siklósi és a nagyvázsonyi játékok stb. sikerét: kitűnik, hogy a vidéki városok milyen lelkesen és eredményesen kezdeményeznek kulturális programokat, ápolják történelmi és kulturális hagyományaikat, amelyek egész kulturális életünket gazdagítják.

K

ell beszélnünk zenei életünk sikereiről, többek közt a hazai és nemzetközi elismerést aratott új magyar operákról (Petrovics: Cest la guerre;

Szokolay: Vérnász; Mihály András: Együtt és egyedül) és azokról az eredményekről, amelyeket képzőművészetünk, különösen a monumentális szobrászat, a grafika, az illusztrációs művészet területén tt az iparművészet számos ágában ért el.

Ugyancsak meg kell emlékeznünk arról, bogy az utóbbi években mennyire előtérbe került a szocialista művészeti örökség (Derkovits, Dési Huber és a szocialista képzőművész csoport anyagainak kiállítása, a szocialista irodalom hagyományának feltárása); hogy mennyire tágult művészeti életűnk szemhatára, és a XX. századi szocialista és polgári értékeknek mennyivel gazdagabb választéka áll ma a közönség rendelkezésére, mint korábban; hogy egész szellemi életünk mennyi közéleti — köztük művészeti — kérdést feszegető vitától pezseg; hogy az általános kulturális forradalom eredményei nyomán hogyan szélesedik és aktivizálódik az új közönség, az új szocialista művészeti vélemény.

De hát e cikk korántsem

teljességre törő »eredmény- lista«. Szerény és alkalmi emlékeztető csupán: bizonyos fogyatékosságokkal küszködő művészeti életünk megítélése során tartsuk szem előtt sokkal jelentősebb eredményeit. Így a problémákat is másként fogjuk látni. S állandóan eszünkbe jut majd, amiről oly sokszor megfeledkezünk: szocialista művészeti életünk szolgálata nemcsak a hibák bírálatát, de legalább ugyanannyira az eredmények ismeretét és propagálását is jelenti.

Bömböl a táskarádió, harsog a tánczene, visszhangzik az álmatároló. Fiatal és idős nők rakodnak ott.

— Halkítsátok mán le, megsiketülünk — szól egy öreg néni.

— Rögtön — felel rá a másik, s máris a láda tetején pihenő készülékhez lép.

A bömbölést lágy, halk hang váltja fel.

E pillanatban lép be Marika, a szőke brigádvezető.

— Már többször szóltam, hogy a más holmijához ne nyúljanak — mondja rosz- szallóan.

— Ó, lelkem, mióta lettél ilyen szent! — csíp oda a lehalkító, bizonyos Sára néni.

— Szent? — csodálkozik Marika. — Nem értem.

— Mivelhogy te is anynyira tisztelted a másét!

Zaj, nevetés. Marika elvörösödik ... Tudja már, mire céloz Sári néni.

(Fél éve ment férjhez egy gépészhez, aki miatta vált el.)

— Ahhoz másnak semmi kőzet — vág .visszt botszúCf-.vff/'» fa i>ÍŐtt

(Szlovák György rajza.)

Hans—Georg Albig:

KICSI HÚGOM

O, Thi Dinh, kicsi húgom, a nap

könnyet hullatott végtelen útján.

Ö, kicsi húgom.

Thi Dinh, a nap

látta fájdalmunkat. Könnycseppje áztatja az országot. Belőle ittak a madarak.

O, Thi Dinh, kicsi húgom, szabadságról dalol a dzsungelén

átrepülő madár. Megölhetik, de a folyó tovább viszi dalát, és a szívekbe sodorja.

Ö, kicsi húgom,

Thi Dinh, lelkemben őrzöm kunyhóink békéjét.

Ha üszköt dobnak rájuk, a szél

felkapja a hamut, és szerteszórva tt ■ nékenyebbek li nek földjeink.

Boldog Balázs fordítása

Hans-Georg Albig német költő. 1944-ben született. Munkásemberek gyermeke. 1962-ben érettségizett, majd megszerezte a nyomdászok szakmunkás-bizonyítványát. Szerkesztő a Kari Marx Művek pössnecki üzemében. 1964-ben az Artúr Becker-érem ezüst fokozatával tüntették ki. A gerai körzetben a fiatal írók munka- közösségének tagja. Az NDK napisajtója, a rádió és a televízió közölte verseit.

san, majd epésen hozzá teszi; — Maguk se voltak jobbak a Deákné vásznánál... Legföljebb csőszködtek! Újabb, erősebb nevetés.

c/lLmatámié

(A rossz nyelvek szerint Sara néni fiatalabb korában a szőlőpásztor kunyhójába járt ki »csöszködni.«)

Az öregasszony elsápad, s mérgesen szívja fogatlan alsó ajkát, majd a legjobban nevető felé kiáltja:

— Olyan kacarászik, akinek mindig rossz vöt a kéménye!

Hatalmas röhej.

(A nevető Piros nénihez ugyanis hosszú ideig egy kéményseprő járt kéményt kotorni, ha nem volt otthon senki.)

A megszólított arcára ráfagy a mosoly, de azért ő se hagyja magát:

— Ha mán a felét lapátra tették, gyűjjék a többi is!

Zaj, helyeslés a »megcsí- pettek« részéről.

Mindenki élvezi a játékot.

— Ki is vöt itt a papok szakácsnője?

— Ö, hogy az én istenem

tapasztaná be a szátokat —t morogja az egyik öreg. —t Hát még az ilyesmit is felhányjátok?! Bezzeg a nőtlen agronómust elhallgatjátok!

Fuldokló nevetés.

(Két esztendeje néhány özvegyasszony nagy titokban — a házasság reményétől vezetve — gondozta a gyengélkedő agronómust.)

Marika, a szőke brigádvezető kipirult arccal kiáltja feléjük:

—> Látják, mindenkire fújt

mán a szél!

— Dehogyis, lelkem! ss szól sértett képpel a 70 éves Rózái néne.

Mindenki, kíváncsian néz

rá.

— Nem tudom, miért, de kihagytatok... Pedig három erős férj dűlt ki mellőlem!

Balogh Béni