Somogyi Néplap, 1966. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-26 / 150. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1966. június % VITA FALUSI SZÍNJÁTSZÁS, 1966 A tollat Paál László Falusi szín­játszás, 1966 című írása adta ke­zembe. Több dolgot ugyanis nem értek világosan, és úgy érzem, hogy a leglényegesebb kérdéseket megkerülte a cikkíró, sőt bizo­nyos esetekben a körültekintés és a tájékozottság hiányát is lá­tom. Már az elején leszögezem, hogy nem »-egyetemi tankönyveket idézve-« kívánom elmondani véle­ményemet, hanem több éves fa­lusi és városi tapasztalatomra, a színjátszómozgalomban való rész­vételemre alapozva. Ennek kapcsán utalok Paál Lászlónak a Somogyi Néplapban május 15-én megjelent Erkölcs és népművelés című írására, amely véleményem szerint példája az »egyetemi tankönyvek idézeté­nek-«. (Elsősorban a színjátszó­mozgalom és az erkölcsi, etikai belső nevelésről írottakra gondo­lok.) Szerintem nem a színját­szómozgalom a hibás abban, ha a szereplők nem értik a darab etikai alaphelyzetét, hanem a ren­dező, a csoport vezetője. A jobb megértés kedvéért idézném a szó­ban forgó írás egyik részletét: » . . . Tapasztalataink ugyanis azt mutatják, hogy pl. a szín­játszó fiatalok részesei egy eti­kailag lényeges helyzetnek a szín­padon, jól fújják a szöveget, de nem tudják, milyen erkölcsi in­dítékok játszanak közre az ál­taluk alakított szereplő cseleke­deteiben, milyen felfogást képvi­selnek, vagy az írónak milyen etikai szándékát kell tolmácsol­ni Márpedig ha ez így van, ak­kor rettenetes a helyzet. Nem hiszem ugyanis, hogy az a csoportvezető, aki nem érti az adott dráma etikai, erkölcsi mondanivalóját, megnyugta­tóan elemezné történelmi, alaphelyzetét, politikai, filo­zófiai, művészeti törekvéseit, Ebben az esetben valóban nincs szükség színjátszó cso­portra, mert ha a szereplők nem kapnak semmit, fölösle­ges őket kínozni és ráadásul szabad idejüket is elrabolni. És ezzel itt vagyunk az egyik legfontosabb kérdésnél — amelyet Paál László a fa­lusi színjátszást vizsgáló írá­sában meg sem említ —, a szakemberek hiányánál. Nem akkor van jó színját­szás és értékes művészeti ne­velőmunka, ha ügyesek a színjátszók, jó a színpadtech­nika, és vannak sikerre szá­mítható darabok, hanem ak­kor, ha van olyan szakveze­tő, aki szakmailag képzett, pedagógiai érzékkel rendelke­Paál László a Somogyi Néplap 1966. június 5-i számában megje­lent Falusi színjátszás, 1966 című cikkének még a címe is bántó, mert ezzel általánosításra törek­szik: íme ilyen, a falusi szín­játszómozgalom 1966-ban! Talá­lóbb lett volna talán A marcali járás színjátszómozgalmának ér­tékelése, vagy ehhez hasonló cí­met adni, és elhagyni a járáson kívüli általánosításokat. Ha meg­maradt volna annál, hogy »ná­lunk ez a helyzet", igaza lett volna, de általánosításba bocsát­kozott. £ konkrét példákon túl­menően "* olyan megállapításokat is tartalmaz a cikk, melyekkel tültétlcnül vitatkoznom kell, és a gyakorlati példák mellett kénytelen leszek esetleg a szak- irodalomból is idézni — bár et­től óv bennünket a cikk szer­zője. A népművelőknek ugyanis kötelességük elemezni az ember és környezete dialektikus kap­csolatát, az egyén fejlődését meghatározó tényezőket, és az elemzés következtetései alapján megszabni a tennivalókat. Mind­ehhez szükség van az elméletre is, mert az elméleti fogódzók tel­jes elhanyagolásával, pusztán ta­pasztalati alapon nem általáno­síthatunk. Bizonyára helytálló a cikk­író marcali járásra kiterjedő elemzése. Sajnos a műkedve­lő-mozgalom egyik nagy múltú ága, a színjátszás va­lóban nem nagyon élhet a marcali járásban. Paál Lász­ló több . indokot is említ. Az elsők között mondja a szak­vezetők hiányát. Pedig kép­zésre volt és van lehetőség a Népművelési Intézet színját­szó rendezői akadémiáján, csak élni kell vele! Embere­ket kell keresni, akik hajlan­dók elvégezni ezt. A nagyatá­di járásban már hét szakkép­zett színjátszó rendező van intézeti működési engedéllyel! A járási művelődési ház iro­dalmi színpadának tagjai kö­zül az utóbbi években Szabó Miklós, Végh Árpád, Szabó József és ács József végezte el a tanfolyamot. Hát még ha ide számítjuk a megyei és járási szintű továbbképzése­ken részt vett vezetőket is, akkor ez a szám megsokszo­rozódik. Hihetetlen, hogy egy magyar szakos tanár vagy egy alsó tagozatos tanító — a speciális szaktanfolyam el­Kevés a jó zik, széleskörűen kulturált ember. Tudomásul kell venni, hogy az ilyen csoportvezetők­nek van tekintélyük. Miért menjen el egy fiatal szere­pet tanulni, ha a rendezőnek fogalma sincs a darab monda­nivalójáról, nincs fantáziája, és nem tudja a próbákat iz­galmassá, hangulatossá tenni, a szereplőket szép beszédre és mozgásra tanítani? Akkor inkább maradjon otthon a fia­tal, olvasson könyvet, nézzen színházi előadást, filmet a te­levízióban. Több bemutatót láttam a tavasszal, azok is er­ről győztek meg. Voltak cso­portok sok tehetséges fiatal­lal, elképesztően rosszul ren­dezve, a betanító képzetlensé­gét igazolva. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy ha a tehetségesek is elhagyják a csoportot. Tudomásom szerint a mar­cali járásban egyetlen műkö­dési engedéllyel rendelkező csoportvezető sincs, senki sem vett részt a Népművelési In­tézet tanfolyamán. Ennek okait nem bogozom. Viszont megemlítem azt, hogy a Nép­művelési Tanácsadó múlt évi balatonboglári színjátszó-tan­folyamán a jánás nagyon gyengén képviseltette magát. Kételkedem továbbá a járási továbbképzések sikerében is. De menjünk tovább! Paál László nem akar ál­talánosítani, mégis ezt teszi, amikor kimondja, hogy újat kell teremteni, olyat, amely a ma életének igényeit jobban kielégíti. (Kár, hogy azt nem mondja ki, milyen legyen az az új.) Azt is kifejti, hogy az irodalmi színpad már meg­születésekor szinte halott volt (újból általánosít!), és hogy a tv elterjedése, a fiatalság hiá­nya, az érdeklődés változása, a lustaság szintén a színját­szómozgalom hanyatlásának oka. (Nem említi tehát a szak­emberhiányt, de azt sem, hogy az érdeklődés milyen irányban változott.) Nem olyan végzése után — ne legyen ké­pes arra, hogy szakszerűen vezessen egy színjátszó cso­portot. A másik érv amit Paál László említ, hogy nincs sze­replőválaszték, hiányos a megjelenés a próbákon, s ez a rendszeres foglalkozást le­hetetlenné teszi. Azt kell er­re válaszolni, hogy ott, ahol nincs szereplő, ne legyen szín­játszó csoport. Erőltetni va­lóban nincs értelme. De ahol vannak szereplők, ott a ve­zető találja meg a módját, hogy a csoport együtt ma­radjon. Hiszen az elsődleges cél nem a produkció, hanem a művészet nyelvén értő, fej­lett ízlésű közönség nevelése. A rendszeres együttlét, a megfelelő irányítás és a mű­vészeti ág iránti önkéntes és tartós elkötelezettség számos nevelői lehetőség forrása. Jól­lehet a csoportba lépőt csak az érdeklődés, a szereplési vágy késztette, de érdeklődé­sének, művelődési Igényének érlelésére a műkedvelő együt­tesben számtalan alkalom kí­nálkozik. Ezt szolgálják a kö­zös játékok, a kirándulások, a baráti estek, a színházi és filmviták. Ezeken kovácsolód- nak eggyé, közösségi emberré* a csoportok tagjai. (Szinte lá­tom, hogyan mosolyog ezen Paál László, mondván: mind­ez illúzió. Nem! A csoportok java ilyen életet él!) Azt írja a cikk további ré­szében, hogy nem kell a szín­játszás a fiataloknak, de nem talált talajra az irodalmi szín­padi mozgalom sem a falusiak körében. Végül megállapítja, hogy ezek a műfajok csak ve­getálnak, alig élnek. Hadd idézzek ezek után néhány adatot az Országos Népműve­lési Tanács közelmúltban meg­jelent, a művelődési otthonok munkájáról szóló kiadványá­ból szakember A felsorakoztatott érvek egy részével egyetértek. Valóban nem szabad erőltetni a színjátszást ott, ahol nincsenek meg a föltételei. De nem szükséges mindig 10—15 szereplőt igénylő darabokat ta­nulni. Vannak olyanok, amelyek­hez kevesebb szereplő kell, ame­lyek nem népszínművek, nem elkoptatott kabaréműsorok, ha­nem komoly, igényes és mai drá­mák. Bőven található kevés sze­replőt és kisebb munkát igénylő egyfelvonásos, amelyet a járási könyvtárban Is meg lehet talál­ni. Gondoljunk csak Hubay Mik­lós nagyszerű egyfelvonásosaira! A nagyobb lélegzetű, többfelvoná- sos, komoly zenei tudást igénylő darabok ideje valóban lejárt. Cso­dálkozom, hogy a marcali járás­ban erről nem igy tudnak! Paál László a tv hatására hivatkozik. Ismerem nagy gyakorlati tapasztalatát, ezért egy kissé furcsállom ezt az álláspontot. Biztos lenne ab­ban, hogy a falusi emberek a tv-ben megnézik Brecht, O’Neil, Shaw vagy Németh László drámáit? Tapasztala­taim szerint nagyon gyenge statisztikánk készülne ennek vizsgálatából. Mit kell ten­nünk, hogy az emberek meg­nézzék az előbb említett írók drámáit? A válasz csak egy­értelmű lehet: föl kell hasz­nálni a színjátszást, amelynek nemcsak az a feladata (és Paál László erről nem be­szél), hogy produkciókat állít­son színpadra, hanem az is — és ez a döntőbb —, hogy színházat értő, jól látó, azt szeretni tudó, az életben ügye­sen mozgó embereket nevel­jen. És ha egy községben ti­zenöt ember érti Brechtet, Gorkijt vagy T. Williams-et, akkor már van bázisunk. Paál László egyik tévedése te­hát az, hogy egyoldalúan látja a színjátszómozgalom feladatát. Tévedés továbbá az irodalmi színpadokkal kapcsolatos állás- foglalása is. Ebből arra lehet kö­vetkeztetni, hogy nem Ismeri az országosan elfogadott álláspontot, azt tudniillik, hogy az irodalmi színpad a hagyományos formáját tekintve elavult, és helyette az úgynevezett kis formák (kis szín­padok) azok, amelyek a ma kg­borús a kép »A műkedvelő-mozgalom az el­múlt öt évben előnyösen válto­zott. A csoportok száma 12 szá­zalékkal, a tagok száma pedig 34 százalékkal növekedett. A szín­játszásban és a táncban a növe­kedés főleg falun tapasztalható. A hagyományos műkedvelő szín­játszás müsorpolitikája kedve­zőbb, mint az 1960. év előtti. Uralkodóvá vált a mai mondani- valójú színműirodalom ... Jel­lemző az új műfajok és formák gyors terjedése. Az utóbbi há­rom évben 583 irodalmi szín­pad alakult 9700 taggal. A ver­sek és próza mellett jelenetek és dalok, zeneszámok Is szerepel­tek műsorukon.« Ezek az adatok országos föl­mérés alapján kerültek nyil­vánosságra, s minden bizony­nyal a reális helyzetet tükrö­zik. De idézek a múlt év nagyatádi járási eredményei­ből is. A járás 19 községében 15 színjátszó csoport és Iro­dalmi színpad működött, és működik jelenleg is. Ezek kö­zül nyolc huzamosabb idő óta. (Nálunk is van olyan község, ahol nincs színjátszó csoport, de van más művé­szeti élet!) A bemutatott da­rabok címei: Asszony a pác­ban; Százházas lakodalom; Danáin György; Hamletnek nincs igaza: A Veréb utcai csata; Kaviár; Boldogság; Ke­zedben a sorsod; s más egy­felvonásos és jelenet. A ka­maraműfajok és szólóformák előretörésével egy időben je­lentek meg járásunkban az irodalmi színpadok, és talaj­ra találtak a falusi fiatalok körében. A járási székhelyen kívül Háromfán, Nagykorpá­don, Kutason, Segesden és Lábodon működnek. Néhány helyen ifjúsági irodalmi presszónak nevezik, de nem ez a lényeges, hanem a tar­talmi munka. Az irodalom, a versmondás művészete iránti vonzalom, a szép magyar be­szédre törekvés hozta létre őket. A versek és a próza fellett jelenetek és társmű­vetelményeinek megfelelnek. Olyan együttesek tehát, amelyek egyesítenek több művészeti ágat, és műsorukat egy kompozíción belül készítik el. (Pl. énekkar, tánckar, színjátszó csoport, sza- valók stb.) Ez a forma viszont érdekes, elődjénél látványosabb, és feltétlenül nagyobb tömegeket vonz. Ezzel párhuzamosan azon­ban magasabb fokú szervezettsé­get és szakképzettséget is igé­nyel! A csurgói színjátszók Jack Lon­dont játszanak — és jól; a barcsi irodalmi, helyesebben kis szín­pad kedves hangulatú és szín­vonalas összeállítást produkál; vannak ügyes balatonboglári, lei­lei, nagyatádi és hencsei színját­szók, s ezek igazolják, hogy* igenis van falusi színjátszás. Szo­morú dolog, hogy a marcali tá­rásban még mindig játsszák a Csárdást vagy a műkedvelők ere­jét meghaladó Dulszka asszony erkölcsét. A magyarázatukra ho­zott érvek szerintem túlzottak és helytelenek, mert ebben bizony az adott község népművelési ügyvezetőjén kívül ludasak a já­rási népművelési munka irányí­tói is. Nem hiszem, hogy titok­ban tanulták volna be a színját­szók a darabokat, mintegy kész tények elé állítva a járást. Azt hiszem, mindenki egyetért azzal, hogy az »ízlésromboló, szá­nalmas mozgású, rikítóan ripacs- kodó, poénokat rendre elsikkasz­tó« —■ ezek szerint a marcali já­rásban valóban vergődő — szín­játszásnak nemcsak a fiatalok te- hetségtelensége az oka, hanem a kifejtett egyéb tényezők is. Paál László írása végén azt mondja, hogy a közünnepek mű­sora egyre inkább az iskolákra marad. Ezek szerint ott folyik valamilyen munka, és a tanulók már egészen korán szavalnak, énekelnek, játszanak. De hová lesznek ezek a fiatalok az iskola elvégzése után? Az nem igaz, hogy mindenki elmegy hazulról, és az sem, hogy ha már egyszer megszerette a színjátszást, hirte­len hátat fordít neki. Mert ha el­megy is a faluból, valahol csak lennie kell, a középiskolákban, a járás, esetleg a megye másik köz­ségében, de ott sincsenek! Sajnos elvesznek. De legyünk őszinték: mi, népművelők is közrejátszunk ebben. A jó tartalmú színjátszómozga­lomnak igenis van létjogosultsá­ga. Nagyon alkalmas népműve­lési forma, hogy az embereket a művészet szeretstére, értésére neveljük, és segítsük őket abban, hogy játszási, szereplési szenve­délyüket kiélhessék. Nem mi ta­láltuk ki a műkedvelő színját­szást, hiszen több ezer éves mun­kálkodásnak vagyunk szerény követői. És ha ezt a munkát át­gondoltan, kellő lelkesedéssel vé­gezzük, biztosan lesz eredménye. KLUJBER LÁSZLÓ vészetek (érnek, zene, tánc) is helyet kap programjukban. Ezek a kis együttesek részt vesznek minden községi kul­turális eseményben, irodalmi esten, műsoron. Ismét csak néhány címet sorolok fel az idei műsor-összeállításból: Feledhetetlen hazám, Viet­nam; Mert hősök voltak; Küzdelem; Szimfónia 1966; Az élet harmóniája; Garai- est; A magyar költészet gyöngyszemei; A mai magyar költők verseiből; stb. Milyen boldogok voltak a közelmúlt­ban a nagykorpádi és a nagy­atádi szavalok, amikor Garai Gábor Kossuth-díjas költő megdicsérte őket, szép tiszta és jól értelmezett szavalataik­ért ... És ezzel választ adtam Paál László ama töprengésé­re, hogy milyen a járható út, mik azok a módszerek, amelyek lehetővé teszik a színjátszás továbbélését. Ott, ahol nem igénylik a három­felvon ás őst, vagy nincs meg hozzá a személyi föltétel, al­kalmazzák a kamaraműfajo­kat! Néhány szót a színvonalról. So­kan — néha talán nem is alap­talanul elmarasztaló ítéletet mon­danak, és a dilettantizmus vád­jával illetik a színjátszást. Igaz, hogy a hiányos képzettségű veze­tők képtelenek a művészeti pro­dukció legfontosabb követelmé­nyeinek megfelelni. Ahhoz, hogy a színjátszás és az irodalmi szín­padi mozgalom eredményesebben tölthesse be az irodalom és a színházi kultúra népszerűsítését célzó feladatát, a népművelőknek — és elsősorban az irányító posz­tokon állóknak! — szorgalmaz­niuk kell a nehézségek elhárítá­sát. Nem pedig megállapítani a mozgalom elhalását és megkondí- tani fölötte a vészharangot. Mik a legfontosabb tennivalók tehát? A szakemberképzés meg­gyorsítása, a belső nevelőmunka megjavítása, a jól szervezett sze­replési alkalmak megteremtése. Igenis él, és véleményem szerint élni is fog a színjátszás, az iro­dalmi színpad. A bemutatott mű­sorok zöme hat a tükrözött alap­ra, fejleszti a részvevők ízlését, bővíti ismereteiket. Meggyőződé­sem hát, hogy a műkedvelő szín­játszás és az irodalmi színpadi mozgalom nem hullatja a szir­mát, hanem virágzik! DORCSI SÁNDOR TETTEKET az akadémikus vita helyett! H árom vezető népművelőnk vitatkozott lapuinkban a színjátszás helyzetéről, jövőjéről. Voltaképpen örülni kell ennek, mert izgatja őket a műkedvelés, mert tájékozottak, és van véleményük, mert felhördülnek, ha va­laki kényes kérdést bogozgat. Érveik csatá ja mindenképpen jó szándékú és tiszteletreméltó. Ezért adtunk helyet gon­dolataiknak, jóllehet egy kissé akadémikusnak éreztük a vitát... Emlékszem az öt évvel korábbi csatározásra is; meg­vallom: nem látok nagy különbséget a kettő között. Paál László akkor is látta, és úgy látta a színjátszás helyzetét, mint most, a közbeszólók akkor is tiltakoztak az általánosí­tás ellen, ugyanúgy (kissé személyeskedve) védték saját pát­riájukat, a maguk munkáját, mint most. Mi következik ebből? Az, hogy megrekedtünk egy kissé, hogy az öt évvel ezelőtti gond mai gond, s hogy most is csak alig tudunk valamivel többet mondani, mint akkor. A felhördülés mégis zavar egy kissé. Dorcsi Sándornak, Klujber Lászlónak ugyanis — tapasztalatból mondom — csak akkor van önálló véleménye a nyilvánosság számára a népművelés időszerű kérdéseiről, ha indítékot kap hozzá, vagyis ha akad valaki, aki kimondja mindazt, ami belülről őket is nyugtalanítja. Miért rossz dolog ez? Azért, mert ők gyakorló népművelők! Sokkal többet segíthetnének a nép­művelés minden ágában, ha saját gyakorlati tapasztalataikat, módszereiket tennék közkinccsé; ha nem arról vitatkozná­nak, hogy valamilyen formára (és erről többet beszélünk, mint a tartalomról!) szükség van-e,. hanem arról, hogy a megváltozott igények, körülmények és követelmények szerint hogyan tudnánk jobban, tartalmasabban, célravezetőbben irányítani a műkedvelő-mozgalmat. És ebben a gondolatkör­ben többet tudna mondani mindkét vi tatkozó ... Alapállásuk különben azonos: felelősséget éreznek a mozgalomért, többet, jobbat akarnak. A megközelítés mód­szerei azonban különböznek. Míg Paál László szélesebb látó­körrel elemez, s nem fél önmaga bírálatától sem, addig Dorcsi Sándor és Klujber László egy kicsit önmagából ki­indulva, szűkebb körből vizsgálja a lehetőségeket, néha idealizál, elrugaszkodik a valóság talajáról. Mindenekelőtt ki kell mondanunk: a színjátszásnak nincsenek járási határai. Hamis tehát a vitázók ellenszegü­lése: véleményem szerint nagyon is általánosítható az, amit Paál László elmondott. Csakhogy ő végső következtetést, M- látástalanságot, lemondást éreztet, pedig a megoldás kulcsa adva van, csak berozsdásodott kissé, s ?e rozsdától nehéz megtisztítani. H a végiggondolom a vitát, kiderül: a színjátszás lét- jogosultságát voltaképpen senki sem vitatta. Itt aztán nincs szükség elméleti bizonygatásra, hisz néhány jó csoport létezése létjogosultságról árulkodik. A lehetősége — amiket eddig alig használtunk ki, vagy nagyon ésszerűtlenül — újabb előrelépést biztosíthatnak. Mindhárman vallják: le­gyen színjátszás, ahol a föltételeket biztosítani tudjuk. S itt nem az emberekben lévő szereplési vágyról kell beszólni, a mozgalom hagyományairól, ezt mindenki elismeri, tudja. Klujber László közelíti meg leginkább a gondok gyöke­rét, amikor a vezetésről, a szakemberhiányról beszél, hiszen minden faluban, üzemben attól függ a műkedvelő-mozgalom léte, hogy van-e rátermett, képzett vezető, vagy nincs. És nagyon sok helyen nincs! Mindkét vitatkozó hivatkozik a Népművelési Intézet rendezői akadémiájára. Itt aztán bőven találkozunk ködösí­téssel. Dorcsi Sándor büszkén írja le: »Embereket kell ke­resni, akik hajlandók elvégezni ezt.« Lám, ez volt a baj ed­dig is! Mert hajlandóságot sokan éreztek, de mi lett belő­lük? Dorcsi maga is elvégezte az akadémiát, de nem rendez. S akiket felsorol, az mind jó választás volt? Klujber emle­geti a nyári tanfolyamot, tavaly huszonnégyen jártak oda. És maga mondja: hét van belőlük, az sem dolgozik mind. Mire való a ködösítés? Ha statisztikát készítenénk, sok száz­ra rúgna azoknak a száma, akik az utóbbi tíz évben szín­játszó rendezői tanfolyamot végeztek. Hol vannak, ki látja őket? Nincsenek. Többek között azért sem, mert nem igaz Dorcsi Sándor tétele, hogy egy tanár vagy tanító a tanfo­lyam elvégzése után képes a csoport szakszerű vezetésére. Más is kell ahhoz, s erről mindig elfeledkezünk ... Aztán a belső nevelés, a tartalmi munka. Dorcsi Sán­dor azt írja: baráti estek, kirándulások, közös játékok, szín­házi és filmviták jellemzik a csoportok belső életét, az együttesek java ilyen életet él. Nemde túlzás ez? Emlékez­zünk csak az idei szemlék erőltetett módszerére, ahol a be­mutatón kérdezz-felelekkel próbáltuk kirakatba rakni a nem létező »belső életet«. De nem ez a baj. Az, hogy nem merjük kimondani az igazságot, márpedig enélkül képtelen­ség előrejutni. Az irodalmi színpadokat is vitával övezzük. Nagyon sok okiunk van rá, a szemlék vegyes érzelmeket keltettek mind­annyiunkban. Kis formáról, kis színpadról beszél most Kluj­ber László, s az »országos álláspontra« hivatkozás igen gyenge érv. Különben is szinte nevetséges azt állítani, hogy új forma; dehogy! A műkedvelés eddigi formáinak egyesí­tése, ami szükségszerű, és éppen azért, amiért Paál László cikkét írta: mert változtak az igények, mert kutatnunk kell, mert meg akarjuk találni az utat a kultúrával jobban elhal­mozott s ennek következtében is kissé elkényelmesedett em­berekhez. Jó az, amit Klujber László produkál a maga cso­portjával, de alig van ilyen a megyében! Igaz, hogy lehetne másutt is, de kik, hol és hogyan csinálják? En optimistább vagyok, és hiszem, hogy az emberek megnézik Gorkijt és Brechtet is a televízióban, amely kétségkívül a legvonzóbb népművelési eszköz, a leghatásosabb »forma«, sőt, közelebb jutnak hozzá, mintha a színjátszók pódiumáról próbálnának ismerkedni velük. Megvan persze a színjátszás sajátos feladata, de Paál László voltaképpen azt mondja — s ebben Igaza van —, hogy művészetet szerető, értő közönséget nem lehet formál­ni alacsony színvonalú, még a szórakoztatás igényét is ki­elégíteni képtelen színjátszókká!, rendezőkkel. Ezért izgal­mas hát a téma, ezért reális a kép, hisz Paál tovább is lép: színvonalról, követelményről beszél, s nem véletlenül elemzi a cél és a megvalósulás ellentmondásait. P aál Lászlót azzal vádolják: álláspontja fékez, vissza­húz, tétlenségre kárhoztat. En azt mondanám inkább: figyelmeztet, felráz, és j késztet. Én azt hi­szem, ez a vita legfőbb tanulsága. Tetteket az akadémikus viták helyett! Meg kell keresnünk végre mindenütt azt az embert, aki nemcsak hajlandó képezni magát, hanem kedv­vel, készséggel, lelkesedéssel tudja vezetni a mükedvelés munkásait. Ilyeneket mindenhol találunk, s nagyobb meg- megbecsüléssel azt is elérhetjük, hogy ne tűnjenek el a műkedvelés porondjáról, hanem keressél- ''itassák a cél elérésének legjobb, legkorszerűbb út*-’ Jávori Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom