Somogyi Néplap, 1966. november (23. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-27 / 280. szám
SOMOGTI NÉPLAP B Tas 'rnap, 1986. november Baráth Lajos: Szisztéma — Kroki — — Kitűnő a szemed, pajtikám. Egyből kiszúrtad, hogy én bizony sérvet nem kapok. Nem bizony, édes öregem. Egyszer élünk, így hát vigyázni kell az embernek önmagára. föltéve, ha kellőképpen becsüli önmagát. Márpedig én mondhatom, nagyon jó viszonyt tartok fenn önmagámmal. Igencsak kedvelem ... Főúr! Még két fröccsöt. — No, szóval, nekem kitűnő módszereim vannak a problémák megkerülésére. Dicsérő szándék nélkül mondom, remek találmányom van. Tízéves munka fekszik a tökéletesítésében. Es most már talán tökéletes __ Egészségedre, cimbor ám, de régen láttuk egymást ... — Pajtikám, elárulom neked a módszerem lényegét: engem igencsak nem érdekel, amit mások mondanak. No, persze, ez nem a fölötteseimre vonatkozik. — En mindenekelőtt becsületesen • megkérdezem, hogy van, miként él, hogy s mint a kedves családja, gyermekei... sőt azt is megkérdezem, nincs-e valami problémája. Csak éppen a válaszokra már nem figyelek. Az, édes pajtikám, mint mondtam — enyhén szólva —, nem érdekel. Nem terhelem a számomra oly értékes agysejtjeimet azzal, hogy a hivatalsegéd, mondjuk, nem kapott beutalót a szanatóriumba. Vagy Melánia néni a bérelszámolóban ősz- szeveszett a csoportvezetőjével, és bár neki van igaza, mégis ő kapta a figyelmeztetést. Megkérdezem, mi újság, ő elmondja panaszát, és, pajtás, nekem az egyik fülemen be, a másikon ki. Ez a szisztémám alapja. Ezzel védem a nyugalmamat... Pincér kartárs, még kettőt, i'de az asztalra! — Azután, édes barátom, az én zakómnak két zsebe van. Mint mindenkinek. De — és ez a módszerem másik lényege — a bal zsebben tartok egy kék fedelű netoszt, a jobb zsebemben szürke fedelűt__ V árj, megmagyarázom, mi ebben a zseniális... Vannak, akik nem elégednek meg a szavakkal, s arra kényszerítenek, hogy problémáikat jegyezzem föl. Jó! »-Ha nektek följegyzés kell, én készítek.« A szürke fedelűbe azokat írom, amelyek neken: fontosak, a kék fedelűbe pedig, amelyek másoknak. Érted, apa?... Tehát ezt a füzetet csak akkor veszem elő, amikor be jegyzek, különben soha, de soha. Egyébként írhatok akármit. teljesen mindegy, ez csak alibi notesz ... Egészséged- ■ — Ez a Két fő iránya az én munkamódszeremnek, amellyel védem a nyugalmamat. egészségemet... Különben is, csak abból lehet baja az embernek, amiben intézkedik, amikben nem, ott nincs probléma ... En pedig, lcisapám, kerülöm problémát. — Hát ez az én találmányom. Persze, a fölötte- seimmel másképpen vagyok. Az ö dolgaikat a szürke noteszba jegyzem, azokat cl nem felejtem, azokat mind elintézem. És ha ők válaszolnak a kérdésemre. és ecsetelik egész- [ ségi állapotukat, családi : vagy egyéni problémáikat, igen jól megjegyzem, megfigyelem, áhítattal rögzi• fém. — No, nagyjából erről van szó, pajtás... Remek szisztéma, igaz?! Ordas Nándor UTA E rdőkkel tarkított hegyekhez szokott ember vagyok. Hegy után domb következik, az egyiken akácos, a másikon sötét lombú tölgyes vagy bükk, de már a nyéki útelágazás után puszta a vidék. Ügy puszta, hogy sehol egy hegy, az akácosok is laposan fészkelnek. Szederkényig még csak bírtam magammal, sőt a Tisza-hídra is emlékszem, ám Polgáron rám ébresztett a szomszédom. — Megengedné...? — s kikászálódott mellőlem. Hatalmas ember volt, kemény fekete kalappal és esernyővel. Az ernyőt ötven évvel előbb csinálhatták egy egész család számára. — Tíz percet várunk, megihatunk valamit — s közvetlenséggel rám kacsintott. Merev, sajgó nyakizmomat tapogattam, s megpróbáltam lenyelni a kábultság nyálát. A fekete kalapos bizalmas mosollyal az arcán várakozott, de amikor látta, hogy nem mutatok hajlandóságot a reggeli snapszhoz, hát elindult egyedül. Divatjamúlt fekete ruhája kikandikált a kopott ballonkabát alól, hatalmas talpai óvatosan kitapogatták a legmegfelelőbb helyet 3 lépéshez. Az ajtóból visszanézett. Kicsit bocsánatkérően, kicsit csalogatóan. »Vigyen el a.. .« — gondoltam magamban. Ha nem ébreszt föl, akkor a korai fölkelést meg- toldhattam volna egy jókora szundítással. Egy öreg néninek magyarázott visszatérőben, s amikor elnézésemet kérte, hogy újra zavar, vidáman az arcomba bámult. Igen, bámult. Mert mi közöm nekem ehhez az idegen emberhez? Felriaszt 3»?lomból, és meginvitál pálinkát inni, amikor nem is tudhatja, hogy szeretem-e vagy nem. V izsgál a különös szempár, végigmért, belém igyekszik látni. Megtapogatja frissen borotvált arcát. Nehéz, tömpe ujjait végighúzza a bőrön; ujjhegyeibe belerágta magát a munka és az idő, csíkoznak rajta a fekete vonalkák. — Jó ez! — int ki az ablakon. — Az eső ilyenkor kell... Valóban, közben eleredt az eső is. Lehetséges, hogy ez álmosított el annyira. Meg persze az egyhangú táj. Tanya tanyát követ, s a változatossághoz szokott szemem belefáradt a furcsa libikókába. — Ilyenkor kell az eső — mondom én, hogy szóljak valamit. Végtére is az öreg nem bántott engem. Jóakarattá és -indulaté ember, látszik rajta. Hogy tolakodó is egy kicsit? — Debrecenybe? — kérdi erre. így mondja. Amikor megismétli, akkor sem másként. — Oda — felelem. — Én is Debrecenybe utazom — mosolyog rám. Szemében még több a bizalom, a kölcsönösség jele. Mert ha már egy várasba utazunk, még azt is kiderítheti egymásról az ember, hogy atyafiak vagyunk. Keresztem a közlését a fülem mellett, inkább nézem a tájat. Tanya és dűlőutak, rajta aprócska emberek, építkezés és az egyik út menti házon egy felírás: »-Ez a tanya eladó!« Az öreg is szorgalmasan vizsgálódik, ki az ablakon. — Nem erre valósi? — Nem! — Én se! Csak utazom Debrecenybe. Meg kéne mondani neki, hogy nem »nyö- veL<, hanem -énnél« kell ennek a szép városnak a nevét kiejteni. De akkor meg elvitatkozna, és soha nem hagyna békén. Sóhajtok inkább, és nézem a tájat. Megkínál cigarettával, én tüzet adok, s amikor kényelmeskedve pöfékelni kezdjünk, már szánom magam a makacsságomért. Köhögtet az erős Kossuth. A snapsz nem ártott volna a zsibbadt gyomornak, talán a nyakizmaimat is kiengesztelte volna a szesz jótékony forrósága. Az öreg egyre sűrűbben nyálazza az ajkát. Hátradől, s hetykén pöfékel. Közben rám-rám néz, vizsgálja közömbös arcomat, s amikor már sokáig ülünk szótlanul, megjegyzi. — Régen én nem is jártam ebben a városban. Nagykanyizsán katonáskodtam, meg kint jártam Bécs mellett... Debrecenybe csak mostanában jártam. Az utóbbi években M ost már meg kell tudnom, hogy mi az isten nyilát keres az öreg az utóbbi években az ő Debrecenyében Nagyka- nyizsa után. Addig úgysem nyugszik, amíg ezt el nem mondja. Van az emberekben egy közlékenységi hajlam. — Aztán minek tetszik Debrecenbe utazni? — Minek, kérdez vissza, hogy bizonyosságot kapjon érdeklődésemben. — Hát... az avatásra! — hunyorog, s már nem is szürke szemének színe. Élénk kék, amilyen lehetett úsz-harminc évvel ezelőtt, amikor nem :opott meg hajának színe sem, s amikor a kemény fekete kalapban jóképű fiatalembernek számíthatott, s keze sem nehezedett el a munkában. — Mert két orvosfiam van nekem... — Igyekszik szerény maradni s nem kifeszíteni a mellét. Kettő, bizony! Az ujjak újra végigsimít jék a frissen borotvált állat: így nézve a kifényesedett szempárt és az ujjat, az utóbbi még fáradtabbnak, még tömpébbnek, még nehézkesebbnek tűnik. Szinte nyomasztóan ránehezedik az öt kérges ujj az arcra, a homlokra, a kemény fekete kalapra, az autóbuszra és az elsuhanó tájra, tanyástul, bekötőutakkal, iskolába igyekvő gyerekekkel együtt Az öt roppant, bogas ujj kozmoszt tartó oszlopnak tetszik. S rám kacsint a megfiatalodott szempár. És mintha a kacsintásában csengne az egyszerű kérdés. A hetvenkedő, magáról megfeledkezett, örömmel teli kérdés: »Na?« — Hát ez igen! — csúszik ki a számon. — Gratulálok. — Köszönöm — szégyenkezik az öreg egyszerűségében. Kezet rázunk. Jó erős az öreg marka, Meleg és kemény, mint a munkálandó vas. Azután nem is igen beszélünk a végállomásig. Most már szeretnék többet tudni az öregről, de az meg csak elégedetten szívja cigarettáját, és kibámul a tájra. Az esőről hümmög valamit, mely nyárias melegen zuhog a földekre, az útszéli fákra. Most már nem néz rám titokban, hiába lesem, várom. Időnként összeráncolja homlokán a bőrt, és mosolyog egy felet. Miközben hunyorog, önmagát figyeli az ablak tükrében, s mintha azt mondaná: »Na, fiú, hát ez rendjén volna eddig!« z esőverés csak nem akar megszakadni, ömlik serényen, s még borzongat is a friss idő. — Na? — kacag rám tekintetével az öreg. Már debreceni, utcán állunk, egy eresz alatt, s keservesnek tűnik a szűnni nem akaró esőzés. — Egy felet... Reggel, különösen korán reggol, jólesik egy snaipsz... Kacsintok. — Hát... tettetem a bizonytalant. — De jó erőset — Jó erőset A fiaimra! — Azokra! — mondom, s egyszerre szárom engesztelőnek és kiengesztelésnek. Az öreg már szalad is előre, át a túlsó oldalra, egy barátságos kiskocsmába. Alig bírok a nyomában maradni. Egy kis nyelvművelés NYÍREGYHÁZI VAGY NYÍREGYHÁZAI? A’ Olvasóink is bizonyára találkoznak néha újságokban folyóiratokban a Nyírcgyhá za, Albertfalva, Páljölde helynevek ilyen melléknévi származékával, mint nyíregyházai, albertfalva , pá öl dei, s talán sokukban felvetődik a címül írt kérdés, melyik a helyes: nyíregyházi vagy nyíregyházai? A következő kis írással erre a kérdésre próbálunk feleletet adni. A hagyományos nyelvszo kás szerint, ha az -a, -e, -ja, -je birtokos személyragos földrajzi nevekhez -i melléknévképző járul, akkor a birtokos személy rag kies;k, Illetve megrövidül. Például Űjvárfalva, Bakháza, Döme- földe, Abafája stb. melléknévi származéka: újvárfalvi bakházi, dömeföldi, abafáji stb. Hasonlóképpen járunk el a több különírt elemből álló földrajzi nevek -i képzős alakjában is: Mártírok útja, Rózsák tere (képezve: Márti rok úti, Rózsák téri). Ugyanígy alakul a következő birtokos szerkezetű földrajzi elnevezések melléknévi alakja is: Jáva szigete (Jáva szigeti), Balaton melléke (Balaton melléki), Szeged környéke (Szeged környéki) Duna mente (Duna menti), Duna-Tisza köze (Duna-Tiszá közi). A földrajzi elnevezések ilyenfajta tőcsonkításának _ magyarázata az, hogy a birtokos személyrag az -i képző előtt a közszavakban is kiesik, illetve megrövidül: május elseji felvonulás (nem pedig elsejei), szóeleji, szó- belseji és szóvégi magánhangzók, tanácsházi ülésterem, lap alji jegyzet, karú csonyheti forgalom stb. Érdekességként említjük meg, hogy a régi nyelvben a földrajzi nevek tőcsonkítása sokszor azokban a nevekben is előfordult, amelyekben az -a, -e nem is volt birtokos személyrag. Ez a jelenség még ma is megőrződött néhány nyelvjárásban (pl. Bakta lakói baktiak), és több helynév tőcsonkítással képzett származéka fennmaradt régi családnevekben. Például Récze falunév a Réczy, Ber- zevicze a Berzeviczy, az Ed- ve az Edvi Illés családnevekben. A mai köznyelv azonban ezt a képzésmódot már nem fogadja el, s az említett helynevek melléknévi alakjában megtartja a változatlan alapformát: ré- czei, berzeviczei, edvei. Az újabb nyelvhasználatban, különösen a hagyományhoz kevésbé ragaszkodó beszélt nyelvben mind gyakrabban találkozunk a változatlan alapforma megtartásával a -falva, -földe stb. típusú településnevek melléknévi alakjának képzésében is. Például: albertfalvai, pál- földei, baktalórántházai. Ez a jelenség érthető is nyelvünknek abból a törekvéséből, hogy a helynévre kétséget kizáróan visszakövetkeztethessünk. A pálföldi alapszava tudniillik Pálföld is lehetne, mint ahogy a szárföldi, fokföldi is a Szárföld, Fokföld származéka, a pál- földei alapszava viszont csakis Pálfölde lehet. Régen a -falvi, -házi, -földi forma is megfelelt a pontos közlés követelményének, mivel akkor a helynevet a közeli környék úgyis ismerte. Ma már azonban kevésbé ismert nevű falvak is igen sokat szerepelnek a sajtóban, rádióban termelőszövetkezeteik, iskoláik révén, mégpedig helynevük melléknévi alakjával kezdődő hivatalos nevekben* pl. a szolgaegyházi Dózsa Tsz, Hajdúhadházi Általános Iskola stb. Helységneveink tehát -i képzős alakjukkal együtt kiléptek a szűkkörű használatból, s az ország nyilvánossága elé kerültek. Ezért vált néha szükségessé, hogy a melléknévi alakból bárki rögtön és tévedés nélkül vissza tudjon következtetni a helynév eredeti alakjára, s ennek a követelménynek csak a -falvai, -házai képzésmód felel meg. Ezzel kapcsolatban az a tanácsunk, hogy az irodalmi stílusban és az igényesebb beszélt nyelvben továbbra is használjuk e helynevek hagyományos, rövidebb melléknévi alakját: nyíregyházi, újvárfalvi, pálföldi, bánhidi stb., s hogy a félreértést is elkerüljük, a szövegben legalább egyszer használjuk a képzetlen alapalakot is. Például így: Pálföldén a Dózsa Tsz dolgozói végeztek a betakarítással. Nem ítélhetjük el ma már mereven az újabban terjedő teljesebb alakot a több különírt elemből álló földrajzi nevek -i képzős származékaiban sem: Népköztársaság útjai, Mártírok útjai (boltok), Hősök terei (emlékmű), Rózsák terei (templom) stb. Való igaz, hogy hagyományosabb a Népköztársaság úti, Hősök tért forma, s régebben a terei, útjai képzést nagyon helytelenítették azzal a megokolással, hogy az útjai, terei szót könnyen többes számnak érthetjük. Viszont a régi Hősök téri, Mártírok úti alakok is hordoznak magukban félreértést veszélyt, mivel ezekből a formákból csak Hősök tér, Mártírok út alapalakot lehet visszakövetkeztetni, s ezek nyelvtanilag is hibás szerkezetek. Ha itt is figyelembe vesszük az országos használatot, akkor nyilvánvaló, hogy a Mártírok útjai, Hősök terei az a melléknévi alak. amelyből az alapforma tévedés nélkül visszakövetkeztethető, tehát ma már ezt is használhatjuk. Jól tudjuk, hogy ez sem a legszerencsésebb alak, de idegenkedésünk oka e névtípusnak nyelvünkben való szokatlansága, tanácsunk ezért is más, mint a -háza, -földe esetében. Helyesebb, magyarosabb lett volna ugyanis a Mártír út, Népköztársaság út. Hős tér forma, de az elfogadott elnevezésen már nehéz változtatni. Arra kell azonban törekedni, hogy az útja, tere típusú nevek ne szaporodjanak nyelvünkben. Szűts László. a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa. Somogyi Pál: VAGO JANOS: CSfiU HÍDFELJÁRÓ (ólommetszetl A Ml UTCÁNK 1929-ben mi utcánkban a gyerekek ngyruhában szomorkodnak. lé jselve, nyögdécsel ve fütyül át az ősz mi utcánk beteg odú ;n, elyek olyan sápadtak, göthösek és girhesek nt hrjlott hátú lakóiak ágot tartó válla, me'le. mi utcánkban köri is .k fagyosak p. reggelek, dösek, fagyó ak nz emberek, düs, fagyos a remén / is. »an deresednek a kopmák, s csüggedten bűsong nak \. munkátlan munkás*: ’.rok. V mi 1.1 írónkban .«ikon v ;a dul a k't*?c Sikongvp jaj dúl az éhség, S a mi utcánk mé~scm - g még! Ö, örök ősz.rcú mély ha’álárok, Didergő, szomorú, mezítlábas utca, A szert hévség mikor tép már Lánguj jakkal szívedbe, Hogy feTlobogj, felragyogj, Ünnepessé szépülj, mi ut- ánk.
