Somogyi Néplap, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-31 / 180. szám
TÓTH DEZSŐ: MŰVÉSZET ÉS A művészetek a valóság megismerésének sajátos formái, amelyek a mindennapi és tudományos megismerés közt helyezkednek ei, s ennek megfelelően sajátos, amazok által meg nem ragadható tartalmakat tesznek hozzáférhetővé, vonnak be az emberi megismerés körébe. Ennek a különleges szerepnek fogalmi körülírása az esztétika, a művészetelmélet számára sem könnyű, de számos vonatkozásban megoldott feladat. Egyenetlenebből tisztázott kérdés ezen belül az egyes művészeti ágak különleges hatásainak jellemzése, sajátos korlátozottságaik és előnyeik összehasonlító fölmérése. De azok az eredmények, amelyeket a művészettudomány — ezen belül a hazai, illetve a magyar nyelven is hozzáférhető marxista művészettudomány — elért, jelentősek, és állandóan gyarapodnak. Ugyanakkor — s ma már mindinkább közhellyé válik ezt hangsúlyozni — igen magas számot ért el és állandóan nő a művészetek élvezetébe kapcsolódók száma. Ez a két tendencia azonban nem találkozik kielégítő mértékben. A művészetek népszerűsödését, az irántuk megnyilvánuló fokozott érdeklődés csak lemaradva kíséri a a művészetekkel kapcsolatos ismereteik tudnivalók terjei- dése. K oránt sincs itt mód ennek a sokvonatkozásű kérdésnek az elemzésére A számos ok közül arra a minden bizonnyal szerepet ; játszó előítéletre hívnánk fél :a figyelmet, amely a művészetekkel kapcsolatban mindent, ami tudatos* fogalmi, gondolati, berzenkedve, idegenkedve fogad. Amely úgy véd, hogy a művészet valami ösztönös, valami megmagyarázhatatlan, amelyről már csak ezért is teljesen meddő a tudomány nyelvén beszélni, s a művészetek sajátosságaival foglalkozó tudományok csupán arra jók, hogy »spekulációkkal-« elszegényítsék a művészet varázsát Minek hát — vallja a nézet — a művészethez tudomány is, a művészetre csak rá kell hagyatkozni, azt csak --érezve-« lehet élvezni. Nos, annyi bizonyos, hogy a tudomány valóban komikussá válna, ha a maga eszközeivel a művészet funkcióját akarná ellátni. Az előítélet valószínűleg erre a fölismerésre épül, de mégiscsak előítélet marad, mert hiszen a művészettudománynak esze ágában sincs ilyenfajta helyettesítő szerepet betölteni. Annál inkább teljesíti azt a minden tudomány számára adott feladatot, hogy gondolatilag birtokba vegye az élet egy adott — és fölöttébb lényeges — jelenségét, hogy leírva törvényszerűségeit, feltárva sajátosságait, megértse a művészetek szerepét. Az esztétikának, a művészetelméletnek, általában a művészeteket fogalmilag tárgyaló tudományoknak ebben a tudatosító feladatban van jelentőségük. S ha szerepüket így értelmezzük, könnyen belátható, hogy a művészetek élvezetét arányosan kell kísérnie a művészetekről szóló ismeretek birtokbavételének. Annál is inkább, mert a művészetekhez való tudatos viszony növeli, elmélyíti a műélvezetet, ösztönzően hat visz- sza a művészetek szeretetére, s mind szélesebb körű megismerésükre sarkall. Emellett nyelvi-fogalmi eszközöket ad művészeti élményeink szabatos körülírására, róla alkotott véleményünk kifejelésére. Az esztétika, a művészetelmélet és -Történet ún. »terminus technikusai«, tudományos elnevezései csak helytelen értelmezésük vagy használatuk esetén válnak a művészet ellenzőivé, akadályokká a művészet és széles tömegek kapcsolatában. Tartalmas, helyénvaló. használatuk azonban megkönnyíti az eligazodást a művészetek világában, a bennük érvényesülő művészi hatás tudatosítását, lehetővé teszi a művészi élményeink egymáshoz és az élethez való viszonyítását — tehát azt, hogy a sokszor öntudatlan vagy féltudatos művészi élmény tartalmaiban is körvonalazott tudatformává váljék. Ezért a közvetlen esztétikai, művészetelméleti tennivalók terjesztése az általános művészeti ismeretterjesztésnek jontos — mégis meglehetősen elhanyagolt — tényezője. A tudatosításnak leggyakoribb formája a kommentált, az illusztrált ismeretterjesztés. Az ilyen típusú előadás, ha jó, mindig elébe megy a várható kérdéseknek, mindenképpen a hallgatóság ismereteiből indul ki. Minden ilyen típusú előadásnak — akkor is. ha -egyvégtében« hangzik el, — az elfogulatlanul kérdező közönséggel kell számolnia, s szerkezetét a föltételezett kérdések megválaszolása mentén kell fölépítenie. Valamely művészeti ág még oly jó ismerője is rossz ismeretterjesztő lehet, mert íróasztal mellett nem lehet •kikalkulálni«, csak a közönséggel való gyakorlati érintkezés alapján lehet megismerni azokat a sokszor nagyon is lényegre tapintó kérdéseket, amelyeket a spontán hallgató vagy szemlélő föltesz. Óriási tévedés azt hinni, hogy a művészeti ismeretterjesztés valami egyoldalú tevékenység, amelyben valaki •tud«, és ezt átadja azoknak, akik kevesebb ismerettel rendelkeznek. Ez persze bizonyos különbségekkel mindenféle ismeretterjesztésre vonatkozik, de a művészeti ismeretterjesztőre különösképp, éppen mert az nemcsak a merőben fogalmi ismeretek körének puszta szélesítésében, hanem egy bonyolult, összetett személyes élmény tudatosításában, fogalmi nyelvre »fordításában-« is áll. A művészeti ismeretterjesztésben nincs tehát nagyabb bűn, mint az aktívan kérdező hallgatóság figyelmen kívül hagyása. De mert a művészeti ismeretterjesztés különösképpen is kétoldalú, nincs másfelől nagyobb bűn, mint a félszeg bizalmatlanság az előadóval szemben. E téren a legnagyobb akadályt a sznobizmusnak egy kevéssé emlegetett, de korántsem ritka válfaja jelenti: a hamis rátarti- ság, amely szégyelli bevallani, hogy Valamit nem ért, hogy valami nem hat rá, hogy valaminek, mások — sokak — által hangoztatott szépségét, jelentését nem ismeri föl. Ilyenkor találkozunk a műélvezet tettetésével, amelynek tartalma kb. az. hogy »na, úgy látszik, ezt én mégsem értem, de nem leszek bolond elárulni.« Holott — s ezt sok szóra bírt, »szégyenkező« észrevételei bizonyítják — épp az ilyen összeszorított szájú «nem értem«-ek mögött a nem értésnek Valamely igen frappáns indoka húzódik. Minden ilyen esetben a bátor kérdezők »nyernek«: az őszintén kifejezett elfogulatlanul nyilvánitotí aem értés TUDATOSSÁG vagy nem tetszés úgyszólván kivétel nélkül — sokszor mások helyett is kimondva a közös gondot — valamilyen lényeges alapkérdésre tapint, aminek megválaszolása ugrásszerűen viheti előre a társalgásra épülő, tehát valódi ismeretterjesztést. Érdekes, hogy az ilyen fél- szegségek a művészeti ismeretterjesztésnél gyakoribbak, mint az egzakt tudományok ismeretterjesztése kapcsán. A merőben tárgyi ismeretek befogadásával szemben a közönség sokkal elfogulatlanabb, őszintébb matematikában, fizikában, földrajzban vagy történelem-ben a »tudom— nem tudom«, »értem—nem értem« sokkal kisebb dilemmát jelent, mint a művészeti ismeretter jesztészben. E nnek egyik oka a művészeteknek még mindig elég széleskörű misztifikálása. Ez kétségkívül a művészetek nehezen megközelíthető sajátos szerepével és hatásával függ össze, de kapcsolatos annak a polgári művészetszemléletnek rejtett utóhatásával is, amely a művészetet elméletileg is az irracionalizmus ködébe burkolja. Éppen ezért mindenfajta művészeti ismeretterjesztés föltétele a művészet demisz- tifikálása. Az alkotáslélektam eredményeire építve szerte oszlatni azt a hiedelmet, hogy a művész valamilyen különleges, felsőbbrendű lény, köznapi emberek számára megközelíthetetlen szférák beavatottja, amolyan »modern varázsló«. Az alkotó mindig közülünk való, nagysága is abban rejlik, hogy minél egyetemesebb, minél szélesebb körű, minél több embert, minél lényegesebben érintő tartalmakat képes megragadni. Igaz, sajátos készségekkel, különös érzékenységgel és kifejezőerővel rendelkezik, de igazi alkotó csak akkor válhat belőle, ha sokak lényeges élményeinek befogadására és kifejezésére fordítja ezeket a készségeket. Az alkotó ebben az értelemben a legmindenr.apibb ember, aki csak általunk és értünk válhat művésszé. Számos nagy alkotó vallomása tanúskodik arról: az alkotás megkülönböztetett és gyötrelmes szépségű erőfeszítése számukra sem valami mindennapi, állandó állapot. Kissé leegyszerűsítve: egy művész sohasem olyan okos és bölcs, sohasem olyan élesszemű és frappáns mindennapi emberként, mint művészként. nak teljesítése erejéig különös tiszteletben tartunk, de egyben olyan képviselőnk, aki egy-egy sikertelen mű alkalmával bármikor »visszahívható«. A művész nem tőlünk való különbözősége, hanem velünk való azonossága révén művész. Mint ahogyan maga a művészet is a mindennapi életből származik. A mindennapi élet át meg át van szőve esztétikai mozzanatokkal; az egyes művészeti ágak közvetítő formái (hallhatóság, láthatóság, nyelv, taglejtés) is a mindennapi élet velejárói. A művészet ebben a vonatkozásban a mindennapi élet szakadatlan folyamatából kiemelt mozzanatok koncentrálása; benne a művész az emberi világ átfogó, sülitett képét teremti meg. a müélvezö esztétikai élményben részesül, hogy aztán művész és közönség egyaránt gazdagabban térhessen vissza átmenetileg »felfüggesztett« mindennapi életébe. M űvész és közönség kapcsolatának ilyen értelmezése a közönség társadalmi aktivitásának jogát és kötelezettségét is magában foglalja. A közönség egyre növekvő beleszólását a művészeti élet egyes kérdéseibe, a művek széles körű vitatását nemcsak a művészetek társadalmi szerepe, ideológiai fontossága teszi indokolttá. A művész, a mű és a közönség kapcsolatát merőben esztétikai— művészetelméleti oldalról közelítő elemzés is szükségképpen ugyanehhez a konzekvenciához vezet. A művészet sajátosságainak kifejtésére épülő demisztifikálása, a tudatosítás tehát nemcsak az, esztétikai nevelésnek, művészeti ismeretterjesztésnek előfeltétele: nem lebecsülendő tényezője művészeti közéletünk tá- gabb értelemben vett demokratizmusának is. Bárány Tamás TENGERPARTI NYÁR Az utóbbi időben főként szellemes irodalmi persziflázsaival jelentkező író elbeszéléseiből kapunk e kötetben beszédes válogatást. Az írások megmutatják, hogy a szépíró Bárány Tamás sem marad el a szatirikus mel lett: pontos valóságismeret, vonzó. kiegyensúlyozott stílus és me- sélökedv jellemzi Írásait. A hajdani nehéz esztendők emlékeit idéző régebbi elbeszélések mellett újabb írások az író jellemábrázolási képességének elmélyüléséről, a lélektani árnyalatok kimunkálásának gazdag mesterségbeli felkészültségéről tesznek ta núságot. Néhány kulcsírásszerü novellában ráismerhetünk a közelmúlt szereplőinek szomorú vagy tragikomikus sorsfordulataira. BARÁTH LAJOS: Jluiké k ar ebéd óta ott lesel- Jfl. kedtek az udvar hátuljában, mely közvetlenül a patakra nézett. Ormótlan, jsötét udvara volt a bérháznak, kietlen, mint a kitakarított nyári pince; zöldet csak cserépben láthatott ott az ember, esetleg egy-két erkélyen virított leander, ládában, de azok is kókadoztak már. — És ha estig se jön? — türelmetlenkedett a legkisebb, szőke buksija ott lapult két társa mögött. — Jön! — bizonygatta egyre a nyurga, s a harmadikra hunyorgott biztatón. — Tegnap is jött meg tegnapelőtt meg azelőtt, fogott is egy verebet... — megérintette a mereven figyelő harmadikat. — El találod véteni . .. Engedd ne-* kém ... A harmadik ingatta a fejét, nem szólt, minden figyelmét az eresz és a csatorna ellenőrzésére összpontosította. — De ha. mégse jönne, mondjuk... — hozakodott elő kételyeivel a legkisebb. — Maradj már csöndben! — sziszegte a harmadik, termetre a középső, zömökebb és akaratosabbnak látszott társainál. — Még elriasztói... Megnyugodtak. Egy ideig csöndben várakoztak; tekintetüket a csatornára függesztették, mely megfeketedett palatetőt zárt le, hogy függőlegesen útjára indítsa a szürke, egysíkú falakat. Csupán az ablakok élénkítették meg és az ablakon kilengő fehér és színes függönyök. /VV yár végi csönd volt, ^ /L meleggel, esőszagú szellővel, s a légben — valahol a mezőkön — talán már útra keltek az ökömyálak. E természetes csöndet csupán a negyedik emeleti ablakból előbukkanó szöcsata zavarta, mely a fehér csipkefüggönnyel együtt kilibbent a zavaros vizű kanálisra... — Semmit sem bizonyít? — kíméletlenül csípős női hang kérdezett. — Semmit! — ez meg egy mély bariton volt. — Rossz- indulatból tette valaki... Irigyelték a boldogságunkat. £ A nő élesen és keserűen nevetett. — Boldogság? ... A férfi pisszegett, — Az egész város meghallja! A nő sikongott. — Nem érdekel. .. Tudja meg mindenki, hogy mi yen vagy. Képmutató... Én bolond. Nem hittem senkinek ... Pedig mondták, hogy megcsalsz. — Egy levél semmit se bizonyíthat — dörögte a férfi, hangjára felriadtak a csatornán tollászkodó lusta verebek. — Teszem azt... ha én most leülök, és írok egy levelet. . . mondjuk a Kovácsnénak .. . igen, a Ko- váesnénak. De írhatnék Palotainénak vagy Szabóné- nak, mindegy. Megírnám, hogy a férje ezzel meg azzal . . Persze elhinnék. És kész volna a botrány. .. Mert tanuld meg, fiacskám, hogy az emberek a rosszat hamarább elhiszik, mint a jót. A nő újra csak sírt. — Ilyen betűket csak nő ír le .. . És ilyen mondatot is ... »Édesem, harmadik napja nem kerestél...« A verebek újra nyugtalankodni kezdtek, aztán mégis megnyugodtak, tovább sütkéreztek a napon. — Becsületemre, hogy nem igaz — kőnyörgött a bariton. — No! Csillapodj már... Itt szakadjon rám a. . a csillár, ha igaz! Igen, szakadjon rám a csillár, ha... f) bben a pillanatban egy tarka kandúr kúszott a csatornába, a lusta verebek egyike kétség- beesetten csirpegett, a harmadik fiú kezében megfeszült a csúzli... A csillár két ága darabokban hullott a szőnyegre. A nő sikoltott, a férfi pedig dermedten várta az ismeretlen hatalom további büntetését, amiért kételkedett hatáskörében, és átkot kért tőle magára. A három lurkó utcákon át futott, futott. A dombnak induló hajlatok egyikében megpihentek. A hosz- szabbik sokáig simogatta szöghaját, aztán megszólalt. — Mondtam, hogy add ide nekem... Én nem hibáztam volna, tudom. A harmadik, termetre a középső, szégyenkezve hallgatott. — Holnap aligha jön el a kandúr — mondta szomorúan a legkisebb, aki mindig kételkedett. Az alkotás számukra is felfokozott állapot, az elmélyülés, a koncentrálás különleges formája, amely meghaladja a mindennapi — s velünk épp ebben a mindennapiságban ply közös — énjüket. De még az alkotás rendkívülisége sem valami ismeretlen és varázslatos dolog. Mi mindannyian, széles közönség is aktív részese — s nem csupán passzív befogadói — vagyunk az alkotásnak, mikor ráhagyatkozva élvezzük azt. Az igazi, bensőleg cselekvő műélvezet, az azzal járó elmélyedés és koncentrálás maga is az alkotás — az újraalkotás — egy formája, amely nem annyira minőségében, mint inkább csak mennyiségében, intenzitásában különbözik az elsődleges alkotói tevékenységtől. Egy mű ténylegesen csak hatásában válik művé, $ mi befogadóként is részesei vagyunk ennek a társadalmi folyamatnak. A művé1-,: ebben az értelemben csupán ■•megbízottunk«, akit megbízatása
