Somogyi Néplap, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-28 / 203. szám

DCapósak népnuLüéízeii cikke ink

ERSKINE CALDWELL;

cÁ kiiLám^

/W apkeltekor egy né- ' 9'L aki éppen a

nagy istállóba tartott, hogy megetesse az öszvéreket, beszólt Henry Maxwell ezredesnek. Maxwell ezredes telefonált a sheriffnek. A seriff bevitte Jimet a városba, bezárta a börtön cellába, azután hazatért, hogy megreggelizzen,

Jim körüljárta az üres helyiséget. Begombolta ingét, majd lekuporodott a priccs- re, és megkötötte cipőfűzőjét. Reggel minden olyan gyorsan történt, abhoz sem volt ideje, hogy egy pohár vizet felhajtson.

Fölkelt, odalépett a sarokban álló vödörhöz, de a seriff elfelejtett abba vizet tölteni.

Ekkorra már nagy embercsoport verődött össze a börtönnél. Jim az ablakhoz ment, és kinézett, amikor meghallotta a zsivajt. Épp abban a pillanatban egy autó állt meg az épület előtt, és hat vagy hét férfi szállt ki belőle. Özönlöttek az emberek a börtön felé mindenfelől.

— Mi tOrtént nálatok ma reggel, Jim? — kérdezte valaki

Jim a vasrácsok közé dugta az állát, s végigpillantott a tömegen. Minden arcot ismert Mielőtt kitalálta volna, miként tudhatnak arról az emberek, hogy ő itt van, valaki más is megszólította.

— Ugye, baleset volt, Jim?

— Nem tetszik nekem, bogy az államnak baja van veled — mondta a másik.

A seriff bukkant elő, bádogcsajkát hozott Utat tört a tömegen keresztül, kinyitotta az ajtót és beadta a csajkát Mögötte, a válla fölött többen bekukucskáltak a cellába.

— Itt a reggelid, Jim, a feleségem csinálta. Jól tennéd, ha ennél valamit,

fiacskám.

Jim a csajkára nézett majd a seriffre és a nyitott börtönajtóra, s a fejét rázta.

— Nem vagyok éhes — mondta. — A kislány, az éhes volt borzalmasan éhes.

A seriff kihátrált az ajtón, megragadta pisztolyát. Oly gyorsan hátrált hogy a mögötte áHó emberek lábára lépett

— Csak ne légy elővigyázatlan, fiacskáim — szólt. — Ülj le, és nyugodj meg szépen.

Becsukta az ajtót, rázárta a lakatot. Néhány lépést téve az utcán, elővette pisztolyát, és megbizonyosodott róla, hogy hány töltény van a tárban. Közben a tömeg egyre közelebb nyomakodott az ablakhoz. Valaki odament, s megkopogtatta a rácsot, erre Jim odalépett, és kinézett.

— Hogyan történt a dolog, Jim? — kérdezték sürgetően. — Bizonyára baleset volt, ugye?

— Nem — felelte Jim, s ujjait a rácsra fonta. — Felkaptam a puskámat, és megtettem.

A seriff ismét megjelent, hogy lássa, minden rendben van-e.

Jim a vasrácsok közé fúrta a fejét; úgy tűnt, már csak a füle gátolja, hogy egészen kiférjen.

— A kislány azt mondta, hogy éhes, és én már egyszerűen nem állhattam tovább. Nem bírtam tovább, hogy folyton ezt mondja.

— No, nyugodj meg Jim, fiacskám — szólt a seriff, aki éppen odanyomakodott a cellához, de a következő pil* Erskine Caldwell amerikai író. 1903-ban született. Alkalmi munkásként bejárta az egész országot, és bőséges ismeretet szerzett a hétköznapok életéről. Fanyar humorral és olykor már naturalisztikus eszközökkel ábrázolja az amerikai Dél parasztjainak, mezőgazdasági proletárjainak sorsát, támadja a fanatikus vallásosságot, a fajgyűlöletet. Dohányföldek és Esten föl- decskéje című regényei nálunk Is Igen népszerűek.

tanaiban valaki a könyökével eltaszította.

— Üjra meg újra fölébredt az éjszaka kellős közepén, és hajtogatta, hogy éhes. ■Egyszerűen nem áldhattam tovább.

— Ugyan, Jim, átjöhettél volna hozzám, hogy adjak néki valami ennivalót. Tudod jól, az utolsót is odaadtam volna.

A seriff isméi megpróbált a cellaablakhoz jutni.

— Ez nem lett volna helyes — mondta Jim. — Egész évben keményen dolgoztam, s kerestem annyit, hogy eltartsam mindnyájunkat. — Megállt, végignézett a hullámzó tömegen — részes arató voltam, s kerestem éppen eleget, csak elvették tőlem. Nem mehetek koldulná azok után, hogy megkerestem a magunknak valót, ök meg jöttek, és elvették. A kislány meg fölébred, és mondja, hogy éhes, én meg nem állhattam tovább.

— Az azért mégsem megy, lelőni egy kislányt, csak úgy — vetette közbe valaki.

— A kislány azt mondta, hogy éhes. Mást se mondott az utóbbi hónapokban. Már nem bírtam tovább.

— Át kellett volna küldened mihozzánk. A feleségem meg én majd elláttuk volna valahogyan. Az mégsem helyes, megölni egy ilyen kicsi kislányt.

— Megkerestem a magunknak valót, s már nem bírtam tovább.

— Aztán egyszer csak felkaptad a puskádat, és lelőtted?

— Igen. Amikor ma reggel fölébredt azzal, hogy öles...

— Az államnak most meggyűlt veled a baja, Jim — mondta valaki -—, de nincs

igazuk.

— Nem tehetek róla — mondta Jim. — A kislány ma reggel már megint úgy ébredt.

/f környék hemzsegett

C/U a férfiaktól meg a fiatalabb fiúktól.

Mindnyájan tolakodni próbáltak, hogy hallják Jim szavait. Elterjedt a híre az egész városban, hogy Jim Carlisle lelőtte nyolcéves kislányát, Cl arát.

— Kinek a birtokán volt Jim részes arató?

— Henry Maxwell ezredesnél — válaszolt egy férfi a tömegből. — Maxwell ezredesnél dolgozott Jim már kilenc-tíz éve.

— Nem rendes dolog Henry Maxwelltől, hogy elveszi Jim részét Van neki bőven magának is. Nem tisztesség az!

A seriff megpróbált beavatkozni.

— Ülj le szépen a priccsre, és pihenj egy kicsit, Jim, öreg fiú — mondta. — Dobd le a cipődet, és nyújtózz egyet, fiacskám.

Ám a tömeg újra csak eltolta az ablakból.

— Jim, miért vette el Maxwell ezredes a te részedet is?

— Azt mondta, jár neki, mert az egyik öszvére megdöglött egy hónappal ezelőtt.

— De nem te ölted meg az összvért, ugye?

— Nem. összeesett az istállóban — felelte Jim. — A tájékán se voltam az istállónak, mikor ez történt.

A tömeg egyre jobban tü- 1 ekedet!,. Az elöl állóka* egészen odaszorították a rácshoz, mert a hátulsók is

megpróbáltak halló távolba kerülni. Azokat, akik középen voltak, annyira egymáshoz szorították, hogy lépni, fordulni se tudtak. Jim a rácsok közé szorította arcát, ujjait oly szorosan kulcsolta a vasrudak köré, hogy a» vér is kiszállt belőlük. A tömegben egyesek kiabálni kezdtek. Egy férfi utat tört magának kifelé, beült az autójába, és elhajtott. A kiabálás erősödött. A szemközti üres telken egy férfi felállt az autója tetejére, és torka- szakadtából üvöltött, hogy ráfigyeljenek.

— A kislány ma reggel megint azzal ébredt, hogy éhes — mondta Jim maga elé.

Gyapotszállító kocsik jöttek az úton. A tulajdonosok, amint meglátták a csoportosulást, leszálltak a bakról, átadták a gyeplőt az ott őgyelgő négereknek, és maguk is csatlakoztak a kiabáló, vitázó, lüktetve hullámzó tömeghez.

f> bben a pillanatban visszaérkezett az a férfi, aki autójával oly gyorsan elhajtott Kiszállt, felnyitotta a csomagtartót, és kihúzott egy feszítővasat, amely olyan hosz- szú volt, mint ő maga.

— Feszítsük fel a ceS&t, és engedjük ki Jimet — kiáltotta el valaki.

Az üres telken álldogáló tömeg is megmozdult A férfi, aki az autó tetejéről beszélt leugrott a földre, s az egész csoport csatlakozott a börtön előtt állókhoz. Valaki, aki éppen a legközelebb volt felkapta a hat láb hosszú feszítővasat

A seriff hátrálni kezdett

— No, no, csak vigyázz, Jim, fiacskám — mondta. Aztán megfordult és sietően elindult az úton a háza félé.

Fordította: Zilahi Judit

Hajnal Gábor:

NYÁR VÉG

Tejfehér viz tejfehér én egymásra dőlnek párába bútt a parti hegy vacogva vár a nádas a reggeli táj csupa vágy várakozás feszültség.

Ontsd fényedet már rá te Nap szívemen oldd a görcsöt.

Nyár végi áhítat lebeg a párás fényű reggelen helyemet sehol se lelem hívnak az őszfejű hegyek borús szemű hegyi tavak felhőket ringatnak a mélyben fenyőillat száll észrevétlen álmomba s dallal hívogat.

Kerék Imre:

KÉZENFOGVA

Míg él, mindenki fogja valaki más kezét: apjáét a gyerek, mikor botolva lép;

;gy jő barátét a fid» kit nem lát viszont i it eltévedt golyó talált:

■ajtársáét a katona; ug szárnyalnak a zöld tavaszban - edvese kezét a lány;

;ymás kezét ősz házasok xdrogyasztó évek; után. ölcsőtől koporsóig ;y megyünk, kézbe-kés* a rész és egész összemosódik.

Sas Ervin:

ÜVEGGYÖNGYÖM

régi kedve, üveggyöngyöm elvesztettem mégis Őrzöm

napsugárban szikrákat hány benne zárva ott az a lány

akinek már neve sincsen akinek már mivé sincsen

behálózták rezgő évek vad pirosak hideg kékek

velük fonódik a tájra kotözódlk a világra

üveggyöngyöm messze sorolj kedvesemnek ólébe huBJ

csillagot vem a szemében simul] meg a tenyerében

A külföldiek körében nagy az érdeklődés a magyar népművészeti cikkek iránt.

Vallató Géza:

SEBEZHETETLEN

Zsoldosok őrzik az éjszakát,

szögesdróton vérzik el a hold. Gőzöl a síkság, mérget öklend, arcára repeszpetét rakó fémsárkányok bűze leng.

Tankgólemek őrzik az éjszakát, bölcsőre táncol a célgömb.

Vas ver a vervinágú húsba, bajonettek terelik a rettegést kigyófogú rácsos odúkba.

Szadisták őrzik az éjszakát,

kmpagodák csúcsán csont törik, s a gázba fúlók hörgő jaját megláncolt pálmafák nyögik.

Ajánlás:

Ne feledd, keselyűkezed dörzsölő, fekélyben fészkelő, ne feledd:

— Küldhetsz bár millió banditát, a bambuszokra sebezhetetlen hajnal tűzi piros zászlaját.

Simon Lajos:

UNOKATESTVÉR

Elszorult a szívem, ijedtemben elejtettem a töltőtollamat, amákor a hölgy megállt az íróasztalom mellett. Köszönés nélkül érkezett, merev tekintettel mustrált, majd nagyon határozottan így szólt:

!— Kis Antalnénak vagyok az unokatestvére ...

Ettől még nagyobbakat dobbant a szívem, elhűlt ütőeremben a vér, mert sokat olvasott ember vagyok, egyéb iromány között jócskán jutottak a kezembe bűnügyi históriák, láttam néhány kémfilm- met is, s azokból tudom, hogy az ügynök előre megbeszélt jelszót sziszeg a foga között, midőn kapcsolatot teremt az újdonsült pácienssel. A könyvekből és a filmekből tudom, hogy az ügynök például igy szól:

— Sárgul már az uborka!

Erre az újdonsült így felel:

— Nem való az már salátának!

Erre egymás markába csapnak, ebből a bárgyú párbeszédből is megtudták, hogy egy húron pendülnek.

A harminc év körüli hölgy, Kis Antalnénak az unoka- testvére, aki egyáltalán nem olyan, mintha a kémfilmekből lépett volna elő, csak állt, s mint aki nem biztos a dolgában, ujjaival idegesen játszadozott, majd az előbbinél egy kicsit bizonytalanabbul megismételte:

— Kis Antalnénak vagyok az unokatestvére! Kis Antal- né küldött ide, mert égbekiáltó panaszom van. Tetszik tudni, van nekem egy nyaralóm. Azaz nem is nyaraló az, csak egy telek, arra építettünk egy kis vityillót, ami nem sokkal nagyobb egy fürdőkabinnál. De jól tessék figyelői, mert most következik

az én panaszom. Harmadik szomszédunk, Veres Sándor bácsi engedély nélkül horgászpadot akar állítani az én telkemen. Tulajdonképpen engem nem zavarna a dolog, ha olyan hallgatag természetű ember votoa az öreg, mint a jóravaló pecázók, de ennek a Sándor bácsinak olyan csúnya szája van, olyan ocsmány káromkodásba kezd, ha elkerülik a halak, hogy az még a férfiember fülének is sok. Hát nem égbekiáltóan nagy az én panaszom?

Megmondtam a hölgynek,

hogy a panasza nem éppen égbekiáltó, de mert igaza van, mindenképpen megakadályozom, hogy Veres Sándor bácsi az ő telkén káromkodjék a halakra. Erre a hölgy nagyon vidáman mosolygott, finom kis tenyerét az enyémbe csapta, és így szólt búcsúzóul:

— Kis Antalné nagyon boldog lesz, ha elmondom, hogy jóindulattal foglalkozott az ügyemmel.

Mikor egyedül maradtam, rádöbbentem, hogy irtózatos erővel feszíti a fejemet, valami. A rejtély feszítette az én fejemet, a nagy rejtély: Ki lehet az a Kis Antalné, akinek itt járt az unokatestvére? Pattanásig feszült aggyal kezdtem fölidézni magamban valamennyi Kis Antalné nevezetű ismerősömet. Ismerek egy Kis Antalnét, annak temetőcsősz az ura. Másik Kis Antalné nevezetű ismerősömnek egy nagy község kitűnő termelőszövetkezetében állatgondozó a férje. Ismerek egy Kis Antalné nevezetű tanítónőt, megismerkedtem egy Kis Antalné névre hallgató maszek zöldségessel, sőt ismerek

egy Kis Antal nevű borbély

is, de az agglegény.

Föltéptem az ajtót, és megiramodtam Kis Antalné unokatestvére után. Még utolértem. Szelíd, könyörgő hangon megszólítottam:

— Tessék már elárulni, kicsoda az a Kis Antalné?

Csodálkozva néz rám a hölgy:

— Hát nem emlékszik rá?

— Sajnos.

— Hiszen ... Hiszen ,.. Kis Antallal iskolatársak voltak!

— Iskolatársak? Hol?

Szégyenlősen nevetett:

— Ne tessék neheztelni, hogy így mondom, de... Kis Antal még azt is említette, hogy első elemista korukban együtt ültek.., a »szamár- padban«.

Majdnem megbüntettek csendháborításért, akkorát nevettem. Alig tudtam kinyögni, annak idején rossz magaviseletéin miatt csakugyan ültem a -szamárpadban«, de teljesen egyedül, hogy ne rontsam el a többieket Kis Antalné unokatestvére ettől élsápadt:

— Ezek szerint nem intézi el Veres Sándor bácsit?

Megnyugtattam, hogy -elintézem-, már csak Kis Antal- néra való tekintettel is.

A hölgy visszanyerte arcszínét, és nagyon aranyos mosollyal mondta:

— Kis Antalné nagyon hálás lesz, hogy jóindulattal kezelte az ügyemet Majd beküldőm, hogy személyesen is megismerkedjenek...

ŰJ KÖNYVEK

Bóka László:

Válogatott

tanulmányok

Csaknem 1600 oldalas vaskos kötetben láttak napvilágot Sík Csaba szerkesztésében Bóka László legjelentősebb irodalomtörténeti írásai. Túlnyomó részük a XX. század kortársi irodalmának lényegét, problémáit, ellentmondásait és előremutató jellegét fürkészi a tudós buzgalmával s a szépíró együttérző testvériségével. A magyar irodalmi szemhatár középpontjába természetesen Adyt és József Attilát helyezi, róluk van a legtöbb és legsúlyosabb mondanivalója, de érdemük szerint értékeli a Nyugat-nemzedék ma is elevenen ható tagjait is a szocialista irodalom előfutárait Különösen megkapóak hevenyészettnek tűnő arcképvázlatai a századelő íróiról, művészeiről.

Vladimir Neff:

A királyi kocsihajtó

Egy nagyszabású regényfolyam befejező része ez a kötet: a nagypolgárrá felkapaszkodott prágai Nedobyl család tündöklésének és bukásának igaz krónikája Itt érkezünk el az utolsó felvonáshoz: a gyáros dinasztia igyekszik átmenteni vagyonát a szocialista átalakulás számára fojtogató körülményei között. Ideig-óráig sikerül is kaméleonkodó ügyeskedéssel felszínen maradniuk, kihasználniuk az átmeneti helyzet nehézségeit, a munkásosztály sorainak megosztottságát, de végül is színt kell vallaniuk* s ekkor már nincs számukra megállás a lejtőn. A bukásnak akadnak sajnálatra méltó áldozatai is, de ezek — leginkább a forradalmi köríró rangjára áhítozó harmadik utas író — saját maguk gyengeségének tulajdoníthatják kuiarenhat. r