Somogyi Néplap, 1966. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-25 / 227. szám
SZAKONYI KÁROLY: ^OaeSórátr Cpiilöpnél itatták retünk, bogy eljövünk újra. — Bármikor — mondta F0- löp. — És hozzák el a feleségüket is. A kisházban ellakhatnak. r tkísért bennünket f~) stefdlé Fülöp be- kopogott hozzánk ( __J a szobába. Éppen c somagoltunk. — Hazautaznak az ünnep előtt? — Az éjfélivel — mondta Géza, az egyik kollégám. — Az éjféli személlyel akarunk menni. Már széliünk a feleségének. — Igen — bólintott Föüöp. Ott Alit az ajtónál hajadonfőit, kalapját a melléhez szorította. Az a ruha volt rajta, amiben egész nap a kertészetben dolgozott, csizmájára száradt a sáros föld. — Hát végeztek a munkájukkal? — Végeztünk ■— mondta Miklós, a legfiatalabb közöttünk. Én meg éppen cigarettára akartaim gyújtani, kerestem a szivarkás csomagot az ablakpárkányon, az asztalon. Fülöp a zsebéhez kapott, megkínált a magáéval, ö is rágyújtott. Alit ott, és nézte, hogyan csomagolunk. Lassan fújta ki a füstöt, egy pernyét figyelt a cigarettáján, hogy mikor hamvad eL Marikába szórta a hamut. — Az asszony mondta, hogy mennék — szőtt kihintve •—v aztán gondoltuk, nálunk vacsorázhatnának... — Hirtelen körülnézett, hogy nem vesszük-e tolakodásnak. — Csak azért — folytatta szorongva *—, mert ma mór afféle ünnepi vacsora van. Búcsú előestje.;. aztán az asszony a szárny asaprólékból csinált egy jó kis pörköltet. Galuskával. Hát az lenne meg egy kis bor... Elhallgatott Géza befejezte a csomagolást, fölegyeneaedett — Nem akarunk ml aOaaiaaatlankodni. — Nagyon kedves — mondtam én is 1-, igazán köszönjük. De a* zavartassák magukat Fülöp feszengve áBt köztünk: — Az asszony is mondta, örült neki... Nem zavarnának. — Köhlntett, újra a markába hamuzott — Jólesne az asszonynak is, ha megtisztelnék a főztjét Ketten vagyunk... Ö meg nem Is iszik. Magamban nem szeretek baromi. — A vendéglőben akartunk vacsorázni — mondta Miklós. — A, a vendéglőben — élénkült fel Fülöp. — Mi jót tudnak ott enni? Ez a pörkölt meg ... hát én megkóstoltam, mondom az asz- szonynak, hadd lássam, mivel várod a vendégeket... — Aggodalmasan tekintett ránk: — Akkor hát jönnek? _ Szíves-örömest — mondta Géza. S én is: — Ha már ilyen kedvesek, hogyne mennénk! — Kár belé — mondta Miidós. — Akkor jó, mert ■ akartam hozni szódát, de már nem volt Éppen azon spekuláltam, hogy ha maguk szódával szeretik, hát honnan is kérjek egy üveggel. Amikor kiment a szobából, Miklós ezt kérdezte: — Minek köszönhetjük ezt? —• Hogy érted? — Miért hív meg minket az öreg? Gézával úgy véltük: kedvességből. De Miklós nem hitte. Nagyon fiatal volt, és nem hitt a kedvességben meg az önzetlenségben. Egészen vacsoráig azt fejtegette, hogy mindenki érdekből cselekszik. — Talán kérni akar tőlünk valamit? Azt hiszi, hogy mi tudunk tenni valamit az érdekében? — Ugyan, hagyd már! — szólt rá Géza. — Ismerem én az emberekéit — hajtogatta Miklós. — Már ha valaki cigarettával kínai, akkor is várfiatod, hogy számít rád legközelebb. Szeretem, ha tudom: mát miért. Már megtanultam. em tudtuk meggyőzni. A faluban hosszan harangoztak, aztán csend lett Amikor besötétedett, átvágtunk az udvaron a felső házba. Tíz napot töltöttünk a faluban, geológiai méréseket végeztünk. Fülöpéknél találtunk szállást Az udvarukban két ház állt, s a kisebbiket, amely egyetlen szobából és egy szűk előtérből áHt, minidig kiadták. Odaförm a tágas konyhában terítettek. Fehér abrosz volt az asztalon, cseréptálban illatozott a zsíros, jő szagú étek. Fülöp három üveg bort készített az asztalra. Mindjárt koccintással kezdtük. A felesége alacsony, kövérfeés asszony volt. az arca még plroslott a tűzhely van-e előttünk étel, kenyeret metszett, biztatott, hogy együnk, mert sóikat főzött Enyhén csápos volt a pörkölt, éppen ahogy kell, egy csöppet marta az ember száját jólesett nagyokat inni a kadarkából. Beszélgettünk, telt az idő. Amikor a tányérokat félretoltuk, Fülöp szivart vett elő a konyhaszekrény fiókjából. Kínálta: —■ Dózsa. Néha ráfüstölök, így ünnepkor, vagy ha társaságban vagyok. Nem alkartunk szivarozni, de Géza Hiedelemből vett egyet, kékes füst szállt a fejünk felett; koccintgattunk, jó hangulat kerekedett. Az asszony az asztal sarkánál ült, megbontotta fején a kendőt, ölbe ejtett kézzel hallgatott, mosolygott, figyelte a férfiak beszédét Süteményt tett az asztalra, de inkább a bor mellett maradtunk. Elszaladt as idő. — Kár, hogy efanorrafc —, mondta az asszony, amikor Géza megnézte az óráját — Nagy kár. Holnap libát sütők káposztával, krumplival. Búcsúkor így szokás. Mä ketten nem sokat eszünk már. A gyerekek szétszéledtek, as egyik Pesten van, műszerész, a másik meg Miskolcon, oda ment férjhez, egy tanár vette el. Nyaranta hazalátogatnak, de máskor nemigen. Magunk vagyunk, így aztán nem is ünnep az ünnep... — Hiszen jól van — intette le Fülöp az asszonyt — Van nekik elég dolguk. — Attól még eljöhetnének... — Úgyis jönnek, ha tudnak. — Ránk nézett: — Rendes gyerekek, a feleségem még befeketítené itt őket, hogy ránk se néznek soha. De hát maguk is tudják, hogy van az. Mindenki fut a dolga után... Igyunk még egy pohárral, áldomásnak. Amikor megköszöntük a vacsorát mindketten megfogadszállásunkna, az ajtóban várt ránk, amíg felöltöztünk. Odabent Miklós felrevont — Idefigyelj — mondta. — Nem fogadhatják el ingyen a ezt a vacsorát — Ugyan már — mondtam Szóltam Gézának is, hogy mit akar Miklós. — Nem tudom — felelte Géza. — Nem tudora... — Hát akkor még egyszer — mondtam Fiilöpmek az ajtónál —, köszönjük szépen a lakomát — Lakomát? — nevetett Fülöp. — Az a fő, hogy ízlett, és jól éreztük magunkat. — Ezt pedig — szólt hirtelen Miklós és egy összehajtogatott ötvenfarintost nyújtott át az öregnek —, ezt pedig fogadja el. Igazán annyit ettünk, ittunk. Fülöp hátrataOMSkt: — Hagy tetszik képzelni? — Hát.. — dadogta Miklós — nem kívánhatjuk ingyen. Géza gyorsan elfordulj, én a csomagommal bajlódtam. Nem akartam odanézni. — Isteniem — mondta kétségbeesetten Fülöp —, én hívtam meg mágiát.. Ne tessék már... Miklós dadogott még valamit, aztán zavartan zsebre gyűrte a pénzt S3 viseihe tetten csend támadt — Hát akkor menjünk — szólt Géza. Megfogtuk a csomagokat Fülöp némán baktatott utánunk. A kapuban szótlanul kezet nyújtott. — Igazán nagyon kedves vett — mondtam ndä. — Majd eljövünk megint.. — Szívesen várjuk — bólintott szomorúan. Ügy érezte, semmibe vettük. Otthagyta*. Nem hallottuk, hogy bement volna a háába... melegétől, ö nem ivott, de azért sebtiben a kötényébe törölte a kezét, megfogta az ZL72UZ ““ INTERMEZZO —i Hozta isten magukat, kedveseim! Kortyin to ttunk. Savanykás bor volt — ízlik? — kérdezte Fülöp. — Megteszi — nevetett Miklós. — Jó tiszta bor — mondtuk. — Éhbe ugyan nincs belepancsolva semmi — magyarázta büszkén Fülöp. — Elhihetik. Zsuzsanna barna volt, egy kissé molett Szemüveges. Hosszá haját lófarokba kötötte. Naphosszat mindig ugyanazon a helyen feküdt gumimatracán a parton, mellette szólt a táskarádió. Ha köréje telepedtek ismerősök, mosollyal fogadta őket, rendszerint valami könnyebb zenét keresett. És mosolygott akkor is, amikor továbbélitek a látogatók. Mert mindegy volt: vannak vagy nincsenek. Feküdt a matracon. Nem És azt hitte, ez a csoda övé marad örökre. Most egyedül fekszik a matracon. És semmit sem mond a két különböző har- móniájú szín. Mert más ez az ég, és mások lettek a falevelek. Idő kellett ahhoz, míg megtanulta ezt igy hideg fejjel tudomásül venni.- — Szevasz, Zsuzsanna! 1— Szevasztok! Három napja nem láttalak benneteket A két srác lehuppant a fűre. Fülöp megigazította a kalapja karimáját. Láthatóan boldog volt. — Egy óra múlva készen lesz minden. Csak jöjjenek, ne is kopogjanak. Addigra én bezárom az állatokat, aztán ráérünk ... Szódával szeretik a bort? Olyan tisztán van a pohárban, ahogy a tőkén termett Az asszony kínálgatta a vacsorát; ő maga megvárta, mig mindannyian ettünk; meri tett ugyan a tányérjába, de alig csipegetett, váltig azt nézte, Rónay György: SZÁRSZÓM Még fenn ragyog ugyan, de nem süt már a n~". Nem melegítenek az őszi sugarak. Éles kis szél suhan Tihany felől. Zizeg a nád, és gyors habok borzolják a vizel Fodrozzák az eget is itt-ott kis fehér fátyolfelhők. Dohog a négyórás személy. S máris alkonyul. A lepke is elrepült, mely napozni — virág helyett — könyvemre ült. Ki tudja, lát-e fényt, él-e még holnap is. Lassan elül a szél, és elsimul a víz. Az este ködös. A túlpart nem látszik át. Néha fölsír az éj. Húznak a vadlibáit. a mindenáron bámulni akarók görcsös merevségével. Csak úgy kényelmesen, pi- hentetően. Ahogy éppen kívánta a test Semmi kihívó, semmi különös, semmi feltűnő nem volt rajta. Nem érdekelte, hogy mit csinálnak a szomszéd matracokon heverők, nem vett tudomást a körülötte zsibongó ezerszínű életről. És természetesnek vette, hogy vele sem törődik senkt Nézte, hogy a feje fölött a kék égen zöld falevelek táncolnak, és megnyugodva állapította meg: amit akart, azt elérte. A kép nem ébreszt benne semmiféle gondolatot, semmiféle érzést. Mint egyszerű tényt tudomásul veszi, hogy egyszer a kék és a zöld levelek egészen más táncot táncoltak. Pergett, forgott, zsongott, ujjongott, cikázott minden. A levelek összefonódtak, hogy eltakarják az eget, de a kékség utat tört a parányi réseken, és a lombozatot a magasba emelte. Föl, föl... — Csak azt ne mondd, hogy hiányoztunk. Te drága! — Dehogynem! Hát nem látjátok az orcámon guggolni a lelki betegséget? Komikus fintort vágott. Jót nevettek. Ki tudja, hány éve nyaralnak együtt, sőt úgy hozta a sors, hogy évfolyam- társak is lettek. Afféle igazi, jó haverok. Minden régi barátság, pajkosság ellenére a fiúk tisztelték Zsuzsannát. Volt benne valami különös magabiztosság, ami tiszteletet ébresztett bennük, ami megkülönböztette a többi lánytól. — Mész a vízbe? — Nem. — Oké. Akkor itt hagyjuk a cuccot, és elmegyünk fejelni ... — Nosza. Tegyétek azt. Visszafeküdt a matracra. Olvasott. Annyira nem érdekelte, hogy nem vett tudomást az ismeretlen hangról. Még néhány mondat volt hátra a fejezetből, ezért csak úgy Papp Árpád: Nikiforosz Vrettalm sznak, versei fordítása közben Testvérem, ott * Tajgetosz hegyin —i Nehéz az őrség (ma meg kiváltképp): virrasztási embernyelő vad szakadékok, a tenger s az ember álmai felett. Törtéked volt elég erőd, hogy felépíts egy saját hegyet — szószékül s őrhelyül, Ve sohasem k u farkod tál a szóval, s ökölbe snort tett keresd teszed szivedre, amikor kimondod: béke, szeretet Testvérem, ott a Tajgetosz hegyén — Te messzire látsz, látod: a horizontra frSecsenő vért s lángokat, a püffedt hold kSré sereglő felhő-keselyüket s a csillagok fehér galambrajat. OiWt) tovább a virrasztás hegyormán: mm cask Békánk keserűséged, haragod, s ritka füstjeiét — Köszöntelek! olvasás közben bökte oda: — Mi van? Már meguntátok? — Te, Zsuzsanna! Ez nem igaz! — Micsoda? — vetette oda szórakozottan. Még egy mondat volt. Eloflvasta, aztán felkönyökölt. — Micsoda nem igaz? A két fiú között ott állt egy harmadik. Egy idegen. — Hált az, hegy javában fejelünk. És egyszer csak ráteszi vállamra valaki a kezét: fiúk, beszállhatnék? — Gyere, mondtam én, mert közben visszadobtam Petyához a labdát... — Megállás nélkül folytattuk a játékot Bizisten meg sem néztük, hogy tulajdonképpen ki a jövevény. — Jó, jó. Ezt már egyszer hallottuk — Az idegen barátságosan hátba verte a két fiút, aztán ellépve tőlük, kezet nyújtott Zsuzsannának. Bemutatkozás közben félhangosan visszaszólt feléjük: — Ha ennyi eszetek sincs ... — Ö, bocsánat, igazad van. — Egyszóval, Zsuzsanna, ez az úr, akivel most összeismerkedtél, a szomszédunkban született. Tizennégy éves korunkig együtt rúgtuk a labdát, és követtünk el válogatott csibészségeket. Akkor egy »végzetes nő« miatt ösz- szekülönböttünk. Mivel nem tudtuk megbocsátani, hogy a plusz három éve miatt neki jobbal? voltak az esélyei. Akkor sem tárgyaltunk, mikor mi elköltöttünk a másik városba, — És most tessék. Egyszerűen odajön: »fiúk, beszállórőmőd fehnyt táv és — Érted, ügye? >— Miért nem érteném? — Látta volna ennek a két kölyöknek az arcát, amikor lelepleztem magam. — Nem sugárzott ráta az értelem ... — Hát az tényleg nem. Fél délután át beszélgettek. Élmények, emlékek, egyetemi évek. Az idegen orvos volt Az átlagosnál olvasottabb, műveltebb ember. De nem 'T- -s • inkább talán a maga módján cinikus. Bár ez sem illett rá igazi értelmében. Zsuzsannában főiébredt valami. De nem tudta eldönteni, hogy ellenszenv-e vagy rokonszenv. Jó volt, hogy ott ült az idegen, s jó volt észrevenni azt is, hogy néhány megjegyzése meghökkenti. Olyan volt, mintha valami láthatatlan birkózás kezdődött volna meg közöttük, nem tudni, milyen célból és mi miatt. A két fiú az órájára pillantott. — A fene egye meg! —■ Mi van? — Ha tudjuk, hogy jössz. — Formaságok? Formaságok?! Ugyan! Várnáik benneteket a kislányok. Igaz? Mentek! Mi sem természetesebb! — Na és te? — Én? Mit tudom ért — ránézett Zsuzsannára. — Itt maradok, ha megengedi a hölgy. Eldiskurálunk. — Legkésőbb két éra nA- va itt vagyunk! — Úgyis jó. Ha nem találtok itt, akkor beültünk valamit meginni. (Mgtatóa m i ! í Ja
