Somogyi Néplap, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-03 / 156. szám

JET. Barta Lajos: TAKTIKA feltűrte az inge ujját, és Szlicsák behozta az fi- átmászott az alagúton. Ami- munkás kitüntetést; hozzá­HATAN ÖLŰNK félkör- betű Előttünk Józsi, a mű­hely-főnök. Szemünk a szá­ján. Délidőben, jókedvűen, tör­ténetet mond. * — PETTYES ÖRDÖG — így hívta mindenki. Akkori­ban, 1949-ben egyedül ő volt a javítóműhelyben ipari ta­nuló. Az arca szeplős és vö­rös, a viselkedése meg olyan, hogy a kis Vendel sokszor mondogatta: »Ennél jobbat akasztottak már«. Az első napon délután el­tűnt. A művezető Szlicsák verte az asztalt, a szerelők meg ugráltak, mint a szöcs­ke, keresték mindenütt Három órakor Vendel fúj­tatva jött: — Megvan a kölyök! Fek­szik a tetőn. Szlicsák megugrott. — Hol fekszik? — A tetőn. Fürdőnadrág­ban sütteti a hasát Elindult a karaván. Elöl Szlicsák, utána a többi. Amikor meglátták pukkad­tak. A fiú a munkaruhából csinált párnát az orrán nagy, barna napszemüveg, és fütyül. Szlicsák ráordított: — Maga! Mit csinál?! A szeplős mozdulatlan ma­radt és halkan mondta: — Napozok. — Aztán megint fütyült Szlicsák elvörösödött — Az istenit' Ki engedé­lyezte ezt? A fiú lassan homlokára tolta a szemüvegét és fel­ült: — Olvastam, hogy a szep- lőket a forró nap eltűnteti. Másnap ezen röhögött az egész gyár, Szlicsák meg idegrohamot kapott és a fiút Vendel gondjaira bíz­ta. »Semmi lazaság! Erély!« — ezt parancsolta a szere­lőnek. Vendel izzadásig dolgoz­tatta a szeplőst De a kö­lyök túljárt az eszén ... A negyedik napon, amikor már tudta, hogy mennyire smudg a mester, még a csikkből is új cigarettát csi­nál, ezzel állt elő: — Vendel úr, kéne ma­gának arany? A szerelő rábámult: — Arany? — Az. Van itt a föld alatt... Még brilliáns is — mondta, és mint akinek már nem is fontos az egész, folytatta a munkát. Vendel visszarántotta. — Te!... Honnan tudod ezt? A fiú hunyorítva feleit: — Hát csak ügy ... Tu­dom ... Vendelt elkapta az izga­lom. — Beszélj! A szeplősnek hirtelen jött a gondolata: — Régen a volt gyárigaz­gatónál inas volt a nagy­apám. Mielőtt megtudták, hogy vége ... szóval államo­sítás, az épület jobb sarká­tól négy méterre elásták az ékszereket Kazettában. — Ne járasd velem a bo­londját! Ha ott lenne, már magad is kiástad volna! — Ki is akartam előbb. De aztán eszembe jutott, ha én el akarom adni, akkor mindjárt lebukok. Egy fel­nőtt — az mégis más. Gon­doltam, majd maga részeltet engem is, amiért megmond­tam. Cigarettára gyújtott. Amikor visszanézett, Ven­del már eltűnt. Ásóért, la­pátért a raktárba szaladt A kölyök meg fölment a tető­re süttetni a szeplőket Kis idő után lelesett Ven­del nem volt egyedül. Szli­csák állt mellette. Félmezte­lenül lapátolta a földet. Szuszogott, és sokszor meg­kérdezte: — Mondd, Vendel, biztos ez? — Esküszöm — mondta Vendel, és a szívére tette a kezét — Fix helyről tu­dom. Amikor már jó mélyre ás­tak, Vendel fölkiáltot: — Megvan! Mindketten lehasaltak a földre, és cibálni kezdtek va­lamit Egy lyukas lavór volt a kezükben... Szlicsákót egy hét múlva kórházba vitték. Gyomorfe­kéllyel megoperálták. So­káig azt beszélték: az ide­gességtől kapta. Hosszú ideig úgy látszott »az ördögöt megfékezni nem lehet«. Vendel kijelentette: »Ebből a fiúból minden lesz, de szerelő soha.« Szlicsák azt monta: »Ha ez így megy tovább, megmondom a mun­kaügyin — válasszanak, vagy 6, vagy ón.« Földesi, a párttitkár jelentkezett: — Adjátok mellém. A szeplős itt is bemutat­kozott. Földesi azt mondta neki: — Most önálló munkát kapsz. Harminc méter veze­téket áthúzol a föld alatti alagúton. Mire megvagy, szólj. A raktárban leszek. — Indult, aztán még vissza­szólt: — Négykézláb mász- szál, és vigyázz a fejedre! Vaskampók vannak lent! A fiú megvizsgálta az alagút bejáratát, és mivel nagyon vi­zesnek és szűknek találta, úgy döntött, hogy nem mászik be. Leült, és valami újszerű gépezeten törte a fejét, ami átviszi a vezetéket. Végül az üzemi konyháról elcsente a macskát Savanyú cukrot adott neki, és a drót végét rákötötte a farkára. — Na, cicuskám — mond­ta — most szépen elindulsz és az alagút kijáratánál ta­lálkozunk ... Na, sicc! Mivel a macska nem mu­tatott hajlandóságot a mun­kára, bedobta a sötétbe. A vezeték jó ideig mozdu­latlan maradt. Kavicsokat szerzett, és röpítette a macs­ka után. A drót besíklott, a végét a fiú már nem tudta elkapni. Az alagút kijáratához sza­ladt. Nem volt ott a macs­ka. Bent maradt a mélyben. Földesi megtudott mindent. Nem ordított, mint a töb­biek. Szótlanul nekivetkőzött, kor elvégezte a munkát, le­pucolta a nadrágját, éa azt mondta a fiúnak: — Köszülöm, hogy segítet­tél. A szeplős sajnálta az em­bert A párttitteár délután elhív­ta fiút Sörözni. A kölyök szomorúan billegette a kor­sót és azt mondta: — Nem lesz belőlem sem­mi, soha... — Nem a csudát csak akarni kell A szeplős beleivott a sör­be, tenyerével megtörölte a száját — Á, Föildesi bácsi... Nem élet ez így... A bátyámnak már kitüntetése van, otthon őt szeretik. „ Másnap Földesi így szólt a művezetőhöz: — Megtudtam, miért ilyen a fiú. Akarja, hogy más le­gyen? — Akarom hát — mondta Szlicsák. — Akkor ki kell tüntetni Szlicsák belevörösödött — Kitüntetni? Azt a! __ H ej! Megmondaná, hogy mi­lyen alapon? Szó szót követett. A párt­tá, tkár végül azt mondta: — Tudja, sokszor taktiká­ra van szükség, hogy visz- szaadjuk az emberek hitét Szlicsák kezet adott — Na, jó. De egy kicsit várjunk, amíg a munkában mutat valamit Ebben maradtak. A javítóműhelyben szep­tember végén tartották a termelési értekezletet Titok­ban mindenki tudta, hogy mi készül, csak a szeplős nem. j árulással igazolást hamisí­tottak. Amikor megtárgyalták, and soron volt, Szlicsák felállt, és ünnepélyesen köhintett: — Kedves szaktársak — mondta —, örömmel közlöm, hogy egyik dolgozónk ki­tüntetést kapott Az emberek kipirultak, tapsoltak. Szlicsák leintette őket, és folytatta: — Ma már nem titok, megmondhatom... — és itt boldogan hunyorított —, a mi szeplősünk mától kezdve él­munkás. Kérem, vegye át a jelvényt és az igazolást. Nagy taps volt megint. A kis Vendel a satupadra ug­rott, onnan humázott A fiú zavartan lépkedett előre, és amikor Szlicsák megszorította a kezét, aka­dozva mondta: — Köszönöm, majd meg­szolgálom___ A z arca egészen vörös lett, a szepíők egy pillanatra el­tűntek. * — HÁT ÍGY VOLT. A taö­lyókból azóta kiváló mun­kás lett A hamisított okle­velet meg otthon őrzi, örök emlékül... Hált ex a szeplős fiú története — fejezte be Józsi, a műhelyfőnök, aztán a műhely falán lógó órára pillantott, és felállt. — Na, fiúk, fogjunk mun­kához. t Ránéztem. A nap arcára világított Most Láttam először: szep­lős. KERTÉSZ SÁNDOR: TANYA Jannisz Ritszosz: EGYÜTTÉRZÉS A szél beszélget az ablakok előtt, mint a búcsúzkodók. A bútorok olyanokká válnak, mint a szegény leányok, kik összegyűjtik a lehullt olajbogyót. Azt est sétál az olajfák alatt teljesen egyedül, és a mező a learatott kalászokkal merő tiltakozás. A tücskök régi bőre a száraz füvekre döntött piciny haramgtorony. Később eső szemerkél, a verebeket szétriasztja, a ciprusfák alatt lassan eldől a hold, akár egy elhagyott eke. A szántóvető a föld alatt átúszik — felesége magányosan a kutyával és sovány ökörrel. A csönd kezet fagyosak, ahogy állón fekete fejkendőjét megköti, de az ekeszarvon megmaradt a férfi markának nyoma — erősebb, mint a marka, s csupán a szék támlája őrzi még széles hátának melegét. Ezekről a jelentéktelen dolgokról szeretnék — nem tudok — egy kis verset írni, mely megmutatná, hogy semmit sem tudok mindezekről — csupán csak azt, hogy ezek olyanok, amilyenek, egyedüliek, teljesen egyedüliek, s nem kérnek semmiféle közbenjárást maguk s valaki más között. __________ Papp Árpád fordítása K övek (ö}g5reg • A* Európa Könyvkiadónál megjelent Ura) e. kötetből. Kamjén István: ORVOSSÁG p ultz Balázs Mászkált az fölkelt, eresz alatt, majd kiment az utcára, s a kaput óvatosan becsukta. A csillagok, mint egy hely­ben vergődő aranymadarak, vibráltak az égen, ás a hold félkaréja sunyogva nézett, mintha kacsingatna, vagy ál­mosan pislogna, s kérdezné Balázst: »öcsómuram, kit ke­res kigyelmed az utcán?» Váltogatva, hol az egyik, hol a másik tenyerét tette jobb felől ábrázatára. Az a nyavalyás fog nem hagyta nyugton, annyira fájt! Az ör­dög vinné el! A nyelve haso­gatott Fájt a foga többször, de ilyen veszettül még soha... Legalább akadna otthon egy kis itóka! De míg volt néhány liter, mindig jött valaki, és kínálni kellett. Sára néni, a felesége, akinek az idő fehér­re festette a haját, zsörtölő­dött is a pitvarban: — Meglátod, ha nem lesz pájinkád, nem lesz vendég ... — Nem a fészkes fenét — legyintett ilyenkor az öreg Pultz. Különösen Csekmő Gábor szokott oda, amíg italt ér­zett. .. Már korán reggel megzörgette a kaput. — Biztosion Csekmő ko­mád van itt már megint, hallom, zörget. Azt hittem, még alszol, édes komám — kiáltotta, mikor meglátta Balázs ábrá­zatát az eresz alatt. — Egész­ségedre az éjszakai nyugo­dalmat — köszönt, és mint aki ismeri már a járást, '.ár­tott a pitvar felé. Belépett. Rögvest közölte óhaját: most bizony jólesne egy kis pár jinkaJ Sára néninek lett igaza. Azóta ha arra vetődik is, csak a kerítésen köszön be: — Jó napot komaasz­szomy... Sára néni nem szól, le­gyint, mintha azt mondaná: »Eridj a fenébe... Ugye, nem jössz be, mert elfogyott.« De jó volna most abból a jófajta kisüstiből féldecit, vagy ha tetszik, egy decit szájban tartani. Zsibbassza azt a nyomorult fogat... Elfáradt a mászkálásban, újra lefeküdt, de a fog nem hagyta pihenni. Nyögött, nyöszörgött. Sára néni hiába kérdezgette: »Mi bajod, Ba­lázs?« — hümmögött, nem szólt. Hogy szólhatott volna, hiszen a nyelve a fogán volt.. Mondhatják, hogy hogy akinek a foga fáj, tart­sa rajta a nyelvét! — nem ér az semmit. Sára néni sót korpát melegített, az sem használt... Legalább az a Péter nyitna korábban. Olyan hosszúnak tűnt az éjszaka, mintha öt nőtt volna egybe... TVT em bírta tovább, újra felöltözött Csöndesen hagyta el az udvart, pihenjen a felesége, reggel hozzák az unokákat, egész nap lesz ki­vel bajlódnia. Odaért a földmúvesszövet­kezet kocsmájához. Ügy látszott, mintha nyitva volna az ajtó. De keresztvas is volt rajta, s azon irgalmatlan nagy lakat. Nem lehet be­menni!. .. Dehogy lehet.. Fene ette volna meg, még mindig nincs itt. Letelepedett a lépcsőre. Várt, mint valamikor Kollár pár-a a harangozó. Annak is fájt a foga, gondolta, elmegy a templomhoz, hátha megszű­nik a tömjénszagtóL.. De lám, már hallik a ko­pogás, köhéoselés. Talpra ugrott. Mintha egy csöppet szűnt volna most a fájás... de a következő pillanatban belenyilallott majdnem el- sivalkodta magát... — Adj isten, Balázs bá­tyám — köszönt a kocsmáros. — Isten fáját, jöhettél vol­na korábban — tenyerét szá­ján tartotta, mert mikor le­vegőt szívott, úgy éreze, tőrt szúrnak a nyelvébe. — Hamar adj, öcsém, egy kis pájinkát erre a kutya fogfájásra. Péter sietett kinyitni, le­vette a lakatot, a kereszt­vas csörömpölve pottyant a lépcsőre Nem engedte a kocsmá- rosit előre, berontott, mint ha zavarnák: »Hamar egy féldecit a javából!« Felhajtotta, pár percig fo­gán akarta tartani, de mintha a gyomra leszívta volna, el­tűnt az ital Kérte a másikat, az is legurult, mint a golyó. Szorgalmasan öntögette úira és újra. Péter figyelte, nézte az öreg ádámcsutkáját, ami jóformán meg se mozdult. »Hogy a jó fenébe lehet ez? — gondolta —, Balázs bá­tyámnak meg se moccan.« A hatodik féldecinél mint­ha tényleg szűnt volna a fogfájás, de beöntötte a he­tediket is, már azzal az elha­tározással, ha törik, ha sza­kad, fogán tartja. Benne volt a szájában, de valamit mon­dani akart, s az ital most is lecsúszott. — Hanem, öcsém, mintha olajos volna ez a pájinlka. — Nem olajos, Balázs bá­tyám, jófajta. TVT yolc féldeci után tároo- lyogva kilépett a kocs­mából, vagyis kilépett volna* de kibukott. Elfelejtette: há­rom lépcsőt kell lefelé men­nie. Ki a fenének jutna eszé­be ilyen állapotban, hogy lépcső van és hány? Érezte, valaki a hóna alá nyúl Csek­mő Gábor volt... Balázs azt hitte, verekedni akar, sebté­ben képen törülte, hogy szikrázott a szeme. Csekmő- ben is volt már jócskán. Csóka Zsigáéknál öblögette a torkát, mert valami baj van a gégéjével, viszket — mond­ta —, mintha macska kapar­ná, és azon csak a pájinka segít. Az egyik a kisüstitől, a másik gyári pálinkától lett részeg Osztogatta!: egymás­nak ököllel, tenyérrel. — Az anyád keservtt.. — Még azt mondod, az anyám ezét, azát? Mikor Csekmő ráhuppant Balázsra, azt hitte kijön be­lőle a kisüsti. Galambos Zsó­fi néni, a szemtanú rohant Sára nénémhez: — Menjek már lelkem, az a két bolond verekszik a kocs­ma előtt, ott henteregnek az árakban. — Ijnye — kiáltotta el magát Sára néni, és rohant, mintha nem is hatvanöt, ha­nem harminc esztendős len­ne Pillanatok múlva ott termett az árok szélén, ahol még mindig hempergett a két ember. Csekmő, ahogy megpillantotta á felettük álló Sárát, felugrott, s elsza­ladt Sára előbb csak nézett, két kezét csípőre téve, az­tán megszólalt: — És én még tutujgattam egész éjszaka... és itt ke­resi kend az árokban a munkaegységet?.

Next

/
Oldalképek
Tartalom