Somogyi Néplap, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-14 / 192. szám
r Fekete Gyula ## H LBTHBTBTLBfl BIBI IPJDSBB ## V an egy jó ismerősöm, makacs vitatkozó. Nehogy a továbbiakat írói kitalálásnak védjék, elárulom majd, kicsoda az illető. Mélyreható vitákat szoktunk folytatni egymással, például a mai ifjúságról. Régebben en gem ez a téma nemigen izgatott, de ahogy szaporodnak az éveink, úgy nő érdeklődésünk az ifjúság iránt — nyilván nem oktalanul. Előrebocsátom: ón nagy hive vagyok a mai ifjúságnak. Be kell valljam, nem egészen érdek nélkül; mint tudják, az író fél szeme állandóan az utókoron, és — tetszik, nem tetszik — a mai ifjúsággal kezdődik az utókor. Eleinte nem vettem ezt kellőképpen számba, csak mostanában kezdtem eszmélni, látván, hogy némely tapasztaltabb író kollégám minden adódó alkalommal védelmébe veszi, keblére öleli és teljes együttérzéséről biztosítja a mai ifjúságot. Én is nagyra becsülöm most már, és ezúttal sem mulasztom el az alkalmat, hogy nagyrabecsülésem hangoztassam is. Vállalva akár a népszerűtlenséget — mint az alábbi esetből látni fogják. A mikor szóban lévő jóismerősömmel leértünk a lépcsőn, a fiatal pár vagy húsz lépésnyire előttünk haladt a folyosón, s a fiú éppen megrúgta a lányt Vékony, gólyalábú, lobogó hajza- tú fiú volt, 18—20 év körüli, és egy oldalazó oxforddal rúgott — a futball kedvelői tudják, mi az az oxford —, egyszóval, hogy finoman fejezzem tó magam: szoknyán rúgta a kislányt Nem durván, inkább játékosan rúgta meg, a kislány azonban ennek ellenére megsértődött elhúzódott a fiútót és öt lép>ésen keresztül tartotta a haragot; csak azután hagyta magát ismét átkarolni. Tanúja volt a jelenetnek rajtunk tóvül egy idősebb néni is, aki az ablaknál állt, a folyóson. Rosszalóan csóválta a fejét és egyenesen hozzám fordut: — Tessék! A mai fiatalság! N os, ez az igaztalan általánosítás engem annyira meglepett, hogy szóhoz sem jutottam hirtelen. — Nézd — mondtam az említett barátomnak később —, ez a rugdalózás ugyan nem valami szép dolog, de ne általánosítsunk azért. Életemben másodszor látok ilyet, hogy a fiú nyilvánosan megrúgja azt a lányt, akihez szemlátomást gyengéd szálak fűzik. Először tavaly, a Múzeum előtt a buszmegállónál voltam tanúja hasonló esetnek, de az sem cipősarokkal történt, csak térddel — bár az igaz, hogy többször is. Kétszer láttam ilyet, ismétlem, egész életemben, és ez magában véve bizonyítja. hogy csak elvétve fordul elő. A legkevésbé sem jellemző, tehát kár a szót vesztegetni rá. A partnerem — a kilétét ne bolygassuk egyelőre — csak hümgetett. Lerítt róla az ellenkezés. — És az mivel jobb — folytatta kissé ingerülten most már —, egyáltalán mennyivel jobb az, ha valaki például veri a feleségét?!... Annak idején térden csúszkált előtte, most pedig veri... az talán követendő példa? Akkor már tisztességesebb és őszintébb, ha kezdi egyenest a rugdosó- dással: tessék, ez vagyok, fogadj el így .. . — Én a lány helyében többet nem állnék vele szóba — jelentette ki a barátom. — Túlságosan szigorú vagy — feleltem. — Illenék tudnod, hogy ezek a ficánkolások csak a kamaszkor szertelenségei... látszik, hogy a modernebb irodalomban nem vagy járatos. Megértenéd különben, hogy a fésületlen, izgága, sőt olykor megbotránkoztató külső érző, meleg szívet takar; jobb író, ha egy izig-vérig modem hőshöz mintára van szüksége, kiáll egyszerűen záróra táján, hajnalban valamelyik táncos mulatóhelyiség elé. Vagy ha nem szenet korán kelni, elsétál egy délelőtt játszó mozi előcsarnokába — az is megfelel... — Várj. Ne szólj közbe. Olcsó dolog volna, ha most szá- monkérnéd az íróktól, az újságíróktól, a fotórip>orterektől, miért nem járnak ki inkább az üzemekbe, a földerkre, a laboratóriumokba, a könyvtárak és tanulószobák mélyére, és miért nem fedezik fel azt a bizonyos láthatatlan ifjúságot, amely teszi a dolgát szerényen, látványos és hangos önreklámok nélkül.... valid be, ásítva lapozol te is tovább, ha ilyen vonalas, zsírtalan, diétás szellemi főzelékkel traktálnak — mi ebben az érdekes? Mi érdekes lehet az író számára egy könyvmoly fiatalemberben, vagy az ifjúsági lap fotóriportere számára egy rendkívül tehetséges, ámde állig felöltözött lányban?... — Nem ártana azért végiggondolni egyszer — vélte a barátom —, hogy milyen eszményeket kap nálunk az ifjúság, milyen követésre ösztönző, vonzó példákat mutatnak... egyáltalán mihez csinálnak kedvet neki. Mert kerül azért a történelemben is, meg az irodalomban is, meg a jelenkorban is másfajta példa... I-É' rtelek — vágtam közbe. — Tulajdonképpen igazad van, rendkívül izgalmas lehet az is, hogyan lesz valakiből történelmi nagyság, mondjuk egy cingár diákfiúból Petőfi Sándor, vagy egy sápadt lengyel kislányból Curie asszony. De ilyen példa nem minden bokorban kerül! A lapok viszont naponta és hetenként megjelennek, a rádió, a televízió ontja a műsort, ha nincs szenzáció, csinálni kell, ha nincs nagy hős, fel kell fújni, divatba kell hozni a kis hősöket, egészen a baktériumok nagyságrendjéig... ha nincs belőlük elég az országban, importálni kell. — De máskülönben sem hálás dolog a szellem óriásairól venni a mintát. A tucatembemek olyan hősökre van szüksége, akikhez könnyen hasonulhat, nem lélekben, csak külsőségekben. nem egy élet áldozata árán, hanem például azzal, hogy a haját mától kezdve másképpen fésüli. Mindenkiből nem lehet Einstein vagy Bartók. De még ahhoz is, hogy a szakmájában megbecsült nevet szerezzen, húsz— harminc—negyven évet kell rászánnia az életéből. És állítom, hogy kevesebb figyelmet kelt, mintha végigsétál a Rákóczi úton egy levesestállal a fején. — Kivált, ha előtte már egy párizsi mellékutcában is végigsétált valaki levesestállal a fején — jegyezte meg epésen a barátom. — Hát csakugyan nincs mód arra, hogy azokat a fiatalokat is észrevegyék és számon tartsák, akik nem csinálnak botrányokat, nem le- vesestálat hordanak a fejükön, nem öreglánynak hívják az anyjukat, nem rugdalják szoknyán a szerelmesüket, nem borigatják fel az autókat, s nem dobálnak célba az utcalámpákra?... N agy erény a vitában az önuralom, igyekszem hát mindig fegyelmezni magam. Engem mostanság már csak egyetlen dolog tud felingerelni: ha az ellenfél nem ad igazat — Micsoda beszéd! — kiáltottam indulattal. — Hogyhogy őket nem veszik észre?! — No, igen, igen — bólintott gúnyosan. — Az övék a vezércikk, és bérelt helyük van az első oldalon. Az érdekes fiatalok viszont hátrább kapnak helyet, kizárólag az öles képriportokban. És a tárcákban. A regényekben. A színpadokon. ,A filmekben. Egyszóval a vezércikk kivételével mindenütt — Nem érted a taktikát — mondom. — A beatlesek csak a mézesmadzag. Hogy vegyék meg a lapot, és olvassák el a vezércikket Nem figyelt rám, azt fejtegette, hogy a fiatalokkal kap- csolatban mindenki csak a külsőségekről beszél. Úgyszólván mindegy, helyeslő vagy rosszaló hangsúllyal — a végén belénk rögződik, hogy a külsőség a viselet, a divato-; lás, a póz csakugyan olyan | fontos tényezője az emberré í válásnak — amennyi szó esikí róla. { — A mai fiatalság — mond- j tam nyomatékkai — igenis jó ♦ úton jár. Az én időmben bez-| zeg más volt a helyzet Ki tö-t rődött akkor a nép, az országi jövőjével, a társadalom égető | gondjaival — csak nagyon ke- j vesen törődtek. A túlnyomói többség a mának élt, a szórakozásnak, a táncnak, az ostoba, múló divatnak, és persze nem politizált Negyvennégy március 19-én, amikor Hitler megszállta Budapestet, egyetlen nagyobb csoportosulást láttam: az Üllői úti kaszárnyánál este megrohanták az emberek, többnyire fiatalok az újságárust a sportlápért, i Nos, akkoriban csakugyan a könnyű fajsúlyúak kerültek a felszínre s ők voltak a hangadók. És micsoda eszmények! Milyen országos majmolások! Az akkori idők egyik sztárját, aki egészen levetkőzött egy filmben, húszezer ember várta meg a miskolci állomáson, diákkörök alakultak a névé- J vei... Most mit nevetsz?! Ma ♦ ez legfeljebb szórványosan | fordul elő, de igazán nem jel- { lemző a mai fiatalságra. — Mi az, hogy; a mai fia-1 talság? — kérdezte a barátom. — És azt miért nem mondjuk, hogy: a mai középkorúak iszákosak és szeretik a töltöttkáposztát, vagy: a mai öregek — angyalok?... Ki ilyen, ki olyan. Hogy mi a jellemző? Az a jellemző, hogy az emberek különbözők, akkor is, ha fiatalok még. — Ne sikkasszuk el a kor legfőbb jellemzőit és tendenciáit — mondtam. — Azt kell ismerned, hogy a mai ifjúság többsége... H evesen közbevágott: — Többség! Mit érj a számszerű több- j ség! Az aktivitás számít, a vonzás, a hatókör! Ha száz ember közül csak; egyetlen egy izeg-mozog, han-i goskodik, produkálja magát, j lassacskán mindenki őrá fi-: gyei. Hát még ha egy falká-j ban tíz hangoskodik!... — Hol élsz te! — mondtam őszinte megdöbbenéssel. Hol van már az a... a neve; sem jut eszembe, úgy van: galeri ... S hogy eloszlassam aggodalmaimat, előkerestem az újságkivágásaim közül egy vezércikket, amelyet három évvel ezelőtt írtak arról, hogy megszűntek a huligánok. Nincs értelme tehát vitázni róluk, de nem is lehet, hiszen — idézem —: »Ezt a vitát már senki sem tudná újra kezdeni. Ugyanis már régóta megszűnt a témája. Megszűntek a »galerik-«, nem hallani róluk, még múlt időben sem, mert annyira nincsenek, hogy már maga ez a jövevényszó is elveszti értelmét a magyar nyelvben«. tr ma barátomat ez sem A győzte meg, csak a x Jl. fejét csóválta. Már valóban közel jártam ahhoz, hogy a szemébe vágjam: »Elszakadtál a mai ifjúságtól, és a nézeteid semmi egyebet nem bizonyítanak, csak azt, hogy — öregszel!« De így mégsem érvelhettem, hiszen most töltötte be a tizenkilencedik évét. És azt sem mondhattam neki, hogy a szülei maradi gondolkozásának nevelték, hiszen — a fiam. Bertolt Brecht UAL 4 SZELLŐRŐL Én kedvesem, ha jössz jelem, Légy, mint a nyíl, sebes. De mikor átölellek, én, Akkor már ne siess. Nézd: a szilva beérik ősszel, S lehullani nem siet, Fél a goromba vihartól, Csak lágy szellőt szeret. Ügyis miénk a szép szüret, Ne legyünk hát mohók: Lassan szürcsölve édesebb A tiszta bor s a csók. Nézd: a szilva beérik ősszel, S lehullani nem siet. Fél a goromba vihartól. Csak lágy szellőt s~:ret. És szellő-dajka szilváját Elringat csendesen: A szilva, már jeküdni vágy A földön odalenn. (Réz Adám fordítás" 4 kommunizmus dicsérete Mert ésszerű, mindenki érti. Könnyű is. Hiszen te nem vagy kizsák mányoló, megértheted. És jó. neked, nézz utána ala posan. A tökfejnek tökfejűség, és a mocskosok számára mocskos. Ellenfele mocsoknak és bu taságnak. Igen, gazság a kizsákmányolok szemében. Ámde mi tudjuk: Minden gazság végét jelenti. Nem ostobaság, de vége Az ostobaságnak. És nem is a rejtvény, De a megoldás. Egyszerű dolog, de nehéz Nyélbeötni. (Görgey Gábor fordítása) Tíz évvel ezelőtt halt meg Bertolt Brecht német író, költő és kritikus, a XX. száz ad egyik legnagyobb drámaírója. Televízió és tömegkultúra Népművelés a statisztika tükrében Nem is olyan régen eleven vita folyt a sajtóban a televíziónak a színjátszásra, g általában a kulturális életre gyakorolt hatásáról. Akkoriban voltak, akik azt hangoztatták, hogy a televízió elvonja az emberek figyelmét a színháztól, a könyvtől, s a kultúra egyéb területeitől. Ezzel a véleménnyel sokan vitába szálltak, de elegendő bizonyíték egyik fél kezében sem volt, s ezért mindenki azt hangsúlyozta: a végső ítélettel várni kell, amíg a vevőkészülékek tömegmértékben elterjednek. Nos, etekintetben az utóbbi években óriásit léptünk előre, s nem érdektelen megnézni, hogy napjainkban milyen hatást gyakorol a televízió a külöböző irányú kulturális érdeklődésre. A népművelés legfrissebb, 1965-ös statisztikai összesítése szerint 1965 december 31-én 831 182 televízió volt az országban. A tömegméretű elterjedés tulaj dómképpen 1961-ben kezdődött meg, ekkor lépték túl az előfizetők a 200 ezret — tehát körülbelül innen kell figyelemmel kísérnünk a népművelés különböző területeinek az adatait is. Kevdj&k talán a sokat emlegetett színházlátogatással és a könyvolvasással. 1961-ben 6 millió 157 ezer néző előtt játszottak színházaink. Ezután a színházlátogatók 1958-ban kezdődött lassú csökkenése még két évig folytatódott, s 1963-ban 5 millió 881 ezer nézővel elért egy »mélypontot«, majd ismét javult a helyzet, s 1965-ben csaknem 5 millió 912 ezer látogatót számláltak. 1961-hez viszonyítva tehát 245 ezer nézővel kevesebb volt tavaly. De ehhez tegyük hozzá azonnal, hogy Budapesten és a vidéki városokban — tehát a nagy színházakban — mintegy 560 előadással kevesebbet tartottak. Ami p>edig a könyvek szeretetét illeti: a televízió elterjedésével párhuzamosan nemcsak nem csökkent, hanem rohamosan növekedett. A tanácsi könyvtáraknak és könyvkölcsönzőknek 1961-ben 1 millió 80 ezer beiratkozott olvasójuk volt, 1965-ben 1 millió 551 ezer, tehát a növekedés csaknem 50 százalékos. Ugyanebben az időben a kölcsönzött kötetek száma 24 és fél millióról 40 millió 200 ezerre emelkedett. A könyvvásárlásban pedig különösen rájukcáfoltak a tények azokra, akik a televíziótól féltek, hiszen a kiskereskedelmi könyvforgalom 168 millió forinttal növekedett 1961 óta. Akkor 610 millióért vásároltak könyvet az emberek, 1965- ben p>edig 778 millió forintért. Mind többen kiváncsiak a múzeumokra és a kiállításokra is. 1961-ben az előző évekhez mérten rekordmagasságot ért el a múzeumlátogatók száma — csaknem 4 millió volt —, s ezt is több mint másfél millióval túlszárnyalták 1965-re. Ami pedig a kiállítási intézmények és a Műcsarnok kiállításait illeti: 1965-ben csak 6 ezerrel volt több látogató, mint 1961-ben, s mégis az érdeklődés lényeges növekedéséről lehet beszélni, hiszen tavaly 215 kiállítást rendeztek, 1961-ben pedig 309-et. Tehát egy kiállítást átlagosan 1900 látogató tekintett meg 1961-ben, de 1965-ben már 2600. Érdekes az ismeretterjesztő előadások számának és látogatottságának alakulása is. A tanácsi és a szakszervezeti rendezésben tartott ismeretterjesztő előadások száma ugyanis 135 ezerről 88 ezerre, s látogatóké pedig 7 millió 720 ezerről 4 millió 278 ezerre esőjeként. De ugyanebben az időben a TIT előadásainak a száma 68 ezerről 85 ezerre, ä hallgatók száma pedig 3 millió 983 ezerről 4 millió 416 ezerre emelkedett. A tanácsi és a szakszervezeti ismeretterjesztő előadások csökkenése tehát nem hozható közvetlen ösz- szefüggésbe a televízió elterjedésével, illetve az érdeklődés lanyhulásával. A mozilátogatók számának csökkenéséből lehet egyértelműen a televízió hatására következtetni. Itt ugyanis az állandó és folyamatos emelkedés után éppen 1960-ban és 1961-ben törik meg a grafikon, ettől kezdve csökken a látogatók száma, mégpedig eléggé rohamosan. 1960-ban még 140, 1961-ben pedig 135 millió mozinéző volt, de 1965-ben már csak 106 millió. És ez a csökkenés Budapesten éppúgy kimutatható, mint a vidéki városokban ós községekben. Sőt, a községekben annak ellenére, hogy időközben csaknem 100 mozival gyarapodott a hálózat, 12 millióval volt kevesebb néző. Az évbeli egybeesés a televízió elterjedésének kezdete és a mozinézők számának csökkenése között nyilvánvaló összefüggéseket mutat. Érdekes azonban, hogy ez sem olyan magától értetődő folyamat. Az ezer lakosra jutó televízió-előfizetők tekintetében például Komárom megye községei az első helyen állnak a megyék községi listáin, városai pedig a városok rangsorában a másodikon. Ennek ellenére az ugyancsak ezer lakosra jutó mozilátogatók nagyságrendjében Komárom megye községei a negyedik helyen, városai pedig a hatodik helyen vannak. Vagy: Békés megye községei a televízóval való ellátottság tekintetében a megyék községek szerinti sorrendjében az előkelő harmadik helyet foglalják el, s mégis első helyen állnak a mozilátogatás listáján. A televízió tömeges elterjedése tehát nemcsak hogy nem ártott a népművelés egyéb ágazatainak, hanem kifejezetten kedvet csinált az olvasáshoz, a művelődésihez, áz ismeretek gyűjtéséhez. A mozilátogatók számának csökkenése is viszonylagos, hiszen ha a képernyőn bemutatott filmeket is számítjuk — márpedig kulturális hatásuk miatt igenis számításba kell venni ezeket is! — akkor összehasonlíthatatlanul megnőtt a »moziné- zok« tábora, a filmművészet hatóköre. A televízió tehát örvendetesen kiegiészíti a lakosság kulturális ellátását, sokoldalúbbá, sőt színvonalasabbá teszi azt, növeli a népművelés iránti igényt és az igényességet is. Ezért most már a televízió, kontra népművelés vi- tázgatás helyett mindinkább a jobb együttműködés útjain-módjain ajánlatos gondolkodni. Tóth László
