Somogyi Néplap, 1966. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-09 / 239. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1966. oktőber t. AZ ÖREGEMBER VÍZI- MENTŐ LETT: csónakkal egész nap a vízen, és úszik, ha menteni kell. De már nem tudott úszni. Valamikor, legénykorában átúszta a Balatont. Most még a földön is csak bottal járt. Hatvanéves volt a lába. Amikor beesteledett, hazament, és a veje mindent megtudott — leült mellé az asztalhoz. — Menteni akar, de nem tud úszni. Mégis felvállalta a munkát. Holnap odamegy, és megmondja, ne haragudjanak ... — Mindenki tudja — mondta az öregember —, hogy átúszom a Balatont. — Régen megtette, de a múltkor is a szepezdi halász mentette ki... A halász? — mondta az öregember —, höö, mi mindent összebeszélnek. Csakmegkértem, vegyen a ladikjába, és felvett. Ennyi volt. — A halász maga mesélte, nekem mondta Csak nem gondolja, hogy mást beszél?------ Hazudott — mondta az ö regember. — Oó! Honnan vette ezt a hazugságot?! Ha meglátom, megverem. — Csak maradjon békességben, és lássa be végre, hogy öreg lett. — Miért nem mondod, hogy vén? — szólt ingerülten az öregember —, miért nem mondod mindjárt, hogy a kenyeret is te rágod meg, mielőtt megeszem? — Kicsit hallgatott: — Még nyolcvan kilós zsákot is elviszek, ha akarok. A vej felnézett és lemondóan a levegőbe intett. — Te nekem nem intesz — .mondta az öregember —, az én asztalomnál nem intesz, ViZIMENTÖ mert akkor felállsz, és kimégy. — Hát jó — mondta a veje —, nem intek, de elmegy, és megmondja, ' hogy már nem tud úszni. Ha nem, hát én megyek. Az öregember vejére nézett. — Ha ezt megteszed — mondta nyugodtan —, akkor keress más házat, itt lakni többet nem fogsz. A veje göcsörtös, szikár ember volt, a nyakán látszott, amint nagyokat nyel. Kis idő után szólt: — Én magának csak jót akarok. Egyszer eljött hozzánk az öntödébe egy ember, és azt mondta: »Húsz évig öntők mellett dolgoztam, ne féltsenek, tudom, mit kell tenni«. Egyszer aztán rá- ömlött a vas, csapoltunk, alálépett, és elégett Meghalt, mert sosem volt még öntőknél. — Hehe — mondta az öregember —, most meg meséket mondasz. — Nem, igaz, amit beszélek. — Beszélj csak — mondta az öregember —, megszoktam, a levegő elviszi. — Egyszer meg — folytatta a veje —, amikor a magasépítőknél dolgoztam, egy ember eltagadta, hogy szédülés. Felmentünk, már a nyolcadik emeletnél jártunk, és akkor láttuk, hogy egyszer csak kapálódzik fel, fel az ég felé... aztán hiába szaladtunk, már késő volt, lezuhant, nyolc emeletről. És odalett. Az öregember erre nem felelt Felállt fogta a botot, átment a másik szobába, és lefeküdt Amikor elvált a vejétől, még mosolygott, ám amint átlépte a küszöböt, komoly lett az arca, és a botot a sarokba vágta. Anélkül ment az ágyhoz. Alig várta, hogy oda érjen. Éjszaka nem aludt. Nem tudott aludni. Csak; forgolódott, és nézte a sötétet. Amikor meg elszunyókált, ijedtében felriadt. Izzadt volt, amikor reggel megmosakodott. Aztán elindult a felvállalt munkára. Tudta, amit a veje ígért, nem meri megtenni: fél, hogy akkor nem lesz háza, ahol lakjon. Sütött a nap, melegítette az öregember arcát. Ült a ladikban, lassan, lomhán evezett, és mosolygott. De belül remegett Sokan fürödtek. A legtöbben csak álltak a sekélyben, de volt az úszók között négy, akitől félt. Ketten mindig lenyomták egymást, és aztán fulladozva kapkodtak levegőért, ketten meg alig tudtak úszni. A négy közül bármelyikre nézett, remegés fogta el, és azt mormolta: tegye meg a sors, hogy ma ne legyen semmi baj, és holnap ezek négyen már ne jöjjenek a Balatonba. Enni sem evett Nem érzett éhséget. Csak a négy embert nézte. A pakkot, amit a lánya csomagolt, érintetlenül hagyta... ÉS HIRTELEN FELHANGZOTT A KIÁLTÁS. Üvöltés volt A nádas felől jött. Kapkodva evezni kezdett Az üvöltés még egyszer jött De már több. A parton is sikítottak. Gyorsan csapkodta az evezőket, izzadt, és érezte, hogy a karjaiból az erő elfogy. A csónak alig haladt. Meglátta az ember helyét; bugyborékolt a víz. A nádas mögött a hínárnál. Már nem bírta tovább. A ladik elakadt. Az ember nem jött fel. Csak bugyborékolt a viz. Zihált. Már nem bírta egy méterre sem. Az ember nem jött fel. A bugyborékok kisebbed tek. Kihajolt a csónakból. De- nyúlt a vízbe, és hirtelen, — egyensúlyát vesztve, belezuhant. Minden elsötétült. Többre már nem emlékezett. Csak egy óra múltán tudta meg: mindkettőjüket kihúzta két fiatal halász. Az öregember keze görcsösen markolta a másik haját — úgy találtait rá. A másik, egy volt a négy közül, aki nem tudott úszni. Nézték az öregembert, körülvették, és azt mondták: az öregember bátor volt, ki akarta menteni a fuldoklót ö tudta csak, félelmében fogta a másikat, fuldoklótól remélt segítséget De nem szólt Hagyta, hogy dicsérjék. Pedig már biztosan tudta, nem tud úszni. A TÖRTÉNETET EGY ÜJ- SAGIRÖ IS LÄTTA. Ott nyaralt. Csodának tartotta az öregembert, és cikket irt róla. »Egy hatvanéves ember hőstette... A balatoni távúszás valamikori bajnoka, élete kockáztatása árán . -..« Harmadnap értesítették az öregembert: bátor magatartásáért kitüntetést kapott. Lassan olvasta a gépelt Írásit, és remegett a keze. A veje mellette állt, és nézte az öregembert. Aztán halkan szólt: — Ne haragudjon, ne haragudjon, amiért azt mondtam, hogy nem tud már úszni. Az öregember lassan letette a kezében tartott írást, a vejére nézett, aztán a botra, ami a lába mellett állt — Menjél — mondta »■% szólj, a munkát tovább nem vállalom. Keressenek helyettem mást, holnap már nem megyek. A veje a botra nézett, aztán az öregemberre. — Most mond le? — kérdezte —, éppen most mond le, amikor kitüntetést kapott? — Éppen most — mondta az öregember —, éppen azért! —, erőltetve nevetett. És maga elé nézett, és látta, hogy még mindig remeg a keze. H. Barta Lajos STOTZ MIHÁLY: LEÁNYANYA TÍMÁR GYÖRGY: OKTÓBER Október füstölög, párái lengnek, tántorog a szeszes széltől a lehelet, fű, szökőkút, sétány: elmosódott vázlat, rövidlátón hunyorog az öt-dioptriás nap, szomorú arcod tekint rám az őszből, nem maradsz el tőlem s meg sem előzöl, ahová mennék, pontosan ott vagy, félelmesen őrzői, mint a halottak, folyóparti csöndben, minden csobbanásban te vársz rám, te nézel öt-dioptriásan, csípőd mozdul, hol a víz hullámai ringnak, legszebb szava lelkemnek, lelke szavaimnak, gondjaid batyuja nehezül az égen, beteg kis királylány fekete mesében, ieges orkán, fellep ezüst könnye, hogy szoktatnálak piruló örömre! 2 október füstöl, súlyosul a pára, gi szerelemben két ember magánya. , ha segíthetnék, úgy, ahogy először! szomorú arcod tekint rám az őszből. A GYŰRŰ A ki azt hiszi, hogy a gyű- rű, amelyet e történet »hösé-x-vé avat, valami különleges gyűrű volt, meglehetősen téved. Nem ölelt apró cirádákkal különös metszésű és sejtelmesen csillogó követ, nem volt titkos társaság megkülönböztető jelzése, nem lehetett öblös fejében méregfio- lát elrejteni, s varázsereje sem volt mindenható szellemek megidézésére. Arról nem is beszélve, hogy még pecsétviasz szétmázolására sem lehetett alkalmazni, mivel valójában csak egyszerű arany karika volt. Éppúgy lehetett 14 karátos, mint több vagy kevesebb. Tulajdonképpen senki sem tudta, hegy mennyi. Egy azonban biztos: valódi arany volt, s az arany mivoltába vetett általános hitet még ez a cinikusnak tűnő megjegyzés sem tudta megrendíteni: — Arany? Ugyan, szivi, trombita ez. Éppen csak meg nem szólal. Nydvánváló, hogy a sárga irigység hangja volt ez a pesti ... utcai leánygimnázium IV/B. osztályában, de senki s*m méltatta különösebb figyelemre. S végeredményben nincs is azon semmi meglepő, bogy a IV/B-ben ez volt az- időtájt a legszebb, a legcsodálatosabb, de mindenesetre a legfigyelemreméltóbb gyűrű, amit valaha láttak — a Satur- nus gyűrűjét is beleértve. — Haláli! — mondták a lányok, s ez náluk az értékelés legmagasabb foka volt. Ezt mondták ugyanis a Háború és békére, Belmondóra, a fagylaltra, a törpe tűsarkú cipő-e, a házibulira és a temetésre is. A gyűrű tulajdonosa és egyedül jogos, igaz birtokosa szép, sudártermetű leány volt. Fejjel magasabb mindenkinél a IV/B-ben. Egy házi szépség- versenyt az osztály esze ezzel a lemondó sóhajjal értékelte ki: —1 Hja, neki könnyű. Az emberi kor legvégső határán lévő férfiak is megfordulnak utána. Ez tette-e vagy valami más, a szép, sudártermetű leány kezét megkérte valaki. Akadt az osztályban, aki tudni vélte, hogy csuda klassz pali, egy menő fej, aki talpig férfi. Mások arról suttogtak, hogy tulajdonképpen a leány apjának hajdani barátja és a papa egy korábbi szívességért adja neki a leánya kezét. Volt, aki romantikus megoldásokat keresett s gyerekkori szerelemről beszélt, amíg ki nem derült, hogy a vőlegény vidéki állatorvos> egy nyakigláb, szőke fiú, 28 éves, motorja van, de még az esküvő előtt egy Skoda Octaviát vesz, mert azzal könnyebb egyik faluból a másikba járni. Az eljegyzéshez vezető ismeretség pedig az elmúlt nyáron a balatonföldvári Keringőben köttetett, ahol a fiú felkérte táncolni a leányt. Az iskola életét felkavaró ügy akkor kulminált, amikor a lány szülei engedélyt kértek az igazgatótól, hogy lányuk eljegyezhesse magát, amit az igazgató összeegyeztethetőnek ítélt az iskola rendtartásával, és meg is adott. Aztán lezajlott az eljegyzés is. Az osztály tagjai közül senkit sem hívtuk meg, ami általános sértődöttséget váltott ki a IV/B-ben. — Bezzeg a dirit meghívták — jegyezték meg, jelentőség- teljes hangsúllyal utalva a küszöbönálló érettségire. A sértődöttséget azonban el- fújta a gyűrű, amely csak ekkor lépett a maga fényes valóságában színre. A gyűrű szenzáció lett, egyedülálló érdekesség, amelyet mindenki megnézett, mindenki kézbevett és mindenki felpróbált. Azon a héten lőtték fel éppen Gagarin! az űrbe. Hiába keringett azonban az első űrhajós a súlytalanság állapotában az öreg bolygó körül, hiába körözte le az időt, másfél óránként átélve a nappal és az éjszaka változásait, a gyűrűvel nem versenyezhetett. A gyűrűpróba megállás nélkül folyt, a lányok egymás ujjarái húzkodták le a szünetben s töviről-hegyire megtárgyalták az eljegyzés intim részleteit is. — ö húzta fel a gyűrűt? — Megcsókolt? — Naná! Hogy lehet kérdezni ilyen hülyeséget. — Szájon? — Isteni klassz! A gyűrű tulajdonosa pedig úgy állt a zsibongó lányok között, mint akit tulajdonképpen az egész nem is érdekel, mintha mindennap eljegyzés volna. Egj/szer az egyik lány ezzr.l állt elő: — Add kölcsön néhány napra... Hadd pukkadjon meg az a hólyag. Az a hólyag egy szemüveges bölcsészhallgató volt. — Hát, ha nagyon akarod — mondta a gyűrű tulajdonosa. Mintha bomba robbant volna fel. — Nekem is ... — Ugye, nekem is... — Hordhatjátok mind — mondta a szép sudár leány unottan, azzal a fölényes biztonsággal, amely csak a magukat birtokon belül érző nők sajátja. Es hordták is. Hol az egyik, hol a másik leány tartogatta a pénztárcájában, hogy a randevú előtt felhúzza és flottatiin- tetésre használja, felcukkolva szegény fiúkat egy nemlétező vőlegény félelmetes árnyával. Így ment ez egész héten át s ment volna tovább is, ha a szép sudár leány szombaton délután nem kap táviratot az állatorvostól:, »Az esti gyorssal érkezem. Lajos.« A gyűrű! Mit fog szólni a Lajos, ha nem látja a kezén?! ő meg azt sem tudja, hol van. Rohant ahhoz a leányhoz, aki elsőnek kérte. — Nálam? — nézett az rá csudálkozó szemmel. — En másnap odaadtam a Macának. Macát telefonon is el lehetett érni. — Ketten is kérték, ds tőlem Kati vitt 2 el. Futás Budára. Kati nincs otthon, Jucinál van; együtt tanulnak, mondja a mama. Hja, az érettségi. És így ment ez egész délután. Volt, hogy a lánc megszakadt, s ott állt az utcán tétován, most hol keresse. Atkozta a buta fejét, hogy belement ilyen hülyeségbe. Végül mégis rálelt. És éppen akkor, amikor már nem is számított rá, amikor már eldöntötte, hogy azt fogja mondani a fiúknak: »A gyűrű? Ja, a gyűrű. Tudod, csak a dátum volt belcvésve de én elvittem az ékszerészhez, hogy vésse bele a te nevedet is«. A gyűrű Ibolyánál volt, aki a Flórián téren lakott és éppen moziba indult. — Csak tudnám, hova is tettem — tűnődött Ibolya, de aztán előszedte a gyűrűt a tolltartójából, radírgumi, ceruzacsonkok, rajzszögek és kenyér- morzsa közül. Rohant a Keletibe. Csak odaérjen időben. Az autóbuszon olykor-olykor rápillantott a kezére, s mindannyiszor .úl- áradó öröm töltötte el: megvan, megvan! A vonat már benn állt, amikor belhegett a peronra. Ügy tárta a karját ölelésre, hogy gyűrűs balkezét széttárt ujjakkal húzta el vőlegénye szeme előtt. A fiú azonban ügyét sem vetett a g űrűre. Nem is vette észre. Mirtha a nap egyszerre csak elk°~dene — déli 12 órakor — szünetelni. Péteri István
