Somogyi Néplap, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-20 / 197. szám

SOMOGYI NÉPLAP

n

Szombat, 1966. augusztus SS

Sz. Lukács Imre:

Botlik vizsgája

A

z öregember vigyázva csukta be maga mögött az ajtót Lekapta fejéről sapkáját, köszönt Bátortalanul tett meg néhány lépést előre, majd megállapodott. Kezével idétlenül babrált kabátján. Ahogy önkéntelenül először feléje pillantottam az íróasztal mögül, a tenyerét láttam. Nagy lapáttenyerét, tele fekete ráncokkal. Mondta a nevét, majd így folytatta:

— Tanulni szeretnék, igazgató úr.

Néztem. Fehér haj, arca redőkben. Helyet kínáltam az asztal másik oldalán.

— Szóval, tanulni?

— Igen, azt akarnék. Kijárni a hetedik meg a nyolcadik osztályt.

Hallgattunk egy ideig. Hirtelenjében nem tudtam, mit kezdjek az öreggel. Indult oktatás, persze, hogy indult Sokan ímmel-ámmal jelentkeztek. Akadt olyan is, aki azért, mert felszólították, ha továbbra is munkakörében szeretne dolgozni, akkor tanuljon, No de ilyen korban!

—- Hány éves, Botlik bátyám?

— Meghaladtam a hatvannegyediket

6—1 Egy kicsit nehezebben megy már magjának a tanulás. Sok időt is elvesz.

— Mégiscsak szeretnék.

— Szövetkezeti?

— Maholnap nyugdíjas leszek.

— Haszna meg nemigen

les* belőle.

— Nem, ax nem — npegtázta.

Megint csak mttak, ■ hallgattunk. Különben b nekem oly mindegy. Eggyel több tanuló. De az öregember csak nézett rám, egyre nézett, 'mintha valami nagy dolgot tudtam volna csinálni

— A jövő héten kezdődik a tanítás. Egy héten háromszor. Hát jöjjön!

C

sak akkor jutott eszembe az öregember, amikor beléptem a első órára. Ott ült a padban. Szemüveg volt rajta. Kezében ceruzát tartott, a kispaidon pedig egy füzetet No, jó — gondoltam —, a neheze még ezután következik. Dolgozatot írattam az osztállyal. A táblára felírtam a címet: »Miért akarom elvégezni az általános iskolát?-«

Gondolkoztak egy ideig, majd hozzákezdtek. Az öreg Botlik a pádra könyökölt, tenyerébe temette állát.

— Nehezen halad? — léptem mellé — Nehezen.

A betűk, talán két-három mondatnyi, erősen jobbra dőltek. Amikor egy-egy szót leírt, elgyönyörködött benne, vizsgálgatta sokáig. Közben meg-megvakargatta feje búbját, hátha jobban haladna az írás. De nem , ment. Már izzadt, ezüstgyöngyök ültek ki homlokára, mégse haladt. Csöngettek. Vége lett az első órának. És akkor odaültem mellé a kispadba.

Vallatóraü fogtam. Sorolta élete törtépetét. A szegényséfet, az iskolát. Mert hogy akkor még' vágott az esze. De <5 kimaradt. Ügy parancsolni a család, • a megélhetés. Aztán csak élt, mint a legtöbben. A. napokat, az esztendőket átdolgozta, katonaidejét kiszolgálta, s még. egy mesterségre is- futotta. A szegényebbek mesterségére, a csizmadia-cipész mesterségre. Ennyi volt az egész.

— Néhány éve találkoztam régi iskolatársaimmal. Az egyik ügyvéd lett, a másik tanító, a harmadik meg orvos.

Közben becsöngettek. A terem ismét megtelt. A padok meg-megreccsentek, füzetek lapozgatása hallatszott. Kezdődött a második óra. Az Öregből azonban áradt tovább a szó, ,

— Igaz, az életet becsülettel megharcoltam, nem estem el a buktatókon, van egy kis házam és feleségem. Ma már nehéz meghatározni, hogy vágytam-e valaha is többre. De mégis. Olyan ez, mint amikor visszalapozunk a könyvben, és egyik oldalon szemünkbe tűnik egy lecke, amiből rosszul feleltünk. Egy lehetőség. És soha többé nem térhetünk vissza ahhoz az egy ponthoz.

Az osztályban már csend volt Óvatosain dolgoztak a ceruzák, tapogatózva haladtak előre.

— Ezt írja le, Bottik bátyám — súgtam...

Figyeltem az öreget mire viszi. Mindig az első padban ült, törölgette szemüvegét, ha szólítottam, felelt

Reggelenként elment a szövetkezetbe, ellátta a hízókat ha az idő odáig haladt, elővette táskáját s megeszegette az elemózsiáját Pihent egy keveset nyáron a fák alatt, hűvösebb napokon pedig fedett helyre húzódva Este megkereste az okulárét a fiókokból kiszedegette a könyveket tanult Hetenként háromszor jött iskolába Mindig^ pontosan, s mindig az első padba Szeméből nyugalom, elégedettség sugárzott Talán olykor-olykor irigyeltem is.

Aztán a vizsga ideje is elkövetkezett Botlik bácsi — csakúgy, mint máskor — beült a pattba, és felélt Magabiztosan sorolta az évszámokat ha kellett elemezte a verseket Nem jött zavarba még a matematikánál sem, pedig azzal sokat bajlódott

A

z ünnepségre nagyon készülődött mindenki. Elnézegettem ezeket a nem fiatal diákjaimat ahogy bosszú perceken át vitatkoztak, hogyan is legyen hát a bankett Csak az öreg mosolygott, valamit forgathatott a fejében.

Amikor m évzáróra összejöttünk, valamennyien sötét ruhában, egy kicsit elfogadtam. FecRg az érzékeny búcsúkat az elérzékenyüléseket soha nem szerettem. Vége az iskolának, és kész. A diákok elmennek, • jönnek a fiatalabbak. Nincs ebben az égvilágon semmi különös.

De akkor nem tudtam eny- nylre közönyös, hideg maradni. Talán már soha többé nem ülnek majd be az iskolai padokba, a ceruzák, a füzetek, a könyvek elkallódnák az asztalijában, s meglehet nem marad más kétévi munkámból, mint az a papírlap, amely arról tanúskodik, hogy ez és ez eredményesen elvégezte az általános iskola hetedik és nyolcadik osztályát Beszéltem. Dicsértem az öreg Both kot Aztán átadtam a bizonyítványokat. Kezet fogtam mindenkivel. Kezdődhetett a bankett Az öreg ott mutatta be volt osztálytársait Egy orvos, egy ügyvéd, a harmadik már nem jöhetett el. Ültek egy kicsit magukba roskadva a székeken, kortyolgatták a sört.

— Emlékszel még a régi iskolára? — kérdezte egyikük.

— A számtantól féltem legjobban — feledte a másik.

S mondták, mondták, ami csak eszükbe jutott Az öreg Botlik is vidám volt arca kitüzesedett.

— Tudja, igazgató úr — súgta nekem később —, nyugodt vagyok. Ügy érzem, elégtételt szereztem az élettől, most már jöhet ami csak akar...

Egész késő éjszakáig maradtunk együtt A végén da- nolásztunk. De hajnalban, ahogy hazafelé mentem, ismét eszembe jutott a vizsga és az öreg Botlik. S azóta se tudom elfelejteni.

Kerék Imre:

HÉTKÖZNAPOK,

Elolvasatlan könyvben egymásra zizzenö lapok: jöttök egymás után suhogva, hétköznapok, hétköznapok.

Lehetőségek s teljesült álmok sínéi, rajtatok síklunk valami jobb felé: hétköznapok, hétköznapok.

HÉTKÖZNAPOK

Az ember pihen, fut nevet, sír,

dühödt-okosan sújt, ha kell. Értéke, súlya összeáll egyenes arányban tetteivel. ,

5 lassan már észre sem

veszi,

hogy peregtek, mint a homok ősrégi órák kúpjain: hétköznapok, hétköznapok.

Roberto Roversi:

VASÁRNAP A PÓ MENTÉN

Nyáresti parton, elhagyott mezőkön, hol a Pó árja sóhajt, befestödik a kender az alkony mélabús porával.

A hold kocsmába száll a férfiakkal; szikár erőt, valami ősit hordoz a bátrak arca.

Az öreg tanya hallgat.

Füst nyomja fel a földet a határtalan ég veres ködéhez.

Remények álma száll tornyokról, háztetőkről; félig hunyt szemmel, hullt levélként térdükre simuló tenyérrel mennyi remény van itt is a szikárak között a kocsmalócán, míg üres poharukba rezdül a harang kondulása.

'Néma alakok ott az új, az egyetlen nap árnyék a falu kocsmájában, melyre a nyájjal együtt találtam ünnep este, hol a Pó árja sóhajt.

Fodor András fordítása

•R. Roversi az olasz költik fiatalabb nemzedékének egyik Jeles képviselője.

Somogyi Pál:

KŐ ÉS KENYÉR

(A kenyértelenség tótét korszakára emlékezve)

Gyermeklelkemet

mint langyos fénysug;ir ölelte

az »istenember-« szent boldogsága:

»Aki téged kővel dob, dobd vissza kenyérrel.-« O, de mondd,

honnét vennének a meg kövezettek

kenyeret a visszadobás hoz,

hisz a kenyértelenség a legsebzőbb kövük.

Bűnös apostolok a te nevedben gyilkos parittyákat lopnak a telkedbe, mézes szavaik kőzáporával dobálják azokat, kiknek teste véréből fakad a kenyér«

Ember fia, ím lásd:

hő vágyunk, izzó törekvésünk a béke, de ha ők

követ dobnak ránk,

a dobott kőre két kő lesz a válaszunk, szuronyt 6zegez szembe a szuronnyal, ácsok és aratók tengersokasága, hogy ne legyenek megkövezettek, hogy ne legyenek megkö vezők, hogy kenyérben, örömben elégedett legyen mindenki Itt, a földön.

A, ratás! Mikor ezt a szót

' * hallom, nekem egy egész esztendő képzik meg, s benne Körözsi Veconka ola- josbama szeme Pedig annyi földem sem volt, ahová a könnyem lecsöppenhetett volna. Egy szántó-vető, aggódó esztendőnek minden reménye és öröme, ahogy a szántóvetőnek a gabona betakarítása jelentette mindig az év fordulóját. Nekem, mivel csupán egy évben arattam bérletben a magamén, sem azelőtt, sem azóta, bizony emékezetemben maradt minden napja és hónapja, de különösen az aratásiak minden órája és perce is.

Először azért, mert húszéves voltam, s minden szomorú és vidám élményre fogékony, másodszor, mivel

más szegény és sóvár emberek előtt jutottam ahhoz az öt hold bérlethez, melyért alkú és egyezség szerint két és fél mázsa búzát kellett fizetnem holdanként, éppen

úgy, mint az elődömnek, aki Kisasszony napján, tehát

szeptember elején hunyt el váratlanul, s még a tarlóhántást sem végezte él, még azt is rám hagyta.

Tizenkét és fél mázsa búzát kellett fizetnem a bérletért, két hold őszi búzát vetettem hát, a termésből tartalékolnom kellett vetőmagra és táplálásomra, táplálásunkra is. Mert nősülést forgattam a fejemben. Huszadik évemet tapostam, s a házasodás illett is a jó gazdához. S alkalmat adott az ilyesféle gondolatokra Körözsi Veconka is, ősszel, hogy önkéntesen se- gitett a tengericsutka betakarításában. Tavasszal pedig, amikor kijelentette, hogy ő a markot szedi utánam, ha én is úgy akarom.

De még ott nem tartottunk! A tarlóhántásra igát kellett fogadnom. És még akkor a magágy sehol, mert az elődöm tengerije talpon! Végre november elején nekieshettem lelkesen és soványan, hogy megtisztítsam a kukoricaföldet. Ebben segített Veconka. A vetőszántást és a vetést is hitelben végeztettem el. Jött a tél, és megállított igyekezetemben. De nem torpanhattam meg, nem ülhettem a kemence mellé, mint a -többi földművelő, váCSERES TIBOR:

(Htját' véqi emlék

lasztanom kellett: vagy béresnek állok, vagy a malomba munkásnak. Adósságomat készpénzben kellett megfizetnem. Én a malmot választottam. Zsákos lettem: cédulára mértem vissza a lisztet az őrleteknek.

Heti tizenkét pengőt kaptam, s hogy jól meghúztam a nadrágszíjat, szépen törleszt- hettem.

Hétköznap hát a malom, vasárnap Veconka. Ez a Veconka tizenhét esztendős volt, a vállamig ért, és mostani értelemnek úgy tetszik, amint megismerkedtünk,

nyomban feleségül akart jönni hozzám. És ezt a szándékát azon nyomban közölte is velem, s rejtélyes módon abban semmi nevetséges és semmi megalázkodó nem volt. Elhitette velem, hogy pírba játszó barna arcára és tömör, formás lábára múlhatatlanul szükségem lesz felvirágzó gazdaságomban, sőt gazdaságom felvirágoztatásában. S én bele is egyeztem vagy törődtem valahogy. Nem tiltakoztam, s jól is esett ez a bizonyosság. Veconka hajlamos volt hirtelen kacagásokra, sőt, mindenféle huncutkodásokra is. S amikor a nyarat emlegettük, amikor ő majd az én marokszedőm lesz, és a déli pihenőben együtt hűsölünk majd — minden szava megszárnyaso- dott.

A z én későn vetett bú' ' zám még csak zsendült, amikor már másutt kaszára érett a kalász. Elszegődtem, s Veconka járta ki nekem, hogy amelyik gazdánál az ő apja meg bátyja arat, ott jusson nekem is három hold búza. Azaz nekünk, mert Veconka lett persze a marokszedőm.

Nem emlékszem én arra, milyen rendet vágtam, s arra sem, mennyi időbe tellett, míg a három holddal végeztem. Egy hétből kitelt azért az ideje. De Veconka mindig a nyomomban járt, arra emlékszem, s az iszonyú fáradtságra, mert még soha nem arattam addig — s azóta sem.

Tizedéből arattunk, s én három mázsa búzához jutottam.

Veconka dúdolt eleinte, aztán nagyokat hallgatott s nézte karom lassuló lengését, s a kasza után elhanyatló rendet. Kettőből csinált Veconka egy kévét, s néha három rendből.

Jobban esett volna, ha beszél, még akkor is, ha korhol vagy siettet. Még inkább beszélnem, magyarázkodnom kellett volna nekem, hogy eltereljem figyelmét, gondolatát Én azonban csak azt éreztem, hogy csontom velejéig fáradt vagyok.

S még arra is emlékszem, láttam, ő pontosan tudja, mit érzek én. És sajnált is egy kicsit de nem tehetett semmit

S ezért aztán hallgattunk másnap is, harmadnap is, és nem hancúroztunk ebéd végeztével sem, mint egész télen, tavaszon elterveztük.

A következő héten álltunk bele az én búzámba. Most már csak ketten, persze. S furcsá volt, hogy nem állapodtunk meg, mennyi lesz az ő marokszedő része, mert hogy én már a sajátomban dolgoztam.

Sok pipacs piroslott az én nyurga búzavetésemben, és szarkaláb meg búzavirág is kéklett benne elég. Hétfő reggel alkalom lehetett volna tréfálkozásra, kacagásra.

Olajbarna szemét ezen a szép és haszontalan látványon feledve csak ennyit mondott Veconka:

— Nem adja meg a hét

mázsát se holdja!

S belefogtunk a munkába. Tenyerem sajgott, talán még jobban, mint a múlt héten, szívem vert a második félórában, s tüdőm kérte sóhajtva a levegőt.

— Három rendet kőtök minden kévébe — szólt nagy sokára mögöttem a lány —, némelykor négyet is.

Nem volt semmi kegyetlen a hangjában. Amint megálltam, visszafordultam, akkor ötlött szembe, nem köti be kendővel az arcát a bámulás ellen, mint némely kényes- kedők. Nem fél a naptól! Milyen szép olajosbama! Gyönyörködtem benne. Bizony isten.

— A bérletbe meg vetőmagra talán elég lenne. De hol van még a cséplőrész! S mit eszünk a télen! — szólt valamivel később Veconka.

S ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérjem a kezét, s őt magát tesitestül-lel- kestül, s valami ígéretet is tegyek, hogy hosszú és boldog, nyugodt életünk lesz.

Ha csak egyről is bizonytalan voltam, hallgatnom kellett.

Bár Veconka dolgos kezében, életbíró izmos lábában bíznom kellett volna. És szeme is úgy csillogott, amint a szalmakötelet sodorta, terítette, mintha valami huncutságon járna az esze, vagy el akarna csöppenni a könnye éppen.

De ő nem sírt, és nem nevetett, hanem komolyan hallgatott.

Délben azt mondta, hazamegy, mivel nem hozott ételt. Én is megebédeltem árnyékba húzódva, szokás szerint köröm közül.

\/ econkát aztán hiába v vártam. Nem jött visz- sza sem délután, sem másnap. Magam arattam le a búzát, magam nyűttem, magam sodortam a kötelet, magam kötöztem a kévét.

Talán jobb is így — gondoltam —, mint aki nem tehet egyebet. Mért csináljunk két szegényből hármat? Mert akkor én már tudtam, inkább a malomba megyek dolgozni esztendőszám, csak a bérletből szabadulhassak.